Kelet-Magyarország, 1981. december (41. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-31 / 305. szám
1981. december 31. LOBOG, NEMCSAK PISLÁKOL AZ UTOLSÓ ALKALOM így beszélt magáról Kozma István kemecsei általános iskolai igazgató, akiről érdekes, már-már legendává magasodó történetek keringenek. Először azt hitte, valamilyen panasz ügyében jöttünk, kivizsgálásra. Néhány szülő az óvodába soknak találta a Télapó-ünnepségre szedett pénzt és kevésnek a csomagban talált édességet... Ebben is neki kell igazságot tenni... De mi ez a régebbi, nagyobb ügyekhez? — Valóban voltak ennél komolyabb ügyek is. Egy szakszervezeti választáson történt, hogy nekem kellett volna ismertetni a jelöltek névsorát. Ehelyett a következőket mondtam: az ilyen fajta választást a szakszervé- zeti demokrácia semmibe ve- vésének tartom, ehhez én nem adom a nevem. Felálltam és otthagytam a népes tanácskozást. Még az ötvenes években történt. Jólesett, hogy amikor tíz évvel ezelőtt beteg lettem, a szakszervezeti megyei titkárunk az elsők között jött el meglátogatni... Ügy látszik, nem haragudott meg... Nem kereste soha az ütközőpontokat, mondja, azok mégis mindig megtalálták őt. Volt olyan ügy is, amikor — saját szavaival élve — „nem bírt meg vele ...” Ilyen volt egy pedagóguskölcsönnel épült lakás dolga. Az igazság, az ő oldalán állt, mégis veszített... Mióta emlékeznek, Kemecsén mindig tanító- lakás állt a mostani új épület helyén, ebben lakott Ir- ííasfta kisasszony .-is,,,.Kozma. István első' „tanító nénije”, (akivel később együtt tanított). — Azt gondoltam, azon a helyen továbbra is pedagógusháznak kell állnia. De a felsőbb szervek tudtával át- játszották a pedagóguskölcsönnel épült lakást, eladták ... Ez nagyon megviselt. Nagyon szeretem a szülőfalum, minden zegzugát ismerem, nem tudok belenyugodni, ha akár a múltját is megcsonkítják. Érdekes szavak, akárcsak Kozma István egész eddigi élete. Kemecsei parasztcsaládban született, földes házban, petróleumlámpa mellett szerezte meg a tanítói oklevelét. „Beleszületett a háborúba ... Korán találkozott a történelemmel” — így mondja. 1941-ben állt először á gyermekek elé egy Hódmezővásárhely melletti pusztán. A szegénység olyan nagy volt, hogy cselédemberek nem bírták eltartani a sorkosztra felfogadott tanítót. Hazajött. Ahonnan a háború elszólította a tanítót, ő rögtön jelentkezett a helyére. Mígnem őt is elszólította a háború, megsebesült, fogságba esett, mire hazajött meghalt a szép, fiatal menyasszonya.. . , (Zárójelben mondja, hogy a hadifogság évei számára az emberré érlelődést, eszmélést is jelentették.) — Harminckét éve annak hogy hazajöttem a falumba. Táviratilag neveztek ki igazgatónak. Végig vittük az iskolák államosítását, meg a többit, ami utána jött. Itt van az irodában az a hokedli, nem illik ide, mégis meghagytam. Mi magunk faragtuk, huszonkét ilyen hokedlit, azon ültek a gyerekek, mert eleinte padok se voltak. Megvan az első tabló is, mezítlábas gyerekekkel... Nem tudom, elhiszi-e, amikor megépült a mostani, emeletes iskola, én is akkor építettem a házam, jobban örültem az iskolának... Olyan ez nekem, mint az otthonom. Tíz éve megérintette egy veszedelmes betegség, nagy gyomorműtétje volt. S akkor is történt vele valami... — FURCSA EMBERNEK TARTANAK, PEDIG CSAK NEM TUDOM ELVISELNI, AMI IGAZSÁGTALAN. A VÉGSŐKIG ELMEGYEK... HOL LEGYŐZNEK, HOL PEDIG ÉN MARADOK FELÜL... VELEM MINDIG TÖRTÉNIK VALAMI. SOKSZOR MEGRÁZOTT AZ ÉLET, MÉGIS