Kelet-Magyarország, 1981. szeptember (41. évfolyam, 203-229. szám)

1981-09-06 / 209. szám

KU VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. szeptember 6 Utóhang a nyírbátori Augusztus 20-án Nyírbá­torban e nap legemlékezete­sebb eseménye a híres góti­kus templomban tartott hangverseny volt. E koncert része volt a 15 éves szép ha­gyományú nyírbátori zenei napoknak, egyben a nemzet­közi ifjúsági zenei tábor — mely 5 éves múltra tekint vissza — záróhangversenye is. E két nevezetes évfordu­lóhoz harmadikként csatla­kozott a Nyírbátori ÁFÉSZ Tinódi Vegyeskarának sze­rény, de perspektívában je­lentős évfordulója. Ez az együttes is 5 éves, tehát egy­idős a zenei táborral. A két kezdeményezés együtt indult, párhuzamosan együtt fejlő- *.dött és mindkettő formálásá­ban oroszlánrésze van Sza­bolcsi Miklósnak, a helyi ze­neiskola igazgatójának. Először szóljunk magáról a koncertről. Ez alkalommal is — mint az elmúlt 15 év alatt annyiszor — sokan fogtak össze, művészek, amatőrök, szervezők, rendezők és pat­ronálok, hogy a szépséges templomteret zsúfolásig meg­töltő közönség nagy élmény­nyel gazdagodjék. Ennek a példás összefogásnak és a nyomában járó következetes színvonalteremtésnek lett a következménye, hogy ma már nemcsak a megyéből, hanem az ország minden részéről, sőt külföldről is a zenét sze­rető emberek sokasága za­rándokol egy-egy nyírbátori hangversenyre. Ennek az ösz- szefogásnak köszönhető, hogy a nyírbátori zenei napok 15 éve meg-megújuló sorozata országos jelentőségűvé vált. A legnagyobb várakozás Vántus: Fragmenta Báthori- ana című művét előzte meg. Ezt a kompozíciót a Vaján született és Szegeden élő Vántus István Nyírbátor ta­nácsának felkérésére a város 700. évfordulójára komponál­ta és ez alkalommal volt a mű ősbemutatója. A szerző nemcsak szövegválasztásban, a mű hangvételében, hanem ifjúsági zenei táborról rendszeresen visszatérő nagy hírű mester nemcsak ele­mentáris virtuozitásával, mély zeneiségével vált az ifjúság példaképévé, hanem azt pedagógiai példamutatá­sával, derűs, közvetlen egyé­niségével, mindenkit lenyű­göző emberszeretetével is ki­váltotta. így érthető, hogy et­től a minden pillanatban ma­gasan izzó, szárnyaló hege- düléstől a zenekar is szinte „megtáltosodott”. A bevezetésben emlegetett hangverseny óhatatlanul mindenkit, aki a nyírbátori kezdeményezéseket szereti és becsüli, némi számadásra késztet. Ügy véljük, minden­képpen szerencsés gondolat volt a műemlékekben gazdag város zeneéletének felvirá­goztatása. Egyre terméke­nyebbé válik az a divatos gyakorlat, hogy a zenét — ha lehet — esztétikus környe­zetben, vagy más művészetek társaságában kell megszólal­tatni. Ilyen lehetőségeket kí­nált Nyírbátor. Az is igazo­lódott, hogy érdemes volt eb­be a városba nagy hírű ze­nészeket, kiváló együtteseket „importálni” egy-egy hang­versenyre. Elsősorban az így megvalósított következetes igényességnek köszönhető, hogy a hangversenyek kö­zönsége örvendetesen meg­nőtt, a kezdetben üresen kon­gó templom ma már estéről estére zsúfolt. De talán a leg- örvendetesebb eredmény, amit a helyi énekkar 5 éves fennállása is tükröz, hogy a nyírbátori zenei élet is fel­virágzóban van. Ezek az