Kelet-Magyarország, 1982. április (42. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-03 / 79. szám
ÜNNEPI MELLÉKLET 1982. április 3. A föld dolga, hogy teremjen... azAniabellában Csegöld: kisközség a keleti végeken, s valljuk be, nem tartozik a legjellegzetesebb szatmári települések közé. Itt nem voltak nevezetes csaták, nem születtek híres emberek, néprajzi érdekességeket is hiába keresnénk. S ha volt is, elsöpörte az emlékezetes Számos-völgyi árvíz. Sovány a föld, keservesen meg kell küzdeni minden szem termésért. A csegöldi szövetkezet mégis különbözik minden szatmári gazdaságtól: a fehérgyarmati járásban ők érték el tavaly is messze a legjobb eredményt. A múlt esztendőt például tizenegy és fél millió forintos nyereséggel zárták. Jönnek persze a kíváncsiskodók rendszeresen, és kérdik: Hogy csináljátok ti ezt majd mindegyik évben? Hogy ti mindenen csak nyertek, hogy itt minden munkára van vállalkozó, hogy itt nem kell lasszóval fogdosni a fiatalokat? Ilyesmi-kral faggattam még régebben Juhos Sándort, a szövetkezet elnökét én is, de ő csak csendesen mosolygott: „Jöjjön el, s majd meglátja.” Hát most itt vagyunk. Az iroda falán emléklap, a Magyar-Szovjet Baráti Társaság emblémájával. A tulajdonos a csegöldi-császlói Baj- csy-Zsilinszky Termelőszövetkezet. így: csegöldi-császlói,.. ! — Lehetne csak simán csegöldi is, de miért sértsük meg a császlóikat — mondja az elnök. — Mert az iroda itt van Csegöldön, még nem sajátíthatjuk ki a szövetkezetét. Ezért írjuk ki a zetorok, teherautók oldalára is a teljes nevünket. Tudjuk, hogy örülnek ennek a császlóiak. Az elnök feláll, a szekrényben fényképeket keresgél. Háttal áll nekem, s alaposan szemügyre veszem. Tősgyökeres %segöldi ez a tagbasza- kadt.'inkább bokszolára, vagy súlyemUmfefcemlékeztető középkorú férii7*Tjanint minden, a paraszti kötöttségektől szabadulni akaró szatmári fiatal ő is korán vándorbotot vett a kezébe. Pesten tanulta ki a kőműves mesterséget, ott is maradt volna, ha édesapja, a 45-ös kommunista hatvan1982. április: csegöldi utcakép. nyolcban meg nem hal. Anyja egyedül maradt, meg a szíve is húzita vissza Csegöldre, hát hazajött. Kőművesként kezdte a szövetkezetben, majd párttitkár lett, később elnök- helyettes, most meg már elnök. — No, megvannak — mondja, s az asztalra borít egy halom képet. — Nem hivatásos fotósok csinálták, a' mi fiaink. Addig sanyargattak bennünket a múltkor, míg ki nem harcoltak maguknak egy majdnem húszezer forintos felszerelést. De látja, egészein jól dolgoznak. Nézzük, nézegetjük a nőnapon, az ifjúsági parlamenten, a kirándulásokon készült fényképeket, mikor Juhos Sándor elmosolyodik: — Ö, ha itt lett volna mikor szerveztük az első kirándulást! Az istennek sem akartak jönni az emberek. Kifogás volt egy szakajtókosárral: mi lesz a házzal, ki eteti a jószágokat, ki locsolja majd a virágot... Most látná meg! A nőnapra most is 24 asz- szonyt vittünk el a Szovjetunióba. Kavarjuk a kávét, az elnök újabb történetbe kezd. — Képzelje el, vagy négy éve a Balaton mellé indultunk. Lefoglaltuk mi jó előre a szállást, de mikor megérkeztünk, kiderült, hogy a Hotel Annabellában van csak hely. Gondoljon bele! A legtöbben még szállodát sem láttak addig, nemhogy ilyen elegáns helyen aludtak volna. De minek szaporítsam a szót: a második napon már úgy lifteztek, kavarták az indiai teát a mi asszonyaink, mintha örökké azt csinálták volna. Csapong a beszélgetés, s egyszer csak azt mondja Juhos Sándor: — Most meg tudja min törjük a fejünket? Zongorát, hegedűt akarunk venni. Nem, nem magunknak, az iskolásoknak. Most tárgyalunk egy gyarmati zenetanárral, s ha igaz, nem sokáig kell már a mi gyermekeinknek húsz kilométert utazniuk, hogy Beethovent tanuljanak. S hogy a