Kelet-Magyarország, 1981. augusztus (41. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-20 / 195. szám
1981. augusztus 20. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Agrártermelésünk és a világpiac A világban kialakult globális élelmiszerhiány ellenére az agrártermék exportőrök fokozódó és éles konkur- renciával, nagyobb kockázattal találkoznak. Az egyre élesedő versenyben csak fegyelmezett munkával, tefmékeink minőségének javításával, szállításaink ütemes megszervezésével, jó partneri hitelünk megtartásával biztosíthatjuk megszerzett pozícióinkat. Hazánk mezőgazdasága és élelmiszeripara az elmúlt ötéves időszakban törés nélkül fejlődött. Az agrárszektor a népgazdaság devizaszerző ágazatai között jelentős szerepet játszik, hiszen az ország külkereskedelméből származó devizabevételeink közel egynegyedét, konvertibilis devizabevételének egyharmadát adja. Kivitelünkben döntő részarányt a hús, a baromfitermékek és a gabonafélék képviselnek. De jelentős értékben exportálunk növényi olajokat, bort, friss és feldolgozott zöldség-gyümölcsterméket. A valutabevétel növelésének érdekében az utóbbi években nagy figyelmet fordítunk a hagyományos, kisebb volumenű termékekre is (mint a nyúl, galamb,, te- nyésztejás, a toll, a vetőmagvak, fűszerpaprika, nádtermékek stb.) Legbiztosabb felvevő piacaink a szocialista országok, ahol exportunk 50 százaléka értékesül. Ezen belül az almakivitel mintegy 95 százaléka, a bor- és konzervexportunk 75 százaléka a szocialista országokban talál gazdára. A fejlett tőkés országokba irányul a kivitel 41 százaléka, a hagyományosan fő partnereink a Közös Piac országai. Ezen a piacon egyre több nehézséggel találkozunk. A Közös Piac kibővülésével, annak önellátottsági foka növekszik, az agrárszektor jövedelmének biztosítása és a belső termelés védelme érdekében a protekcionizmus állandóan fokozódik. Fejlődő országokban exportforgalmunk 9 százalékát realizáljuk. Itt a fizetőképes piacokat éles verseny, és viszonylag alacsony árak jellemzik. E piacokon nem a minőségi, hanem a tömegáru a keresett. Termékeink világszerte kedveltek. Ismertek specialitásaink, gyümölcsféléink íze, boraink zamata. Ennek ellenére a világpiacon döntő és meghatározó jelentősége egyetlen cikkünknek sincs, a piacot nem mi alakítjuk, céltudatosan nekünk kell alkal- mazkodnunlt Az eddigi eredményekre építve nagy feladatot kapott ágazatunk a VI. ötéves terv időszakára. A kivitel volumenét 1985-ig több mint egyharmadával, dollár elszámolású exportunk mennyiségét több mint 40 százalékkal kell növelni úgy, hogy behozatalunk csak minimális mértékben emelkedhet, egyidejűleg külkereskedelmi egyenlegünk pedig 50 százalékkal javul. Célkitűzéseink megvalósítását o vállalati érdekeltség további növelésével biztosítani tudjuk. A feladat teljesíthetőségét segíti, hogy a termeléshez és feldolgozáshoz szükséges eszközök és feltételek többségét a népgazdaság tervszerűen biztosítja. Az 1981—1985 közötti időszakban a nem rubel elszámolású export számottevő növelése során elsősorban a búza, a kukorica, a növényi olajok, a vágójuh, a sertéshús, a vágott baromfi, valamint a hűtőipari termékek mennyiségét kívánjuk növelni. A keményedő külpiaci körülmények természetesen a vállalatoktól rugalmasabb termelési és árpolitikát kívánnak. Verseny- képességünket, jelenlétünket a piacon csak akkor biztosíthatjuk, ha az elérhető értékesítési átlagárnál termelési költségeink lassabban, a hozamok gyorsabban növekednek. Agrárexportunkban tudatos törekvésünk, hogy a nagy mennyiségben eladásra szánt termékeink elhelyezésére megbízható partnereket szerezzünk, azokkal közép- és hosszú távú szerződéseket kössünk; a piac igényei alapján termeljünk, ennek érdekében a külkereskedelem integrálja az élelmiszeripart, az élelmiszeripar a mezőgazda- sági termelést; növeljük a kivitel gazdaságosságát, emeljük a minőség, csomagolás, szállítás, egyszóval a versenyképesség színvonalát. Az 1970-es évek végén minőségi változás kezdődött a külkereskedelmi és a termelő vállalatok közös érdekeltségét jobban biztosító kapcsolati formák kialakulásában, többségbe kerültek az árnyereség, illetve a teljes tevékenység eredményének megosztását elősegítő társasági szerződések. 