ör­vendetes tapasztalajok is azt bizonyítják, hogy szép ha­gyományt támasztani és meg­őrizni igazán csak úgy lehet, ha ez a hagyomány saját ta­lajába ereszti le a legmé­lyebb gyökereit. Turcsányi Emil, a Zeneművészeti Főiskola tanára hangszerelésében is igazodott a helyi adottságokhoz. Maga a kompozíció szervesen öt­vözte egybe a városban ta­lálható szövegemlékek ódon világát a modern hangvételű zenei színekkel, a költői szép­ségű szöveget jól érvényesítő beszédes dallamvilágot a fi­noman hangszerelt, gazdag egyéni harmóniavilággal. Az Aranykoporsó című opera neves szerzője e művében is történelmi forrásból merítve szól a ma emberéhez. Mondhatjuk, hogy az egész műben kiemelkedő szerep jut a kórusnak és ezt a nehéz szerepet mindkét közremű- k&iő együttes kitűtfően for­málta. (A Maróthi kórus Czövek Lajos betanításában és a Tinódi Vegyeskar Sza­bolcsi' Miklós munkája nyo­mán.) Különösen a helyi kó­rus vállalását dicsérjük, azt, hogy rövid 5 éves működés alapján képes volt e nehéz feladattal megbirkózni. Ugyancsak elismerésre mél­tó, hogy a tábor hallgatóiból alakult zenekar lelkesedése, magabiztos játéka azt a be­nyomást keltette, mintha összeszokott, rutinos zeneka­ri muzsikusok adnák a hang­versenyt. Az ifjúsági zenei táborban folyó zenei nevelőmunkának a szólóhangszeres képzés és a kamarazenélésre való fel­készítés mellett igen fontos része volt a zenekari gyakor­lat. E munka irányítójának, Jancsovics Antalnak igen ke­vés idő állt rendelkezésére, hogy a zenekari csoportokat jól működő együttesekké ko­vácsolja össze. E munka eredményességének legfénye­sebb bizonyítékát a műsor­ban felhangzó Csajkovszkij: Hegedűverseny magabiztos kíséretével szolgáltatta ez az alkalmi zenekar. Igaz, hogy az ilyen fantasztikusan nagy­szerűen muzsikáló szólistá­val, amilyen a kolozsvári Ruha István, szinte minden­re képes egy fogékony együt­tes. A táborba évenként A zenei tábor gálaestje. Vezényel: Jancsovics Antal, közreműködik: Ruha István hegedű­művész. » . . ■ í SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK A rubindiplomás „Furcsa valami az iskola, a nevelés, plá­ne a pusztán. A konok, ellenszegülő kis koponyákba belevetni a gondolatok szö­geit — Semmi, semmi nem olyan fontos ebben az országban, mint az elemi iskola. Senkit nem kell úgy lelkesíteni és jól ellát­ni, semmi hivatalnokot ebben a kis ország­ban, mint a néptanítót...” (Móricz Zsig- mond: Bokortanyán, 1924. december.) A néptanító, akinek az iskolájában ez a kitűnő riport készült, ma kilencven éves. Három évtizede annak, hogy a nyugdíjasok kenyerét eszi. s június 25-én volt hetven esz­tendeje, hogy megkapta a tanítói diplomát a dévai képzőben. Az idős férfi szikár, ma is szálfaegyenes tartású, s a csodával határos módon frissfejű és makkegészséges. Nyíregyházán a Virág utca 62/a szám alat­ti kicsiny házában nézem az idő rágta sze­rény bútorokat, a falakat borító fényképe­ket. A hajdanvolt szülőkről, a Brassóhoz kö­zeli Hosszúfalu egykori erdőőréről, az apá­ról és a tizenegy gyermekét nevelő anyáról, a kemény tekintetű székely-kun-tatárfekete elődökről. Mátis Béla még most is olyan sze­retettel beszél róluk, amilyent csak nagyon ritkán lehet hallani