Kelet-Magyarország, 1981. szeptember (41. évfolyam, 203-229. szám)

1981-09-01 / 203. szám

2 KELET-MAGYARORSZÁG 1981. szeptember 1. Iánál kérdőjelekkel K étségtelen, hogy a monotóniának jelentős szerepe van a művészetekben. A közönségben a „művésze­tek fogyasztóiban” az örök ismétlődés is kiválthat­ja a katarzist, a kívánt érzelmi hatást. De ugyanakkor a fent említett alkotói módszernek megvannak a veszélyei, például az, hogy az ismétlődés unalommá válik. Attól tartok, hogy az ötödik szabolcsi tárlat az utóbbi hatást érte el. Az ember fejből sorolja a résztvevőket, s többé-kevésbé már a kiállítóterem ajtajából átláthatja az alkotók munkáját, és érezheti, idén is teljes a lista. Itt van mindenki? Igen, úgy hiszem meg lehet tarta­ni a képzeletbeli névsorolvasást. Mindenki letette az asz­talra, a szabolcsi képzőművészet közös asztalára a tőle megszokottat. Csak azt és nem többet. Kezdjük azzal, aki már elment. Pál Gyula kiállítását még alig néhány hónappal ezelőtt zárta a Jósa András Múzeum, s az ott együtt látott majdhogynem teljes élet­mű még a régi ismerősöknek is tartogatott meglepetést. Az elhunyt művész tusrajzai, emberábrázolásai igazi újdonsá­got jelentettek. Szívesen láttuk volna viszont ezeket a munkákat újból. De sikerült a rendezőknek most is való­di értéket választani a művek sorozatából. Huszár István inkább csak azzal „örvendeztethetett” meg minket, hogy kiállításon oly ritkán látható aktokkal jelentkezett. Itt csak egy okozhat keserű szájízt, hogy ezek a munkák alig lépik túl a színes képeslapok szépségét és szinte ragacsosan édeskésnek tűnnek. Berecz András a tőle'megszokott érlelt szépségeken túl, most talán még többet is hozott. Átgondolt kompozí- ciójú, apró szépségeket és visszafogott színvilágon belül is színességet hordozó képei megfogtak. Ugyanez az átgon­doltság nagyon hiányzik Kerülő Ferenc nagy lehetősége­ket hordozó anyagából. Az elvontabb világ felé forduló Kerülő nem tudta az absztrakciót meggyőzővé tenni. Horváth János — hogy még a festőknél időzzünk egy darabig — néhány évvel ezelőtti kiállítása óta nem hozott újabb gondolatokat. Műtermében talán kiállításra érdeme­sebb alkotások is voltak. A grafikát idén Kádas István képviselte, a tőle meg­szokott technikával és formában, ami egyáltalán nem je­lenti a munkák devalválódását. A frisseséget, s a fiatalokat is egy személyben Sebes­tyén Sándor képviseli, aki finom plasztikai érzékkel, mély emberséggel és remek dinamikával mintázza figuráit. Tóth Sándor érmeit és finoman, majdhogynem iróniával klasz- szicizáló munkáit úgy hiszem mindannyian ismerjük. Kész a leltár ... Kihagytam volna valakit? Nos inkább úgy hiszem a megye művészeti vezetése hagyott ki néhány, kiállításra érdemes alkotót. Hiányzik az új nemzedék, a vitára ingerlő'kiforratlanság, s úgy látszik, ugyanez hiány­zik a korosabb alkotóknak is, hiszen az „új hullám” eset­leg négyzetméteres változásokra, s nem négyzetcentiméte­res morfondírozásokra késztetné őket. Antal István Légzsákok óvják a bútort Akt vett már bútort, s az szállítás közben megsérült, tudja, mennyi bosszúságot okoz, utánjárást kíván kicse­rélése, megjavíttatása. Nem örül ennek persze a gyártó üzem sem, hiszen a kiszállás, a javítás költségei sokszor annyiba kerülnek, mint a bú­tor ára. Sok kellemetlensé­get, bosszúságot, -— s nem ke­vés kidobott pénzt — okozott ez a mátészalkai bútorgyár dolgozóinak is, míg be nem vezették a légzsákok alkal­mazását. A módszer egyszerű: leve­gővel töltött zsákokat helyez­nek el