Kelet-Magyarország, 1982. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-27 / 49. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982.február 27. Kedves autóstopos! Bevallom, kissé visszaélek bizalmával, amikor közhírré teszem rövid beszélgetésünket a vásárosnaményi úton. ön Napkor után integetett az út szélén, kék munkásruhájában. Megálltam, gondoltam, hogy sürgős dolga van, várja a munka. Mint kiderül, éppen ellenkezőleg, jobbnak tartotta, ha a reggeli órákban hazajut K-ra, s elpazarol egy nap szabadságot. Fizetésnap után voltunk, s ön felpanaszolta: nem átallották munkahelyén, hogy szondával várják az érkezőket. Pedig a féldecit az asszony is odakészíti reggel, mert igen gondos feleség. A másfélórás utazás után különben sem számít, hogy reggel bekapott valaki egy kis szíverősítőt, hiszen a szabadban dolgoznak, ács a mesterségük. Mondta még, hogy azok, akik a szokásos adagnál többet hajtottak le igencsak felhá- ! Ixirodták a szonda 'lattan.' A munkát nem vehették fel, de elmenni sem akartak, követelték, hogy kis építőipari egységük vezetője jöjjön ki hozzájuk, s majd ők megmutatják, hogy így nem lehet bánni a becsületes munkásemberekkel. Ennyi a történet, amit megtudtam. Nem érdeklődtem utána, hogyan zajlott le a munkahelyi összeütközés, s milyen tanulságokat vontak le belőle. De engedje meg, hogy a magam szerény véleményével hozzájáruljak a nézeteltérések tisztázásához. Mint mondta, ács a mestersége, olyan építkezésen dolgoznak, ahol magas falak emelkednek, méterekkel a föld felett fogják meg a szekercét, amikor zsaluznak. Meglehet, hogy téli reggel a vegyes pálinka jót tesz a gyomornak, de biztos, hogy nem használ a reflexnek, a magasban végzett munkának. S elég egy rossz mozdulat ahhoz, hogy bekövetkezzék a baj, a gondos feleség olyan férjet kapjon vissza, aki megrokkan a munkában. A hajdanvolt beidegződéseket — így a reggeli szíverősítőt — kiszorítja az élet. Teljes joggal, hiszen változtak a munkakörülmények, többre tartjuk a biztonságot az alkohol adta pillanatnyi jó közérzettől. Valószínű, hogy előbb- utóbb az Önök brigádjában is csak az marad meg, aki ezt nemcsak tudomásul veszi, hanem hittel vallja. A biztosabb kezű, jobb munkás hamarabb kap elismerést is. Sokszor talán észre sem vesszük az életben, a munkában az ilyen apró változásokat. Pedig erre figyelni nemcsak Önnek érdemes, hanem másoknak is. S itt már nem teszek különbséget a kétkezi munkások,, s az íróasztal mellett ülők között. Mi tagadás, sokan vannak, akik régi beidegződéssel, megszokásból dolgoznak. Az egyik arról papol, hogy nem érdemes többet adnia, mert őt nem érdekli a magasabb teljesítményrendszer, nem akar többet, mint elérni a minimu- srWiot.;®árűé2t többnyire jó mánkéval' teszi, de nem veszi észre, hogy közben „elhúznak” mellette, jönnek azok a fiatalok, akik a hivatásról kevesebbet beszélnek, de tettekben többet mutatnak. A másiknak az a baja, hogy nem akar, nem tud változtatni, mert azt hiszi, hogy ma is elég az, amit néhány évvel ezelőtt produkált. Felállít magának valamiféle követelményrendszert, olyanokhoz hasonlítja magát, akik valahol másutt, egy rosszabb munkahelyen találhatók, s nem veszi észre, hogy helyben, az egymáshoz mért teljesítmény alapján ítélik meg az embert. Az alkoholszonda jó találmány arra, hogy kiszűrje azokat, akik ittak. Sajnos olyan szondát még nem találtak fel, amely kiszűrné a lógósokat, a munkát félvállról vevőket. Talán nincs is rá szükség, mert