Kelet-Magyarország, 1981. december (41. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-31 / 305. szám
1981. december 31. V Fél év az óceán túlsó partján Farmer voltam Amerikában“ Hazatért a tudósító nü az Északi-sarkon A távoli, az ismeretlen mindig vonzotta az emberek érdeklődését. Mi jut például az eszébe a futóhomokon nevelkedett szabolcsi ifjúnak az Egyesült Államok mezőgazdaságáról? Mindenekelőtt a hatalmas mennyiségű búza-, kukorica- és gyapottermés, a szarvasmarha- és sertéstenyésztés, a világ- színvonalon gyártott John-Deere traktorok és kombájnok, s nem utolsósorban a farmergazdálkodás. Nos, Bállá Gábor egy fél évet töltött a tengerentúlon, dolgozott farmereknél, ezer és ezer mérföldeket utazott, belekóstolt az amerikai életformába. Milyennek látja ő, a kótgjLközös gazdaság főagronó- musa az Egyesült Államok mezőgazdaságát? Kemény munkái végeztek — Belecsöppentem ebbe az utazásba — kezdi a beszélgetést a hosszú, vékony, szakállas fiatalember —, ugyanis szóltak a megyétől, ha akarom, lehetőséget kapok a MÉM-től egy amerikai utazásra. Mondanom sem kell, nem mindennap kap ilyen ajánlatot az ember, elfogadtam. Az angolt több évig tanultam, társalgási szinten már elfogadhatóan beszéltem. Aztán az év elején, pontosan február 23-án az országból tizenkilenc társammal elrepültünk az óceán túlsó partjára. Az út jellegét nehéz megfogalmazni, hiszen nem kimondottan tanulmányi jellegű volt. A farmokon kemény fizikai munkát végeztek a magyar szakemberek, ám az ott szerzett tapasztalatokat nem lehet elhanyagolni. Balia Gábor előzetesen a búza és kukorica ágazatokat jelölte meg, mondván ezeket akarja mélyrehatóbban, munka közben megismerni. Így került az Egyesült Államok középső részén lévő államba, Kansasba. — Végtelenül sivár, dim- bes-dombos itt a táj — folytatja a beszélgetést. — Fát elvétve látni. A prérik vidéke ez. Nem túlzók, de sokszor betege voltam ennek a hullámos sivárságnak. Rögtön megérkezés után Fairportba kerültem egy győri kollégámmal, s itt ahány ház, ahány farmer, annyi szokás. Az én „gazdám” agglegény volt, csak másodállásban művelte a kétszáz hektár búzát, a több mint ötszáz hektár legelőt, nem beszélve a hatszáz körüli tehénről, hízómarháról, borjúról. Főállásban banki tisztviselő. Egyszerűen érthetetlennek tűnt nekünk, hogyan képes ellátni ilyen irdatlan gazdaságot. Aztán rájöttünk a rejtélyre. A legtöbb munkát bérben végeztet más farmerekkel. S ami még a legérdekesebb, a búzát teljesen ex- tenzív módszerekkel termesztik. Elvetik és learatják. Műtrágyát — ami nagyon drága — szinte nem is adnak a földnek. Nálunk ez elképzelhetetlen. Hasonlít a Nyírségre Lloyd Oswald, a farmer az állattenyésztésre sem fordít nagyobb gondot. A legelőjét — amelyet talán kétszáz évvel ezelőtt még a telepesek osztottak fel — ugyanolyan extenzív módszerekkel műveli, mint a búzát. — A szó szoros értelmében kicsapja a legelőre a húsmarhákat, s csak'egy a lényeg: egy tehén évente egy üszőt adjon. Trágyázásról itt szó sincs, csak amit az állatok el- hullajtanak. Én innen három hét múlva egy másik farmra kerültem, Moundridge-be. Ez is Kansas államban van, s ez már egy igazi kisváros. Az új farmon a gazda éppen akkor váltott át sertésről szarvasmarha-tenyésztésre. Százharminc tehénre emelte fel az állományát, s egy hónapig minden éjjel segédkeztem az el- léseknél. Az itteni környezet sokban különbözött az előzőtől. Barátságosabb a táj, kissé hasonlított a