gazdálkodásról is szót ejtsünk, említsünk meg egyetlen számot: a múlt évben például csak a konzervüzemük negyvenmillió forintot hozott. Ezt már a számok embere, Szilágyi Miklósné főkönyvelő mondja, s szavaiból lassan kiderül az is, hogyan sikerült ezt a környéken sokáig elképzelhetetlennek számító 11,5 milliós nyereséget elérniük. — Maradjunk a konzervüzemnél —, kapcsolódik a beszélgetésbe Kovács Miklós, a szövetkezet párt titkára. — Mi nem adtuk el két forintért az ipari almát. Meghámoztuk, s még a héját is értékesítettük. Nem volt ezen túlságosan sok a nyereség, de sok kicsi, sokra megy. A nyitott ablakon át látni a fél falut. A szemközti udvaron egy idősebb férfi kiskertet ás, Hergelt Lőrinc a neve, a falu kertésze. Nyugdíjas már ugyan, de át-átjár még mindig a tsz-székház parkjába. Szereti a virágot, gondozza hát szívesen a falu rózsáit Kint az utcán búcsúzko- dunk, mikor a járdáról óda- szódnak az elnöknek: — No Sanyi, készítitek a bárányt? — Mindig szaván fogják az embert — csóválja fejét az elnök. — A múltkor is kint vagyok a meccsen, látom ám, erősen szorongatják a fiainkat. Elkiáltom hát magam: birkát főzünk, ha győztök! Hát nem győztek?? A ban- ketton ott volt a fél falu, két bárány bánta. De a mi fiataljaink többsége nem is a Dunántúlon keres munkát. Hergelt Lőrinc az elnök utolsó szavait folytatja: — Öröm ez nekünk idősebbeknek, hogy fiatalodik a falu, a szövetkezet. S hogy mi a sikerünk titka? Semmi. A földnek az a dolga, hogy teremjen, az embernek meg, hogy dolgozzon. Balogh Géza Szakemberek külföldön Mi van a diplomatatáskában ? Ha egy repülőgép landol Ferihegyen, vagy egy vonat, autóbusz fut be a határállomásra, mindig sok utas közli: szolgálati úton járt. A bőrönd mellett ilyenkor rendszerint ott lapul a diplomatatáska, benne aláírt szerződések, feljegyzések a látottakról, tapasztaltakról. Megyénk szakemberei is járják a világot, s köztük évente ötven olyan is van, aki az MTESZ, vagy a húsz tudományos egyesület valamelyikének szervezésében utazott. A cél: konferencia, tapasztalatcsere — rendszerint a szocialista oszágokban, a testvériesül eteknél. „ , le ‘Jr.': nr. gém srnöxnern — Mit hoztak a legutóbbi delegációk? — tettük fel a kérdést néhány tudományos egyesület társadalmi titkárának. Elektrotechnikai Egyesület, Bezerédi Antal: — Elsősorban műszaki vonatkozású újdonságokat keresünk — és ajánlunk mi is. A lengyel áramszolgáltatóknál az üzemzavar-elhárítás szervezéséről, technikai megoldásáról hoztunk jó ötleteket. Olyan speciális kocsikat használnak, amelyekben a különböző készleteket, munkavédelmi eszközöket, szerszámokat igen célszerűen lehet elhelyezni. Nálunk is vannak ilyen autók, de azokat egyedileg rendezzük be. A célszerűség esetenként sorsdöntő lehet a hiba gyors kijavításában. — Bulgáriában a díjbeszedés módszereiről szereztünk jó tapasztalatokat. Ott félévenként olvassák le a mérőórákat, ekkor számolnak el, közben átalányt fizet a fogyasztó. Érdekes, hogy a kü- lönbözetet egyes újságos standokon is be lehet fizetni. Azt is láttuk, hogy több vállalatnál szántén elfogadják az áramszámla összegét. Az idén vezették be, hogy áramkimaradás esetén az áramszolgáltató fizet a fogyasztónak. — A mi dolgaink közül a kábelhiba-helyek behatárolása, a feszültség alatt végzett munkák szervezése és a közvilágítási rendszer speciális „kosaras kocsikkal” történő karbantartása váltott ki osztatlan elismerést. Geodéziai és Kartográfiai Egyesület, Szabó Ferenc: — A sokféle szakmai tapasztalat közül a földhivatalokhoz kapcsolódóakat emelném ki. Szlovákiában az eperjesi társegyesületnél főképpen az adatszolgáltatás és tárolás lebonyolításáról szereztünk értékes információkat. A földhivatalok a megyében több százezer adatot