Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-23 / 19. szám
KMI HÉTVÉGI MELLÉKLET Barbinek Péter R égi igazság, hogy a színészt nem elsősorban a személyes megnyilatkozásaiból lehet megismerni, hanem a színpadon nyújtott alakításaiból. Ez a leghitelesebb, legkarakteresebb portré, még ha oly sok egyedi vonásból is rajzolódik ki a néző előtt. Az is igaz viszont, hogy a közönség többet, személyesebb dolgokat is szeretne tudni kedvenc művészéről, amiről a művész a színpadon aligha beszélhet. Marad hát a kompromisz- szumos megközelítés, ki-ki idézze fel emlékezetében Barbinek Péter arcát, játékát, e színpadról feléje sugárzó varázsát, miközben olvassa e néhány mondatot arról; honnan indult a ma 33 éves színművész. S hogyan alakult emberi, művészi életútja napjainkig ... ö sem született színésznek, mint sokan mások. „Gyermekként jött a világra” — mondta. A pesti szülői ház légköre, hangulata, irodalomszeretete azonban mindenképpen hatással volt rá. Édesapja irodalom iránti érdeklődése, a versek világában töltött órák meghatározó motívummá erősödtek. Péter nyolc-tíz éves korában már jó barátságot kötött Arannyal, Petőfivel, Vörösmartyval, Kölcsey- vel, később az „Én könyvtáram” népszerű, gyermekek számára írt sorozatban Sha- kespeare-rel is megismerke- deß.. . Iskolai szavalókörben, önképző, színjátszó körben lépett fel, egy-egy lépéssel mindig közelebb jutva a világot jelentő deszkákhoz. Középiskolás korában tagja lett az „Universitas” együttesnek, ekkor találkozott Ruszt József rendezővel, játszott a fővárosi Pinceszínházban is, de még igen messze volt az igazi, az áhított színháztól... — Hatvanhétben érettségiztem az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziumban. Az első döbbenet akkor ért, amikor nem vettek fel a színművészeti főiskolára. Elég makacsul ragaszkodtam az elgondolásomhoz, nem adtam fel. Voltam csapos, pincér, raktáros, sok mindent próbáltam, de a színészetről nem mondtam le. Már előre köszönt a portás, amikor minden évben megjelentem a felvételin ... Hetvenhárom- ban vettek fel... Tévednénk, ha azt hinnénk, hogy keserűséggel beszél erről az időszakról. Ügy érzi, emberi és művészi érlelődé- sének hasznára vált, hogy egy kicsit „megsanyargatta” az élet, s már a főiskola előtt végigjárt sok lépcsőt a színház labirintusában. Mert azért igyekezett színházközeibe jutni, így lett a Nemzeti Színház stúdiójának mindenese: ügyelő, kellékes, hórukk-ember. Belülről ismerhette meg a sokarcú világot, szerezhetett tapasztalatokat. Volt a veszprémi, a debreceni, a szolnoki színháznál. Épp Szolnokról indult, hogy hetedszer kopogtasson a főiskola kapuján... — Arról szűkszavúan szól, hogy a tanulás milyen erőfeszítéseket, próbára tevő helytállást kívánt. Kazimir Károly osztályába került, ahol mindig új és új izgalmak tartották lázban a hallgatókat. Innen már viszonylag kevesebb zökkenővel jutott tovább, de egy dolgot tisztázni kellett magában: ragaszkodik-e a fővároshoz, vagy a vidéket választja. Távolabb Pesttől, de közelebb az igazi élményt és feladatot jelentő munkához. Ügy mondja, nem érezte eléggé érettnek magát arra, hogy pesti színész legyen. A főiskola után mégis a vidék mellett döntött, Debrecenbe szerződött, ahonnan gyakran járt át az akkor önálló társulat nélküli nyíregyházi színházba. Hamarosan