Kelet-Magyarország, 1981. november (41. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-01 / 257. szám
VASá^NAPI MELrf'KLEY A Rádió könnyűzenei műsoraiban A zenei szerkesztő: CSIBA LAJOS Ha statisztikát készítenénk a rádió leghallgatottabb perceiről, a könnyűzenei műsorok igen rangos helyet foglalnának el. De vajon eszünkbe jut-e a 70—80 perces műsorok összeállítása hallatán a láthatatlanságba burkolózó szerkesztő? A válasz teljes biztonsággal: igen, hiszen gyakorlott rádióhallgatók számára nyilvánvaló, hogy a műsor mindig magán viseli szerkesztője ízlését, elképzeléseit, s a szerkesztő egyéniségét. Ezúttal Csiba Lajos köny- nyűzenei szerkesztővel, a rádió zenei főosztályának egyik munkatársával beszélgethettem önmagáról, műsorairól, törekvéseiről. A zene szeretetére családja tanította meg. Édesapja zenét tanított, s emellett a bányász fúvószenekarnak hangszerelt. Szülőfalujából, az Űzd melletti Királdról került Csiba Lajos a Miskolci Zeneművészeti Szakiskolába. Veszprémi Ilona, Kardos Pál, Frank Oszkár, Patkós Kálmán tanárok készítették fel a zenei pályára. A Zeneművé- szeti Főiskola trombita szakára első alkalommal felvették, ami nem kis dolog, hisz köztudott a művészeti főis- kólák túltelítettsége. A Zeneakadémián LubiJc Imre, később Varasdy Frigyes tanítványaként végzett. Friss diplomával a zsebében tanítani kezdett, de nem hagyott fel a koncertezéssel sem. Amikor csak tehette, kisegített az Állami Hangversenyzenekar hangversenyein. De nemcsak a komolyzenét, hanem a könnyűzenét is szeretettel művelte. Hangszeri adottságánál fogva lehetőségéi megvoltak a legnagyszerűbb könnyűzenei számok megszólaltatására. — Mind a komoly-, mind a könnyűzene területén való muzsikálás, mind pedig a tanítás egyaránt komoly lekötöttséget jelentettek számomra. Aztán lehetőségem nyílt a rádió zenei főosztályára egy könnyűzenei műsort szerkesztenem. Bármennyire is új volt számomra a rádiózás, úgy éreztem, mindennél érdekesebb feladat. Az első Melódiakoktélomat szerencsére úgy minősítették: Olyan, mintha már tíz éve Csiba Lajos szerkesztő ebben a szakmában dolgozna”. Felbátorodtam, s rádiós maradtam. Kollégáim, Török Mária, Botba Lajos és Kiss Imre segítettek megismerkedni a szerkesztés és a stúdiómunka lényegével. — Miből áll a könnyűzenei szerkesztő munkája? — Ha csak zenés műsort állítok össze, legfontosabb szerkesztési elvemnek tartom az egymás után következő művek tempóbeli egyeztetését. A műsor első számának jellege megadja az egész ösz- szeállítás hangulatát. De szempont lehet a hangnemek megválasztása is, hiszen a kvintkörön belüli ide-oda cikázás nem szerencsés a hallgató számára sem. A hangszerelést sem lehet figyelmen kívül hagyni. Unalmassá válhat csak szólók, vagy esetleg csak zenekarok egymásutánja is. A felvett zenét a rádiós technika újszerű lehetőségeivel élve színesítjük. Akár csak zenei, akár zenés-prózai műsort kell öszeállítani, örök versenyben állunk a percekkel. Lázasan kell számolni a szerkesztőnek a másodperceket is, mi az, ami beleférhet a megadott időbe. Nem lehet utolsó szempont, hogy kiket szólaltasson meg a műsor összeállítója az adott időben. El kell döntenie a szerkesztőnek, kik azok, akikre mindig igényt tart a hallgatóság. így válogatni kell a már közkedvelt művészek produkciói és az egészen új tehetségek felvételei között. A Kossuth, a Petőfi és a harmadik adó igen sok percet áldoz a köny- nyűzené kedvelőinek. Csak jó és érdekes műsorokat kell szerkeszteni. — Nem hálátlan egy kicsit, hogy a szerkesztő mindig szótlanul marad a háttérben?