nyírségire, a talaj pedig fekete mezőségi. A fő .termény itt is a búza, s természetesen a marháknak hatalmas legelőjük van. A gazda pedig nagyon büszke a tíz hektáros öntözött silókukoricájára. S ez nem véletlen, mert ezen a tájon az éves csapadék nemigen haladja meg a kétszáz millimétert. Fogukhoz verik a garast Életszínvonalát tekintve jómódú a farmer, Phiel Adrian. Modern környezetet teremtett magának és a családjának, az emeletes faházban légkondicionáló berendezés működött, az udvaron uszoda díszelgett, s ezen a farmon már konkrétan dolgozott is Ballá Gábor. — Nem is akármilyen munkát végeztem — emlékezik a hónapokkal ezelőtt történtekre. — Reggel hatkor keltem, elláttam a jószágokat, majd szigorúan betartva öt perc reggeli szünet következett. Első nap meg is jegyezte Phiel, hogy nagyon sokat eszem, így ő ráfizet. Persze ehhez azt is tudni kell, hogy az államokban nagyon drága a mezőgazdasági munkás. Havonta 1500—2000 dollárt keresnek az idénymunkások, a farmer pedig havi négyszáz dollárt fizetett utánam a közvetítő farmerszövetségnek. Persze a figyelmeztetés ellenére mindig jóllaktam, nem hagytam befolyásolni magam. Különben is, a nehéz fizikai munka megkövetelte az evést. Aztán később tapasztaltam, hogy az idősebb farmerek, mint Phiel is, jobban a fogukhoz verik a garast a fiataloknál. Ennek persze meg is van az eredménye. Phiel Adriannak nagyon jó gépei vannak A. lánya és a veje állatorvos, egy korszerűen berendezett rendelőt is létesített a házában. Meddig élnek a kombájnok? — Nagyon vártam az -aratást, hiszen az extenzív módszer azt is jelenti, hogy csak a legszükségesebb esetben végeznek növényvédelmet. Most tavasszal szükség volt rá, mert a levéltetű ellepte a kalászokat. Repülőgéppel gyorsan ment a munka, s fizetni csak akkor kell, ha eredményes * a védekezés. Aratás előtt már előkészítettük a kombájnokat, s ami a legmeglepőbb: bármilyen korú és típusú kombájnhoz órák alatt be lehet szerezni az alkatrészeket. Hallottam is egy tipikus amerikai mondást: a kombájnok sohasem halnak meg. Phielnek egy tizennyolc és egy húszéves kombájnja volt. Mindkettő a legjobb erőállapotnak örvendett. Aratásra összejött az egész család. Nappal jóval negyven fok fölé emelkedett a hőmérséklet, s este sem csökkent 25—30 alá. A termés mindössze nyolc mázsa volt hek-' táronként, s ez éppen a növényvédelem hiányának „köszönhető”. Persze jó időben sincs több ezen l. tájon 20— 25 mázsánál. A farmerek végtelenül egyszerű emberek. Talán egyetlen szórakozásuk, vasárnap templomba járni. Ide elkísérte a gazdát Bállá Gábor is. A vasárnapi? iskolában mindig hozzászólt a témához, mert ez is a nyelvgyakorlás egyik formája. — Nem is ártott a nyelvtanulás — mondja Bállá Gábor. — A farmerszövetség egyhetes kirándulást szervezett, s a legkülönfélébb nemzetiségű mezőgazdászokkal jártuk a farmokat. Ellátogattunk sör- és húsgyárba is, megnéztünk egy sertéstelepet is. Mindez júliusban történt, majd ezután már nem mentem visz- sza Phiel Adrianhoz, nyakamba vettem az országot. Jártam Chicagóban, Pittsburg- ban, New Yorkban, Washingtonban, Philadelphiában, Miamiban, Dallasban s még ki tudja hány helyen. A farmerszövetségtől havi 140 dollárt kaptunk, s az összegyűjtött pénzből vettem magamnak egy húsz napra szóló, az egész ország autóbusz távolsági járataira érvényes bérletet 220 dollárért. Nagyon megérte. Majd egy pár napot még Kanadában töltöttem, s augusztus 8-án indultam haza. » Mennek a