Kelet-Magyarország, 1981. december (41. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-20 / 298. szám
Tiszteit einoK elvtársi Talán furcsának találja, hogy levelet, ráadásul ilyen nyílt levelet írok, amikor szinte nem múlik el hónap, hogy ne találkoznánk, ám, hogy mondandóm közlésének mégis ezt a formáját választottam, magyarázatul maga a téma szolgál, amely nem egyedi jelenség, hanem gyakran és minden olyan helyen találkozni vele, ahol valakinek, vagy valakiknek a munkát értékelni kell. Nemrég került kezembe egy olyan jelentés, amelyben az Önök végrehajtó bizottsága az egyik osztály munkáját értékelte, s a véletlen úgy hozta, hogy ha a fiók mélyéről is, de sikerült előkotornom az évekkel korábban készült, de ugyanennek az osztálynak a munkáját értékelő jelentést. Ha azt mondanám most, hogy az összehasonlításkor meglepetés ért, nem mondanék igazat, mert tulajdonképpen semmi meglepő nincs azon,- ha két ugyanolyan szempontok alapján felépített, s ugyanolyan -kérdésekre választ adó beszámoló igencsak hasonlít egymáshoz. Az érdemi, az értékelő rész azonban elgondolkodtatott. Idézhetném az egymás után írt mondatokat, hogy az osztály munkája javult, a határozatok megalapozottabbak lettek, kevesebb a panasz, javult a lakossággal a kapcsolat, és így tovább. Ám mind a mostani, mind a korábbi értékelésben azonosak voltak a tevékenység milyenségét jelző kifejezések. Javult, fejlődött, előbbre léptek, csökkent a rossz, emelkedett, vagy növekedett a jó, s attól tartok, ha egy még korábbi jelentést lelnék, abban is ugyanezt találnám. Megkockáztatom : két-három év múlva is „javult, fejlődött, erősödött” majd az osztály munkája és bár egy kicsit ettől zavárban vagyok, azt kell hinnem, hogy a jelzők felső határa valahol maga a csillagos ég. Félreértés ne essék, nem csak az Önök önértékelése ilyen sablonos, hozhatnánk példát más területről is, s épp ez az, ami levélírásra késztetett. Nem kellene-e szembenéznünk valamennyiünknek azzal, hogy az ilyen önértékelés alakításra, formálásra szorul? Vajon nem kellene-e változtatni szemléletünkön, alapállásunkon, amikor saját tevékenységünk értékeléséről van szó? Vajon minden esetben jó-e, hasznos-e nagy tiszteletköröket írva kifelé pozitív képet festeni önmagunkról? Most joggal gondolhatja: miért épp Önöknél kellene hozzákezdeni a rég kialakult módszer megváltoztatásán? Miért épp az ön fejére olvassák egy őszintébb értékelés után, hogy ha látják, ismerik a gondokat, miért nem változtatnak rajta? Pláne, ha azt tapasztalja, hogy a felettes szerv az ön, vagy az Ön által vezetett testület munkájának az értékelésekor is ugyanolyan megállapításokat tesz, hisz őket is éppúgy kérdőre vonhatnánk: miért nem akadályozták meg időben a hibák elkövetését. Tudom, ha módja lenne itt és most kérdéseimre a választ megadni, kapásból mondhatná a munkájának megítélésére leggyakrabban előhozott adatokat, hogy jól dolgoztak, mert statisztikailag kimutatható, hogy az első fokon hozott határozatok csaknem kilencven százaléka helyben jogerőssé vált, s amit megfellebbeztek, azok többségében is az első fok)í hatóságnak volt igaza. De végiggondolta-é, hogy milyen határozatok váltak jogerőssé? Mert határozatban ítélik oda a szociális segélyt, határozatban értesítik az állampolgárt arról, hogy lakást kapott. És ugyan ki fog ilyen határozatot megfellebbezni? De megfellebbezik