egy-egy kisebb közösségben előbb-utóbb felismerik egymás között, kik azok, akik kevesebbet érnek a másiktól, még ha esetleg magukat többre is tartják. S ha valóban megvan a képesség valakiben a többre, akkor aszerint munkálkodjon, a valós teljesítmények alapján szerezzen elismerést munkatársai között. Mindez talán több annál, mint egy munkahelyi ellenőrzés tanulsága. De bízom benne, hogy ön is levonja a tapasztalatokat, s nem csak magára érti az elmondottakat. Mert reggel a munka nemcsak a szekerce felvételével kezdődik, hanem az akarattal, hogy mindennap megújuljon az ember, többet adjon a maga és mások boldogulására. , dr. Bánki M. Csaba •Imegyógyásszal a pszichiátriáról On 35 esztendős. A beteg elme című nagy sikerű könyv szerzője, a múlt vasárnap a televízióban szereplő, számtalan nemzetközi tudományos konferencia aktív résztvevője, nyílt elmeosztálya itt Nagy- kállóban a forradalmi újítók közé sorolta. Hogyan viselik Önt el? — Azt hiszem, hogy minden új természetesen ütközéshez vezet. Ha nem, akkor az embernek el kell gondolkodnia azon, hogy talán nem is igazán új-amit akar. Szükség- szerű — mondom — mert minden új dolog egy csomó embert önérzetében sért, azokat, akik azt a régit valamikor létrehozták, és képviselik. Az emberek különösen egy életkoron túl, már nem tudnak és nem is akarnak valami újhoz alkalmazkodni, ők harcolni fognak az új ellen. Rengeteg sok küzdelmem, csatám volt, durván is támadtak. Erőszakosnak, karrieristának, törtetőnek, nagyképűnek, másokat letiprónak és minden hasonlónak elmondtak, neveztek hülyének, csalónak, szélhámosnak is. Sajátos volt a helyzetem, mert nem vagyok szabolcsi. Először 1974-ben jöttem ide. Pesten jártam iskolába, jóllehet nem vagyok pesti, Békés megyében Voltam kisgyerek, korábban dolr goztam Hevesben, Hajdú megyében, körzeti orvos is voltam. Ide jőve egy különös mentalitással találkoztam, ami mind a mai napig olyan, ami ellen harcolni kell. Gyakran úgy éreztem, mintha itt valamikor kialakult volna az a gyakorlat, hogy aki valamit produkálni akart, az innen elment. Itt főleg azok maradtak, akik nem tudtak vagy nem akartak csinálni semmit. Következésképpen: aki itt csinálni akar valamit, az a legjobb esetben is rendellenes, deviáns, gyanús, nem értik, és haragszanak is rá. Azok viszont akik maradtak, kialakítottak valami álvilágot, ők azt mondják, mi nem harcolunk kint az életben, összejövünk otthon, de azért teremtünk egy fantáziavilágot, amiben mi azért napóleonok, Caesarok és hasonlók vagyunk. Erre jön egy pasas, egy pofátlan idegen, aki ide betolakszik és azt mondja: gyerekek, itt valóban házat kell építeni. Ez olyan beletiprás, egyébként becsületes, tisztességes emberek lelkivilágába, amit én nagyon megértek. Az idegességet, a haragot is, sőt, azt is, hogy sokan kénytelenek ezt visszafordítani és ha mást nem, legalább elmondani ezt minden rossznak. Ugyanakkor nekem meggyőződésem, hogy Szabolcs-Szat- már, az utolsó tíz évben semmi szégyellniva- átlagától. Azt hiszem elég jól isrrierem az országot, de mondhatom, a megyének ma már, az utolsó tíz évben semmi szégyellniva- lója nincs. Talán ezért nem értem, hogy miért kell Szabolcsnak egy önként vállalt, sőt, kívánt, szándékos önbecsülést kialakítani? Nos, én ebbe robbantam itt bele, és az ellentéteim nagyjából ebből származnak. Azzal a határozott szándékkal jöttem, s vagyok addig, amíg agyon nem ütnek: hogy ezt az országosan mindig lebecsült, becsmérelt káliói