Kelet-Magyarország, 1981. november (41. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-29 / 280. szám
1981. november 29. O Csak Diegélketés? Nyíregyháza első, igazán sok embert foglalkoztató üzeme a dohányfermentáló volt. Ugyancsak a lányok, asszonyok munkához jutásának egyik bázisaként építették meg a konzervgyárat S bár az említett üzemek az induláskor csak szezonmunkát kínáltak néhány száz embernek, mégis sorban álltak a kapuknál, amikor kezdődött az őszi feldolgozás. Ma ez már múlt. Pedig nem is olyan régen történtek az említettek, sokan vannak, akik nem szívesen emlékeznek a bizonytalanság napjaira, éveire. A megyeszékhelyen napjainkban már mindenki kap valamilyen munkát — legfeljebb nem olyat, ami neki legjobban tetszik. Vannak viszont ma is olyan területek a megyében, ahol a fiatal lányoknak, asszonyoknak újra visszatérő kérdése: hol dolgozzanak, s mennyit kereshetnek? Tiszakóródon ezelőtt például azon panaszkodtak, hogy a tsz-ben az idénymunkát hogyan osztják el, mennyire jut hely mindenkinek a növénytermesztésben. A gombamódra szaporodó tsz-melléküze- mekben a kiegészítő bevétel mellett legalább annyira fontos a szövetkezeti vezetőknek a biztos helyi foglalkoztatás megteremtése. „Az embernek meg kell élni, dolgozni kell” — fogalmazza a szomszédos hasábokon az egyik asszony, aki a nyíregyházi állomáson a vasúti kocsikat takarítja. A másik írásban a gyermekgondozási szabadságon lévő fiatalasz- szony sokszor ma is a munkahely gondjával, bajával álmodik. Első szóra talán mindenki a rosszat hozza fel, ha a munkáról esik szó. Ám aztán oldódik, s elmondja annak szépségeit is. Az egyik rögtön említi azt a nyüzsgést, ami a gyárban fogadja, a másik talán csak akkor nyugszik meg, ha végignéz a tiszta szerelvényen, amelybe elégedetten szállnak az utasok. A munka manapság is a legtöbb embernek a megélhetés forrása. Különösen a nők vannak úgy vele, hogy a család és a háztartás ezernyi gondja mellett szívesen lemondanának az üzemről, a. szövetkezetről. Csakhogy később kiderül, hogy legtöbben mégsem akarnak megmaradni az otthoni négy fal között, hanem újra munkába kívánkoznak, s talán maguknak sem vallják be, hogy nem kizárólag a család jobb megélhetése érdekében. Hiszen az sem közömbös, hogy függetlenebbeknek érzik magukat, tudják azt, hogy van olyan tevékenység, amelyiknél az ő munkájukra van szükség. S ehhez már csak egy lépés annak felismerése, hogy nem lehet tétlenül élni, hogy minden — másnál esetleg nem szeretem munkának tűnő tevékenységnek is meglehet találni a szépségét, lehet gyönyörködni az eredményben. „Az embernek élni, dolgozni kell“ Vonatok takarítói „Szeretem, ha pezseg körülöttem az élet*1 Az ifivezető üzemmérnök Indulásra váró szerelvények dzsungelében botorkálunk. Hideg, őszi eső permetez, a novemberi szél nagyokat lódít rajtunk. A nyíregyházi vasútállomás kocsitakarítóit keressük. Reménytelen vállalkozásnak tűnik, mintha tű után kutatnánk a szalmakazalban. Az imént beszélgettünk az üzemfőnökség személyszállítási vezetőjével, Smid Jánossal, tőle tudjuk, hogy létszámhiánnyal küzdenek. A főnökség területén százhuszonheten foglalkoznak takarítással, tisztítással. A kocsitakarítók hatvanhétén vannak, de jóval többre lenne szükség. Pedig még a fizetésüket is emelték nemrég, a jelentkezők azonban így sem tolonganak. Tehát a vágányok között bolyongunk, Oláh Andrásné, a „seprűsök” csoportvezetője megy elől. Több mint két évtizede szolgálja a vasutat, s irányítja az emberek munkáját. Köpeny, vastag kabát rajta, hja kérem, egész nap kint szaladgálni! — Ó, nem is ezzel van baj, hanem a rengeteg adminisztrációval —, dohog, mikor már ki tudja