az érdemi határozatot, azt, ha nem kap valaki építési engedélyt, ha büntetést szabnak ki valamiért, magyarul csaknem valamennyi olyan határozatot, amely igényes, körültekintő hatósági munkát igényel. Joggal kérdezhetné vissza azt is: találkoztam-e már az irányítás bármilyen szintjét képviselő személlyel, aki nem annak örült, ha szépeket mondtak róla, s nekem az lenne a válaszom, hogy nagyon kevéssel. Szerencsére azért már van jó példa, van testület, amelyik a nyíltságot, a nyitottságot választja, mert ha igaz, hogy most magunk vagyunk önmagunk ellenzéke is, akkor' egy őszinte önértékelés nemhogy nem a létünkben fenyeget, de egyenesen létérdekünk, hogy a valóság legyen. Mindenütt, s nem csak kivételes helyeken. a munkahelyi vezetésről A második helyet szerezte meg A megye legjobb munkahelyi vezetője vetél- kedősorozat döntőjében. Nyilvánvalóan alaposan megismerkedett a témával. Kit tart ezek után jó munkahelyi vezetőnek? — Azt, aki érti a szakmáját, tud bánni az emberekkel, mert ismeri őket, megfelelően gyakorolja a vezetés funkcióit, — a feladat kiadását, a döntéseket és az ellenőrzést. I Határozottan beszél ezekről a cseppet ™ sem egyszerű dolgokról, a középvezetők — és nemcsak a középvezetők — feladatairól. Mióta gyakorolja ezt a szakmát? i — Nem mondhatom, hogy régen. Mindösz- sze 15 hónapja dolgozom. A múlt nyáron végeztem a kecskeméti főiskolán, ott pályáztam meg ezt a nyíregyházi állást, s jöttem haza a szülővárosomba. Néhány hónap azzal telt el, hogy ismerkedjek a gyárral és csupán idén májusban lettem a főzeléküzem műve- vezető-helyettese. Amikor ebbe a beosztásba került, tudta, mit vállal? — Akkor még nem nagyon. De meg akartam tudni, és ezért sok mindent vállaltam. Az elején három műszakos beosztásba kerültem, ami ugyan nem tartott sokáig, de gyakorlati tapasztalatnak jó volt. Aztán, júliusban meghirdették ezt a vetélkedőt. Ide is azért jelentkeztem, mert kezdő vagyok és gondoltam: ezen nem lehet veszíteni. Tehát nyert vele. Mit tud segíteni egy ilyen vetélkedő egy pályakezdőnek? — Itt ismerkedtem meg sok mindennel, amit a főiskola nem adott, mert nem is adhatott. Ott nem tanultunk vezetési ismereteket, munkajogot, szakszervezeti témákat, a vállalati gazdálkodással kapcsolatos kérdéseket. És a legkevésbé sem ismerhettük meg, hogyan kell bánni az emberekkel a munkahelyen. Pedig az emberrel való bánni tudás — ami szerintem talán a legnehezebb — nagyon nagy fontosságú! A vetélkedő kérdései többnyire elméletiek voltak, de a néhány gyakorlati példa arra jó volt, hogy magam is lássam: mit tennék én, ha hasonló helyzetbe kerülnék. Mit tartott leginkább értékesnek a felkészülés, majd a döntő során? — Nem tudnám rangsorolni. Számomra nagyon izgalmas volt a vezetéssel kapcsolatos valamennyi ismeret. Az egésznek a lényege: nem lehet meg az ember semmilyen vezetői poszton anélkül, hogy fel ne készülne rá. Különösen nem 1981-ben. Most már az ismeretek birtokában kérdezem: mitől felkészült egy középvezető? — Lényeges, hogy ismerje a vállalati terveket, ezeket saját területére le tudja bontani. Ismerje az általános közgazdasági lehetőségeket, kívánalmakat, tudja, hogy melyik embernek milyen feladatot lehet és kell adni. Aztán képes legyen a gyakorlatba átültetni a szervezés elveit és még takarékosan is dolgozzon. Ügy gondolom, ekkor nevezhető felkészültnek. Hogy