intézményt a méretének és rangjának megfelelő szintre hozzuk. Ami azt illeti, a laikus közvélemény a mai napig számtalan előítéletet őriz. Elmeosztály, elmebeteg, zárt osztály, bolond, elektrosokk... Ha ehhez hozzávesz- szük a „sárga házat ’, a filmekben látottakat, ott találjuk a tartózkodás okát. — Kezdjük talán -ott, hogy pár évvel ezelőtt felmerült a nagykállói intézet bezárásának gondolata is. Lévén országos intézmény, a minisztérium is megtárgyalta, s az a döntés született, hogy 2000-ig mindenképpen működnie kell. Az itteni 670 ágy, a több mint háromezerötszáz évi beutalt helyzete ugyanakkor felvetette azt is, hogy maradhatnak-e a mostani körülmények? A legelemibb lelkiismereti kötelesség, hogy nekik a legjobb — amint azt az egészségügyi törvény is mondja — a kor színvonalának legmegfelelőbb — ellátást, kezelést biztosítsuk. A mostani ötéves tervben az egészségügy területén öt kiemelt szakma van. Az első három: a cardio- lógia, a második az onkológia, a harmadik a pszichiátria. Sokak számára, — még az egészségügy szervezői között is vannak ilyenek —, ez érthetetlen, nem akarják tudomásul venni. Sokaknak idegen gondolat, hogy a pszichiátria, ami eddig az orvosi szakmák legutolsója volt. Az elme mindig lebecsült, lenézett szakma volt. Ennek egyik oka az, hogy az elmegyógyászat töltötte be azt a funkciót, hogy az orvosi problémává minősített társadalmi problémákat egy álmegoldással kiküszöbölje. Magyarul: bezárja a zártosztályra az elviselhetetlen embereket, de nem azt várták el tőle, hogy meggyógyítsa őket. Kialakult tehát egy ideálisnak nem mondható személyi és tárgyi körülmény. De ennek megint történeti gyökerei vannak. Valamikor pszichiáternek az az orvos ment, aki más szakmára nemigen volt alkalmas. Ennek még mindig nyögjük a hatását. Az a mentalitás — s ezt írja, mert igaz —, hogy például pszichiátriai szakvizsgán, az elmúlt három ...Erre jön egy pasas, egy pofátlan idegen, aki ide betolakszik, s azt mondia: gyerekek, itt valóban házat keli építeni. Ez olyan beletiprás, egyébként becsületes emberek lelki világába, amit én nagyon megértek. Rz idegességet, a haragot is, süt, azt is, hogy sokan kénytelenek ezt visszafordítani és ha mást nem, legalább elmondani ezt minden rossznak... évet leszámítva sose buktattak meg senkit, abból indult ki, hogy elmegyógyásznak mindenki jó, örülünk, hogy egyáltalán ide ment; erre a hiányszakmára. Ez azt eredményezte, hogy sok olyan ember dolgozik ma a szakmában, aki nem tud megfelelni az új, megnövekedett feladatoknak. Amíg az elmegyógyászat hagyományos begyűjtő, őrző, bezáró intézmény volt, ez az elv élt. De az is biztos, a puszta bezárástól senki nem gyógyult meg. .Márpedig ma tudjuk: az elmebetegek háromnegyede meggyógyítható. Ahhoz tehát, hogy a közgondolkodás változzék, szükség van személyi, tárgyi, de még fogalmi változásokra is. Beszélgetésünk során sűrűn használja a pszichiátria kifejezést, különbséget tesz deviáns, másként eltérően viselkedő és beteg ember között. Nem valószínű, hogy ez véletlen. — Valóban van néhány tisztázandó fogalom. A pszichiátria betű szerinti értelmezésben „lélekgyógyászatot” jelent. Ez a nagyon szép, a szakközleményekben is felbukkanó kifejezés azonban megtéveszthet. Ügy tűnhet, mintha az orvostudomány többi ágától függetlenül a „lélek” valami különleges megközelítéséről lenne szó, ami nem igaz. A hagyományos magyar elmegyógyászat általánosan elfogadott, de mint az előbb is szóltunk róla, ehhez