• — Igazság szerint módom lenne élő zenei műsorok vezetésére is, -ele úgy érzem, hogy bemondóink, színészeink alkalmasabbak erre a feladatra. Nagyobb figyelmet lehet fordítani a műsor rendezésére, vagy az élő adások lebonyolítására. A Hétvégi Panoráma, vagy a kétszáz adást megélt Zeneközeiben a hallható élő adások. Természetesen ezek a legizgalmasabbak. Lendületesnek' és aktuálisnak kell lennie, s akkor jó érzéssel búcsúzhatunk az adás végén hallgatóinktól. — Egy tanári és egy zenekari állást cserélt fél a rádiós munkáért. Megérte? — Feltétlenül! Bodor Éva ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ gondol, ha több jegyet ad el. jobbnak ítélik a munkáját?” „Hát, ki tudhatja? Ügy kell legyen, hogy abból ítélnek, nem? Hát lehet másból?” Elgondolkozva nézem a kisöreget. Az ötforintos már átmelegedett a tenyeremben, odakoppantom az asztalára. Elmennék, ö letépi a jegyet, elszakítja, át akarja nyújtani, s mivel nem nyúlok érte túl meggyőzően, olyan rendreu- tasítón nyújtja ismét, hogy eszembe sem juthat mást akarni, mint elvenni. Persze, persze, majdnem megsértettem. Mi az, tán alamizsnát, vagy mit akarok én adni neki? Hű, de izzasztó helyzet. Közben pedig Klári az ablakból nézi, mit csinálunk itt. Nem nagyon tetszhet neki, hogy még mindig nem veszekszem a kisöreggel. Sokáig keresgél a fiókban, nem nagyon látja a forintosokat, gondosan vizsgálgatja őket. „Mit csinálna, ha nem itt volna?” — kérdezem tőle. „Akkor? ...” Közben fülön- csíp egy ötvenfillérest, s így megvan a visszajáró pénz. „Akkor bizony nézegetnék kifelé az ablakon az öregek napközi otthonából. Nézném hogyan esik a hó”. Értem. Kláritól meg a brigádtól nyert megbízatás szerint most tulajdonképpen haragosan kiabálnom, kellene, én pedig hallgatok. „Milyen a nyugdíja, bátyám?” Elfogadható. Nem hiányzik sem- *mi”. „Van dohánya? Wagy cigarettázik?” „Nem cigarettázom én már régtől fogva”. „Cigarettázom, így mondja. Ráüt a kostökre, felmutatja az asztalról a pipát. „Jó ezt csinálni?” „Ezt-e? Hát jobb, mint az ablakhoz ülni. Itt mégiscsak történik valami. Különben, ha nem adnék el jegyeket, még könnyen másra bíznák itt ezt a munkát”. Nem fogok én összeveszni a kisöreggel, látom már. Hiába integet Klári. Igen ám, de úgy látom, megunta a várakozást, most fordul be a kapun, s nagyon büszkén siet át a kerten, gondolja, majd ő kiprovokálja, amit akart. Még egy fintort is levág, felém. Az öreg megköszörüli a torkát, már rászólna, amikor mondom neki, hogy hozzám tartozik a lány, hagyja őt. Klári hát akármilyen nagyon igyekszik is lassan menni, hogy nem éri szó, végigsétál a kerten, megcsóválja a fejét és kilép a másik kapun. „Szóval, ha látják, hogy sok jegyet ad el, az jó magának?” „Azt gondolom”. „Hát, bátyám, adjon akkor nekem tíz jegyet, jó?” Elmosolyodik. „Nem, azt nein lehet”. „No, itt a pénz”. „Talán jönnek még kilencen maga