Kelet-Magyarország, 1982. március (42. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-13 / 61. szám
1982. március 13. O A mai szóhasználatban a mese valótlan, kitalált történetet jelent, olyanfajta „itt voltam, ott voltam, ezt csináltam, azt csináltam”, hazugságokat, amelyre mosolyogva, kicsit lenézően, csak legyinteni lehet. Még jó, ha a mese hallatán gyermekmesékre gondolunk, olyan kis elbeszélésekre, amelyekben állatok beszélnek és mindenféle csodás dolgok történnek. Nem így volt ez hajdanában, különösen szűkebb hazánkban, itt a Nyírben! — Megjegyzem, nem tévedésből vagy szűkszavúságból beszélek „Nyír”-ről, mivel a „Nyírség” csak újabbkeletű földrajzi műszó. Népünk nyelvében e táj neve ma is Nyír; pl., ha a „nyíri bics- kások” szerencsére el is tűntek, a „nyíri vinkó” sohasem lesz nyírségi! A mese az első világháborúig olyan irodalmi alkotás volt, amely „ágrul ágra, szájrul szájra” hagyomá- nyozódott, s egy-egy jó mesemondót olyan megbecsülés övezett, amelyet nem egy író ma is megirigyelhetne. Akkoriban még nem volt rádió és televízió, de még a nyomtatott betűk sem jutottak el a nyíri falvakba. De minek is, hiszen nem sokan tudták volna elolvasni őket. Nem kell azt hinnünk, hogy semmiről sem tudtak, vagy talán, hogy nélkülözték az irodalmat. Erről szó sincs! A közösségi szellem akkoriban is megvolt, csakhát nem napközben, munkaidőben, azaz dologidőben, hanem csak esténként gyűltek ösz- sze egy-egy háznál. A fiatalok összejöttek a fonókban, talúfosztókban, cso- mózókban, találkoztak a lekvárfőzőkben, az idősebbek pedig „estézni” jártak. A mese, a nóta, vagy éppen a falu és az ország dolgainak tárgyalása itt is, ott is mindig napirenden volt. Igazából mindig a mese volt az a műfaj, amelyik minden hallgatót lekötött. A mesehős vállalkozásairól, kudarcairól és győzelmeiről szóló történeteket mély Ezerarcú Szabolcs-Szatmár A nyír meséi átéléssel, együttérzéssel hallgatták, hiszen ezek az Erős Jánosok, Félszkereső Pisták azokat a társadalmi korlátokat törték át, amelyeket vágyaiban, szunnya- dozó érzéseiben minden falusi ember örömest magára vállalt. Szembeötlő különbség az írók novellái, regényei és a népmesék között az, hogy az egyiket leírják, a másikat nem, az egyik alkotásnak van szerzője, a másiknak pedig nincs. Az irodalmat a népi irodalomtól szét akarták választani másként is, mondván, hogy az egyiket (az olvasók) elhiszik, a másikat (a hallgatók) nem. Hát ez egyáltalán nem így van! Ugyanis a hallgatók a népmeséket valóságként fogtak *fel, a varázslatok, a csodás fordulatok ellenére is. Fedics Mihály bátorligeti mesemondó szerint: „A mese mind igaz vót az azelőtti néppel!” Másoktól azt lehetett hallani, hogy: „Negy- vennyóc óta nem fog az átok!” Tehát ettől fogvást a kimondott szó bűvös ereje megszűnt, és csodás dolgok sem történnek. Korábban a falusi nép számára a mese nemcsak igaz volt, hanem olyan művészi élmény vagy táplálék is, mint a mai olvasó számára a regény. A néprajzkutatók már korábban észrevették, hogy hazánknak két nagyobb „mesetermő” vidéke van: az egyik Baranya, a másik Szabolcs megye. Viszont e két pólus közül a mi vidékünk'talán' értékesebb, mivel itt archaikusabb, ősibb rétegű népmesék élnek; a nyíri mesékben ugyanis még megmaradtak a sámánisztikus hitvilág emlékei! Nemcsak „mesék” ezek, hanem az eltűnt hősénekeknek, a homályba borult nemzeti eposznak, a magyar mitológiának töredékei. Nem véletlen az sem, hogy az első magyar népmesegyűjtemény a Nyírből való. Szilcz István ugyanis 1789-ben Máriapócson kilenc népmesét gyűjtött egybe. Amikor Ipolyi Arnold elhatározta, hogy összegyűjti a paraszti hiedelmeket, szokásokat és népmeséket a „Magyar mythológia” megírása céljából, segítőtársak után nézett. A nagy vállalkozás sikerében komoly részük volt: Kálmánczhelyi János kisvárdai, Szél Kálmán és Soltész János nyírbátori lakosoknak 1812-ben, egy országos gyűjtőpályázat felhívására két sárospataki diák (Kris- ton Antal és Gesztelyi Nagy László) Nyíribronyban és Lövőpetriben mintegy 60 népmesét jegyzett le. Területünkön az első tudományos felkészültségű népmesekutatást — pontosan fél évszázaddal ezelőtt! — Ortutay Gyula kezdte el. Munkáját Kiss Lajos múzeumigazgató, Túri Sándor paszabi tanító és még sokan mások támogatták. Ortutay, mint egyetemi hallgató, buzgón jegyezgette az uradalmi cselédek és béresek, parasztok és parasztasszonyok ajkáról az ősi meséket és balladákat. Az itteni népmesegyűjtés első eredménye a „Nyíri és rétközi parasztmesék” (Gyoma, 1935.)' -c:‘"könyv/: Ortutay 1936-ban jutott el Bátorligetre, ahol megismerkedett Fedics Mihály öreg parasztemberrel, korunk egyik legnagyobb mesemondójával. Ortutay több ízben visszatért Fedicshez, s két év alatt egy kötetre való mesét