sok előítélet tapad. Mindenképpen fontos, hogy a pszichiátriai, vagyis „lelki” betegségeket ne állítsuk szembe a testi betegségekkel. Folytatván a sort: a pszichiátriai betegségek kóros folyamatok — s a folyamatokon hangsúly van —, • amelyek az emberi magatatás, viselkedés és pszichés élményvilág zavaraiban jelentkeznek, és az ember cselekvő alkalmazkodását megzavarják. A mai magyar szóhasználatban pszichózisoknak azokat a betegségeket nevezzük, amelyekben az érintett személy korábbi magatartása megváltozik, olyan tünetei támadnak,melyeket egészséges ember sohasem tapasztal, tetteinek természetes, lélektani indítékai nem lelhetők fel, és végül elveszti a valóság valóságként való felismerésének képességét. Ezt az is jelentheti, hogy bizonyos viselkedési furcsaságok a betegség jelei? — Hogy a kép világosabb legyen még égy fogalom vár tisztázásra. Általánosan elterjedt egy tévhit, hogy a súlyosabb „lelki” betegségek — másként elmebetegségek — az elmeosztályok, míg az enyhébbek az idegosztályok feladatkörébe tartoznak. Ez alapvető tévedés. Az idegosztályok nem enyhe „lelki” betegségekkel, hanem az idegrendszer fizikai természetű megbetegedéseivel, így gyulladásokkal, daganatokkal, vérzésekkel stb. foglalkoznak. Miután itt nem súlyosságbeli különbségekről van szó, világos, hogy mindenféle „lelki” betegség a pszichiátria hatáskörébe tartozik. A pszichiátriai betegségek tünetei mögött minden esetben az agy bonyolult biológiai funkciójának valamilyen zavara áll. Ez vagy fizikai, vagy kémiai, biológiai és más eszközökkel kimutatható, vizsgálható. A pszichiátria hatáskörébe tartoznak még a neurózisok, pongyola magyar szóval az idegesség, idegbaj, idegzavar. Most pedig közelítsünk oda, amire a kérdés irányult. Azt, hogy az ember beteg vagy sem, csak orvosi vizsgálattal, s nem a viselkedés emberi megítélésével lehet eldönteni. Ezt nagyon szeretném hangsúlyozni, s mindenkivel megértetni. Hadd mutassak be itt egy példát is ennek igazolására. Vegyük a depressziót, a búskomorságot. Abban nyilvánul meg, hogy az ember az egyik napról a másikra elveszti életkedvét, begubózik, nem foglalkozik a dolgaival, aztán már csak néz maga elé, nem tud sírni sem, munkaképtelenné válik, gondolkodásképtelen lesz, a legszívesebben meghalna. Most ezt észlelem: betegség ez, vagy deviancia? Hadd válaszoljam rögtön: ez, amíg viselkedés, addig csak deviancia. Ezt a viselkedést én deviánsnak, eltérőnek mondhatom, de pusztán attól, hogy deviáns, nem nevezhetem betegnek. Ezzel szemben, az ilyen állapotú emberekben ma már orvosi eszközökkel, a vérből, az agyvízből ki tudunk mutatni olyan anyagcsere-eltéréseket, melyek bizonyítják, hogy ez az állapot betegség. Ezt felfoghatjuk úgy, hogy a viselkedés olyan okozat, melynek mindig van biológiai, biokémiai oka? — Nem mindig van. Talán ha nagyon áttételesen vesszük, akkor igen, hiszen az ember csak akkor viselkedhet, ha van egy működőképes agya. De az azért nem igaz, hogy a viselkedés és az agyműködés között olyan közvetlen kapcsolat van. Ha ugyanis azt gondolom, hogy 2x2 négy, vagy azt, hogy 2x2 öt, a két gondoláitok tglájflm r^eg orvosilag a verben a megfelelő különbségét. Ennyire nem közvetlen a kapcsolat. Van kapcsolat, mégpedig kétirányú. És ez fontos, mert átvezet a megelőzéshez. Az egészséges emberi viselkedés, már én is rosszul használom, az emberi viselkedés alkalmazkodóképes voltát egy bizonyos egészséges szervezeti biológiai működést feltételez. Anélkül