tárolnak. Nem mindegy, hogy az ügyfél mennyi idő alatt kap meg egy iratot, s mennyi munkába kerül ez nekünk. Mi a mikrofilmes eljárással próbálkozunk, az iratokról másológéppel készítünk levonatat, tehát nem gépeljük. Szlovák kollegáink a hagyományos módszert fejlesztették tovább. A legrégebbi térképektől kezdve a legújabbakig időrendben, mappában tárolják az iratokat. (Ilyen hagyományos tárolás nálunk is van.) A külföldi tapasztalatok alapján azt szeretnénk elérni, hogy gyorsabb és mindig pontos legyen az ügyfelek kiszolgálása. Ehhez Szlovákiában már eddig is több jó tippet kaptunk. Építőipari Tudományos Egyesület, Tóth Lajos: — Jó a tapasztalatcsere, magam is tudományos küldöttséggel láttam először például könnyűszerkezetes építkezést. Amikor nálunk is meghonosodott, már nem teljesen újként kezdtünk dolgozni vele, s ez nagy előny. Csehszlovákiában, az eperjesi házgyárban ismerkedtünk meg a melegbeton technológiával, amelyet szlovák kollegáink egy dán licenc alapján alkalmaztak. Hazatérve mi is megpróbáltunk pályázat útján megszerezni egy hasonló licence t. Bulgáriában egy házgyári kombinátban a vasbeton előregyártás módszerei között találtunk néhány jól hasznosítható ötletet. A csoportzsalus válaszfalkészítés például nagyon egyszerű, mégis külföldön kellett meglátnunk. Mi a sablonokat fektetve helyeztük el, ők megfelelő tartószerkezetekkel állítva, ezáltal a szükséges hely töredékére volt szükség. Gépipari Tudományos Egyesület, Szabó Jenő: — Mi azt kezdeményeztük, hogy az egyesületi delegációk 'konkrét vállalati kapcsolatok lehetőségét tanulmányozzák, mivel a gyakorlatban gyári kapcsolatok révén hamarabb valósulhatnak meg a jó ötletek, mint egyesületi közvetítéssel. Egy példa: GTE delegációját Bulgáriába hamarosan követte a HAFE szakembereiből álló, szintén egyesületi küldöttség, mivel ott együttműködésre kész társ- vállalat is volt. Azóta kialakulóban van az a kapcsolat, amely szerint a HAFE esetleg konvejort is szállít Bulgáriába, a társvállalat pedig bizonyos alkatrészeket gyártana. Hasonló kapcsolatokat alakított a GTE közreműködésével a Csepel nyírbátori gyára. M, S.------------------------------------------------------------------------------------^ 0 Vallomás gy hónappal a nőnap után, egy hónappal az E anyák napja előtt, a kettő között, felező ponton érthetetlennek tűnhet, miért mondom el életem ly epizódját, amely a nőket dicséri. Március 8-án azt szoktuk fogadni: nem csak ezen a napon tiszteljük a nőket, kedveskedünk nekik, szavakkal, virággal, hanem egész évben. Most megkésett nőnapi, és előrehozott anyáknapi köszöntő helyett hadd álljon e vallomás egy kis törlesztésként. Md késztet tiszteletre, szeretetre? Néhány hevenyészett epizód: Amikor a világra jöttem, már az első pillanatban három asszonnyal találkoztam: első volt édesanyám, aki saját véréből három és fél kilósra nevelt addig. Ott volt a bábaasszony, Gulyás Teri néni, aki apámnak kikiáltott a pitvarba: fiú! Ott volt harmadiknak anyai nagyanyám, aki egy nagy fazékban a vizet melegítette, s türelmes szóval nyugtaitta a lányát, szülő anyámat. Ha többet nem tettek volna értem a nők, már ez az első találkozás is hálára kötelezne. Továbbra is a nőktől, édesanyámtól, nagyanyámtól függött a puszta létem is. Hatéves koromig férfiak — apám, nagyapám — összehasonlíthatatlanul kevesebb szerepet töltöttek be életemben, pedig ők is jók voltak hozzám, ha volt idejük, erejük, még játszottak is velem, velünk, testvéreimmel, unokatestvéreimmel. Másik epizód. Jött az iskola: Göncző Ilona tanító néni mutatta meg, hogyan kell karba tett kézzel ülni, ő tanított meg a jobbra, balra dűlő és a pipavonaliakra, karikák írására, hurokvonalak összekötésére, valamint a csodára; húsvétira már írni, olvasni