értékelné a saját munkaterületét ebből a nézőpontból? — Gyárunkban megszabott helyek vannak a különböző vonalaknál. Ezt felforgatni, ide az embereket válogatni nemigen lehet. Befolyásolni azonban igen. Dicsérettel — anyagival és erkölcsivel — sokra lehet haladni, de az elmarasztalás sem hiányozhat adott esetben. A művezetőnek a gyakorlatban ezek a legfőbb befolyásolási lehetőségei. Ez nálunk újabban elég jól megoldott. Amikor művezető-helyettes lettem, találkoztam úgynevezett dicsérő és mulasztási lapokkal, aminek anyagi vonzata is volt, ezzel a művezető közvetlenül is élhetett. Azóta mással kísérletezünk. Bevezettünk egy mozgó bérrendszert, amely szerint ha a dolgozó megfelelően végzi a munkáját, növelhető az alapbére. A művezető kap a műszakjára egy bizonyos összeget, amit ő oszthat szét. Ez jó, mert ő tudja, ki érdemli, s ki nem érdemli meg. A művezető ezzel magára vállal népszerűtlen feladatot is. Nincsenek ebből konfliktusai? — Nincsenek. A művezető a plusz pénz elosztásába bevonja a csoportvezetőket, a szak- szervezeti bizalmiakat és több szem többet lát alapon a tévedés lehetősége minimális. Nagy lendítőerő, ha az ember előre megmondhatja: ha jól dolgozunk, fejenként eny- nyi, meg ennyi plusz forintot kaphatunk havonként. Ézt a módszert kellene általánosítani. Ön üzemmérnök, de nem áll messze a munkásoktól, hiszen köztük él. Ám sok főiskolát, vagy egyetemet végzett 'társára éppen az a panasz, hogy messze van az emberektől. Hogyan gondolja? — Nálunk a középvezető közel van a dolgozókhoz, a nyolc órán át szinte velük lélegzik. De eleinte mégis nagyon nehéz. Természetes is ez egy fiatal középvezető esetében, aki, mint én is, huszonkét éves korában kerül első munkahelyére, sok esetben jóval idősebbek közé. Nagyon nehéz egyáltalán azt szóvá tenni, mondjuk egy ötvenéves asszonynak, hogy „rosszul tetszik dolgozni". Egyáltalán nem mindegy, kinek hogyan mondja meg az ember a jót, vagy a rosszat. Az élet a legjobb tanítómester, a gyakorlati műnket, de még ez sem elég. Hogy én hogyan Indultam? Megkérdeztem másokat, gyakorlott munkatársakat, ők hogyan csinálják, meg igyekeztem mások példájából is okulni. Még közel sem jöttem rá mindenre, amire kellene. Azt a tapasztalatot azért megszereztem, hogy munkatársamnak tekintsek minden embert, akik nélkül nem tudok megoldani semmit, de akiknek egy kis plusza már meglátszik az egész műszak eredményén. Eddigi ottlétem legnagyobb tanulsága ez: az emberi kapcsolat a legfontosabb. Elmondaná, hogyan történt a bemutatkozás, amikor kinevezték műszakvezetőhelyettesnek? — Az üzemvezető közölte a műszak hatvan dolgozójával, hogy én leszek az a bizonyos ... Mint mindenkit, kicsit idegenül fogadtak. Bemutatkozni ott nemigen volt idő, hiszen ment a vonal, mozgott mindenki és minden a kezük alatt, de azután oldódott a levegő és lassan mindenkinek Ica lettem, vagy Ili. Most is az maradt? — Természetesen, bár menet közben más munkával bíztak meg. A technológus és az üzemvezető mellett készítek elemzéseket a veszteségidő csökkentése, illetve az anyagtakarékosság lehetőségeiről a főzeléküzemben. Ügy érzem, az első időszak gyakorlati munkája nélkül ezt a munkakört sem tudnám megfelelően ellátni. Hogy a munkámnak látom-e most is a kézzelfogható hasznát, értelmét? Igen. Egy apróság, amire most jöttem rá hónapok múltán: egyetlen villanykapcsoló közelebb hozása