a kocsikban, vagonok­ban a bútorok között, ami minimálisra csökkenti a zú­zódást. A gyár még csak né­hány hónapja vezette be e roppant praktikus eljárást, de az eredmények még a leg­optimistábbakat is meglep­ték, csaknem negyven száza­lékkal csökkent a törések miatt érkező reklamációk száma. Igaz, nem olcsó mulatság a zsákok beszerzése, hiszen majdnem félmillió forintot fordított a Szatmár Bútor­gyár e célra. A haszon azon­ban ennek hamarosan a sok­szorosát teszi majd ki, pláne ha tudjuk, hogy a gyár éven­te hét-nyolcszázezer forint értékű reklamációs munkát, volt kénytelen eddig elvégez­ni. GÉPPÉKEK A JbW áru” címszóba sorolt édesipari termékek — kék­nek. teasütemények, ostyafélék — világszerte nagy keresletnek ör­vendenek. Néhány évtizeddel ezelőtt még a kézi munka volt a jellemző e termékek előállítására, ily módon azonban ma már nem lehetne kielégíteni a megnövekedett igényeket. A mai legkor­szerűbb kekszgyárak teljesen automatizált, „ember nélküli” üze­mek. A fotódiódás műszert, amely egyébként a képünkön látha­tó, ój»«*»» a kemence felé haladó tésztaszalag vastagságának szabályozására is használják. Ligeti Erika szobrászművész kiállításának nagy sikere van Nyírbátorban. (Vincze Péter felvétele) A zenei napok záróhangversenye Á Máté-passió Nyírbátorban A nyírbátori zenei napok záróhangversenyeként a Má- té-passiót mutatták be au­gusztus 30-án, vasárnap este, olyan fémjelzett együttesek­kel, mint a Budapesti Filhar­móniai Társaság zenekara és a Magyar Állami Operaház kórusa. Ez a Bach-muzsika való­ságos „őszene”, azaz benne egy roppant költőegyéniség fényében a zenei formálás­nak, a zene életének olyan ősi törvényei világosodnak meg, melyek nemcsak Bach­nak, hanem minden más ze­nének megértéséhez is kul­csot adnak. A Máté-passiót hallgatva az élet és halál nagy kérdéseinek, a lét tran- cendens problémáinak tő- szomszédságában éreztük ma­gunkat. A Máté-passióban az a hullámzó, örvénylő tömeg, mely a monumentális beve­zető kórusban felhangzik, az a gyülekezet, mely a koráli- sokban énekre kel: egy előt­tünk játszódó fényes álom­kép, egy gigászi művészszel­lem víziója. A legnagyobb él­ményt jelentette a példátla­nul nagy lélegzetű, ezerfelé kanyargó, szenvedélyesen ma­gasba kígyózó óriási kórus­tömbök hullámzó dallamvo­nala, mely megrendítő inten­zitással a lírának és pátosz­nak lenyűgöző monumentali­tásával a mű belső életét tárta föl. Kóródi András karmester fölényesen uralkodott a nagy zenei anyagon. A muzikális alakzatok, a dallamok, rit­musok, harmóniák életét fi­nom és fogékony lélekkel, biztos formaérzékkel követ­te. Ehhez járult a poétalélek meleg lírája, a temperamen­tum tüze, a pátosz elragadó lendülete. A Máté-passió elő­adásának felemelő sikeréből méltán vették ki részüket az est közreműködői, mint Zempléni Mária, Szőnyi Ildi­kó, Fülöp Attila, Németh Gá­bor, Kovács Pál, Sólyom Nagy Sándor, Nagy Gábor ének­művészek, P. Szabó Anna csembaló- és Trajtler Gábor orgonaművészek, — valamint a budapesti Horváth Mihály téri Általános Iskola kórusa. A Máté-passió előadása méltó befejezése volt az immár hí­res nyírbátori zenei napok­nak. Vikár Sándor A tárgyalóteremből Részegen a veién mögött Fürjes István 47 éves sóstó­hegyi lakatos 1957 óta hatszor állt bíróság előtt, s legutóbb hi­vatali vesztegetés és ittas jár­művezetés miatt kapott tíz hó­nap felfüggesztett szabadságvesz­tést (mellette kétezer forint fi­zetendő pénzbüntetést), s két év­re a járművezetéstől is eltiltot­ták. Tavaly október 7-én éjfél után olyan