Kelet-Magyarország, 1981. november (41. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-29 / 280. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. november 29 Q Tisztelt igazgató elvtárs! Hitetlenkedve hallgattam a minap ismerősömtől a történetet, mely szerint ön az otthonában látogatta meg az igazgatása alatt álló üzem egyik háromgyermekes munkásnőjét, aki bölcsődés és óvodás korú gyerekeinek sorozatos betegeskedései miatt már hosszabb ideje volt táppénzen. Ez a cselekedet eddig dicsérendő lehetne. Ügy tűnne, hogy ön szívén viseli dolgozói ügyes-bajos dolgait, figyelemmel kíséri életük alakulását a gyárkapun túl is. A folytatás azonban korántsem ezt mutatja. Miután meggyőződött róla, hogy az anyuka valóban jogosan kényszerült tartós táppénzre, ön a következő kijelentést tetté: „Ha ilyen betegesek a gyerekei, akkor fogadjon melléjük pótmamát, vagy keressen másik munkahelyet.” Megütközve hallgattam ismerősömet. Többször rákérdeztem: valóban ezt mondta egy vállalatigazgató nálunk napjainkban? „Igen”, volt a válasz. Azóta is azon töprengek, mi késztethette önt erre a lépésre. Tudom, sok fiatalasszony dolgozik üzemében, és gyakran okoz fejtörést, hogy a gyesen, a táppénzen lévőket kivel pótolja, nehogy a termelést, a tervteljesítést veszélyeztessék ezek a kiesések. Nem mérlegelhetem, milyen szerepet játszottak a fenti esetben a személyes elemek — a szimpátia vagy annak hiánya —, esetleg az, hogy a válaszút elé állított fiatal édesanya jó vagy kevésbé jó munkaerő. Ám azt egyszerűen elképesztőnek találom, hogy a gyermekeit nevelő dolgozó nőnek egy tarthatatlannak vélt helyzet megoldásaként az elbocsátást említsük meg. Ellenvetheti, hogy a vállalati vezető elsődleges feladata a folyamatos termelés biztosítása, és a mai közgazdasági helyzetben még inkább minden hátráltató tényezőt ki kell szűrni. Rögtön ellentmondanék. Mert ez az álláspont nem más. mint az embertől, az emberiességtől elvonatkoztatott öncélú termelésfelfogás, amit sajnos nemcsak ön vall egyedül. Hallottam például olyan esetet, hogy a munkába álló fiatal nőt fürkésző szemekkel szinte megröntgenezte a személyzetis, és az adatok egyeztetése után minden kertelés nélkül megkérdezte: nem állapotos-e, mert akkor eleve fel sem veszik. A munkáltató tudomására hozta azt is, hogy ildomos lenne, ha egy ideig nem is vállalna gyereket, mert az gondokat jelentene az üzem munkaerő-gazdálkodásában. S ilyen kényszerűségek között érthető annak a munkája mellett estin továbbtanuló fiatal anyának a szorongása, aki állandóan attól fél, hogy beteg lesz a gyereke, és a tanulmányi szabadságon túl táppénzen is távol kell lennie a munkahelyétől. Mit szólnak majd a munkatársai? Az idősebbek most rosszallóan azt gondolhatják, hogy ennek a kedvezményekkel elhalmozotl generációnak mindig panasszal van tele a szája. Bezzeg ők annak idején nem kaptak támogatást, mégis felnevelték csemetéiket Kár lenne tagadni, hogy évtizedekkel ezelőtt sokkal nehezebb volt az anyák sorsa. Ám akkoriban a fiatal házasok kevésbé voltak magukra hagyatva. Mindig számíthattak a „csak" otthon dolgozó, háztartásbeli nagymamára. Ma már azonban a „nagyik” is műszakba járnak, és a társadalmi mozgás nyomán gyakran nem is azon a településen lakik a dolgozó nagymama, ahol a családot alapított gyerekei élnek, ahol az unokái világot láttak. Távol járnánk az igazságtól, ha nem vennénk tudomásul, hogy minden kedvezmény ellenére a gyerekkel