mostanában. így mondja: a szüleim gazdag-szegények voltak. Lélekben, szeretetben. Szeretettel, szigorral nevelték gyerekeiket munkára, ta­karékosságra, tisztességre. Béla bácsi elvégezte a négy elemit, tovább akart tanulni, de az apja azt mondta, neki nincs pénze rá. Beiratkozott hát a község polgári iskolájába, ahol jó előmenetele után tízkoronás aranyat kapott, amelyből újból egy évig tanulhatott, majd így teltek tovább '' az évek. A polgári után dolgozni ment, az­tán felvették a dévai tanítóképzőbe, kü­lönbözeti vizsga után egyenesen a harmadik osztályba. Az igazgató megígérte, ha végez, akkor is gondja lesz rá. Kineveztette a sá­rospataki képző internátusába nevelőnek. Ott jó dolga volt, de mégis vágyott a gyere­kek közé tanítani. Itt kezdődött Mátis Béla életének hosszú szakasza. 1912 januárjában Nyíregyházán kapott se­gédtanítói állást. Akkor még nagyon kevés utcán volt villany, ma is pontosan sorolja hol voltak a kis házacskák, a központban alacsony boltocskákkal. Emlegeti a konfli­sokat, a taligákat, vidám történeteket mesél, s valami öröklött derűvel szól arról, hogyan kapott tizenkettő augusztusában rendes ál­lást egy nádfedeles tanyai házban. Két ol­dalt volt a szoba, középen a pitvar. Az egyik szobában tanult az osztály 80—100—110 gye­rekkel, középen a gyerekek ruhái, és a kis szobában lakott a tanító. Két év múlva a kö­vetkező tanyai iskola jött, a Salamon-bokor- ban, ahová már feleségestől költözött. A ta­nítónak kis kertje volt, az udvaron malacot, baromfit nevelt, méheket tartott, mindent csinált, amit csak lehetett, hogy kijöjjenek valahogy. A tanító munkaideje akkoriban reggel kezdődött és este ért véget, a sötéte­déskor. Mátis tanító úr énekkart, színjátszó csoportot szervezett, együtt élt a tanyai em­berekkel. Néprajzzal foglalkozott, de nagyon sokszor orvost helyettesített, mert ha az uj­ját vágta meg valaki, nem ment a városba az orvoshoz, csak a tanítóhoz. Mátis Béla volt a tanya lámpása, tulaj­donképpen mindenese. Hogy ezeket a teen­dőket is jól elláthassa, tanfolyamokat vég­zett, méhészetből, gyümölcstermesztésből, elsősegélynyújtásból, beszédhi ba-javításból és ki tudja miből még. Neki nem volt büntetés a tanyai iskola. Ma is úgy beszél az ottani évekről, mint egy kitüntetésről, ahol sok mindennel küzdő, de sok mindent tudó ember lehet a .tanító, aki éppen, mert szerette a tanyát, hamar meg­találta az utat a tanya emberének a leiké­hez. Vagy tán nem ezt mutatja, hogy néhány egykori tanítványa, aki most legalább hat- van-hetven éves, még az elmúlt télen is kós­tolót küldött annak a tanító úrnak, aki öt­venegy éve, hogy elkerült arról a tanyáról, be a városba? Ott volt a régi ünnepeiken, a kukorica- fosztásukon, a lakodalmaikon, a temetései­ken, az örömeiken és a bánataikon. Ilyen embert látogatott meg huszonnégy decemberében Móricz Zsigmond. Óráját — ahol elsőtől hatodikig feleltek a gyerekek történelemből és adtak számot ismereteikből — az elismerés magas fokán méltatta. A néptanító életútja olyan volt,, mint so­kaké ezekben a tanyabokrokban. Behívták az első világháborúba a galíciai frontra, majd az olasz offenzíva miatt, s maga is csodálkozik, hogy megmenekült. Ráadták a katonamundért ötvenkét éves korában is. Mátis Béla, a kilencvenéves néptanító Kiheverte a fogságot húszban .