maga mögött tudhatott néhány sikeres alakítást a „Figaró házasságáéból a „Ne bántsd virág”-ból — ahol bonviván volt —, a „Három nővéréből és más darabokból. Három évvel ezelőtt művészi teljesítményéért megkapta Nyíregyháza város nívódíját... Emberformáló, eszmélő időszaknak tartja azt az évadot is, amikor Debrecenből a kassai magyar színházhoz szerződött. Vendégként járta a szlovákiai magyar lakta vidéket, elvinni a művészetet, az édes anyanyelvet. Közvetlenül tapasztalta mit jelent a hétköznapokon a művészi alázat, a közönség szolgálata ... — Amikor Kassáról visszajöttem Debrecenbe, örömmel hallottam, hogy új színtársulat alakul Nyíregyházán. Nem volt idegen a város, a közönség. A Móricz Zsigmond Színházhoz szerződtem. Azóta mind jobban érzem, jól gondolták az országos és megyei színházalapítók, hogy Nyíregyháza megérett arra, hogy saját színtársulata legyen. A szemünk előtt válik nagyvárossá, s olyan figyelem és szeretet kíséri a színházat, amely lelkesítő mindnyájunknak. A nyíregyházi, szabolcsi emberek közvetlenebbek, mint akár a szomszéd megyében lakók. Az emberi kapcsolatok a művész számára is fontosak. S nem tagadom, az is jólesik, ha a boltban, az utcán, ahol járok-kelek, megismernek és mind többen köszöntenek. Műhelytitokról is faggattuk az immár szabolcsivá lett művészt, akit az „Űri muri” könyvügynöke, Lekenczey szerepében láthatott eddig a közönség. Vajon nincs-e lámpaláza, nehezen, vagy könnyen tanulja a szerepeit, mennyiben tartja „szentnek” a rendező utasításait, tanácsait... — Nem vagyok lámpalázas, legfeljebb jótékony idegességet érzek előadás előtt és közben, ami viszont szükséges is. Elég könnyen tanulom a szerepeimet, pedig akadt már 30—35 oldalas is közöttük. Először otthon elolvasom az egész darabot, aztán igyekszem minél többet megtudni a darabbal kapcsolatos irodalomról, a korról. A súgóra tulajdonképpen a rendelkező próbán figyelek, a szerep jó részét a próbákon tanulom meg. Később már számomra nem létezik a súgó... — A rendező és a színész sokat emlegetett konfliktusát álproblémának tartom. A jó rendező és a jó színész között nem lehet alapvető konfliktus. A jó rendező, mint a karmester, irányítja, tanácsaival segíti a színészt. A próbák későbbi szakaszában a jó rendező a színész nézőtéren ülő önkontrolljává válik... G yakran kerül szóba az is, hogy a színész a rendezőn kívül kiszolgáltatott a közönségnek és a kritikának is. Szerinte a jó színház egy lépéssel mindig előbbre jár a közönség átlagos ízlésénél. De közben visz- sza-vissza is néz, hogy a közönség tudja-e követni, érti- e a törekvéseit... Hangsúlyozza az egy lépést, amely nem egy kilométer. Akkor ugyanis szakadék támadhat a színház és közönsége között, ami nagy baj, mert minden színház a közönségért van, a közönségnek játszik ... A kritikáról szólva azt mondta; túlságosan irodalom közpon- túak a kritikák, „filoszok” írják, kevés szó esik bennük a tényleges színházi produkcióról, amelyből a színház és a közönség egyaránt okulhatna... Milyennek látja a jövőt és az eddigi alakításait? — kérdeztük végül a művészt. — Eddig az Úri muriban kaptam szerepet, a könyvügynök Lekenczeyt játszom. Bevallom, önmagamhoz viszonyítva, nem vagyok elégedett. Talán nem is egészen az én karakteremhez való szerep ez. Bízom benne, hogy sok-sok