jegyzett le. Fedics Mihály 1938-ban, 87 éves korában halt meg, mielőtt teljes mesekincsét átadhatta volna az utókornak. Emlékét a „Fedics Mihály mesél” (Bp., 1940.) c. kötet őrzi. A mesemondó mesterek egytől egyig mind eltávoztak közülünk, s követőjük, tanítványuk nem maradt. De ez — bármennyire sajnos — így természetes, így van rendjén! Ugyan, miről is szólnak ezek a mesék? Általában úgy summázzák, hogy a mesehős, rendszerint egy pszégeny parasztgyerek útnak indul, sok megpróbáltatáson megy keresztül, sárkányokkal viaskodik, de minden küzdelemből győztesen kerül ki, és végül: elnyeri a királykisasszony kezét. — Ez így is van, főleg a gyermekfüleknek szánt népmesékben, de egyáltalán nem az igazi nyíri népmesékben! Mesehőseink ugyanis, akárcsak a reális életben, gyakran elbuknak, életútjuk tragikusan is végződhet. A mi mesehőseink nem túlvilági légies tünemények, hanem közülünk való hús-vér emberek, akik nagszerű csodás kalandjaik közepette jókat esznek és isznak, vagy éppen szeretkeznek, mulattató tréfákat csinálnak, s erejüknél, eszüknél fogva nevetségessé teszik, majd szegénységbe ■taszítják a dölyfös riagyura- kat. Az írástudatlan, de tisztalelkű, jobb életre vágyódó nagy mesemondók a mesehallgató közösséghez nem is akármilyen „irodalmi fokon” szólották. Hiszen ezek a népmesék nemcsak a való életet tükrözték, nemcsak az elérhetetlennek látszó vágyakat, társadalmi igényeket fogalmazták meg: bennük volt a magyar ős- vallás, bennük volt a magyar történelem is! A sámánizmus felfogása szerint a világ többrétegű; az alattunk és fölöttünk lévő világokban is emberek élnek, ott is országok vannak. Mindegyik világ olyan, mint egy nagy sátor. A régi jurtát középen egy faoszlop tartotta. Ügy képzelték, hogy a világ közepén is egy eget tartó fa van. A világfa felnyúlik a hetedik égig. Hitük szerint révülés- kor a sámán lelke a hatodik rétegig is feljutott, hogy Bai Ülgön közbenjárására — népe jó létéért — a legfelső világban élő Numi Toarem (Nagy Teremtő) jóindulatát megnyerje. — Nos, a mi „égigérő fa” meséink is ugyanerről szólnak! A kiskondás hét napon át mászik fölfelé az égigérő fán, s minden este megérkezik egy széles ághoz. Itt nemcsak kunyhó van, nemcsak emberek, hanem legelésző állatok, ágak között bujkáló égitestek is. A mesehős a fa tetején ta-. Iái egy kastélyt, amelyben Tündér Ilona lakik. Ezzel szemben Fehérlófia az alsó világba ereszkedik, ahol a sárkányok országát találja. De miféle szerzet ez a sárkány, amelyik lovon jár, asztal mellett étkezik, földi királykisasszonyt rabol feleségnek, s ember módjára küzd, viaskodik? Hogyan lehet ennek a sárkánynak hét feje? Nos, míg a Grimm-meséket át nem vettük, a magyar népmesék sárkányának csak egy feje volt! A mesehősök sem tartották a sárkányt állatnak. Ruszkovics István egyik meséjében Világszép Er- zsókf beleszeret egy sárkányba,' aki ’ rriiri't V.egy 'legény, gyolcs gatyába, meg sankantyús csizmába” sétálgat a tengerparton. Papp János mesemondó a sárkányról szólva azt mondta, hogy: „Annak is két lába, két keze van. Az túl erős, azért tartották, hogy sárkány, mert erős ember vót.” Jóni Ferenc tudása szerint: „A világ kezdetin nem így vót a sárkány, hogy kígyó- bul vót, hanem ember alakúak vótak. Először teremtette az isten Ádámot és Évát és aztán ember formájú sárkányokat.” A nyíri mesékben a „vasorrú bába” sem gonosz boszorkány, hanem jóindulatú szellemlény, aki a hős sikeres útját egyengeti. A mi vasorrú bábánk, öreganyánk rokonságban áll a sámánhitű népek ősanyaszellemével. Ügy hitték, hogy az anya szelleme, lelke a halál után is velük marad, s abba a fabábuba költözik, amelyet tiszteletére faragtak. A szellemet, illetve a bábut jelképesen napról napra etették. Hogy az arca a vaskanáltól idő előtt el ne kopjon, a szájára, orrára vaslemezt erősítettek. A múlt század végén még több kutató látott ilyen vasorrú bábukat a vo- gul és osztják népek sátraiban. A magyar történelem nagy eseményeit, nagy alakjait mind-mind megtaláljuk népmeséinkben. Sok szó esik a tatárokról, törökökről, a Rákóczi-szabadságharcról. Se szeri se száma azoknak a meséknek, amelyek Mátyás király álruhában tett utazásairól szólnak. De szívesen mesélnek Báthori Gáborról, Rákóczi Ferencről, Kossuth Lajosról és Rudolf királyfiról is. Magától értetődik, hogy e mesékben az események, az évszázadok kicsit összemosódnak. A meséket csak az véli csacska történeteknek, aki nem ismeri azokat, aki a fától nem látja meg az erdőt sem. Mint mondtam, népi irodalmi örökségünk javarészt még rejtve van. Tálán .majd egyszer könyvekbe kerül és majd unokáink is olvashatják. Erdész Sándor Berecz András (tanárképző főiskola): Az örök mese (papírkarc és tollrajz) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