együtt a fiatal házasok napjainkban bizonyos hátrányokat is vállalnak magukra. A népesedéspolitikai intézkedések éppen ezeket kívánják csökkenteni. Az állam elsősorban anyagi juttatásokkal igyekszik könnyíteni a kisgyermekeseken. De a hátrányok enyhítésében ez akkor lehet igazán hatásos, ha a maga helyén mindenki segíti az ügyet; a hol patetikusan, hol sötét színekkel megjelenített közös dolgunkat: a nemzet számbeli gyarapodását, fennmaradását. S hogy mit tehet ön. igazgató elvtárs mindany- nyiunk holnaputánjáért, azt minél előbb át kell gondolnia. Varga Jánosné technikussal az emberségről — Nem tagadom, örömmel vettem, amikor erre a beszélgetésre kért. De mondja meg: miért éppen rám esett a választása? Talán az olvasó is csodálkozni fog, hogy egy technikust talált illetékesnek az emberségről szóló interjúhoz... A Ennek egy oka van. Hallottam, hogy a vetőmag-termeltető kutatóintézetében, ahol dolgozik, volt egy szép akció a rokkantak évében, aminek éppen ön volt a szervezője. — Azt hiszem, ez több volt, mint egyszerű akció. Elmondom a történetét. A kutatóintézetnek van központja Nyíregyházén, részlege Nagykállóban, Kisvárdán. A vállalatnál brigádszervezetben dolgozunk. Engem, amikor ' visszamentem a gyermekgondozásiról, brigádvezetőnek választottak. Nem mondom, hogy gondtalan feladat volt, bírálgattak minket szépen. Gondoltam az év elején: megmutatjuk mi még, hogy többet érünk, mint amennyire taksálnak. A rokkantak évében — így okoskodtunk — indítunk egy felajánlást. Célja az lesz: segítsünk a vállalatnál azokon, akik erre rászorulnak. Akár úgy, hogy rokkantak, akár úgy, hogy családtagjaik szorulnak segítségre. Így kezdődött: megfogalmaztunk egy felhívást, amit az intézetben támogattak, s mind a 17 brigád csatlakozott ehhez. Azt tűztük ki feladatul, hogy besegítünk egy munkatársunknak egy Hycomat vásárlásába, és rokkantkocsit szerzünk 3—4 embernek. A Az indíték tehát egyféle brigádpresztízs volt? Igaz, ez se von ie az értékből semmit, de hát mégiscsak a hiúság rejlik mögötte. — Téved. Az, hogy meg akartuk mutatni a segítőkészséget, nem valamiféle önmutogatásból táplálkozott. Korábban a brigádunk már támogatott, s ma is patronál gyermekeket az anyás csecsemő intézetben. A segítő szándék nem volt idegen, s éppen ezért úgy éreztük: ezen a téren tudunk a legtöbbet mutatni abból, hogy közösségünk a jó munka mellett közösségi feladatokra is kész. Lehel, az is közrejátszott ebben, hogy nekem szinte kényszer az, hogy segítsek ott, ahol lehet. Kiskoromban, olyan idős lehettem, mint most a fiam, a Vasvári utcán laktunk. Anyám gyakran adott 50 fillért, egy forintot, hogy szaladjak ki a piacra és vegyek cseresznyét, ezt-azt magamnak. Egyszer aztán feltűnt édesanyámnak, hogy sokkal többször fordulok a fillérekért, mint amennyit egy ilyen korú gyerek meg tud enni. Faggatóra fogott, s én bevallottam, a sarkon lévő szegény asz- szonyhoz hordtam a pénzem. Otthon mindig azt tanultam: az emberség ott kezdődik, ha észrevesszük mások gondját, ha figyelünk az emberekre. A Erre épített akkor, amikor meg merte w fogalmazni a brigád felhívását? Hitt abban, hogy más is így gondolkodik? — Nézze, én hiszek abban, hogy mim emberben van valami jó. A tapasztalatom az. hogy sokan titkolják ezt. Valahogy úgy élünk, hogy szégyelljük bevallani az érzelmeinket. Ha tehát valaki kezdeményez, akkor megmozgatható a közönyös, feileIkesíthető a különben jószándékú, s ha ógiz tetszik, ilyen