jó, tehetséget próbára tevő szerep vár még rám a Móricz Zsigmond Színházban, ahol minden lehetőség adva van ahhoz, hogy jó színházat csináljunk. Játszom és ugrásra készen várom az újabb feladatokat... Páll Géza 3 ó évtizede, hogy Ku- rucz Gyula szorgalmas munkájával, az írásművészet megismerő és fölfedező funkcióit erősítve jelölte meg és tartja helyét a kortársi prózairodalomban. A társadalmi viszonyainkból merített, emberi világunkkal bármikor szembesíthető élményfedezet birtokában megírt novellái, regényei egy generáció megújulást serkentő, a változás igényét fölerősítő életszemléletét sugallják. Ezen belül a fiatalabb nemzedék által birtokba vett családi és társadalmi örökség hasznosítási lehetőségeinek következetes végiggondolása (Ködfaragó), a filozofikus és parabolikus formák elegyítése (Mákszemhölgy), az emberi lélek mélységeinek életszerű szituációkban történő ábrázolása (Négy csend között a hallgatás) mutat útjelzőt egyéni fejlődése minőségi jegyeiként írói munkássága kibontakoztatásában. 1982. január 23. FILM JEGYZET Kettévált myezet Gábor Pál, a filmrendező és Vészi Endre, az író a Tiltott terület-tel és az Angi Verával bizonyították a két művészeti ág teremtő együttműködésének értelmét (egyébként mindkét alkotás jelentős helyet foglal el a hazai kultúra újabbkori történetében). A kvalitásos páros most újra szövetkezett. A Kettévált mennyezet című Gábor-film megint variáció Vészi-témára. Ez egyébként csak az egyik kapocs, mely a művet a túlságosan termékenynek egyáltalán nem nevezhető Gábor Pál filmográfiájához fűzi. A másik jellegzetesség, mely ugyancsak a folyamatosságról tanúskodik: az Angi Verával a legnagyobbak közé emelkedett filmművész makacs elkötelezettséggel ábrázolja a társadalmi jelen (illetve félmúlt) konfliktusait, s arra törekszik, hogy új felfedezésekkel és következtetésekkel járuljon hozzá történelmi fehér foltjaink csökkentéséhez. Miután a témakör, az eszköztár és a gondolati arzenál bizonyos „rímei” nyilvánvalóak, kézenfekvőnek látszik az Angi Vera és a Kettévált mennyezet egybevetése. Akár összehasonlítás, akár mérics- kélés szándékával. Magam nem tartom szerencsésnek ezt az eljárást — s nem azért, mert evidens a válasz: a mostani Gábor-opusz elmarad a kivételes élményt nyújtó előzménytől. Ha valaki egyszer magasan ugrotta át a lécet, számoljon azzal, hogy legközelebb csúcsteljesítménye lesz a norma. Ismétlem azonban: eszem ágában sincs kozmetikázni, amikor másféle módszer — mérce — alkalmazását ajánlom. Az Angi Vera és a Kettévált mennyezet ugyanis más és másfajta minőségek. Előbbi drámai, utóbbi epikus alkotás. Az írói alapanyag sem teljesen adekvát. Vera története — egy gerinctörés krónikája. Jakab Júliáé — az önfeláldozásé. Hogy mindkét filmben meghatározó fontosságú a kor? Tagadhatatlan, de azért az elrendező elv más, a társadalom nem ugyanúgy van jelen az egyik filmben, minit a másikban'. Kis túlzással így fogalmazhatnánk: az Angi Veró-ban a közéleti cselekvés (vagy annak hiánya) áthatja a szereplők minden mozdulatát. A Kettévált mennyezet töményebben beszélteti az emóciókat. Hogy Gábor Pál magyarázatára hivatkozzunk: ........a filmben a megszokottnál is több és erőteljesebb szerelmi jelenet nemcsak a történet elbeszéléséhez szükséges, hanem e lány, Jakab Júlia szerelmének