nem megy. De lehetséges biológiai betegség, tehát kóros idegrendszeri működés, nagyon kevés magatartási rendellenességgel. és most megfordítva; igenis léhét nagyon szélsőségesen furcsa magatartás, amit a társadalom nagyon elítél és kizár magából, anélkül, hogy az illető biológiai; tehát pszihiátriai értelemben beteg volna. Ez az, amit meg kell érteni. Mind a két szélsőség szélsőség. Az is, hogy minden viselkedés feltétlenül biológiai zavarra vezethető vissza, de az is, hogy semmilyen furcsa viselkedésnek semmilyen köze nincs a biológiához. Az igazság mindig a középen van. A Elfogadom, hogy a depresszió, a mánia, w a szkizofrénia számos esetében és egy sor más esetben orvosilag bizonyítható a betegség. Ez azt jelentené, hogy a pszichiátriai osztályokra ma már csak ilyenek kerülnek. — Szó sincs róla. Ma is van egy csomó, ma orvosinak deklarált, ítélt probléma: bűnözés, prostitúció, önkielégítés, iszákosság, öngyilkosság, elégedetlenség, boldogtalanság, feszültség, kielégítetlenség, kielégületlenség az élettel. Nincs és nem is valószínű, hogy lesz ezeknél orvosi, értelemben kimutatható anyagcserezavar. Ez nem betegség, egy más fogalomkörhöz tartozik. De az emberi viselkedést csak egy bizonyos szélsőségen túl lehet biológiai okokkal magyarázni. Az, hogy valaki öngyilkosságot kísérel meg, áz nem jelenti, hogy elmebeteg. Hazánkban évente 4906 ember hal meg ennek következtében, s legalább tízszer ennyien kísérelik meg. Hogy miért? Ha egy nő férje naponta felaprítja a bútort, fiát becsukják, mert garázda, a lánya elzüllik — s mindezt nem tudja tolerálni, azért már elmebeteg? Nem, pedig gyomór- mosás után azonnal az elmeosztályra küldik, ahol természetesen nem oldunk meg semmit a gondjából. De sorolhatnám a társadalmi, emberközi, morális, etikai okokból fakadó, orvosinak ítélt eseteket, melyek valójában nem azok. De azzá válhatnak. gh Létezik egyáltalán megelőzés? Örökle- w tes esetekben a humángenetikát el tudja képzelni az ember. De mi van a környezeti eredetű esetekkel? Vannak-e kiszámítható rizikófaktorok? — Sajnos a pszichiátriába vetett hitet számos könyv, film megingatta. Ezek többnyire az úgynevezett antipszichiátriai iskola elmélete szerint azt hangoztatják, hogy az elme- betegség fogalma, kezelése egyszerűen tévedés, valójában az elmebetegség egyszerűen ürügy egyesek számára, hogy a normáktól, előírásoktól eltérően viselkedő, nonkonformista embereket a kötelezően elvárt magatartásra kényszerítse, bezárja. Ezzel szemben a mi gyakorlatunk abból indul ki, hogy a betegség gyógyítható, és megelőzhető. Ez utóbbinak az eszköze, ha az embert felkészítjük arra, hogy a reá váró kihívásokkal szemben toleráns legyen, hogy a gyógyulást segítsük, a visszaesést megelőzzük. Tény: a tudat fejlődése a lét rohamszerű fejlődésével nem tartott lépést. A mentálhigiéné (a lelki egészség megőrzése) feladata — s márciustól ilyen tevékenység a közművelődés keretében a megyében is lesz! —, hogy alkalmassá tegye az egyént a megváltozott körülmények közötti viselkedésre, hogy a rázúduló újjal szemben védettsége legyen. Ez nem jelenti azt, hogy a közösségi, társadalmi feladat az egyénre hárul, hiszen a társadalom belőlünk áll. Az egyén mentálhigiénés nevelése nem valamiféle teenager mozgalom, mely bombázza az államat és a társadalmat, hogy legyen elnéző a neurotikussal szemben. Célja az, hogy ne bombázzuk egymást feleslegesen. M Köszönöm az interjút. Bürget Lajos HÉTVÉGI^ INTERJÚJ 0