kényszerrel az is cselekvésre bírható, aki vonakodó. Ezt számításba vettem, s nem is csalódtam. Felhívásunk lényégé az volt: végezzünk sok társadalmi munkát, ennek jövedelmét fizessük egyszámlára. Babot kapáltunk, „csillagfürtöt válogattunk. Nem volt kivétel. Kutató és segédmunkás mind ott volt. így jött össze a 22 ezer forint, amit a Trabanthoz adtunk, így lettek meg a tolókocsik Nyíregyházán, Kisvárdán. Senki nem maradt ki a munkából, s ha volt is — s persze hogy volt —, aki nem sok kedvet mutatott, az is megtette azt, amit rárótt a kötelesség. A Értsem úgy, hogy voltak, akik éppen w csak a közösségi kényszer, s nem a meggyőződésük miatt vettek részt a munkában? Persze igaza lehet. Nem vagyunk egyformák ... — Ezen én nem is csodálkoztam. Való igaz, nem vagyunk egyformák. Manapság elég sok olyan ember van, aki csak magával törődik. Gyakran elhangzik: rohan az élet, nincsen idő. Hozzájön ehhez, hogy sokan az anyagiak gyors megszerzése miatt nem érnek rá semmire. Ügy hiszem, ezek részigazságok. Nekem is van családom, dolgozom, járunk a szüléinkhez rendszeresen, vannak barátaink, eljutok fodrászhoz, kozmetikába. Arra is marad időm, hogy kézimunkázzak, játsszak a gyerekkel. Sosem okozott gondot, ha valami társadalmi munka adódott, tudtam rá időt teremteni. Ügy érzem néha, az időzavart sokan arra használják, hogy megvédjék az elszigetelődés álláspontját, felmentsék magukat. Pedig az okos időbeosztás lehetséges, s akkor marad idő másokra is. Nagyon elszegényedne a világ, ha nem törődnénk ezzel. Mert hitem szerint attól lesz szebb az élet, ha saját örömeink mellett a mások boldogulásának is tudunk örülni. Azt gondolom, hogy akár a családban, iskolában vagy munkahelyen erre kellene a nevelést összpontosítani. A Lehetséges, hogy a kutatóintézet mosta- ni akciója ilyen nevelési célt is szolgált? s— Egészen biztos, ezt meggyőződéssel mondom. Aki részese volt a sikernek, az egészen biztos, hogy maga is gazdagabb lett. Azzal az élménnyel, hogy a többletmunkája másnak nem egyszerűen öröm, de életköny- nyítő. Akiben egy csöpp jó érzés van, az nem megy el emellett, abban nem nyomtalan az ilyen felismerés. Ezért is vagyok híve annak, hogy a társadalmi munkákat olyan területeken szervezzük, melyek a részvevők számára látható eredményt, sikert hoznak. Ez a legnagyobb jutalom, s egyben a legjobb nevelőeszköz is. Nem tagadom, kissé'berzenkedem minden olyan társadalmi munka ellen, melynek végeredményét nem érzékeljük. A mostani akció azt mutatta: a részvevők is formálódtak. Persze a felnőtt emberek ilyen nevelése nehéz. Ezért is utaltam arra, sokkal hamarabb kell rászoktatni mindenkit arra. hogy igaz gazdagságot csak az élet részévé vált emberség adhat. Sajnos, a mai fiatalok túlságosan sok mindent kapnak készen, s egyszerűen eltakarjuk előlük, hogy vannak az életben rászorulók, elesettek, gondokkal küzdők, vagy egyszerűen csak megöregedettek. Amikor én általános iskolába jártam, akkor azért, ha a napi jótettet teljesítettük, segítettünk öregeken, vakokon, általában tettünk valamit valakiért, dicséretképpen jó pontot kaptunk. Most úgy mondanám: erkölcsileg honorálták azt, ha valaki emberséges volt. Nos, ezt az erkölcsi megbecsülést is hiányolom. A Kettősséget érzek a szavaiban. Egyrészt érzi az akció sikerét, másrészt eléggé szkeptikus akkor, amikor az emberségről, az egymás segítéséről van szó. — Van is bennem kettősség. Csodálatosnak érzem, hogy a 17 brigád