fiatalok Egy fél év hosszú idő. Mit tapasztalt, s mit hasznosít abból itthon Bállá Gábor? — Egy biztos: ott mindent a pénz határoz meg. Éppen ezért sokkal keményebben, szigorúbban' kell dolgozni, mint nálunk. A fiatalok ott is az iparba mennek dolgozni. A mezőgazdaságuk pedig nem jobb, mint a mienk, viszont az Egyesült Államokban óriási tartalékok rejlenek még. Egyik napról a másikra duplájára növelhetnék például a búzatermésüket s megoldották a teljes gépesítést, ezzel együtt az alkatrészellátást. Azt jó lenne nekünk is megtanulni, hogyan tud ellátni egy ember 250 tehenet minden istálló nélkül, csak egy egyszerű fejőház segítségével. Szóval ä gépesítésükből, a munkaszervezésükből sokat . .tanulhatunk. ............ Sipos - Béla „Tóth Károly jelenti Moszkvából” — sok millió magyar televíziónézőnek cseng ismerősen a mondat, ‘ amely ezentúl már ritkábban hangzik el: az állandó moszkvai tudósító — három és fél esztendős kiküldetés után — hazatért. Üjra a tv-híradó keletmagyarországi munkatársa, így Debrecenben beszélgetünk a moszkvai évekről, arról a színhelyről, amelyről egyszer azt olvastam: itt „A világóra ketyegése” hallható. — Tulajdonképpen nagy szerencsém volt, különleges időszakban kaptam a megbízatást — mondja. — Az első években még az enyhülési folyamatról tudósíthattam, a nagyhatalmak párbeszédéről. Az utolsó esztendőben megritkultak az ilyen jó hírt hordozó kommentárok — remélem csak átmenetileg ... Űrutazás, olimpia, aranyásók De a riporteri szerencse Tóth Károly mellé szegődött. Minden esztendőben volt legalább egy különlegesen emlékezetes feladata. 1978: az első nagy szibériai út, a BAM- hoz, Ulan Üde és a Bajkál vidékére. 1979: barangolás az Északi-sarkon. 1980: szovjet— magyar űrutazás; olimpia. 1980/81. fordulóján: nagy távolkeleti út, közte a sarkkörön túl épült első atomerőmű és találkozás mai aranyásókkal — sajnos fagyszabadság idején. 1981: az SZKP XXVI. kongresszusa. Megállapodtunk: sok ezer méter film, magnószalag őrzi az emlékeket, ha mindről csak egy-egy mondatot írnánk, az is kitenne egy riportkötetet. Válasszon ki tehát maga egyet, s aztán válaszoljon még hét villámkérdésre. — Akkor az Északi-sark. Jakutiából, Cserszkijből szállt fel az IL—14-es repülőgép, amely később pontosan landolt egy jégszigeten. Pedig nem lehetett könnyű megtalálni; az SZP—22 sarkkutató állomásnak egy ötször két kilométeres jégmező ad helyet, amely ráadásul naponta öthat kilométernyit sodródik az Északi-Jeges-tengeren. A megérkezés után hamar kezdődött az ismerkedés és kiderült, hogy a jég hátán is meg lehet élni, lehet dolgozni is, csak egy kicsit nehezebb, mint másutt. Nehéz munka: a kutatás és a megfigyelés kiterjed a tengerfenéktől a sztratoszféráig, a meteorológiai adatok pedig egy félteke időjárás-előrejelzéséhez nélkülözhetetlenek. Jóleső érzés volt magyarnak lenni az Északi-sarkon. Nemcsak azért, mert két kéz elég ahhoz, hogy megszámoljuk: hány honfitársunk jutott el erre a környékre. A sarkkutató állomáson néhányszor otthon érezhettük magunkat. Megyünk le például a világ legtermészetesebb és legnagyobb hűtőszekrényébe, amely nem volt más, mint 15 méter mélyen egy jégbe vágott barlang. Fél évre való élelmiszer-tartalékot rejtett, közte fél disznót és — magyar broylercsirkéket is. Néztük a hálóhelyiségeket, a munkahelyeket. Kedves kísérőnk nagy lelkesedéssel magyarázta, milyen jók ezek a meleget adó szerkezetek — mi pedig látjuk, hogy magyar gyártmányú