és negyven­hatban. Mindig mindent újra tudott kezde­ni. Amikor 1929-ben behozták Nyíregyházá­ra, a nagy evangélikus iskolába, fájó szívvel hagyta ott a tanyát, amelynek népét szorgal­mas, becsületes, józan és mélyen tisztelettu­dó embereknek ismerte meg. Órát kapott ak­kor az ipari iskolában, a kereskedő tanon- coknál és ő szervezte meg a városban a leg­első hetedik osztályt, mígnem most harminc éve eljött a nyugdíj ideje. O is szegény-gazdag: fegyelemre, tisztes­ségre, takarékosságra és igazmondásra taní­tott minden gyereket. S ma is így él. Ezt vallja hosszú élete, egészsége titkának is: a ’mértékletességet mindenben. És á muhkát, a mozgást, a jó lévégőt. A nyugdíjas éVekbén barkácsolt ródlit, kétkerekű kocsit, iskolai versenyeket vezetett, fiókkönyvtárat szerve­zett és elmondani is hosszú lenne, mit vál­lalt még. Ezekre most már nincs ereje, de elmaradhatatlanok a mindennapi séták a vá­rosban, a rövid beszélgetések a még élő né­hány kollégával az egykori nagy tanyai ha­vazásokról, amikor az emberek a háztetőig érő hó tetején vitték a tanítónak a kis son­kát, tejet, kenyeret. Meg arról, hogy a ta­nyán már hetven éve szabadszombatos volt a tanító, hiszen ezen a napon jöttek be a vá­rosi piacra az emberek, és ilyenkor nem le­hetett iskolába hívni a gyerekeket, akik ta­nyásként maradtak otthon vigyázni a házat, etetni az állatokat. Ilyenkor jött be a tanító is bevásárolni a heti élelmet, intézni az is­kola ügyeit. És beszél arról, hogy milyen jó mostanság az ottani tanyai tanítónak, aki parkettás, telefonos, villanyvilágítású lakás­ban lakik és mindössze tizennyolc gyerek van a kezére bízva. Számomra irtózatos távolságról őriz haj­szálpontosan neveket, történéseket. Nem a szomorúkat emlegeti, hanem mindig a vidá­mat, a derűt az iskolából, az életből. Amikor azt mondom, hogy valami gigászi türelem kellett ahhoz, hogy hat osztály száz gyerekét tanítsa egyszerre hat-nyolc féle tárgyra, és hogy hány tirpákgyereket majdcsak, hogy beszélni kellett megtanítania, csak ezt az öt betűből álló jelszót ismétli, amit még képzős korában lesett el valahogy egy piciny hegyi iskolában tanító embertől: „NIMBL! Ne in­dulatoskod j, mert baj lesz! Még hozzáteszi: türelemmel lehet csak messzire jutni. Az életrendjét legszívesebben percről perc­re írná le az ember. Ehelyett annyit, hogy korán kel, érdeklődik a világ eseményei iránt, kis kertje virágait gondozza, lakását rendbeszedi, tulajdonképpen „katonákat” reggelizik és vacsorázik. Az ebédje is kevés. A kapuban így köszön el: gyorsan elment ez a kilencven esztendő. Különösen azt saj­nálja, azt a kilencet, amit a háború vitt el belőle. De azért ezzel együtt is szép volt, megismételhetően szép. * Mátis Béla most hetven éve kapta meg tanítói diplomáját. Ebből az alkalomból vette át tegnap a tanárképző főiskolán a csak nagyon-nagyon ritkán adományozható rubin oklevelet. Ezt az oklevelet a népta­nító nem csupán hosszú életével érdemel­te ki. Kopka János k JÉ ■■ - | J JSl áf% ww / Hl -r ti) jHS %% JJ y. >71 (y-ysaiJ 7

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom