Kelet-Magyarország, 1982. március (42. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-03 / 52. szám
1982. március 3, Kelet-Magyarország 3 Kettős szorgalommal ÉLETSZÍNVONALUNK idei kilátásai örömteli új- jongásra nem adnak okot. Az országos program az életszínvonal megtartását tűzte ki célul, mégpedig nem a tavalyi, hanem az 1980-as szinten. (Az elmúlt évben „túlteljesült” az egy lakosra jutó reálkereset ösz- szege, s ennek böjtjeként most némi, 1 százalék körüli visszaesés várható.) Mindemellett az egyes családok, a különféle munkahelyeken dolgozók különbözőképpen fogják érzékelni az életszínvonal változásait, hiszen a tervek egy statisztikai átlagot vesznek alapul. Persze, mindenki azt szeretné, ha abba a csoportba tartozna, amelyikre az átlag fölötti lehetőségek a jellemzők, s nem azok közé, akik az átlagtól is elmaradó életnívóval kénytelenek beérni. Mennyiben függ tőlünk, a saját akaratunktól, hogy az előbbi kategóriába soroltassunk? Ügy gondolom, hogy elég tekintélyes mértékben. Habár az idei béremelések átlaga nem sokban múlja majd felül az árindex növekedése okozta drágulásokat, a bérek elosztásánál azonban fellelhetők a szükséges differenciálási törekvések. Vagyis, aki többet vállal, értékesebb munkát produkál másoknál, az nagyobb mértékben részesül a bérfejlesztésekből, míg akik erre nem kaphatók, esetleg kimaradnak belőle. A vállalatok, a termelő üzemek, a gazdaságok, a külkereskedelmi cégek háza táján éleződik a verseny. Vetélkednek egymással, egyfelől a pénzüket egyre meg- gondoltabban kiadó hazai fogyasztók megnyeréséért, másfelől pedig abban, hogy a fejlődő országok olcsó dömpingjének, a fejlettek behozatali korlátozásainak ellenére, a kínálati réseken betörjenek a tőkés piacokra is. CÉLJUK ELÉRÉSÉHEZ nélkülözhetetlen az alkotó, fáradtságot vállaló, az új értékeket valójában létrehozó ember találékonysága és szorgalma. A munkahelyeken növekszik a becsülete azoknak, akik nem a „jelenléti díjra” aspirálnak, hanem — pontosságban, minőségben, a produktum értékében — mérhető módon többre vállalkoznak a kötelezőnél, az előírtnál, az átlagosnál. Van, ahol az ilyen többet akarókat a teljesítménybérezés, a minőségi prémiumok rendszere teszi érdekeltté a versenyben. Másutt túlórával, a hivatalos munkaidőn kívül önkéntesen vállalt többlet munkával (működési engedély szakmunkásoknak, szerződés a vállalattal bizonyos szolgáltatások ellátására, vállalati gazdasági munkaközösség stb.) lehet többet keresni. Némely munkakörben pedig az ésszerűsítések, újítások, netalán találmányok adnak olyan lehetőséget, amely az egyén és a közösség számára egyaránt gyümölcsöző. S ha már a gyümölcsnél tartunk: köztudott, a munkásosztálynak körülbelül a fele falusi településeken él. A „kétlaki” jelző egy évtizede még afféle pejoratív értelmű megbélyegzés volt. Mivel ma már egyértelmű, hogy ennek a háztáji szorgalomnak nagy része van a kiegyensúlyozott — nem egy környező országban irigyelt — élelmiszer-ellátásunkban, manapság erkölcsi, társadalmi megbecsülés övezi, emellett különféle kedvezmények, előnyös munkaeszköz-beszerzési és értékesítési lehetőségek ösztönzik e kettős szorgalmú embereket. Ök azok, akik — mert új családot alapítottak, s ösz- sze akarnak hozni egy mai igényeknek megfelelő otthont, mert szeretnének utazni, országot-világot látni, mert szárnyra akarják bocsátani, s nem is akárhogyan iskolából kinőtt csemetéiket; az ok különböző lehet — többet adnak a társadalomnak, hát jogosultak, hogy többet is kapjanak. A