1979 óta folyamatosan alakultak a külkereskedelmi társaságok (bor, nyúl, forrólevegős szárítmányok, zöldség-gyümölcs szárítmá- nyok, hal, vetőmagvak, alma). C élunk ezen társaságok működési körének bővítése, tevékenységük erősítése, továbbfejlesztése. Ennek érdekében többek között javítjuk a termelői és feldolgozói érdekek koordinálását, a minőségi különbségek árban történő elismerését, a közös kockázatvállalás és viselés feltételeit az ár- és piaci munkában. Az export növelése és a valuta-árbevétel fokozása érdekében azokon a területeken, ahol a személyi és anyagi-technikai feltételek megteremthetők, folytatjuk az önálló külkereskedelmi jog megadásának előkészítő munkáit. Lakatos Tibor mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterhelyettes Egy „tudósnő"hétköznapjai A riport nem akkor kezdődik, amikor a tollforgató találkozik az alanyával. Sokkal előbb. Amikor egy kicsit kilépve önmagából — az olvasó fejével — végiggondolja, milyen kérdéseket kellene feltennie. Mivel egy tudományos kutatóval — aki nő — akar találkozni, jegyzetfüzetébe ilyen kérdéseket ír: Mindig is „tudós” akart lenni, vagy véletlenül alakult így? Jobban meg kellett-e küzdenie, szenvednie az elismertetésért, amiért nő? Alig találjuk meg. Nem csoda, szabadságon van. A portán mondják, ma délelőtt mégis bent lesz. Telefon, keresik, próbáljam fél óra múlva. Kint van a területen. Első kérdőjel: tehát a tudományos kutató nem üldögél csöndes magányában, védett elefántcsontornyában, hanem kint mozog a „területen”? Újabb telefon, ő veszi fel. Kint találkozunk a munkahelyén. Az üvegházban van, balra a negyedik ajtó — igazítanak útba. Apróság az elején: most érkeztek haza a Magas-Tát- rából, ahova majd minden évben ellátogatnak. Vonzzák őket a hegyek. De most egy vírus okozta fertőzés egy nappal előbb hazaszólította. Ha pedig már itthon van, megnézi, hogy mennek a dolgok ... Hogy a burgonyának milyen szép a virágja, az most tűnik elénk, a kísérleti parcellák előtt, ahol arra igyekszünk rávenni fotós kollégámmal, csináljon úgy, mintha nem fényképeznénk. Tegye azt, ami a kutató dolga... Mármint az, hogy véletlenül lett az, ami. Tizennégy éves korában már tudta, hogy a mezőgazdaságban találja majd meg leendő hivatását. Nem véletlenül döntött az általános iskola után a naményi gimnázium kertészeti tagozata mellett, ahol hatvanötben érettségizett. Jó tanuló volt, be is adta a felvételi kérelmét az agrártudományi egyetemre... „Nem sikerült bejutni az egyetemre. Elhatároztam, munkába állok, de olyan helyen, ahol közel lehetek az agrárszakmához. Mostani munkahelyemen — akkor kísérleti intézetnek nevezték — lettem segédmunkás. Zsákoltam, kapáltam, prizmáz- tam ... Nem volt könnyű, de nem volt unalmas. Az ember akaratlanul is érezte, sok múlik a munkáján, egy láncszem, tőle is függ, milyen eredményt hoz egy-egy kísérlet ...” Vagy tizenharmad magával a kísérletek „kivitelezői”, akikről soha nem neveznek el egyetlen új fajtát sem, megmaradnak a tudomány névtelen segédkatonáinak. Nem gondolta, hogy egykor annyi bátorságot és tudást is összegyűjt, hogy megostromolja a tudomány várát. Ekkor még a burgonyaprizmákat kellett ostromolnia... Munkahelyi vezetője, az intézeti főmérnök biztatta jelentkezzen, készüljön fel a felvételire, az intézet megadja a szükséges tanulmányi szabadságot és az ezzel járó kedvezményeket. Sikerült. Munka mellett elkezdte az egyetemet. Az utolsó évben férjhez ment. A férj a HAFE ösztöndíjasaként a műszaki egyetemen tanult, s mint szabolcsi származású ő is hazajött. Együtt tanultak. Közben megszületett az első gyerekük. Hetvenkettőben