olajkályhák. Az Északi-sark közelében ért bennünket a nevezetes dátum, május 9. Külföldön hamar megtanultuk, hogy „egy kis hazai” mindig jól jön, mutatóba. Az ünnepen Jakutiai emlék: rénszarvashátról beszél a pásztor a riporterrel. aztán a magyar tudósítók kis csapata is főzött. Először egy jó darab szalonnából készítettünk tepertőt, s ez volt az előétel, aztán pedig piros arannyal is megszínesítettük a jó erős gulyást. így lett „magyar ebéd” az Északisarkon. kö, én az NBC. tudósítója vagyok. Megtenné, hogy angol nyelven szólna a világpolitikáról?/’ „Kérem, semmi akadálya” — válaszolt ®romi- ko a szokatlan kérésre, s kifogástalan angolsággal adott rövid nyilatkozatot. — Mi volt a legnehezebb a tudósítói munkában? Sfző repülőgép Meglepődtünk kissé, amikor a kutatóállomás mellett figyelmesebben megnéztünk egy kis AN—2-es repülőgépet: kerék helyett sítalpon járt. „Az ugráló expedíció” mindenese — ■ magyarázták. — Ha a környékbe kitelepülnek egy vizsgálatra, ezzel utaznak, s a jégtáblán leszálláskor jobb csúszni, mint gurulni ... — Ez tehát a legkedvesebb emlék. Most pedig a kérdések: hogyan dolgozik a stáb, messze a főnöktől? — Amikor az állomáshelyen, Moszkvában vagyunk, mondhatjuk azt is: olyan a kapcsolat, mintha a szomszéd szobában lenne a szerkesztő; a távhívós telefonon másodpercek alatt lehet elérni. A kapcsolat naprakész. Zamercev és Muhina — Azt mondják, a tudósítónak aranyat ér a telefonszámos notesza■ Mit tartalmaz Tóth Kár oly é? — Szerintem is aranyat ér egyik-másik szám. Az enyémben A az autómentővel kezdődik. Z-nél Zamercev, Budapest felszabadulás utáni első városparancsnoka szerepel. A noteszban különben 200—250 szám van, közte Muhináé és Nyesztyerenkóé s természetesen a külügyminisztérium sajtóosztályáé, amelyet talán a leggyakrabban tárcsáztam . . . — Kérek egy sztorit egy ismert politikusról. — Gromiko sajtókonferencia a két nagyhatalom kapcsolatáról, 2—300 tudósító. A hangulat oldott, a szovjet külügyminiszter kellemes partner. Több kérdés-válasz elhangzott már, természetesért 'órósz 'riyelven,' amikor felállt egy amerikai tévés, s- azt mondta: „Miszter Gromi— Megszokni, hogy néha 1000—2000 újságíró között kellett dolgozni. Ilyen volt a szovjet pártkongresszus, vagy az olimpia. Ha 2—300 tudósító volt jelen, az már egész családiasnak számított. Nagy feladatot adott, hógy belpolitikáról külpolitikára váltsak, méghozzá Moszkvábán, ahol az érkezés után néhány nappal már „bedobtak a mély vízbe”. — Sokfelé járt, hová szeretett volna még eljutni? — A tbiliszi egyetem magyar tanszékére, aztán egy bálnavadász hajóra és a ma- gadáni aranyásókhoz, amikor dolgoznak. Ki a jobb oroszos? — Magánéletében mi volt a legnagyobb élménye? — Fiúnk, az egyéves Máté, háromnapos moszkvai tartózkodás után orosz verssel jött haza a bölcsődéből, s rövid idő alatt jobb lett a kiejtése, mint nekem... — Milyenek voltak a tudósító karácsonyai, szilveszterei? — Mindig Magyarországról hívtunk vendégeket, családi körben, a szülőkkel, jó barátokkal ünnepeltük az újévet, ha éppen nem szólított útra a munka. A 79-es szilveszterre ugyancsak sokáig fogunk emlékezni: mínusz 49 fok volt, százéves rekord dőlt meg. Tettünk egy nagy kört az éjszakai Moszkvában. A Vörös téren ugyanúgy másodpercre pontosan váltott az őrség, mint máskor, s a Lenin-he- gyen is annyi moszkvai gyönyörködött az ünnepi fényekben, panorámában, mintha mi sem történt volna... Marik Sándor KM ünnepi melléklet