hányadik szerelvényen mászunk át. Az egyik vágányon üres szerelvény tolat, az ablakból fiatalasszony integet. — No, ők azok. A takarítók, — mondja a csoportvezető. Egy első osztályú kocsira kapaszkodunk, együtt a brigád. A fülkéket már kitakarították, de a folyosón elképesztő mennyiségű a szemét. Banánhéj, napraforgó, csikk, szalvéta, zsebkendő... és seprű, törlőrongy, vödör, mosószer. Együtt a brigád és a krónikás zavarban. Mit kérdezzen, hogy meg ne sértődjenek, ök könyörülnek meg végül rajtunk, a csapat legidősebb tagja, Garai Jánosné kezdi: — Kérdezze csak nyugodtan: nem szégyelljük a takarítást? Azt mondjuk mi erre, a munka nem szégyen. Nyakkendőben, fehér ruhában is lehet utolsó az ember. S nem lehet mindenki igazgató. Az embernek meg kell élni, dolgozni kell. Fordában dolgozunk, egy éjszaka után például 48 óra a szabadság. Megfizethetetlen. — Azt hiszi, nem tudjuk mi, hogy sokan úgy néznek ránk, mintha a börtönből szabadultunk volna? — mondja Balogh Erzsébet, a legfiatalabb takarítók egyike. — Pedig, ha tudnák, van ennél nehezebb, de még piszkosabb munka is. Garainé nyíregyházi, Balogh Erzsébet Apagyról jár be az állomásra. Hogy kerültek ide, miért vállalták ezt a munkát? — Maguk még fiatalok, nem igen emlékeznek a háborút követő lakosságcserére. Mi Losoncon laktunk Csehszlovákiában, 1948-ban kerültünk Nyíregyházára, újból kellett kezdeni az életet. Én is munka után néztem, a konzervgyárban dolgoztam a legtovább. Az egyik szomszéd- asszonnyal jártam be az üzembe, de aztán ő kilépett, 5 én is otthagytam. Kint laMennyi szemét...! kunk a város szélén, s három műszakban dolgozni, éjszaka egyedül menni ... A férjem itt dolgozott a vasútnál, úgy kerültem ide rögtön a takarítókhoz. Balogh Erzsébet is a férje révén talált ide. Az ember itt kocsimosó, hozta hát magával az asszonyt is. — Mennyi a fizetés? — Meg lehet belőle élni — állítja Gazdácska Lászióné. Havonta kijön a háromezer forint, máshol sem keresnénk többet. — Mi utasok nagyon trehá- nyak vagyunk? — Látja, hát ilyenek — nevetnek, mutatva a sok szemetet. Oldódik a feszültség. Megered a nyelvük, csak hallgatni kell őket. — Hát mit tagadjam, én nagyon restellem magam — néz ki az ablakon a szépszemü Nagy istvánné. — De nem volt máshol hely. Mikor Nyíregyházára költöztünk, végigjártam én a várost, sehol sem kellettem. Igaz, csak két osztályt végeztem, s azt mondták, hogy ez nagyon kevés. Elhiszi, mikor ismerőssel találkozom az állomáson, egyik sem ismer meg? Pedig így van. Én nem is tudom, mikor köszönt itt rám valaki utoljára. A szomszédos büfékocsiból egy fiatal, bajszos legény jön át, beszól a fülkébe: — Mi van, lányok? így sosem lesz rend! A fülkében csend, senki sem szól vissza. Mikor a hívatlan vendég odébbáll, akkor mondják az asszonyok: — Beszélnek, s éppen velük van a legtöbb gond. Utazott már maga pénteki, vagy hétfői vonaton? Akkor tudja, mennyi a részeg ember? Azt már elértük, hogy korlátozták a vonatokon a dohányzást, azóta fele annyi a szemét, a bűz. De nem értjük, miért kell szeszt árulni. Miért kell a vonaton is kocsmát nyitni? Valaki a félhavi fizetését is a büfében hagyja, mire hazaér. S el lehet képzelni, a tökrészeg ember, hogy össze tudja rondítani a szerelvényt! — Azt rebesgetik, a vona- ton hagyott üres üvegekből meg lehet gazdagodni. — Lehet, de nem a takarítóknak. A csavargók, a munkakerülők megelőznek minket. Nekünk csak a szemét marad. — Melyik nap a legnehezebb? — Mondtuk már, a hétfő és a péntek. A Nyugatiból jövő szerelvény kész szeméttelep. S tudja melyik a legtisztább? A mátészalkai. Mintegy vezényszóra, befut a „Piroska”, a szálkái vonat. A csupaüveg szerelvény