árán sok emberi energiát, felesleges járkálást, időt takaríthatunk meg, és ezáltal csökkenthetjük az eltörött befőttes üvegek számát is. Beszélgetésünk elején azt mondta, hogy egy főiskolán sok mindenre nem tanítják meg az embert. Hogyan látszik kívülről a hallgató szemében egy élő, eleven gyár? — Magamról mondhatom, hogy a gyakorlathoz képest mindenfajta elmélet sekély. Belül, a gyártás folyamatában kell eltölteni bizonyos időt, hogy az ember valamennyire is lássa az egymásba kapcsolódó fogaskerekek mintájára működő üzemet. Már mondtam, az ember szerepe volt számomra ebben a leghalványabb. Ami korábban még csak nem is derengett, az ez alatt a bő év alatt kiszélesedett. Nekem eleinte még az is gondot jelentett, hogy a gyári labirintusból kitaláljak. Ma már azért biztonságosan közle- kedek, egy kicsit átvitt értelemben is. Most hogy sok mindent megtudott a vezetés gyakorlatából és elméletéből, megkérdezem: irigyli-e a vezetőt? — Nem. Nagyon sokrétű munkát kell ellátnia — mégpedig jól. Nagyon nehéz egy- egy műszak, főleg a szezonban. Nagy meny- nyiségű nyersanyag érkezik, s nem mindig alakulnak úgy a dolgok, ahogyan azt az ember reggel, indulás előtt elgondolja. Már az átvételnél sok a vitatkozási lehetőség, amiben igen nehéz állást foglalni. Aztán elromolhat műszak közben valamilyen gép és egy óra kell a megjavításához. De annak a harminc embernek — aki ott áll, munkát kell szerezni, és ez sem mindig egyszerű. Van oka a fejfájásra a középvezetőnek emiatt is, de azért is, mert két tűz között van. Felülről többet és jobbat követelnek tőle, de a dolgozó sem látja mindig pontosan az összefüggéseket saját teljesítménye és a gyári eredmény között. Mit tehet ilyenkor egy középvezető? Ha jól akar dolgozni, ütközik. Lefelé is, felfelé is, ha erre alkalma van, illetve ha biztos a dolgában. Nálunk havonta egyszer van arra lehetőség, hogy a dolgozónak elmondhassuk a legszükségesebbeket. Mit tartana szükségesnek elmondani most? — Például: hogyan fog alakulni a bérük január elsejétől az ötnapos munkahét bevezetésével. Hogy a keresetük kevesebb óraszámmal sem lesz kevesebb, ugyanakkor jobb munkát kell végezni a munkában töltött öt nap során. Vagy szólnék a szocialista brigádokról, amelyek nagy segítséget jelentenek, különösen a főszezonban. Nem egyszer és nem egy emberrel fordul elő, hogy a délelőttös délutánra is bent marad,’ mert. szükség- van a munkájára. Mint minden nehéz elhaz tározás előtt, most is rájuk számít elsősorban a gyár, abban: segítsék a zökkenőmentes átállást. Az anyagköltség, illetve a minőség alakulásához is nagy közük van, optimálisak lesznek-e? Azután meg kell magyarázni, hogy miközben a vállalat magasabb teljesítményt kér, ez nem jelenti a fizikai munka növelését Egyszerű megoldásokkal, egy- egy fölösleges mozdulat elhagyásával, a munkahely optimálisabb alakításával is lehet és kell operálni. Ilyenkor a középvezető Is törheti a fejét: milyen lehetőségek vannak még. Amikor veszteséget mérünk időben, anyagban, amikor ezeken gondolkodunk, jövünk rá olyan kézenfekvő dolgokra, amelyek eddig eszünkbe sem jutottak. Amikor a vállalat benevezte erre a vetélkedőre néhány dolgozóját, azzal a céllal is tette, hogy abból valamilyen haszna származik majd. Nem gondolja? — Gondolom, azért tette, hogy felkészültebb vezetői legyenek. A vállalati vetélkedőn tizenhatan vettünk