VERSENYFUTÁS nem kizárólag egyéni, még csak nem is szűkén vett családi célokért folyik. Arról, hogy a népgazdasági törekvéseket, a lakosság ellátásánák jobbítását mozdítják, elő., a többletszorgalom megszállottái, már beszéltünk. Az egy-egy település életkörülményeit közvetlenül szolgáló fejlesztések, támogatási formák az ott lakók forintjaiból — ez viszont teljesen új kezdeményezés. Nemcsak arra gondolunk, hogy sok helyütt szívesen vállalnak társadalmi munkát egy-egy óvoda, orvosi rendelő, vagy éppen a víz- - ellátás javítása végett. Arra is, hogy kísérletképpen tíz városban (illetve községben) a lakosság kommunális kötvényeinek segítségével hozzák előbbre az életkörülményeket javító beruházásokat. Mindez befolyásolja életszínvonalunkat, hozzájárul a versenyhez, amit országos, vállalati, vagy éppen családi léptékben vállalunk saját boldogulásunk érdekében. V. J. A KÉT-HÁROMSZAZ FŐS IPARI SZÖVETKEZET MA A RUGALMAS KIS- vAllalkozas példája lehet, elöl járhat a hiánycikk felszámolásában, DE NÉLKÜLÖZHETETLEN HÁTORSZÁGA A NAGYIPARNAK IS. PÉLDÁINK AZT MUTATJÁK, LÉTEZHET Kooperáció — gördülékenyen- KÉNYSZERHELYZETEK — 1. A Mándoki Fa- és Vastömegcikk-ipari Szövetkezetben visz- szatérő termék a tetőkibúvó, melyet az országban csak itt gyártanak. Uj termékük viszont a kazánburkolat, melyből ebben az évben 15 ezer darab készül. A most harmincéves Mándoki Fa- és Vastömegcikk- ipari Szövetkezet 200—220 fős termelői létszámmal dolgozik. Megközelítően ötvenféle termékük van, a 30 filléres szögtől a 2900 forintos garnitúravázig. Gyártmányaik legnagyobb része a hiányokat pótolja — mégpedig igen nagy sikerrel. Termelésük másik része kooperációs. Partnereik: a Nyíregyházi Vasipari Szövetkezet, a Szatmár Bútorgyár. A Kisvárdai Vasipari Szövetkezet — csekély szolgáltatást leszámítva — elsősorban nagyvállalatokkal kooperál. Partnerei a MEDICOR, a Magyar Hajó- és Darugyár, az Egyesült Izzó. Kapcsolataik hosszabb időre tekintenek vissza. A szövetkezet létszáma 251 fő, többségük jól kvalifikált szakmunkás. Észnél kell lenni — Ma egy kis szövetkezet vezetőségének észnél kell lennie — mondja Tóth Kálmán Mándokon —, jóllehet úgy tűnik, konjunkturális helyzetben vagyunk. Ki kell választani a legjobbat, az üzem lehetőségeinek megfelelőt, s az sem mellékes, hogy bekapcsolódásunk mások termelési folyamatába, hogyan illeszkedik a népgazdasági érdekhez. — Amikor mi 15 évvel ezelőtt — így Besztercei András elnök Kisvárdán — bele- kezdtünk a koopetációkba, eretneknek mondtak minket. Hol a saját termék? — kérdezték. Ma már az is van, az itt szabadalmazott zsalu, de a fő munka mégis a másokkal való együttműködés. Állítom, hogy népgazdasági haszna ennek sokkal nagyobb, mintha vitatható értékű saját dolgokkal kísérleteznénk. Ha csak az elmúlt év eredményeit nézzük a két szövetkezetnél, azok azt bizonyítják: ők sem járnak rosz- szul. Mándokon 57,5 milliós termelési értéket, 5,6 milliós hasznot értek el. A kisvár- daiak 66 milliós termelési értéket és 12,5 millió forint nyereséget könyvelhettek el. A piaci lehetőségek mindkét helyen a 10 százalékot megközelítő növekedést vetítik előre az 1982. évben. Nem kétséges: minden kooperáció, főleg ha olyan vállalatokkal alakul ki, melyek exportra is termelnek, igen igényes munkát követel meg. A határidők is szorongatok, hiszen itt a késlekedés a külkereskedelmi kapcsolatokra is kihathat. Vajon egy kis, vidéki üzemnek miért jó, ha a nehezebb utat választja? Ki miért csinálja? — A mi szövetkezetünk — magyarázza