ittasan ült a volán mellé, hogy ittassága 13,3 deci­liter tízszázalékos bor elfogyasz­tásának felelt meg. Ilyen súlyos részegen, jogosítvány nélkül közlekedett Nyíregyházán a Szarvas utcán, mikor igazoltat­ták. A bíróság előtt azzal védeke­zett, hogy az Arany Szarvasig a bátyja vezetett, s onnan tá­vozóban is így akartak közle­kedni, akkor azonban egy is­meretlen személy a bátyját megütötte, ö ekkor a gépkocsi­hoz szaladt, beült és körülbelül harminc métert vezetett, mikor leállították a rendőrök. Ezt a védekezést a bíróság nem fogadta el, mert ha valóban úgy történt volna minden, ak­kor sem szolgált volna indokul az ittas vezetésre. Fürjest a Nyíregyházi Megyei Bíróság az ittas járművezetés miatt tíz hónap fogházra bün­tette, öt évre eltiltotta a jármű­vezetéstől (!), és kötelezte, hogy büntetésének tartama alatt az alkoholizmusa miatt kényszer- gyógyításnak vesse alá magát. A bíróság ezenkívül elrendelte ko­rábbi felfüggesztett szabadság- vfesztésének végrehajtását is. Az ítélet jogerős. (k) A Parabolát ötletes aktu­alitásáért, változatosságá­ért, no meg a kitűnő Árkus József szellemességéért szo­kásos elsősorban dicsérni. Ez a legutóbbi adás, a „nemzetközi gálaest” kap­csán sem mellőzhető. Sőt. Hadd említsem meg min­denekelőtt a műsor rendkí­vül friss reagálását a jó té­mákat, humoros gégékét kí­náló egyes hazai és külföldi eseményeikre. Ami az előb­bieket illeti, például a mos­tani táncdalfesztivál össze­kapcsolása a nosztalgiahul­lámmal, a régebbiek nagy slágereinek a felidézése. (Ä szellemes kommentárok mintha a néhai Darvas Szi­lárd alapötletére, a híres slágermagyarázatokra épül­tek volna, — ami cseppet sem volt baj.) A szátirikus külföldi „tudósításokat” pe­dig igen találóan kifejező dalrészletekkel sikerült alá­festeni. (Csak egyet közü­lük, a Szadat—Begin talál­kozóról: „Az a két álmodo­zó ...”) Tetszett Gálvölgyi János is, ezúttal Kudlik Jú­liának maszkírozva. Nos, a műsor hangulatos nyitánya volt a szombat esti tévézés­nek. Jókedvünk tovább tartha­tott a tanévnyitó hagyomá­nyos vidám műsor alatt, mely ezúttal a Szamárfül címet viselte, s az egyes számok szerzői diákok vol­tak. így volt ez még akkor is, ha színvonal- és humor­beli egyenetlenségeket is tapasztalhattunk. Nekem legjobban a diákhumor tö­mör kifejeződései (apróhir­detések, rövid, csattanós párbeszédek) tetszettek, meg a szeptember elsejei életkép egy srácról, a versi­kék már kevésbé tűntek szellemeseknek, — legfel­jebb bájosaknak. S az űr­hajós jelenet kissé hossza­dalmas volt. A szerkesztő Felbecsülhetetlen értékű az a hangdokumentum-tö­meg, amely a rádió szalag­tárában a szerkesztők ren­delkezésére áll. A köztudat ezt talán nem is fogja fe’_, nem érzékeli teljes jelentő­ségében, mert szinte minden visszatekintő műsorban hallhatunk eredeti felvéte­leket is. Csak olyankor döb­benünk rá mind a meglévő­nek az értékére, mind pe­dig a meg nem lévőnek a hiányára, ha azt halljuk a műsorvezetőtől vagy a be­mondótól, hogy sajnos en­nek vagy annak a két-há- rom évtizeddel ezelőtti szín­házi előadásnak nem talál­ták meg a felvételét a rádió hangtárában. Nem lehet te­hát eléggé megbecsülni a meglévőt. Mindez arról jutott eszem­be, hogy régóta rendszere­sek a nagy művészekről, tudósokról készített megem­lékező összeállítások, mind­az évfordulók, mind pedig a napjainkban bekövetke­zett elhalálozások okán. De még a múlt hét egyik ilyen műsorában is kénytelen volt a narrátor valamely színházi előadás felvételé­nek hiányán sajnálkozni. A héten Dómján