Kelet-Magyarország, 1981. december (41. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-20 / 298. szám

1981. december 20. 01L.80IAHLIA Kinek a dolga, hogy válaszoljon? A MOSTANI HARMINCASOK ÉS NEGYVENE­SEK SZÁMÁRA MÉG SOKAT MONDÓ NEVEK EZEK: KEROUAC, OSBORNE, A GOMBAFEJÜEK. A KLASSZIKUS BEAT-NEMZEDÉK NAGYSZERŰ FIGURÁI VOLTAK ÖK. AKIK IRODALOMBAN, ZENÉBEN FOGALMAZTAK MEG EGY ÚJ VI­LÁGKÉPET. SZÁNDÉKOSAN NEM MONDOK IDEOLÓGIÁT, MERT NEM AZ VOLT. MÉG­IS HATOTT, NEMZEDÉKEK NŐTTEK FEL EGYFÉLE LÁZADÁSBAN A KONVENCIÓ, KON­FORMIZMUS ELLEN. A BEAT-KOR REFORMIS­TA VOLT, DE NEM EMBERTELEN. VAJON VAN MA IS FIATALOKNAK SZÓLÓ, VILÁGKÉPET KÖZVETÍTŐ HANG? Podlovics Alfréd, Tóth László, Baksa Zoltán, Deák Attila és Oszlánszki János Fiatalokkal ülök együtt. Ügy ismerik őket, mint az Edda és a Korái rajongóit, jó ismerőit. Podlovics Alfréd és Tóth László a Széchenyi szakközépiskola negyedikese, Baksa Zoltán, Deák Attila és Oszlánszki János a 110-es szakmunkásképző másod­évesei. Beszélgetésünk az együttesek körül forog kez­detben. — Eszmények számotokra a Korái és az Edda? — Nem. Közvetítők. — Jó m.uzsikát játszanak, ennyi az egész. — Korszerűek. — Sok mindenre választ adnak. Idézek: „Zúg a szél, a ke­selyű még él, / Magasból les rád, csak azért, hogy félj, / De ha eljön az éj ... ... és zúgni kezd a szél, / akkor fogod tudni, a keselyű még él” — fejezik be a fiúk a szöveget. — Ez a legmenőbb szám. Meg a Torony. — „Egy napon szóltak, pa­rancsot hoztak, menj a to­ronyba fel, I Kezedbe fegy­vert, vasfegyvert adtak / egy napon ezt kaptad, / Kezed­ben fegyver, lábadon csizma, nem így volt álmaidban. / Fegyvered fogtad, válladra dobtad, és mentél a torony­ba fel...” — Mi ebben az üzenet? — kérdem a fiúktól. — Mi nem úgy vagyunk, hogy odamegyünk, ahová küldenek? — kérdi az egyik. — És hányszor felejtenek el minket is, mint a srácot a toronyban. — És a világ minket nem fenyeget? Elég, ha az ember a tv-híradót nézi. — A Keselyűben ott a szó: fantom. Én az amerikai re­pülőt hallom ki belőle. — Néha az az érzésem, hogy a keselyű az a korosz­tály, amely minket is fenye­get. Hogy mivel? Azzal, hogy rossz a példája, güzül, nehe­zíti a beilleszkedést, mást mond, mint amit tesz ... — Tessék meghallgatni, mit mond az ítélet szövege: „Félek, hogy eljön a nap, / gazdagra, szegényre, sovány­ra, kövérre, jóra és gonoszra, és minden bolondra, / Félek, hogy eljön a nap, a vérnek éjszakája . ..” Mi ez, ha nem a háborús fenyegetettség nó­tája? — Akkor mi a különbség a pol-tíeat és az Edda, vagy a Korái között? — fogalma­zom kételyemet. — Mert itt nemcsak a vi­lágpolitika esetenkénti idő­szerű dolgairól van szó. — Ezek az együttesek tisz­tességesek. Figyelmeztetnek és fel merik említeni az idő­sebbek felelősségét. ' — Felelőtlenek lennénk? — Nem, pontosabban az a baj, hogy az idősebbek sok mindent feladtak abból, ami­ben fiatal korukban hittek. Nem akarják már megválta­ni a világot, beleolvadtak a biztonságba. — S ti külön akartok áll­ni? — Nem is pontosan így van — vitatkoznak össze — különállni nem lehet. De jobbítási szándékunk van. — A különállók az olya­nok, akik az arénát csinál­ják a koncerten, akik az ál­lomás, a Kelet Áruház kör­nyékén csöveznek, s arról be­szélnek, hogy szabadok. Dzsingisz kán, Piramis, Pe­pita, meg a többi hobóvézér, akiktől mi is félünk. — Az ő világképük hazug. Azt hiszik, hogy szabadok, de nem így van. Hobók, csöve- zők, kötekedők. Hiába tolon­ganak ott az Edda, vagy a Korái koncertjén, nem értik, miről van szó. ök csak kia­bálni jönnek. — Ti is kiabáltok. — És a meccsen nem kia­bálnak? Ott se biztos, hogy a bíróra gondol, aki szidja. De nekünk az ordítás nem cél. Különben: hol ordít­sunk? Otthon nem lehet, az iskolában sem, az utcán • ki­röhögnének ... — Különben se az Eddáék, se a Korálék nem akarnak ordítani. Ez a Riese stílusa volt. ök kimondottan brutá­lisak voltak. Az Eddáéknál a