MEGELÉGEDETT EMBER VAGYOK ... Kozma Istvánnak Kemecse a világ közepe — Már feküdtem a műtőasztalon, amikor az orvos az egyik műtősfiúnak azt mondta, siessen ... Az pedig így válaszolt, ennek már mindegy. Ekkor ájultam, vagy aludtam el. Amikor meggyógyultam, megkerestem a műtősfiút, azt mondtam, máskor ilyet még a halott előtt se mondjon. Aztán adtam neki ajándékot. Hozott a mentő haza, elakadt a rossz úton, szerencsére arra járt az MHSZ terepjárója, átszállítottak és az hozott haza . . . Minden kollégám meglátogatott, csak egy nem, aki miatt pedig a községi vezetőkkel is szembe szálltam, hogy alkalmazzák ... Ez nagyon fáj... Örömet és bánatot erősen él át, ezért is „lobog”, nem csak pislákol. Szenvedélyesen kutatja a község múltját. Neki is része van abban, hogy a község nagy szülöttjét, az 1848—49-es szabadságharc és forradalom egyik honvéd tábornokát, Répási Mihályt, ha jó száz év múlva is, de megismerhette és magáévá fogadta faluja. Szenvedély és keserűség itatja át szavait, amikor a majdnem száz évig járási székhely, Kemecse mai „státuszát” említi. így mondja: sokat „tiborckodott” emiatt is... — Megérti az ember, hogy a szülőfaluja nem lehet a világ közepe, bár aki itt él, annak az. De hogy ennyire megnyirbálják, ez nagyon fáj. „Tsz-ileg” Kótajhoz, „áfészi- leg” Demecserhez tartozunk. Az ötezerlelkes Kemecse nem érdemelt meg egy nagyközségi címet? ... De még az egyik megyei térképről is lehagyták a nevét. írtam is azonnal, micsoda eljárás ez a falunkkal... Kozma István szeretettel beszél a feleségéről, az egykori szegény tanítókisasszonyról, aki már az esküvőjük előtt is sokat betegeskedett a tüdejével. Az első gyermek születése után újra nagyon beteg lett. Néhány éve megint, már-már lemondtak róla, de megtalálták a „legjobb” orvost, aki megmentette a feleségét. Nyugdíj előtt áll a felesége is, s az idén ő vállalta a tizennyolc gyermekből álló cigányosztályt. — Büszke' vagyok, hogy ilyen feleségem van. — Először érzékenyül el. — A sok küzdéssel, összeütközésekkel, tragédiákkal együtt is emberi életet éltem. Hatvan éves vagyok, néhány nap múlva szépen elmegyek nyugdíjba. Hogy is mondják? Állva szeretnék meghalni... Páll Géza A jó százéves karosláda a sarokba húzódva álmodik. Régi, barna színétrfeketére ette az idő, a ládafia is üresen ásít. Fölötte öreg tükör, egykor élt falusi széplányokra emlékezik. A szemben lévő falon korsók, szilkék tömkelegé, de jut belőlük a földre is. Kurucz Andrásné pedagógus, a nyfrkatai helytörténeti gyűjtemény megalapítója és gondozója szabadkozik: — Ó, ne nagyon nézzenek körül, nincs valami nagy rend. Ráadásul már nem is nagyon férünk, de megkaptuk itt a szomszéd szobát, s úgy néz ki, hogy a helyére kerül minden hamarosan. A fiatal pedagógus tíz éve került Nyírkátára, a tanárképző elvégzése után. Férjhez ment, letelepedett, és néhány esztendő múltán a gyerekek közreműködésével nagy fába vágta a fejszét. Megszervezte a gyűjtést, s hamarosan megkezdődött a munka. Alig volt a faluban olyan ház, ahol ne jártak volna az iskolások. Felkutatták az öreg padlásokat, kamrákat, s szépen gyarapodott az anyag, kezdtek kialakulni a házi múzeum körvonalai. — Még én is meglepődtem, hogy rövid idő alatt ilyen gazdag gyűjteményt sikerült összehózni. Hogyan jutott eszembe? Már otthon, Sza- mosszegen kislány fejjel is vonzódtam az öreg tárgyakhoz, s később, felnőttként rá kellett döbbennem: itt az utolsó alkalom, hogy megmentsük az apáink, nagyapáink