Kelet-Magyarország, 1981. szeptember (41. évfolyam, 203-229. szám)
1981-09-06 / 209. szám
Á „nagy, szomorú magyar" „európai szelleme" Kazinczy emlékezete /* Kazinczy Ferenc (1759—1831) Valami hiányzik Fotósok a megyehatáron innen Utolsó levelei egyikének bizonysága szerint éppen megyénkbe készült az ősz lite- rátor és nyelvművelő, midőn útjáról visszafordulásra kényszerítette, majd 1831-ben el is ragadta az élők sorából a Magyarországra akkortájt rátört kolera. Kazinczy Ferenc emlékezetének ébren tartását azonban távolról sem halálának körülményei, hanem mindenekelőtt gazdag kulturális öröksége — a korabeli szellemi élet szervezését dokumentáló sok ezer levele, nyelvújító ténykedése, a hetedfél esztendei szenvedése történetét megörökítő „Fogságom, naplója", valamint a Kölcsey ösztönzésére alkotott „Pályám emlékezete” — indokolja. Tizenhat éves sem volt még, midőn első kísérlete, a „Magyarország geographi- cá .. ,”-ja napvilágot látott. Noha ez a „... hirtelen összefirkált szurtos munkácska” még kedvezőtlen fogadtatásban részesült — az első indulat hevében tett azon fogadalma ellenére,, hogy neve „... nyomtatva soha többé nem lesz” —, nem adta fel a harcot. Egy év múlva, 1776- ban már Bessenyei György „Der Amerikaner”-jének magyarra ültetésével jelentkezett, s sikerült is feledtetnie az indulás csalódását, magára vonnia a figyelmet. Terveket szőtt, lázasan kutatta a kilábolás módozatait. Bessenyeihez hasonlóan ő is tudós társaság létrehozásán fáradozott. Sokat remélt a felvilágosodás eszméinek terjedésétől, a nagy francia forradalomtól és az 1790-es nemzeti felbuzdulástól. Jakobinus voltáért 1794. december 14-én letartóztatták, a mozgalom vezetőivel együtt őt is halálra ítélték. Az időben érkezett királyi kegyelem az életét megmentette ugyan, de bizonytalan ideig tartó szabadságvesztéssel sújtotta. Csaknem hét évet: 2387 napot töltött börtönben. Raboskodott Budán, Brünnben, Ob- rovicon és Kufsteinben is. 1800 augusztusában pedig — a 2387 nap keserveinek emléket állító „Fogságom naplója” szerint — éppen egykori nevezetes „vadászata” színhelyén, megyénkén: Kótajon, Bogdányon, Karászon, Vásá- rosnaményon és Csarodán keresztül szállították Munkácsra. Ott virradt rá 1801. június 28-án a szabadulás rég óhajtott napja. A szabaduló Kazinczyt szívbemarkolóan szánalmas kép fogadta. Tapasztalnia kellett, hogy a hat évvel korábban kiömlött mártírvérfolyam nyomán nem virágzott ki a szabadság fája, hogy a börtönének sem hozták meg a várva várt szebb jövendőt. Ezzel szemben mindenfelé egyenetlenséggel találkozott. A ferenci reakció szorító abroncsával, mely „... oly kö- zelnyire ragadta végső elpusztulásához hazánkat, hogy még neve eltörlésétől is méltán retteghetett”. Okkal-joggal szomorították szívét művelődési viszonyaink is, melyeket Kis Jánosnak címzett egyik levelében oly sötét színekkel festett le. „Készületlen minden — panaszolta —: lexikonunk szűk, szegény; grammatikánk habzó, hiányos; stilisztikánk feszes, ügyetlen; s ami mindennél bajosabb, mi magunk, írók és olvasók közületiének vagyunk ... Nincsenek nyomtatóink, nincsenek könyvtárosaink, könyveinket csak az írók olvassák; bennünket gátol minden, semmi nem se- gél.” Bányácskán, az általa és azóta Széphalomnak nevezett legendás kis faluban telepedett meg. Onnan irányította évtizedekig a magyar szellemi megújhodási mozgalmat. Nyelvművelő, irodalmi, irodalompolitikai és kritikai működése ellentétes hatást váltott ki. „Vitkovicshoz” című episztolájával például, mely- lyel nyelvújítási mozgalmát elindította, Szatmár megyét hangolta maga ellen, mert Hőgyészi Hőgyész Máté alakjában s Máté-Szalkájában az magára ismert. A Csokonai sírfelirata kapcsán kirobbant Árkádia-pörben pedig Debrecen, a cívis város haragudott meg rá. A fogadtatás másik végletét, a kedvező visszhangot többek között Eötvös József és Kölcsey Ferenc, illetve Petőfi és Ady sorai jelzik. „... izzadott ő is azért, aminek gyümölcseit