Edit, Svéd Sándor és Rajz János játé­ka, énekhangja éledt újra az archív felvételek, a rá­diósok jóvoltából. Nagyon lehet örülni ezeknek az ajándékoknak, melyeket a hallgatónak nyújt át ilyen­kor a rádió. Voltak és van­nak az embernek kedve? könyvei, amelyeket — ha ideje engedi — újra elol­vas, vagy legalább belela­poz. Most már vannak az embernek kedves rádiómű­sorai is — hang játékok, do­kumentumműsorok, színhá­zi közvetítések — amelye­ket szívesen hall ismét. Az sajnos nem rajta múlik, hogy mikor részesül ebben az örömben, de hát ezzel számolnia kell. Azt hiszem, nem mondok újat a rendszeres rádióhall­gatónak, ha kijelentem, hogy Gácsi Sándor műso­raira, riportjaira érdemes odafigyelni. Legutóbb így most jobb? főcím alatt az álmaszekség tapasztalatai­ról gyűjtött információinak egy részét adta közre. Gá­csi nem kíméletes kérdező, a kényes pontokat sem ke­rüli meg. Ebben a műsorá­ban az állami vállalatok által árverés útján bérbe­adott vendéglátóhelyek új lehetőségeiről, követelmé­nyeiről, a vendégek jobb ki­szolgálásának módozatairól, a szakma szeretetéről, sőt hivatásként, szolgálatként való felfogásáról volt szó. Nem tudni — lehet, a ven­déglátó vállalatoknál sem tudhatják még — hogy mindez ilyen vállalkozást számítva, milyen lesz a végeredmény hosszú távon. Az biztos, hogy leleményes­ség (fantázia) és a vendég iránti nagy figyelmesség nélkül nem lehet majd bol­dogulni az ilyen bérlemé­nyekben. Ez kitűnt Gácsi Sándor műsorából is. Nem tudom, elhangzott-e pénteken a késő esti órákra kitűzött hangjáték, a Mint napok közt a vasárnap. Nem volt közelemben akkor rá­dió. Moldova György hang­játékát a nyáron olvastam a Kortárs augusztusi szá­mában. Nagyon megraga­dott, ezért sajnálom, hogy nem hallhattam, de azt is éppúgy sajnálom, hogy a nagyon késői időpont miatt bizonyosan sokan elmulasz­tották ezt a némcsak érde­kes, hanem mélyen elgon­dolkoztató rádiójátékot. Ér­demes lenne egy korábbi napszakban megismételni. Seregi István [jKÉPERNYÖfmi Kopper Judit és a rendező Kardos Ferenc jó ritmusban — és minden bizonnyal sok szeretettel elegyítette a ha­tásos részleteket a némileg túlírtaknak tetszőkkel. Két riportot vélek a leg­érdekesebbnek Juhász Ár­pád hazai témákkal foglal­kozó ismeretterjesztő ma­gazinja, a Kalendárium va­sárnapi adásából. Az egyik a légi irányítás rejtelmeibe vezetett be szakszerű és közérthető magyarázatok­kal (igazán illetékes, a Fe­rihegyi repülőtér egyik for­galomirányítója volt az in­terjúalany) és valóságos helyzetekről készített film­részletek lejátszásával. A másik a nem mindennapi életpályájú Kövi Pállal folytatott beszélgetés, az Erdélyi lakoma címmel a minap megjelent könyve kapcsán. A 30 éve New Yorkban élő hazánkfia, aki az ottani egyetemen taní­totta is a gasztronómia tu­dományát, lám, nem felej­tette el a hazai ízeket, s méghozzá nyilván siker­könyvet írt róluk. Igen tar­talmas (s közvetlenül az iskolaév kezdete előtt na­gyon aktuális) blokk volt a szülők indokolatlan ide­genkedéséről a korrekciós (kisegítő) osztályokról, az iskolaérettségi vizsgálatok megbízhatóságáról és az életkor szerint is jobban differenciált iskolakezdés szükségességéről. Viszont túl nehéznek és lebonyolí­tásában is nehézkesnek éreztem az „Út az ismeret­lenbe” telefonos vetélkedőt a hazai, kevéssé közismert műemlékek fénykép alap­ján történő felismeréséről. Bárhogy akart segíteni a műsorvezető a megfejtésre jelentkezőknek, igyekezete meddő erőlködés maradha­tott csupán. Merkovszky Pál

Next

/
Oldalképek
Tartalom