részt, négyen kerültünk tovább a városi döntőre. De minden résztvevőnek már ez nagyon sokat adott. S az is, hogy olyat tanul meg az ember a felkészülés során, amire szüksége van, vagy, lehet a későbbiek folyamán. Én> úgy indultam neki, hogy nem a győzelem, a részvétel a fontos. Amikor bejutottam a városi, majd a megyei döntőbe, akkor láttam, hogy egyre jobban el kell a témában mélyülni. Sodort: nem szeretek úgy elmenni sehová — a főiskolán is ehhez szoktam —, hogy ott ne produkáljak. Egy kicsit az is serkentett, hogy az egész vetélkedősorozaton csupán ketten voltunk nők. Ez a két hónap nekem sokat jelentett. Ilyen széleskörűen felkészülni más esetben évek lettek volna szükségesek. Azt hiszem, hogy mindenki, aki ott részt vett — különösen, mert szoros volt a verseny —, csak örülhetett. Aminek ugyanis utána néz, amit megtanul, az-azövé. i , • \. ; Hogyan látja ezek után a saját helyét, szerepét? — A gyárban most már számítanák a munkámra és ez jó érzés. Ha van is olyan munkahely, amely közelebb áll hozzám, mint a jelenlegi, azért az mégsem rossz, ha a gyártást alaposabban megismerem. Az én helyem és szerepem nem túlságosan nagy. Fiatal vagyok, kezdő ember. Azt is tudom, hogy minden kezdet nehéz. De a pályakezdést megkönnyíti, hogy közvetlen munkatársaim sokat segítenek, emberileg jó közegben vagyok, őszinte akarok lenni, s elmondom: egy ideig nem volt konkrét dolgom, s akkor elkeseredtem. Az ember nem élhet úgy, hogy nem számítanak a munkájára. Aztán alakult a helyzetem. Vissza-visszatér a gondolat, amelyről korábban azt mondta, hogy a vezetésben talán a legnehezebb az emberrel bánni. Ez, mint pályakezdőt, önt is közelről érinti. Miután mostanában sokat foglalkozott e témakörrel: lát-e különbséget az irodalom követelményei és a gyakorlat között? — Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy nem. Ennek az oka azt hiszem, sokszor egyszerűen nem más, mint az, hogy az élet rohanás, sietni kell mindennel. Termelni, exportálni kell és közben bizony — bár nekem sok közvetlen tapasztalatom még nincs — a kelleténél kevesebb idő jut az emberre. Elgondolkodtam már azon, mennyire kihat a munkára a dolgozó magánélete. Időt kellene szorítani a beszélgetésre, de hát mikor? Pedig ha tudnánk mi a baj, esetleg nem tennénk egy embert ezen a napon, vagy héten olyan géphez, amely balesetveszélyes, ahol a munkája nagy selejtszázalékkal járhat. Ha tudnánk! Nem úgy értem, hogy minden apró gondot meg kell ismernünk, de vannak nagyobb bajok is. Otthoni perpatvarok, a gyerek betegsége és a többi... Az emberi törődés hiánya sokszor rontja, léte pedig javítja a munkahelyi közérzetet, a gyári légkört,‘az egész termelést. Ha kineveznék magasabb munkakörbe, min változtatna? — Még nem neveznek ki, de most nem- is vállalnám, hiszen ahhoz megfelelő tapasztalat, jártasság kell. Min változtatnék, ha ezek kialakulnak? Addig biztosan változik a szemléletem, bár a mostanival sem akarnám gyökerestől felforgatni a világot. Az emberi tényezőknek tulajdonítanék nagyon nagy hangsúlyt. Ismerek olyan vezetőt, akinél sokat nyom a latban az emberek véleménye, de az ilyen gyári vezető sajnos még kevés. Igyekeznék ezek számát növelni. Köszönöm a beszélgetést. Kopka János ^asarnaf^ k INTERJÚ j Szilassy Géza né konzervgyári főcsoportvezetővel KM I VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. december 20.