aratni más fogja” — olvashatjuk Köl- cseytől. Halálának másfél százados évfordulóján erre a Kazinczy- ra, Ady szavaival, erre a „nagy, szomorú magyar” és „európai szellem”-re emlékezünk mi is. Tidrenczel Sándor Mindjárt a temetés után belépett a szövetkezetbe Széki Kálmánná, s három fiának így lett szép útja az életben. Diplomata, közgazdász, mérnök lett a három fiúból. Csak ő maradt itt a faluban, hiába könyörögtek a gyerekek, menjen hozzájuk, ő nem tudott innen elszakadni semmiképp. Ki néz majd apátok sírjára, ha én is elmegyek? Mi lesz a szülőházatokkal? Mi lesz Csöpi kutyával, Pityu galambbal, Samu malaccal, ha én is elmegyek? Nemzedékek óta nálunk a kutyáknak Csöpi volt a nevük, a galamboké Pityu, a minden évben meglévő hízónak valóé pedig: Samu. Most még mindig a szövetkezet állattenyésztésében dolgozott az öregasszony, igaz csak fél napot. — Hát, Kati néném — szólt Jóska, a fegyelmi bizottság elnöke, elismeri-e, hogy megfogták ? Az öregasszony ráncos álla igen keményre simult: — El, fiam. — Kenyeret lopott. — Elvittem mindig annyit, amennyire szükségem volt. — Azt mondja a bolt vezetője, legalább egy esztendeje nem látta, hogy kenyeret vásárolt volna. — Több, mint éve! — mondta keményen az öregasszony. — Mióta a városból Soha ennyi fényképezőgép nem talált_ gazdára, soha’ ennyi amatőr fotós nem kereste a témát a városokban, kirándulásokon, családi események érzelmi ihletettségé- ben. Mégis kevés az-igazán jó fotós „szakember”. Hiába növekszik a megvásárolt gépek száma, valahogy mégis kevés az igazi önkifejezésig eljutó alkotó. Hiszen ha egy-egy fotózni vágyó ifjú rá is talál egy alkotó közösségre, egy iskola, vagy egy művelődési ház mecenatúrájának védelmező árnyékában, kicsi az esély, hogy szakszerű vezetést, művészeti és szakmai vezetést, labo- rálási lehetőséget, a kísérletezéshez, vagy egyszerűen a tanuláshoz szükséges anyagi fedezetet egyszerre tudja nyújtani a közösség. Valami mindig hiányzik a mozgalomból ... Pedig fotós szaklapokat böngészve, kiállításokat járva talál izgalmas látnivalót, eredeti gondolatot a néző. S ami igazán hasznos, az amatőröknek szóló értő és biztató kritika sem hiányzik a szaklapok hasábjairól. Akkor hol vész el a szándék? Van mozgalom, vagy nincs? Vannaponta két teherautónyi kenyér érkezik ide a disznóknak. Én a javából kivágok mindig annyit, amennyi nekem kell. — Nagyon nagy szégyen ez nekünk! Nem gondolt arra, hogy ezekkel az apró csené- sekkel megrontja a mi nagy szövetkezetünk tekintélyét? Széki Kálmánná a disznók kenyerét eszi! Való ez? Hogyan veszik majd a fiai, ha megtudják — mert megtudják! — előttük sem szégyen- li majd ezt? Lelkére veszi azt, hogy nem jut magának a nyugdíjából, a keresetéből napi fél kiló friss kenyér a boltból? ,— Nem ez a szégyen, Jóska! — Hanem? — Hogy kiterítel engem igazságtalanul az .emberek szeme elé, ahogyan sok esztendőknek előtte szegény urammal tetted. Az ember nem tud felejteni, Jóska! — Mit nem tud felejteni, Kati néném? Széki Kálmánná tekintete összeszűkült. Most mondja el annak, aki nem képes, vagy nem akar emlékezni? Ha nem képes, minek? Ha nem akar, különösképp mi- végre? Lepucoltak abbán az évben a padlásról mindent. Széki Kálmán már betegen feküdt, és á három gyerek még iskonak jó fotósok és mégsincse- nek!? Nehéz a válasz, hiszen megyénk vizuális köreinek kiállításai, a fotósok bemutatkozásai évek óta hiányoznak a kiállítási termek programjából. Ha fotókiállítás van Szabolcs-Szatmárban, vagy éppen a megyeszékhelyen, annak mestere, alkotója legtöbbször vendég ezen a tájon. Pedig akik figyelik a megye művészeti életét, azok tudják, hogy tehetségben nincs hiány. Jól fotózó amatőr és hivatásos akad itt is, viszont az összetartó erő, a komoly alkotócsoport, mely munkájával támogatást, alkotási lehetőséget vívna ki, kiállításokkal színesítve a város életét, hiányzik. Az ok persze százféle, az eredmény mégis egy. A megyei művelődési központ kezdeményezésén