életéhez tartozó eszközöket. Ha mi nevelők nem gyűjtjük össze e régi használati tárgyakat, hogyan ismertessük meg az utánunk jövőket a múlttal? A gyűjtőakciónak hamar híre terjedt a faluban. S ami a legszebb, a felnőttek is bekapcsolódtak a munkába, ingyen, csak egy-egy köszönö- mért hozták a kedves, s nem ritkán igen nagyértékű bútorokat, használati eszközöket. Volt aki csak egy fakanalat, vagy egy mángorlót, de volt aki asztalt, falvédőt, rokkát hozott. Az öreg ládán ülünk — a tanárnő nagyanyjáé volt — beszélgetünk, mikor kopognak. Szakállas fiatalember nyit be, hóna alatt, s kezében krumplitörő, vetélő, famozsár, porcelántárgy: hozta a falu Lőrincz Tamás, s gyűjteményének egy része. (GB felv.) múzeumának. Leteszi, s már megy is. — Horváth János volt, az egyik legaktívabb segítőnk — mondja a tanárnő, majd témát vált: — El nem tudja képzelni, milyen előnye van az oktatásban is e parányi gyűjteménynek. Gyakran tartunk itt órákat, s jórészt ennek köszönhető, hogy a kátai gyerekek ismerik a falu régi életét. Szép új házban kopogunk Kisár főutcáján. A lakásban modern, kényelmes bútorok, mint a legtöbb falusi házban. Aztán a legbelső szobába nyitunk, s mintha a múlt századba csöppentünk volna. A falakon öreg, kiszolgált órák, a polcokon szebbnél szebb cserépedények, egy nagy asztalon több ezer éves cserépdarabok. — Ezek a Tisza ajándékai — mutat a házigazda, Lőrincz Tamás a feketére égetett edénykékre. — Ha elmúlik az áradás rendszeresen végigjárom a partot, mindig találok valamit. Házigazdánk a megye egyik legszebb néprajzi magángyűjteményével büszkélkedhet. Van itt minden: túri korsó, bányai szilke, vásárhelyi tál... fölösleges folytatni. Ezt látni kell! — Több mint egy évtizede kezdtem el a gyűjtést, a nagy árvíz után —, mondja. — Láttam az összedűlt házakat, s láttam azt a rengeteg kincset, ami pusztulásra ítéltetett. Azóta szinte megszállottja va-. gyök a régi dolgoknak. A furcsa az, hogy addig alig-alig vett tudomást a környezetében lévő régi tárgyakról. Igaz, hosszú ideig Pesten tanult, dolgozott, s csak az árvíz idején települt ismét haza. Gyűjteményének első darabjára, egy gyönyörű faliórára ma is szívesen emlékezik. Egy öreg tarpai asszonytól vette, a legbecsesebb kincsként tartja számon. — Az az igazság, jó néhá- nyan ma is mosolyognak rajtam, hogy pénzt, időt nem kímélek, ha megtudom, valahol szép darabot láttak. Sokan kérdezik, mennyit ér a gyűjteményem. Nem szeretem ezeket a kérdéseket, hiszen vannak olyan dolgok, amit pénzben nem lehet kifejezni. Engem majd minden tárgyhoz személyes szálak fűznek. Erről a korsóról például tudom, hogy tiszabecsi, s ha eladnám öt-hatszáz forintot kapnék érte. De nem adom, mert nekem sokkal többet ér. Az emlékeket nem lehet megfizetni. A szobában Kende báró egykori lámpája világít, a tárgyak életre kelnek. Itt van például ez a nyeles, vörösrézből készült edény, legalább 200 éves. Aranyosapátiból származik, s valamikor parazsat tároltak benne. Ha vendég érkezett a házhoz, ezzel fűtötték a jéghideg szoba ágyát. De van itt talpas, meg csapos mécses, iccés pohár, meg lencsés tál, s rengeteg pénz, érem. Lőrincz Tamás stílszerűen a Rákóczi-pénze- ket gyűjti, Tiszántúl-szerte ismerik kollekcióját. — Miért csinálom? Én vallom, hogy jelenünket nem le- he megérteni a múlt ismerete nélkül. S a múlt nemcsak a történelemkönyvekben található. Valakinek össze kell gyűjteni múltunk emlékeit, nélkülük nagyon szegény lenne az