teljes emberi önátadását fejezi ki, ami nélkül az egész história melodramatikus cselédtörténetté laposodna.” Amíg a hősök megméretnek, s fizikailag vagy morálisan elnyeli őket az örvény, három esztendő telik ei. A cselekmény 1953 és 1956 között játszódik. Az előbbiekben idézett koncepció jegyében Gábor Pál nem idézi meg aprólékos részletezettséggel a nyugtalanító atmoszférát, inkább egy-egy jelzéssel utal a személyiséget összeroppantó körülményekre. Például a bizalmatlanságra. A félelmekre (melyek egy része indokolt, más részük viszont indokolatlan). A politikai prakticizmusra. Az úgynevezett személyi kultusz torzulásaira. A Kettévált mennyezet keserű felhangjai mindemellett inkább a magánélet csapdáival vagy zsákutcáival kapcsolatosak. Középpontban a szövőnő, Jakab Júlia mártíriuma áll (s ezzel párhuzamosan Széli Árpád mérnök egyensúlyvesztése). A vonzó lány valóságos misz- sziót teljesít, amikor a bizonytalan és csapodár férfit, valamint családját „gondjaiba veszi” — mindezért nagyon súlyos árat kell fizetnie. Partnere csupán ideig- óráig jelent támaszt számára. Széli kevéssé méltányolja a lány gondoskodását, elhagyja őt, később meg — igaztalanul — börtönbe zárják s ezért nem „vezekelhet”. Idáig vezet az út egy ifjúkori árulástól. Gábor érvelését felhasználva: „...ismét Vészi Endre ismert írói megvilágításában rajzolódnak ki egy korszak körvonalai; nem a közvetlen politikum révén, hanem mindaz a politikai, etikai, emberi kapcsolatteremtési probléma, amit az adott korszak determinál, nem a politikai szférákban jelenik meg, hanem az érzelmek, a magánélet pszichológiailag pontosan ábrázolt közegében.” A hátország egyébként — melybe néha Széli Árpád ,a,lászáll” — riasztó. Felesége elhagyta a családot. A gyerekek egymást marják és kegyetlenül kikezdik a jövevényt, mert nem óhajtanak vele az apa szere- tetéből közösködni. Napirenden vannak a kis és nagy csatározások. Nem sokkal vigasztalóbb a munka birodalma sem. A manipulációk behálózzák és megfojtják a személyiséget. „Vég-semmiség" a mérnök ítélete. Mikor megtépázottan hazatér, Juli nincs többé, őt magát pedig ellenségeskedés és közöny, tehetetlenség és részvétlenség jégpáncélja veszi körül. A Kettévált mennyezet erőssége realizmusának szigorúságában rejlik. A szereplők, anélkül, hogy sejtenék, roppant erőpróbák mázsás súlyát hordozzák a vállukon. Megrendítő és átélhető az a líraiság, mely Jakab Júlia tiszta emberségéből sugárzik. A konfliktusok világos, egyértelmű megfogalmazásáról ugyancsak dicsérettel szólhatunk: Gábor Pál vásznán nincsenek rébuszok, célzások, mellébeszélések, ködösítések. Nem hallgathatjuk el kritikai észrevételeinket sem. Néhány drámai fordulat kevéssé vagy alig motivált, noha — érdekes ellentmondás! — általában ráérős az elbeszélés tempója. Az ötvenes éveket érzékeltető mozzanatok egy része ma már közhelyszerű. Básti Juli személyében új tehetség tűnt fel a magyar film egén, viszont Jan No- wicki (magyar hangja Szerién Gyula) nem képes valamennyi dimenzióban „hozni” figuráját. Még egy plusz és egy mínusz. Ifj. Jancsó Miklós képei valósággal ragyognak, de ez a tündöklés vitatható ellenpon/tozás és akarva- akaratlan elnyomja a torokszorító tragikumot. Veress József Kurucz Gyula: -Szeretek, tehát voltam Az újabb kötete, a „Szeretek, tehát voltam” az