Tóth Kálmán, a mándoki szövetkezetben — a hiánycikkek gyártására rendezkedett be. De amint ezt bizonyítani is tudom: itt apró fillérkékből jön össze a pénz. Ez még nem is lenne baj. De vannak jó szakembereink, jól betanítható munkásaink és munkásnőink, akik nagyobb feladatokra is képesek. Nem beszélve arról: a kooperáció tartós kapacitáslekötést jelent, biztonságot ad. De vegyünk egy konkrét példát: a mátészalkai Szatmár Bútorgyárnak fenyő kárpitrámára van szüksége. Az anyag ide érkezik Tuzsérra, a . szomszédba. Mi ezt kiválóan betanított munkásokkal dolgoztatjuk fel. Ez — nekem meggyőződésem, hogy ez a fő érv — azt jelenti: a szálkái gyár kiválóan kvalifikált munkásait nem terheli ez a munka, mi kisebb üzemköltséggel állítjuk elő, s a tárolást kiküszöbölve mindig annyit és akkor szállítunk, ami a termeléshez kell. A Nyíregyházi Vasipari Szövetkezet kapcsolatban áll a mándokiakkal. A Modul-kazánok gyártásában működnek együtt. Mit mond erről a szövetkezet termelési osztályvezetője, Fazekas Mihály? Biztonságot ad — A kezdeti nehézségek lassan megszűnnek, s Mán- dokról megfelelő minőségben és időben kapjuk az általuk gyártott alkatrészeket. Korábban voltak gondok, de ezek természetes velejárói az ilyen munkának. Most, hogy a dolgok berázódtak, nekünk is biztonságot ad a kooperáció. Erre nagy szükség van, mert a Modul-kazán, ami energiatakarékos, olyan keresett, hogy mi egymagunk nem lennénk képesek kielégíteni az igényt. Jelenleg a fehérgyarmati, vásárosnamé- nyi, nagykállói és mándoki ipari szövetkezetekkel dolgozunk együtt. Szerződés — 85-ig Szó, ami szó V oltam idén ifjúsági parlamenten, s hívtak vendégségbe ifjúsági klubba. Az ifjúsági parlamenten többnyire munkásfiatalok vettek részt, az ifjúsági klub vendégei pedig a jövő értelmiségéből verbuválódtak. A különbségek azonban csak eddig tartottak. Mert volt egy közös vonás: nevezetesen az, hogy a részvevők szemmel látható gátlásokkal küszködtek mindegyik helyen. Alig akadt közöttük valaki, aki beszélni mert volna, netán kérdezni, lett légyen szó a vállalat dolgairól, vagy a klub vendégeként szereplő közismert és közkedvelt sportolók faggatásáról. Bizonyos, hogy egyfajta félelem szülte a szótlanságot: önmaguktól féltek. Kiderült — sajnos nem új a megfigyelés —, hogy ez a korosztály, foglalkozástól függetlenül, nehezen birkózik meg mondandója formába öntésével, mert szegényes a szókincse, s ennek megfelelően, a gondolatvilága is. Arra gondoltam: hiába beszélünk munkahelyi demokráciáról ott, ahol a demokrácia egyik alapvető eszköze, a közlés képessége hiányzik, ahol a nyelv görcsbe merevedik, ha szólni kell. ügy tűnik, erről legkevésbé maguk a fiatalok tehetnek. Az iskolákban kevesebb a szóbeliség, mint valaha volt, hiszen a feleletek egy részét ma már a tesztek helyettesítik, s köztudott, könnyebb aláhúzni, kiikszelni valamit, mint saját fogalmazásban szabatosan elmondani. Ami pedig a rádiót, a televíziót illeti: hovatovább könyvpótlókká lesznek ezek, s akármilyen színvonalas is egy műsor, az elmondott, hallott szó köny- nyebben száll el, mint a nyomtatott. A helyzeten fontos változtatni, az aligha lehet kétséges. És nincs mit tenni, ha már a családoktól ez kevéssé várható el, akkor az iskolának kell ebben is lépnie. Pontosabban: az első lépés vár az iskolára, mert a további felelősségben épp úgy osztoznia kell a pongyolabeszédet tartó vezetőnek, mint a műsorkészítőknek, s a hivatásos toliforgatóknak. Nem túlzás: ez is a jövő egyik nagy kérdése, s a demokrácia