után?” , ,Nem”. „Nahát akkor? Ugye, egy ember az egy jegy, egy jegy az egy forint. Tessék a tíz forint”. „,S ha nem veszem el?” Nagyon rosszallóan tekint rám. „Vegye csak vissza. Külön- •ben most jövök rá, ismerem én magát valahonnan. Így van. Mondja, mit akar itt tőlem? Megmondhatta volna már az elején, hogy magának igazolványa van, s nem is kértem volna a díjat. Mert magának igazolványa van, s akinek van, az ingyen átmehet”. Meg vagyok szégyenítve. Bölcs, lassú beszéddel, megingathatatlan nyugalmú szavakkal. S .meglehet, hogy ezen lobbanok fel végül. A kisördög is megmoccan bennem, s azt mondom: „Tudja mit, nem veszem vissza”. És nevetek. „Ejnye!” Most ő csóválja a fejét, nem Klári. Klári? Közben visszasomfordált a kapun, itt áll mellettem, s csak nézi, hogy végre emeltebb hangon beszélünk már egymással. Persze hogy itt kell eldőlnie, ennek az ügynek. Minek is kiabálni. Ehh! Abbahagyom. Nem leszek bohóc sem Klári, sem az egész brigád kedvéért. Majd átmegyek a városgazdálkodásra, csak egy folyosó választja el a szerkesztőségtől. Adjanak valami más munkát a kisö- regnek. Mert ő aztán tényleg nem tehet róla, ha ideállították, önbecsülése kedvéért szedi a belépődíjat. Hogy bizonyítsa, szükség van rá. így morfondírozom magamban, Klári kezét fogva sétálok kifelé a múzeumkertből, hallom, hogy az öreg utánam szól, vegyem vissza a tízforintot. Nem azonnal fordulok vissza, vagy vissza sem fordulnék talán, úgy elgondolkoztam az ügyön, hogy ha nem itt dolgozna, akkor az ablakon nézegetne ki, itt viszont úgy kellene dolgozni- a, hogy ne dolgozzék — a megbízója sem vár tőle mást — ha pedig dolgozik, akadályozza a brigádot... legjobb lesz a városgazdálkodás ... Érzem, a zsebembe dugnak valamit. A kisöreg utánunk settenkedett a hóban. Belopta a fémtízest a zsebembe. Mire visszafordulok, a rácsos kapu nagyot dörren, bevágta mögöttünk. Lehet, jó volna azt mondanom, hogy kinevet minket a kisöreg, hogy jót kacag, mit tudom én, de az az igazság, hogy ránk sem nézve megforgatja a kulcsot az ajtóban, s visszaballag a kisházba, ahonnan mindent jól szemmel tarthat. (Megyünk mi is dolgunkra. Sejtem, hogy a kisöreg elmondásában esetleg én leszek az a bizonyos hivatalos ember, aki próbára akarta tenni becsületességét. Jól ki“ színezve lehet majd ezt mesélni pipázás közben. S az újabb állás is úgy fog feltűnni, mint jutalom — ren- díthetetlenségéért. — Legalábbis az ő előadásában.) S mit tehetünk? A büszkeséghez is joga van. Czumpf Imre festő Sebestyén Sándor: Küzdők II. Házak. Czumpf Imre rajza Czumpf Imre 1898-ban született Budapesten. A Fővárosi Iparrajziskolában ismerkedett a rajzolás alapelemeivel. A Kernstok— Rippl-Rónai-téle szabadiskolában Derkovits Gyulával járt együtt. 1919-ben a nyergesújfalui művésztelepen találjuk. Nevét restaurátori tevékenysége tette ismertté. Abo Novák Vilmossal sokáig dolgozott együtt. Vele technológiai ismereteit osztotta meg. Több tarfulmányutat tett Itáliában, Londonban és Párizsban. Feladta egykori elképzeléseit és különös színvilágé, szerkezetes absztrakt képeket festett. Ezek szerepeltek több nyugat-európai kiállításon. 