kívül, amely inkább a szakmával, a hivatással, az önkifejezés eszközeivel ismerkedők kezdeti lépéseit egyengetné, nincs más határozott törekvés. így éppen a meghatározó szakmai bázis, a háttér hiányzik. Miskolci fotós szakemberek zsűrizték azt az anyagot is, amelyet három fiatal alléba járt. Öt, Szegő Katit nem akarták hozzáadni Széki Kálmánhoz, sokáig. Mert ő gazdalány volt, Kálmán pedig egy nyomorult kubikos. Muszájból lett az esküvő, előre jött a gyerek, és ezt soha életében meg nem szé- gyenlette Szegő Katalin. Akkortájt ment tönkre az a drága ember, még december tájt is dolgozott a hortobágyi fagyos sárban, hogy valamiképp méltó legyen a gazdalányhoz. Rég volt ez már, nagyon rég, gondolta az öregasszony. Emez már valamivel közelebbi: abban az évben csak negyedórácskával előtte sejtették meg a begyűjtést. Alig vetett a szövetkezet valamit ősszel, abból akarták pótolni, tavaszon, amit találnak még a magángazdáknál. Székiék mindössze huszonöt kiló búzát tudtak eldugni az istállóban, a jászol alatt. Minden további szemet, minden szénát, minden állati étket — elkoboztak Tamasóczki Jóskáék. S még derűsek is voltak: — Nincs több, Kati néném? — Nincs több, semmi. Nem tudom, mit eszünk újig. — Kapnak fejadagot boltban. Nincs több élet? — Nincs, Jóska. — Mert, ha kiderülne, hogy van, a bokájuk is citerázni fog, Kati néném. — Nincs több, s menjetek már innen, szégyentelenek. — Megtisztelhetné látogatásunkat egy pofa borral. — Menjetek. Hol volt kenyér a boltban, hol se. Megesett, hogy két hétig se láttak egy morzsát. Krumplin, máién pedig megélni nem nagyon lehet. Kekotónk vitt megyehatáron túli kiállításra. A tárlat a nyár eseménye volt, s a válogatásnak a megyei könyvtár nagyterme adott otthont. A tárlat lehetőségét a személyes kapcsolatok teremtették meg. Szolnoki fotósok bemutatkozó látogatását viszonozta így a nyíregyházi csoport, ök annak idején, még a tél derekán a diapo- ráma újfajta lehetőségeit mutatták be nálunk, most pedig László Gyula, Csutkái Csaba és Glück György hagyományos „fényképek” sajátos sorozatát vitte a Tisza- parti városba. A zsűri szerint, akik maguk is kiállító művészek, a három fiatal anyaga állja az országos összehasonlítást. A tárlat az új, szolnoki megyei ifjúsági és művelődési házban kapott otthont, s ha nem is teljességében, de méltón képviselte a szabolcsi alkotókat. Ezek szerint fiókban rejtőző „kincsek”, kiállításra, bemutatásra, vitára érett fotók vannak, csak a felszínre hozó szándék, a kiállításokat szervező, közösséget létrehozó akarat hiányzik. Reméljük, nem sokáig. Antal István nyér nélkül megélni nem lehet. Már júniusban jártak, Pé- ter-Pál előtt voltak, kaszakészítés idején. Széki Kálmán kiverte mindkét kaszáját, elkészítette a fentért és a fenőkövet, a nyaktól a kacso- nyig ráerősítette a mogyoróvesszőből ' hajlított csapót. Szalonna is került aratásra a dugottból. — Kényén nélkül ugyan mit ér a szalonna? — Lesz — mondta Széki Kálmánnak Katalin asszony. S akkor elővette a jászol alól a rejtett búzát Csak a legnagyobb fiát, az akkor érettségizett Istvánt, a mai diplomatát vonta be a munkába. Egy éjen át darálták a huszonöt kilónyi életet a vasdarálón. Milyen volt? Milyen lett az a lisztnek nevezett dara? — Kovászolunk — mondta Katalin a fiának. — Majd dagasztunk. Kelés után ku- koricaizikkel befűtesz a kemencébe. Reggelre lesz kenyér! S úgy lett. Négy cipó sorakozott, illatozott napfelkeltére az asztalukon. Az egyiket meg is vágták mindjárt és a drága, barna szemcsés kenyeret sóval hintve friss paradicsommal ették. Szólni sem tudtak egymáshoz a fejedelmi jóérzéstől. S akkor kopogtak a pitvarajtón. — Nem kell dugdosni semmit — lépett be Jóska —, ne is mozduljon, Kati néném. Tudunk mindent. Hajnal tájt már láttuk, hogy füstölög a kemencéjük kéménye. Tehát maguk sütöttek! V. Szabolcsi Tárlat. Lakatos József: Harangláb. GALAMBOS LAJOS: Magas ég V. Szabolcsi Tárlat. Sebestyén Sándor: Küzdők I.