kapta meg az agrárm. ki Áz Élet dicsérete Ülök az árokparton, valahol lent a Tisza mentén. Előttem kombájnok hada vágja a búzát, az áldott fekete föld aranyát. Elhaladnak előttem, távolodnak. Távolodnak, s egy valamikor látott könyv lapjairól egy másik nyári kép lopakodik elém. Csépelnek. Már hallom a gép dohogását is, már érzem vállamon a zsákok mázsányi súlyát. Pedig sosem zsákoltam. Génjeimben hordoznám nagyapáim küszködését az életért? — Idős Cipták János a nevem, cseléd voltam egészen a demokrácia eljöveteléig. Itt Nagyarban szolgáltam, gróf Vay Adómnál. Apám is nála szolgált, kondás volt, nekem sem lehetett más a sorsom. Egy holddal indultam az életnek. 1928-ban megházasodtam, s beálltam a grófhoz, mert meg kellett élni. A feleségem apja kerülő volt, háromvékás földet kaptunk tőle. Most hatszáz ölnek mondják. Ennyi volt az örökség. * — Hadd kezdjem a nevemmel én is, ifjú Cipták János vagyok, a kisari termelőszövetkezet tagja. Pulyakorom- ban a lovak mellett mindig a gépek után vágytam, így most elégedett lehetek. A szövetkezet egyik legjobb traktorával járok, s húsz esztendeje, tizenhét évesen már kombájnon ültem. Ügy néztek rám akkor az öregek, mint akit megszállt az ördög. Mondogatták apámnak, meglátod János, nem lesz ennek jó vége! Azzal a büdös masinával megszentségteleníti a fiad az életet. * — Szóval beálltam a grófhoz, tőkegulyás, lettem. Kint háltam a borjakkal meg a tér henekkel. Hát-, ,.m a grófot sosem láttam, a grófnőt néhányszor. Szép fehér bőre volt, s mindig szomorú. Hiába volt a rengeteg birtok, valamiért emésztette magát. Mennyi volt a bérem? Évente kaptam 60 pengőt, 12 mázsa búzát, egy öl fát, két szekér gallyat, egy köblös kommendes földet, meg járt egy tehén tartására jogom. * — Csepp híján nem lettem traktoros. Az ötvenes évek végén legénykedtem, a cimborák mind mentek Pestre, Özdra, Oroszlányba. Megmakacsoltam magam én is, inoklevelét, jeles minősítéssel... „Tudományos segédmunka- társnak neveztek ki. Már korábban is közelebbről érdekelt a virulógia, a növényi kártevők vírusainak kutatása. Úgy gondoltam, jó lenne tovább mélyíteni az ismereteimet. Hozzálátni a doktori disszertációm elkészítéséhez. Hetvennyolcban védtem meg a disszertációm, summa cum laude, s akkor voltam hathónapos terhes, a második gyerekemmel ...” „Én csak éltem a lehetőséggel, ami számomra adódott” — szabadkozott. Holott ő is jól tudja, valami „saját” plusz — tehetség, szorgalom, kitartás, lemondás — is kellett a cél eléréséhez. Egyik gyermek születése után se vette ki a teljes hároméves gyermek- gondozási szabadságot. A munkájában újabb feladatok vártak rá. Különösen megnőtt a felelőssége, amikor 79-ben őt nevezték ki a nemesítési osztály vezetőjévé. Az intézet a vetőmagvállalat nyíregyházi kutatóközpontja, melynek nemesítési osztályán kiváló elődök munkáját kellett folytatnia. Boldogan beszél az új burgonyáról, a Nyírségi 501- esről, amely ellenállóképesnek ígérkezik a kártevőkkel szemben és bő termést ígér. De még meg kell ismertetni és szerettetni a termelőkkel. Egy éve vizsgázik az országos fajtaminősitő intézetben a másik burgonyajelölt is, a rózsatípu á „Piros”. Mindkét új fajta születésében ott van az ő nemesítő munkája is ... Régi aratás dúlni akartam velük. Anyám könyörgött, apám káromkodott, s egyszer csak azt mondja: veszek neked két csikót, maradsz? Megörültem, hogyne maradnék! Micsoda? Olyan két csikóm lett nekem, nem volt annak párja az egész Tiszaháton. Baba meg a Csillag... Nem mentem többet aratni. Azelőtt? Tízéves ha lehettem, már. kötélét sodortam. Aztán felvettek a gyarmati gépállomásra, apám belépett a tsz-be, vitte a lovakat is. Egészen megfeledkeztem róluk, a gépek bolondja voltam én már akkor, io ' : .j. > ü ms > i a övöt * Sß g, - od —rT izenhat évet'húztam le a grófnál, mikor jött a földosztás. Akkor már nyolcad magammal voltam, kilenc és fél holdat kaptam. Adtak volna többet is, de nem mertem kérni. Semmink nem volt. Se igás állat, se szekér, se vetőgép, semmi. Azért csak elvetettem. Két és fél hold búzát, zabot, tengerit, árpát. Majd 40 mázsa búzám termett. Megvolt a kenyérnekvaló, nyugodtan készülhettem a télre. Aztán jött a tsz, hát húzódoztunk egy kicsit. Most meg azt mondom, bár hamarabb jött volna. A gróf idejében ki gondolhatta, hogy „Nem mindig örül persze a férjem, amikor nyugtalankodom és addig járok-kelek, amíg be nem megyek akár vasárnap, ünnepnap, vagy késő este is a telepünkre. Lehet, hogy ez túlzott női aggályoskodás, de nem vagyok nyugodt, ha télen például vacakol valamelyik kazán. Akár fel is robbanhat. Vagy, ha a fóliát tépi a vihar...” „Az is kicsit mellbevágott, amikor fizikai dolgozóból értelmiségi lettem és lakás iránt érdeklődtünk a férjemmel a tanácsnál. Olyan ridegen közölték, hogy csak drágább költségű lakásról lehet szó, hogy csaknem szó nélkül jöttünk ki a szobából. Pedig a fizetésem 2400 forint volt. S nem értettem, mi változott annyit azzal, hogy értelmiségi dolgozó lettem. Az intézet nagy segítséget adott, 20 ezer forintos kölcsönt, így hozzáláthattunk az otthonunk megalapozásához.” És, akikkel együtt zsákolt? Ma is akadnak még, akik ugyanott dolgoznak, ahol tizenhat évvel ezelőtt ő. Tege- ződnek, nincs háromlépés távolság, hiába ma az ő beosztottjai. Nem bánta meg, hogy maradt a régi helyén, ahol kétkezi munkásként kezdte. Kitartó ember, aki tisztában van azzal: csak évek — néha tíz-tizenöt év — munkája hoz gyümölcsöt, új, jobb növényi fajtákat. Ez a nemesítő sorsa, versenyfutás az idővel. Alanyunkat így hívják: Mándi Lajosné dr ... Páll Géza nyugdíjat kap majd a parasztember is valamikor? * — Bizony már több mint húsz esztendeje, hogy először ültem kombájnra. Azóta is minden nyáron. Megy, megy a gép, s én néha az«n> 'topom magam, hogy^L.cggi, gra-j tásokop jár az eszeiéi.^ Szép volt, hogyne lett'vólná's'zéfí'aí' hajnali határ, a kasza " suhó- gása, a földhöz simuló kalász rendje. De a harmatos fű, most is gyönyörű, s a kombájn dübörgését is muzsikának hallja az, aki szereti a gépet. Az sem igaz, hogy a falusi eraberH nem tud ma már az aratásról. Figyelik a kombájnosok munkáját, s ha valami nem tetszik ... ! De hát ez adja a szépségét is az aratásnak. Rajtunk múlik, milyen lesz a kenyér. *>wí » * : i ’• ' — Lehettem úgy hétéves, apám már vitt magával. A kötélsodrással kezdtem, mert az volt a legkönnyebb munka. Hogy gyerek voltam még? Enni kellett. Apám is, nagyapám is így indult, ez volt a törvény. Az élet törvényé. Mindenki a grófhoz járt akkor napszámba aratni. A fizetség: övék volt minden tizennegyedik kereszt, s fejenként kaptak hetente egy kiló szalonnát, meg tíz kiló lisztet.. Egy keresztben 30—35 kiló szem volt, s hárman naponta levágtak 25—30 keresztet. Ki lehet számítani, naponta hány kiló búza jutott nekik. A halálhoz sok, az élethez kevés volt. * — Ha hiszi, ha nem, én már nem adnám a bolti kenyeret a háziért. Mindennap frisset ehetünk, ropogós a héja. Az én gyerekeim már nem is emlékeznek a kemencére! Szalámi, kolbász, kifli, zsömle ... Ha valamelyik reggel nem ezt adja az anyjuk! Két lányt, két fiút nevelünk, a legnagyobb tizenhét, a kicsi meg tízéves. Ö, ha látná, olyan mint az ördög! Dehát fiú, ne legyen hamvába hótt! A traktort, meg a Tiszát nem adja semmiért. Néha lemegyünk horgászni, s jó tudni, hogy rám ütött. Szereti a gépeket, s állandóan kérdez. A nagyapja únja is már talán. Ülnek a tornácon, s az öreg mesél. Angália, köböl, véka kom- menció... Ha meg engem hallgat, ilyesmiket hall: kuplung, ventillátor, akkumulátor ... Így lesz belőle teljes ember. * — Ö, az onokám! Ö is János, mint az apja, meg a nagyapja. Jön a múltkor, mutassam meg neki, hol volt a kemencénk. Hát már c-dk "a helyét mutathattam, mert elvitte a nagy árvíz. Pünkosá- kor, 1970-ben sütött az asz- szony benne utoljára kenyeret. Az íze még mindig itt számban. Balogh Géza