ha nem is ragyog a tisztaságtól, azért tűrhető a rend. Szedelőzködik a brigád, gazdára lel a seprű, a rongy, a vödör. Csendben, hang nélkül dolgoznak. Indulásra váró szerelvényen kapaszkodunk át ismét. Az expressz fülkéjében kártyacsata dúl. A sarokban egy asszony ül, narancsot hámoz. A héja a földre hull, az ülés alá rúgja. Sebaj, majd jönnek a takaríA nyíregyházi dohányfermentáló soha nem tartozott a város legelegánsabb munkahelyei közé: nem igen irigy- lik sokan azokat, akik mégis itt keresik kenyerüket. Pláne, ha nő az illető! Matiscsák Istvánnénak nem 'kell hát tartani a sanda pillantásoktól, nem sokan vállalnák azt a munkát, amit a fiatal üzemmérnökre bíztak. Jórészt rajta múlik, hogy rendben működjenek a gyár berendezései. Néhány kollégájával ő gondoskodik arról, hogy ha valamivel baj van, rögtön kéznél legyen az alkatrész, a kisegítő anyag. Nagy felelősséggel járó munkakört eredményéi ifjúsági munka, s egy négytagú család mindennapos gondja-ba- ja. „Ott folytatom, ahol abbahagytam" — Győzi ezt egy fiatalasz- szony? — Most könnyen — nevet, hiszen gyesen vagyok, féléves a kisebbik gyerek. Nem tudom mi lesz, ha visszamegyek az üzembe, hiszen a két lurkó már rengeteg elfoglaltsággal jár, de ahogy magamat ismerem, valahol ott folytatom majd, ahol nemrég abbahagytam. Szeretem, ha pezseg körülöttem az élet. — Mióta ifjúsági vezető? — Ö, ki sem merem mondani! írjon tíz évet — mosotók . . . ! Együtt a brigád Együtt, otthon lyog huncutul, — de ha akarja, hozzá tehet még néhány esztendőt. Tizenegy éve kerültem a •fermentálóba, rögtön a mozgalmi élet sűrűjébe, holtam én itt- tránden, végül a KlSZ-bizottság titkárává választottak. Aztán megszületett Andrea, utána jött a gyes, én mondtam, válasszatok gyerekek mást, nem szabad rám várnotok. „Itt lett belőlem ember..." Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy elszakadt munkahelyétől, barátaitól. A kislány nőtt, s két-három évesen már politikai vitakörök, sportrendezvények állandó vendége volt. Anyja vezette a vitát, pingpongcsatákban harcolt, a kislány szurkolt talán a legjobban. — Most már mehetnék máshová, kényelmesebb munkakörbe is. Élelmiszeripari gépész vagyok, nem tolongunk a megyében ilyen diplomával. De hogy hagyhatnám itt a gyárat? Itt lett belőlem ember. Mint a Nyírségben nagyon sokan, a mi családunk sem állt anyagilag valami fényesen. Négyen vagyunk testvérek. Mikor én érettségiztem, alig mertem gondolni a továbbtanulásra. A bátyám is kitűnően tanult, mégsem mehetett tovább. Dolgozott, én is erre számítottam. Aztán a fermentáló vállalta, ha felvesznek a főiskolára, ösztöndíjat ad. Elvégeztem, azóta sincs olyan nap, hogy kelletlenül mennék be a munkahelyemre. S ami külön öröm, testvéreim is továbbtanulhattak végül, mind a négyen főiskolát, egyetemet végeztünk. Csoda-e, ha Matiscsák Ist- váhné ezernyi szállal kötődik a gyárhoz? Itt dolgozik a férje is, munkahelyi szerelem az övék, s a lakáshoz is a kollektíva segítségével jutottak „Mindig a gyáron jár az eszem" — Higgye el, most hogy gyesen vagyok, a gyerekek mellett majd’ mindig a gyáron jár az eszem. Pedig jaj de sokszor okozott álmatlan éjszakát, hogy holnap vajon megjön-e a kért alkatrész, indulhat-e a gép! Mit tagadjam, hiányzik a munka, hiányoznak a barátok. Pedig alig van olyan hét, hogy be ne kukkantanék hozzájuk. Hűségét, eredményes mozgalmi munkáját nemrég magas kitüntetéssel jutalmazták: november 7-e alkalmából megkapta a Kiváló Ifjúsági Vezető címet. Kollégái egyöntetűen állítják: megérdemelten. Az oldalt írták: BALOGH GÉZA és LÁNYI BOTOND Fényképezte: gaal béla KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