előzőek folytatásaként azon túl, hogy olvastatja magát, a történések érzelmi töltésű objektív és szubjektív elemeinek ellenpontozásával kelt figyelmet, a személyes reflexiók áttételes megfogalmazásával jeleskedik. Novelláiban közös, hogy hősei a mindennapok szereplői, hogy a jelenségek között föllelhető azonosságot az összefüggő elemek kiemelésével tárja fel. így törekszik írásai egyneműségét erősíteni. A mégis jelenlévő egyenetlenség már a megvalósítás minőségére utal. A tizenkét novella tárgya a szerelem: a szeretett személy iránt érzett odaadásban, erotikus vágyban megmutatkozó lelki és testi vonzalom, s e vonzalomra alapozott érzelem. Ezt az érzelemgazdagságot az emberi viszonyok és alakjai közérzetének valóságos helyzetszituációkra alapozott összefüggéseiben mutatja meg. A saját lehetőségeik alá hullott hősei válság- helyzetét elemezve primér élményeit tárgyiasítva a szerelembe szövi a történés tömbjeit. Ebben a szerkezetben az etikus magatartást mint az emberi cselekvéssel összefüggő, világképet is fölmutató tudatformát építi be alakjai tevékenységi rendszerébe. Így téve szorosabbá erkölcs és művészet nyilvánvaló kapcsolatát, mert lényegüknek az emberi valóság visszatük- rözését teszi meg. Közös továbbá, hogy hősei életük egy szakaszában átgondolják, mérlegelik előéletüket, múltjukat, hogy okuljanak belőle a jövőre nézve. A végiggondolt élethelyzetek, megrajzolt életképek tanulságot szolgáltatnak arra, hogy az emberi lét kapcsolatrendszerének horizontja tágabb, mint az a szerelmi lét viszonyai között fölvázolható lenne (Leszámolás). Esetenként a természet rendjével való egybevetést, s a kettős értelmezést is elbírja (Bechteref). De az emberi kiszolgáltatottság, mint válságok többrétegű (Áll a gép, Jóska), s a meghasonlottság okán az értelmesebb élet kialakítására tett kísérlet kudarcát az erotika sem takarhatja el (Ebben a világban). A magányból, a kiszolgáltatottságból kivezető út egy teljessé kerekített, látszattól mentes élet igényén át az etikus magatartás alapján, a hétköznapok rendjében váltható valóra (Billenések és rebbenések). Következésképpen sajátos tükrözéssel van dolgunk, mely áttételesen közvetíti a mondanivalót, s állásfoglalásra ingerli az olvasót. A kép azonban így nem teljes: a tematikai egység ellenére a tapasztalat tükörképiét árnyék és homály egyaránt fedi. Oka nem tartalmi, hanem formai vetületű. A képiség aránytalanul szorítja le az epikus cselekvés tartalmi elemeit, monolit tömbjeit, az erős kontúrokkal vázolt erotika bár az elidegenedésből fakadó válsághangulat érzékeltetését rejti, túlzásaival torzítja a kivetített képet. Ezt a jól pörgetett ritmus, az időegységek ügyes váltása (a filmszerűség) sem képes feloldani. Mindez ott hat visz- sza a tartalomra, hogy a kiábrándulások, csalódások okait nem tárja föl a lényegi valóságig. Az író a felgyülemlett személyes indulatait „kifújja”, de alakjait kevés színnel és rálátással jellemzi, s az alakok kihagyásos módszerrel megrajzolt világképe sem meggyőző. Nem is képesek megtalálni felemelkedésük mozgatóerőit. A jól sikerült egyedi novellák ellenére a teljesítmény egyenetlenségei arra utalnak, hogy az alkotói tudatosság és a megjelenítő erő még hiányzó szinkronja Kurucz Gyulának munkát adó forrása maradt. (Magvető, 1981). Miklós Elemér