1972-ben hunyt el Budapesten. Lassan levonuló századunk művészete nem egy szokatlan, szinte magyarázhatatlan művészpályát produkált. Viszonylagos ismeretlensége dacára közéjük illeszkedik Czumpf Imre munkássága is. Már indulása sem a kialakult sémákat követi, mégis fiatalon lesz kiállító művész, tisztes tájképek, csendéletek mestere. Erejét grafikái, világos szerkezetbe szorított tusrajzai bizonyítják. A „mester” kifejezés joggal illeti meg, mert a technikai eszközök biztos kezű alkalmazója. Talán ez vezeti el a freskófestéshez, majd a restaurálás különös adottságokat igénylő gyakorlásához. Amikor kötelezően előírt formulákat igyekeztek tartalommal valósághitelűvé izzadni, akkor ő a természet elmélyült, rejtettebb összefüggéseket kutató tanulmányozásába kezd. A felszínesen ábrázolt világ helyett új, különös alakzatokból, színönarcképe harmóniákból álmodott világot, s ez a kép-nyelv redukált kifejezéseivel roppant tömör formában jelenik meg kisméretű képein. Itt-ott felismerhetők ugyan a természetből kiválasztott motívumok — fagyökerek, indák, stilizált tárgyak, szellemesen csonkolt, bontott mértani alakzatok, síkok —, de az egyszerűsítés, átértelmezés nyomán elveszítik tárgyi jelentésüket. A szó igazi értelmében vizuális jelekké, jelrendszerekké lényegülnek át. Gyors és biztos kezű grafikus volt, látványfestőnek sem akárki. Tájképeit, enteriőrjeit, csendéleteit, remek vízfestményeit látva csupán, aligha gondolnánk arra, hogy a látvány e virtuóz mestere életének egy nehéz pillanatában, talán a belső horzsolásokat könnyebbítendő, eloldja magát a biztos fogózót nyújtó szemlélettől, s a tárgynélküli festészet útjára lép. Czumpf Imre a belső ösztönzésnek engedve indult el az elvonatkoztatás útján, s különös, hogy e törekvése a stilisztikai jegyeket tekintve, mennyire egybehangolódik az akkori nyugat-európai irányzatokkal, anélkül, hogy azokhoz végül is közelebbi szálak fűznék. Ügy tűnik, hogy a konstruktív, a vonalat és az egynemű színfoltot társító kép- szerkezedet s, gz informel jel-; legü,' formát és szint sábolát- lanul, valójában megmunkáltán párosító megoldást élete utolsó két évtizedében párhuzamosan alkalmazza vegyes technikájú képein, mintha ebben az egymást kiegészítő kettősségben látná az emberi-művészi kifejezés alapvető formai princípiumát. Emberi léte legbenső kérdéseit kozmikus vonatkozásban éli át, költői, metaforikus sej tetőseként azoknak a vizuális gondolatoknak, amelyek a halálhoz közeledőt foglalkoztatják. Meglepően egyszerű közlések ezek, s e tőmondatszerű egyszerűség és természetesség avatja drámaivá műveit, amelyek történetileg és művészileg jelentős értéket képviselnek. Czumpf képein a formák rendszerükkel hatnak. Művészetének ereje és titka a vonal és a szín, az összefüggések mélyértelmű láncolatában rejlik. Képein nyoma sincs az öncélúságnak. A formák egymásból nőnek, miként a színek is elindítják egymást. A negatív-pozitív formák, rácsszerkezetek hullámzása, a színek érzékeny párbeszéde a lélek rezdüléseit mutatják, kiváltképpen most nekünk, nyírbátoriaknak, mivel mostani emlékkiállítása kapcsán a művész özvegye huszonöt képpel ajándékozta meg és ezzel gazdagította múzeumunk képzőművészeti anyagát. Szalontai Barnabás A művész Az V. Szabolcsi Tárlat anyagából KM 1981. november 1 KW