szöveg is fontos. — Valaki azt mondta az elején, hogy közvetítenek. Mit? — Azt, ami foglalkoztat, de amiről kevés mód van be­szélni. — Otthon nem nagyon ér­nek ránk. Az iskolában, a KISZ-ben sem mindenütt és mindig arról van szó, ami a gondunk. így hát ők vállal­ják át azt, hogy beszélges­sünk. — És ez jó? — Jó. Bár az lenne az iga­zi, ha nem csak ők vállalnák ezt a szerepet. Amíg mások nem tudnak, vagy nem akar­nak velünk őszintén beszélni, addig ez marad. — Tessék idefigyelni, a Igazságok, hazugságok Ülök k lemezjátszó és a magnó előtt. Már órák óta forog a korong, fut a sza­lag. Egymást követik a nó­ták. Kőkemény rock szól, , Edda és Korái, LGT és HO­BO. Először csak a szokat­lan hangszerelés, a ritmus extatikus pergése jut el a füleimhez, az agyamhoz. Az­tán a szöveg. Éneklik sely­pesen, raccsolva, iszonyatos magyarsággal, szörnyű hangsúllyal, kétségbeejtő prozódiával. De mégis, oda kell figyelni. Ök ma a me­nők. Mindenesetre más, mint amin felnőttem. Akkor még Tabányi volt a menő, meg Beamter Bubi dobszólója, Harry James, Mat King Co­le a példakép. Hogy jobb volt-e, nem az ón dolgom megítélni, egy biztos: más volt. Mégsem haragszom a mostaniakra, mr több, sók szám egyenesen tetszik. Ar­ra figyelek fel, hogy jár a lábam, verem a taktust. Mi az, mi történt? Behálózott az új muzsika? Ez sem len­ne csoda. Sok közte a való­ban jól komponált. Barátkozom a szöveggel, s ez már nehezebb. Nem tudom, hogy kézenfekvő, közéleti témákról miért ezek a fiúk igyekeznek előadást tartani, mégpedig dalban. Talán még ez sem volna baj, de túl sóiknak ítélem a félelmet, a szomorúságot, a magányt, a szorongást. Ez lenne a fiatalság lelki vilá­ga? Aztán lassan arra gon­dolok: talán nem is az együttesektől féltem fiain­kat és lányainkat. Sokkal in­kább azoktól, akik magukra hagyják őket. Akik kiadják albérletbe gyermekeik, ta­nítványaik gondját, kérdé­sét, kételyét. Miért együttesek szöveg­írói kellenek ahhoz, hogy egy felnövekvő nemzedék világképét alapvetően befo­lyásolják. alakítsák? Hol vannak a szülök? A neve­lők? Az ifjúsági mozgalom irányítói? Az okos felnőt­tek? Tudom, ugyanennyi érvet fel lehet hozni a gon­doskodásról. Csak attól fé­lek: a felnőttek nyelve, szö­vege, terminológiája, példái, mi több: saját életük nem mindig elég meggyőző. Persze az együtteseké sem. Hazug a topisság, ha­zug a foltozott esőkabát, ha­zug a krokodilkönny. Gyak­ran kusza és értelmetlen a mondanivaló, álprobléma is akad bőven. De a stílus, nos, ez valóban fiatalos! Oda talál, ahová célozzák! Nem kerülget, ez is tény. Nem hinodál, nem udvari- askodik. Még azt is el tu­dom fogadni, hogy magát mutatva megbotránkozfcatás- ra is kész, hogy észreve­gyék. Hogy nem érdemes ebből ügyet csinálni? Hogy ez is elmúlik, mint ahogyan sok minden más is elmúlt? Hogy a divat sorsa: ma vi­rul, holnap hervad?. így igaz.* De mégis úgy érzem, ennyivel elintézni nem vol­na jó. Mert az egész mögött egy valós dolog azért van. Nem figyelünk eléggé fia­inkra, lányainkra. Én köte­lezően előírnám minden szü­lőnek, nevelőnek: üljön le egyszer a magnó mellé, s hallgassanak együtt együt­test. Aztán maradjon idő a válaszadásra is! felelgetni, de aztán jön a könnyebbik rész. Felel az együttes. — És az is a ti válaszotok­hoz tartozik, hogy a topi a divat? — Ez csak divat. — Szó sincs róla. Ez azo­nosulás . . . — Az együttes azonosul először, aztán az ő híveik ve­lük ... — De miért a topi a pél­da? — Mert kicsit fricska a jól öltözötteknek. — Szóval vélemény? — Tiltakozás. Ha valaki például koncertre elegánsan jön, azt cikizik. Nem sikk. Talán a túlságos rend és sza­bályosság ellen szól. — Az együtteseknél ez a starthoz való kellék. Később, amikor már befutnak, lead­nak ebből. Kicsit be is csap­nak. — Azért sem lehetnek mértékadók, mert tudjuk: a legtöbbjük jó pénzzel ren­delkezik, sokan rózsadombi villában írják a muzsikát, meg a szöveget. — És mégis