a vállalatnál mire volt képes. De ijesztőnek tartom azt, hogy az egymással törődés mennyire nem általános Egy példát. Volt itt a városban egy asszony A férje meghalt. Ebbe belebetegedett. Elhagyta magát, sokan nevették, mások sajnál- gatták. Évek teltek el, amíg valaki vette a fáradságot, elvitte a gyógyintézetbe, ahol teljesen meggyógyult. Ma újra teljes értékű, egészséges ember. A sajnálkozásig még eljutunk, elmondjuk, hogy szegény, szerencsétlen, nyomorult. De hogy tegyen is valaki?! Nos ez elég ritka. Talán félünk beavatkozni mások életébe? Vagy a felelősség riaszt? Vagy így kényelmesebb? Vagy az „éppen én?” menti fel az embereket? Mindegy. A baj az, hogy a könnyebbet választják. Sajnálkoznak, tettek helyett. Pedig higgye el, az emberek nem alamizsnát, nem szánalmat várnak. Néha egy jó szó, egy kis gesztus is hatalmas segítség lehetne. A minap állok a buszmegállóban. Jön egy öreg emberke, lehet, hogy a szociális otthonból csellengett ki, mindegy. Ott áll, egy forint ötvennej a kezében. Körbejár, s kéri: adjanak még ötven fillért, hogy el tudjon menni. Hallom, az egyik azt mondja: minek, hogy megigya? A másik: no, egy igazi koldus. A harmadik: minek utazik, akinek nincsen pénze. Nem az ötven fillér a lényeg. A bajt ott éreztem: senkinek nem jutott eszébe, hogy valóban rászorulhat az öreg. Hogy itt segíteni is lehel. Ha jól értettem, maga nem szereti az ilyen kifejezéseket, hogy szerencsétlen, nyomorult, szegény. Van valami oka hogy berzenkedjék az ilyen megjelölés ellen? — Van. Mert mi az. hogy szerencsétlen? Mi az, hogy nyomorult? Az élet nem szerencsejáték, ahol lehet nyerni és veszíteni. Ennél több kell, hogy legyen. A szánakozás mindig azok tulajdonsága, akik egyféle anyagi jólétben élnek, s nem szívesen látják, hogy emberek élnek relatív szegénységben, hogy az egészségesek közt vannak rokkantak, hogy a fiatalok között ott a sok öreg, gyakorta a második gyermekkor minden gondjával. Én szenvedéllyel vallom azt, hogy az emberség ott kezdődik, amikor a legkisebb figyelmet sem tagadjuk meg másoktól. Ismerek egy pa- ralízises fiatalembert. Súlyos állapotban van, ülni alig tud, mankóval járt. Értelmes, friss eszű. Most mit ér neki, ha azt mondogatom: szegény? Nem az a dolog, hogy megadjuk neki a maximális lehetőséget, hogy az életből lássa a szépet, s tudjon örülni? Haragszom, igenis nagyon haragszom akkor, amikor az egészség, az anyagi biztonság sáncai mögé húzódva valaki csak megállapít, de nem tesz semmit. A Értsem úgy, hogy a pénz megront? Nem w lesz abból feloldhatatlan ellentét, hogy egyrészt anyagi jólétet akarunk, másrészt részvét helyett emberséget? — Nem, nem lesz ebben ellentét, hiszen a mi társadalmunk lényege az, hogy éppen a nemes, jó vonások alakuljanak ki minden emberben. Torzulás van, ellentét adódhat egy-egy időszakban, ez természetes. De úgy hiszem, hogy éppen elég jó fórum és lehetőség van ma már arra: ne engedjük meg azt. hogy az elanyagiasodás határozza meg az emberi magatartást. A mi akciónkat szocialista brigád kezdeményezte, s szocialista brigádok karolták fel. Másutt is voltak ilyen akciók. Elfogadom, hogy még az erkölcsi kényszer is megengedett akkor, ha olyasmiről van szó, ami közösségi célt szolgál. Mert szégyenüljön meg, aki vonakodik. ítélje meg és ítélje el a társadalom azt, aki nem tud saját önző köréből kilépni. Ez is nevelés. Az előbbiekben beszéltem az erkölcsi elismerésről. Ugyanígy beszélhetek szükség esetén az erkölcsi ítélkezésről is. Ezt, ha tetszik, nevezze humánus közvéleménynek. Az elnevezés lényegtelen. Ez a tartalom lenne a fő. s hiszem, hogy ezt el is érhetjük. Számomra a szegénység és gazdagság fogalma másként fogalmazódik meg, mint általában. A legszegényebbnek azt tartom, aki képtelen meglátni másokat, aki bezárkózik, elhessegeti magától a közösség gondjait. A Nem érzi néha úgy. hogy olyan, mini ” egy női Don Quijote? Nem szélmalomharc az, amit folytat? Ér-e ennyi energiát, hogy akaratát érvényesítse? — Ha magam lennék, biztosan keserűbben beszélnék. De higgye el nekem, optimista vagyok. Pontosan azért, mert látom, hogy a közösségek magukkal tudják ragadni a közömbösöket is. Különben minden energiát megér az, hogy szenvedélyem a mások ügyéért tenni akarás. Az intézetben is sok-sok partnerem akadt. Győzködni sem kellett felelős embereket, a kezdeményezés, a jó ötlet és szándék képes csodákra is. Abban igaza van, aki egyedül akar világot megváltoztatni az nem sok sikerre számíthat. De amit mi mondunk, az nem más, mint társadalmunk és politikánk lényege. Nem vagyok, nem vagyunk egyedül. Csak kissé több hír kellene a jóról, több megbecsülés az eredménynek, több beszéd az emberségről. Ha valami rossz, arról annyi, de annyi szó esik! Pedig nem hálátlan dolog megírni a szépet, megénekelm az emberséget. Űjra oda jutok: miért szégyelljük, ha jók vagyunk? Miért nem sikk a másokért tenni tudás? Hallgassa meg egyszer a fiatalokat. Dicsekszenek hatalmas zsebpénzzel, jóléttel, vagánykodással. De hol beszélnek arról, hogy valamit szívesen tettek valakiért? Pedig biztos, hogy ilyen előfordul És mii gondol, milyenek azok, akikért tenni keli valamit? Hálásak? Vagy cl- utasítóak? Természetesnek veszik, hogy valaki törődik velük? — Nem hiszem, hogy ha valaki emberekért tenni akar, akkor abból indul ki, hogy mit kap cserébe. Ez nem adok-kapok. Persze a köszönet jólesik. De van, aki nem tudja kimutatni, legfeljebb a szemén látni, hogy örül Az emberség nem üzlet, ez egyéni és közösségi önbecsülés dolga. Van, amikor valaki tiltakozik, ha segíteni akarnak rajta. Van olyan is, aki kiköveteli. Az ember sose a mérlegelt következmény tudatában vagy sejtésében legyen kész közért vagy egyénéit tenni. Nekem mindig a saját lelkiismeretemmel van a legszigorúbb számadásom. Ez az én ügyem, de nem könnyű ügyem. A legnehezebb az, amikor az embernek valami elmulasztott dologgal kell szembenéznie. Talán haragudjak arra az idős nénire, akinek amikor segítettem a kosarát vinni, egész úton amiatt mohogott, hogy nem olyan öreg ő, nincsen rászorulva másra? Mohogott, de jólesett neki, s talán a legjobban az, hogy beszélhetett valakinek, aki meghallgatta. Nem szabad az emberség ügyét túlbonyolítani. Ha valaki végiggondolja, kiderül: szinte nincsen hely és idő, amikor ne tudnánk másnak örömet okozni. Befejezésül egy talán szokványos, de ez esetben indokolt kérdés: boldog embernek érzi magát? — Semmi okom nincsen, hogy elégedetlen legyek. Kiegyensúlyozott, boldog családi életet élünk, s annak ellenére, hogy 25 éves vagyok, igen sokat elértem, örülök annak is. hogy olyannak neveltek: szeretem az embereket, szívesen osztozom gondjaikban. Sokan mondogatják, az a céljuk, hogy gyermeküknek sokkal többet adjanak, mint amennyi nekik jutott Én ezt nem kívánom, legfeljebb abban a tekintetben, hogy emberségben múljon felül. £ Köszönöm az interjút. Bürget Lajos E Vasárnapig INTERJÚ J|