kiteljesítésének egyik sarokköve. Speidl Zoltán A legifjabb kás. A tsz-nek egy nagy kamionja van, azt az Imre fiam vezeti. Sándor, aki most szerelt le, szintén gépkocsivezető a tsz-ben. A leszerelés másnapján disznót vágtunk. Itt volt mind a hat fiam. Hét ilyen ember mellett nem is volt szükség fogókra, segítségre. A legidősebb fiú most feleleveníti katonai emlékeit. Ő még bakancsban járt haza szabadságra, nem nyakken- dősen... Sándor prózaibb: — Annak idején a jogosítványt az MHSZ segítségével szereztem, így természetes, hogy a honvédségnél is tehergépkocsit vezettem. Megszereztem az elsőosztályú gépkocsivezető címet. Kétszer lettem „Élenjáró katona”. Ma jelentkeztem a tsz- ben munkára. Az elnök elvtárs azt mondta, pár nap múlva nem gépkocsira ültet, hanem az új MTZ traktorra. Jó lesz, mert szeretem a traktort, meg a határt is ... Nábrádi Lajos A Szatmár Bútorgyárban Berecz András igazgatóhelyettes ad választ arra, hogy miért épp a mándokiakkal szövetkeztek? — Az 1977. évtől állunk velük folyamatos munkakapcsolatban. A Keletfával fennálló kooperációs tevékenységet vették át, s elsősorban munkiagényes, a napi programhoz igazodó fenyőkereteket gyártanak, évi 10—12 milliós nagyságrendben. Kapcsolatunk hosszú távú, 1985- ig szóló szerződésen alapul. A mándokiak rugalmasak, áraik megfelelőek, mindkét félnek jövedelmező a kooperáció. A kooperációs alkatrészeket minden esetben telephelyünkre szállítják. Kapcsolatunk zavartalanságát még jobban biztosítaná, ha a tuzséri ERDÉRT-telep a téli időszakban az anyagellátásba jobban besegítene — fejezte be tájékoztatását Berecz András. (Következik: A partner válaszol) Bürget Lajos Az aranyosapáti Uj Elet Termelőszövetkezetben március közepére elkészülnek az erő- és munkagépek téli javításával. Orosz Sándor és Krámos István UNHZ rakodógépet javít. (J. L.) meg akkor is sírtam, amikor leszereltek. Pakkot is küldtem mindegyiknek, pedig tudtam, hogy jó a koszt odabent. Fiús család a miénk. ugyanott művezető. Neki asztalos szakmája is van. Béla ugyancsak a fatelepen dol_ gozik mint Volvo gépkezelő. Pista a vasútnál raikodómunE gyszerű parasztudvar Fényeslitke egyik csendes utcáján. Kemény kötésű, idős ember erős csapásai alatt pattog a forgács. Könnyen emeli a fejszét, pedig már 70 éves. Nehéz munkában edződött, s mint nyugdíjas, a KEMÉV közeli építkezésén talpon tölti az éjszakát: éjjeliőr. Keveset dohányzik és jó féle, saját termésű bort iszik. Hat fia van, ha együtt dolgoznak, még mindegyik mellett sokáig bírja a megterhelést. Ku- tasi Jánosról van szó, akinek a legifjabb fia a napokban szerelt le. Kutasi Jánosné, Margit néni szorosra kötött fejkendővel sürög-forog a ház körül. A fiúkról kérdezzük. — Hat gyereket hoztam a világra, mind fiú — mondja. — Mindegyiknek ott voltam a katonai esküjén. Az egyik Orosházán szolgált, a másik Pesten, a harmadik Debrecenben, szóval szerte az országban. És mindegyiket elsirattam. amikor bevonult, Tizenegy unokám van, köztük hét fiú. Margit néni nem szívesen emlékezik a 30—40 évvel ezelőtti időkre. Mint mondja, kapált, markot szedett a mezőn, s a fiúk, a „csepp fiúk” a barázdában játszottak. Mi tagadás: nem éltek valami rózsás körülmények között Most meg mindegyik fiúnak (kivéve a legfiatalabbat) szép, nagy háza, jó állása van. Véletlen, hogy a szülői házban, ahol beszélgetünk, a legidősebb és a legfiatalabb fiú van jelen. Margit néni kezdi a bemutatkozást: — A legidősebb, Feri az ÉRDÉRT tuzséri telepén gépkezelő. A második fiú, Jóska Leszerelés napján