ember. S van egy titkolt álmom: kis falumúzeum Kisaron. Gyűjteményemnek jó részét már most felajánlom. Boldogan adnám a legszebb darabot is. Balogh Géza M osszú az út, az Élet útja. Az ÜT: az Ember csetlő-botló, ta- pogatódzó, két lábra álló út-kezdettől a végtelenbe tartó, a számon tartott hónapoké és éveké, a kijelölt s elfogadott időszámítás szerinti nullponttól a történelem lépteivel taposott, a fel-nem-mérhető, a be-nem-látható, az emberi szellem által alkotott jelzőkkel ellátott, a soha meg-nem-ismételhető. Nem tudjuk — mert fel- nem-fogható —, hogy meddig megyünk. Ember születik, tesz néhány lépést: a számára kijelöltet, majd nyomán elindul a véréből, testéből születő. Generációk róják az idő végeláthatatlan útjait. S mi, akik ma élünk s emberek vagyunk, átvéve és elfogadva az ősöktől az idő-mértékegységet, néhány óra múlvá újabb mérőponthoz érkezünk! Búcsúztatunk és köszöntünk, mérlegelünk és ösz- szegezünk. Ki-ki örül, búsul, reménykedik, de egy dologban megegyeznek az' emberek: ma éjfélkor mindenki új évet köszönt. A ■§##■ w «■ r Az idő utján Köszöntünk most mi is: 1982! Eltelt egy év. Hozott örömöt s bánatot, esztétikai fogalmaink szerint jót és rosszat egyaránt. A történelem soha nem látott szakaszát éljük ma Európában és szűkebb hazánkban, Magyarországon: több mint harmincöt éve béke van! Az ellentétes társadalmi rendszerű államok közötti barátsági, kulturális és gazdasági egyezmények, a nagy horderejű, hosszú lejáratú szerződések biztosíthatják ezt a békét. Am nem szabad elfelejtenünk, hogy a nemzetközi politikai hadszíntéren hangos viták zajlanak. Sajnálatos : helyenként fegyverek is ropognak, s a béke egyre viszonylagosabbá válik. A világ népei aggódva figyelik a há- oorús feszültségeket szítok lépéseit, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy viszályt. ellenségest szítsanak a nemzetek között. Akik minden eszközt felhasználnak arra — súlyosan megsértve az emberi és nemzetközi jogokat —, hogy megakadályozzák a különböző és azonos társadalmi berendezkedésű államok békés egymás mellett élését. Akik soha nem látott fegyverkezési hajszába kényszerítik a világ országait, megteremtve ezzel egy olyan nukleáris háború veszélyét, mely egész földünket pusztulásba sodorhatja. A béke törékeny virág, állandó gondozást igényel. Egyetlen józanul gondolkodó ember számára sem lehet kétséges, hogy e Béke-virág csak akkor virulhat a Földön, ha közösen ápoljuk! Ehhez az szükséges, hogy a felek tárgyaló- asztalhoz üljenek, a fegyverek némák maradjanak: csak így biztosítható e gyönyörű virág zavartalan fejlődése és erősödése. Mert mily szép az út, ha azt virágok díszítik, s nem dúl rajta a történelem háborús vihara. Századok véres útján haladva jutottunk el napjainkhoz, ahol virul már a Virág. Szedjünk most csokrot, hogy díszítse minden ember lel- két-otthonát! K ívánjuk, hogy a jövőben ki-ki jó „kertész” legyen! Kívánjuk, hogy 1982 olyan esztendő legyen, hogy a Föld minden táján szirmot bonthasson e bimbózó növény! Hogy minden ember élhessen békében s boldogan, hogy sikerekben, eredményekben gazdag legyen. Hogy az emberek .......végre ‘gymást szívben átkaroljak, / s uralkodjék igazs , szeretet.” Hogy mindé i „Mondhas- bizton: nem vagyok mag 1! / Testvéreim vanna' - zámos milliók, / Én • m őket, ők megvédnek t "gém, / Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.” Lakatos István KM ÜNNEPI MELLÉKLET Örökségünk mentői Vele mindig történik valami...