tudtam. Az elemiben három tanítónő és egy férfi pallérozott. A döntő arány itt is a nőké volt. Utána a férfiak kezébe kerültem, a fizikai munkát tőlük tanultam meg (köszönet érte), de ők tanítottak a levente intézmény- í ben a gondolkodás nélküli engedelmességre, a tisztelgések legkülönbözőbb formáira és az ellenség megölésére is. Tizenöt éves koromban már tudtam embert imitáló bádogtáblára lőni, majd megtanítottak tankcsapdát építeni, páncélöklöt kezelni. Mindezek ellenére a nők akkor sem homályosodtak el életemben. Anyámnak mertem először mondani: már szégyellem a foltos ruhámat, a kifakult ingemet, legalább vasárnap jó lenne máshogy öltözni, ö jobban megértett mindenkinél. Aztán jöttek más nők, akikI nek mezei margarétából, búzavirágból, vagy feslő bimbóid vadrózsából csokrot szedtem. Felnőtt lettem... Üjabb szakasz, amikor a kaszárnyák kapuja, marhavagonok kívül zárható ajtaja választott el nemcsak a nőktől, de minden emberinek nevezhető körülménytől. Valahol, a mai NDK területén 1945 tavaszán már úgy alakult a helyzet, hogy a háború húsdarálójának utolsó, nyikorgó fordulói engem is elkapnak. Egy kórházban Chemnitzben, (ma Karl-Marx-Stadt) tértem magamhoz, és mit látok: egy rózsás arcú, 22 év körüli schwester — később megtudtam a nevét —, Marian Schmidt húzta ki hónom alól a hőmérőt. Ott feküdtem, vagy hat hétig, Marian mindennap valami sárga színű kenőccsel kente a mellkasomat, de előbb egy tenyérnyi szivet rajzolt a bal oldalamra és közben csacsogta: Herz ist gut, Herz ist gesund — a szív jó, a szív egészséges. Üjra egy nő, aki vigasztal, ápol. Egy olyan nő, aki Heil Hitlerrel köszön (ez volt a regula, így nevelték). Egy nő, aki naponta kúszott a kórház parkjában, hátára csatolt páncélököllel, ha odaérnek a szovjet tankok, szembe szálljon velük. Ilyen körülmények között is nő tudott maradni. 1945 nyara, újra itthon. Fele annyi férfi, mint háború előtt. A szétosztott uradalmi földeken háromszor annyi asszony, lány forgatta a kaszát, tartotta az eke szarvát, mint bármikor azelőtt. Elgondolkodtam: vajon kinek volt nehezebb a háború, a férfiaknak, akiknek csak az öles, a védekezés volt a gondjuk és ha jött a gránát, vége... De, akik itthon maradtak, a nők egész életükre özvegyek lettek. Gyászolva helyettünk is dolgoztak, övék lett az újjáépítés, az árvák nevelése. Százezrek reménykedtek évtizedekig, hazakerül a férjük, a fiuk, s könnyeik hiába hulltak. Sok tiszteletre méltó, kényszerítő emléket őrzök az utóbbi évtizedekből is, amit a nők rajzoltak életem palettájára. Ezek a színek már kevésbé komorak, de a rózsaszín mellett sok még a szürke, s akadnak fekete foltok is. A máról: első helyen szűkebb családom áll, mind a hárman nők. Hogy mit jelentenek az életemben, azt hadd ne írjam le. A családom után minden reggel első, akivel találkozom, az idős házmestemő, ő takarít, hogy jól érezzem magam a lépcsőházban is. Házunk előtt a járdát, az utcát cigányasszonyok takarítják. Velem szemben kipirult arccal nők rohannak, futnak, a bölcsődék, óvodák irányából — nekünk férfiaknak van időnk a sétára is. ök már messziről nézik az üzletek rolóit, s megnyugszanak, ha látják még zárva, nem kell raportra menniük a késésért. munkahelyemen szintén azokkal találkozom először, nőkkel, akik takarítanak, szebbé, kényelmesebbé teszik a körülményeinket. Tisztelem őket is, s azokat, akik nekünk gépelnek, nyilvántartanak, bért fizetnek, a panaszosokat megnyugtatják, vagy éppen az újságot írják. Az ünnepen, a nők napján, amikor szépeket mondtunk, virágot adtunk, olyan jó volt a rövid félórában csillogó szemeket látni. Olyan jó lenne egész évben ilyennek látni őket, hiszen csillogó szemű nők között jó élni, a munka is könnyebb. Csikós Balázs KM Csegöldiek