rajongtok? — Igen. Harminc évvel ez­előtt Ráthonyiért rajongtak. Mindig rajongtak valakiért. Pedig valamikor az operett hazugabb volt, mint a mai együttesek világa. — De nem volt embertelen. A Korái együttes Korái az egyik nótában ezt mondja: „Nézz körül, nézz körül, kicsit homályos még a kép, De tiszta lesz, ha akár­mi leszel is, Az életed itt min­dig szabadon élheted, nevelj majd ugyanilyen gyerme­ket.” Nekem ez, ha úgy tet­szik, lehet program is. — Azt hiszem — mondja az egyik —, ismerős a Hobó egyik dalának kezdete: „Ki vagyok én, ki vagyok én .. És erre jön a befejező sor: „Kinek a dolga, hogy vála­szoljon .. .” Kit nem érdekel, hogy kicsoda is valóban? — Mi magunk is próbálunk — Az embertelen nekünk sem kell. Undorító, hogy a Kopaszkutyában megnyúzzák a kutyát. Iszonyatos, hogy a Riese élő csirkét darált a színpadon. Ez nem kell... — De kell az, hogy az em­bertelenre figyelmeztesse­nek. Legyen ez akár a hábo­rú, akár a törtetés. — De ne kegyetlenséggel mutassák a kegyetlent. — Nem gondoljátok, hogy minden kor lázadói egyszer szépen belesimulnak a rend­be? Lecsillapodott a beat- nemzedék is. — Be is kell illeszkedni. Eddáék Mi sem mondunk mást, az Edda se, a Korái se, az LGT se. De baj az, ha a jót' akar­juk, s nem szeretjük azt, ami nem igaz? — Nem valamiféle lelki önfertőzés ez? Ha az ember siránkozik, különéli, attól nem lesz jobb a világ — kö- tekedek a srácokkal. — Persze, hogy kevés. De én hiszem, hogy ha felhív­juk magunkra a figyelmet és éfizrévesznek a felnőttek, ak­kor együtt talán tehettünk va­lamit. — Feltéve, ha jut majd ránk idő... — Meg aztán a különállás nem félreállás. Mi sosem mondtuk azt, hogy magunk nem akarunk semmit tenni. Tanulunk, dolgozunk becsü­letesen. — A minket bírálók ezt sosem teszik hozzá, csak azt emlegetik, hogy nekünk nin­csen más eszményünk, mint az együttesek, hogy — egy időben — az isten a Fecó ... — És nem így van? — Nekem például Balázs Feri, a Slamovics, a Zsele- necz, vagy a Fischer elsősor­ban jó muzsikus. De nem példakép. — Az együttesekért való rajongás sosem lehet öncél, nem lehet életcél. — Mint ahogy hazug dolog az is, ha valaki azt hallja ki belőle, ami neki kedvező. Itt volt például a Teenager-dal. Ebben az volt. hogy nem baj, ha többször megbuksz. Ezt sokan ismételték, hitvallássá vált. De azt már nem akar­ták hallani, hogy ott volt a befejezés, hogy „felveszem a szép ruhámat, s pótvizsgá- zok". •— Szóval nem mindig az együttesekben van a hiba. Azok is tehetnek arról, hogy a megítélés rossz, akik csak azt ismételgetik a nótákból, ami negatív, ami felmenti őket. — Mit tagadjam, mielőtt leültünk beszélgetni, végig­hallgattam egy sor Edda-le- mezt, Koráit, egy csomó dalt. Bevallom azt is, hogy első hallásra alig értettem a szö­veget. Nem csoda, ha nem értik sokan a fiatalok közül sem. — Első hallásra nehéz is érteni. De ha az ember egy­más után sokszor hallja, be­lemegy a szöveg is a fülbe. • t -^-r. Az bikfos, néfrt sláger- Tzű ddiok ezek. — Az baj lenne? — Igen. A slágerek a ta­pasztalat szerint bárgyúnk, a szöveg nem mond semmit, s ez talán még veszélyesebb. — És a menő együttesek dalai nem slágerek? — Más értelemben. Ne­künk más muzsika a kelle­mes, nekünk ezek a szövegek a slágerek. Az iskolában nagyszünetre csengetnek. A folyosón az is­kolarádióban felhangzik egy Edda-szám. A srácok felfü­lelnek, s mintha ott sem len­nék, már csak oda figyelnek. Hangtalanul járnak az aj­kak. „Az évek teltek, elfelej­tettek, éveid a toronyba vesz­tek, / Még csendes a támasz­pont neked, őrződ a semmit, nem tudod, mennyit vársz ott fenn / Még csendes a fából épült vár, /, Valaki mindig őrzi a semmit, valamire vár...” Nekem csak egy, a beszél­getés közben hallott kérdés zsong tovább a fejemben: „Kinek a dolga, hogy vála­szoljon ...” Az ojdalt írta: BÜRGET LAJOS Fényképezte: GAÁL BÉLA KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom