Kelet-Magyarország, 1981. június (41. évfolyam, 126-151. szám)
1981-06-14 / 138. szám
1981. június 14. Q TANDORI DEZSŐ: BORBÉLY JÁNOS: Filmkockák, 1962 Ami akkor „a filmekben igaz volt”, attól igaz ez a filmkockasor. A szürke táj kerete, szürke víz, az úszó tárgyakkal, vagy szigetekkel, hirtelen kivilágosul, fehéres zöld terében piros folt jelenik meg, mint amikor felszerelnek egy vitorlást, de az egész olyan kinagyítatlan, hogy ez csak sejthető. Ez filmszerű, jelzi a távolságot, melyet épp a készítés távolsága jelent, visszaadják ezek a képletes kockák a legvalódibb eseményt, a készítését, ez mosódik egybe, feketén immár, a világosabb térrel és a vitorlás-eseménnyel, mely mindvégig: készülődés. Egészen távoli part látszik, és közel egy hatalmas hajóorr, egy megfeneklett lakóhajó talán, és szinte barlang formája van a nem tudom, minek, ahonnét — a nézőtérről! — kilátunk. Aztán fejjel fordul mind lefelé a kezdet tája, de nem érdekel már a cselekmény forma szerinti része. Itt állok, kint az utcán. Valamin túl. „Ott benn valahol, a film sűrűjében, történt valami, amitől igaz volt.. Készülődés; lehetőség; talán. íróasztalom íróasztalom féllábú a négy lábból kettő elveszett hiányát csövek pótolják hiábavalóan enyhén billeg térdemmel egyensúlyozom csak semmi véletlen mozdulat megvagyunk úgy általában kiszámított dolgok vannak itt szóval az íróasztalom féllábú ő leltár én kódszám szerint ügyviteli rendben élünk újabb leltár és kódszámokért a mostani örökirónos időkben tintafoltjaj már kopni kezdtek kímélem is — emberi dolog ez — egy másik asztalon reggelizek érezhető talán a régi kollégák megszokott tisztelete kölcsönös emlékek persze nosztalgia nélkül jövőnk is az hogy csak emlékezünk még lehetne egy új asztalom de ő nem szereti a dohos raktárakat a hivatali idő koradélutáni napsütése néha-néha testünket átmelegíti Beszélgetés Kaján Tiborral Kaján Tibornak Zenit és radír címmel újabb karikatúrakötete jelent meg. A címlapon egy árva ceruaacsonk körül haragvó radírok sorakoznak. — A ceruza ennyire fél a radíroktól? — Fél, de nem ijed meg. Különben a munkánknak semmi értelme sem lenne. A karikatúra a bírálat eszköze. A dicsőítő karikatúra: abszurdum. Bár sokan azt mondják, hogy a radírra szükség lehet. — No jó. De ennyire? — Egyik korszakban többre, a másikban kevesebbre. hasábjain. Más idők, más erkölcsök, más politika. — Sokan azzal vádolják a humort, s ezen belül a karikatúrát is, hogy kritikai szerepe látszólagos és a valóság az, hogy levezetik az indulatokat: nevetésben oldják fel az emberek jogos panaszait. — Karikatúrája válogatja. Ahogy a giccs, a kommersz irodalom hamis megnyugvást ad, úgy a karikatúra is elringathat: a problémákkal szemben fölényérzetet adhat. De a valódi karikatúra, amint a valódi művészet is, fölerősíti az emberek fejében a lámpást, tudatosítja az ellentmondásokat, a bajokat és így hozzájárul, hogy az emRandevú az éterben Ö ki az elmúlt napokban figyelő füllel ült a rádiókészülékek előtt, gyakorta hallhatta Győr nevét. A dunántúli nagyváros életének pillanatai elevenedtek meg, ízelítőt adva a vetélkedő- kedvűek tudásából, a szellemi és művészeti élet eseményeiből. Hallgatván ezeket, egy kérdés fogalmazódott meg: vajon ad-e valamit egy ilyen műsor nekünk, akik sok száz kilométernyire élünk Győrtől? Üzen- het-e a Dunántúl a Tiszántúlnak az éteren át okosan, jó tanácsot? Figyelem a Gondolat műsorát, melynek egy témája van: a Műhely című folyóirat. Ez is, mint a Szabolcs-Szatmári Szemle, évente négy alkalommal jelenik meg, társadalomtudományi és művelődési jelleggel. A folyóirat immáron tisztázott profilja, az • elmúlt kilenc szám áttekintése, a szerzőgárda rangossága, a rovatok sokfélesége elgondolkodtat. Vajon nem lenne egyszer érdemes megnézni, hogyan csinálják ők? Okos dolgok hangzottak el a színházzal kapcsolatban is. Kiderült, Győrben is van gond, s itt is igazolódott, hogy nem az épülettől színház a színház. Nyíregyházán mindenki várakozással telve várja az első állandó színház első évadnyitóját. Ki az, aki nem kérdezi: mit ígér ez a lehetőség? Felzárkózást a vidéki színházak országosan meghatározó, jellegteli irányához? Lesz erő a vidékiség fenyegetését leküzdeni a vidéken is otthonos jóval, igénnyel? A győri műsor is figyelmeztetett: meg kell becsülni a szakmát értő, szerető színházi szakembert. A harmadik igen érdekes téma a képzőművészet volt. Jólesett volna beleszólni a rádióban folyó párbeszédekbe. Nem többről, s nem kevesebbről esett szó, mint arról, hogy mit tesz a város a művészekért, s ők mivel viszonozzák a szocialista mecénás gesztusát. Nos, a megye ott huszonöt művészt fogadott be, s kötött magához. Megbízásokkal, feladatokkal, lehetőségekkel, a munka és kísérletezés iránti megértéssel. Itt nincsenek jövőmenők, itt Győrött nem kívülről hozzák be azt, amit meg tudnak oldani maguk. H z világos, Győr lehetőségei mások. De a rádiót hallgatva egyféle összevetés mégis kínálkozott. A műsor okos kezdeményezés, érdemes sorba venni nagyvárosainkat. Nekünk is lenne szép bemutatnivalónk, talán nem ártana gondunkat is megosztani mással. (bürget) Vízszennyeződés Daumier-t, a híres francia képzőművészt lecsukták égy' Lajos Fülöpről készített rajzáért, amelyen az uralkodót mindent felfaló Gargantuá- nak ábrázolta. Daumier fél évig ült a börtönben. A múlt század második felében pedig a minisztereket is kigúnyolhatták a Borsszem Jankó — Szia! Vaktában köszönt a jó formájú lánynak, akit ugyan először látott, de most nagyon szívesen nézett. Annyi hirtelen öröm volt a hangjában, hogy a lány visszaköszönt, és csak utána tűnődött, hogy látta-e már valahol azt a langalé- ta srácot. — Honnan vagy? A lány belepirult a kérdésbe. Talált madárfiókát dédelget Jgy a szó, választ se várva, mégis a végtelenre kíváncsian. — Vagyok. — Az elég. — Kinek? — Nekem. Oké? — Hát... Te honnan jöttél? — Jöttem. Elég? — Elég lehet... — Kinek? — Lehet, hogy nekem. Nézték egymást. A lányt bosszantotta, hogy elpirult, a fiú szégyellte, hogy valami miatt zavarban van. Tudta, hogy a haverok nézik őt, a menőt, aki ilyen esetekben mindig ki szokott találni egy jó trágárságot, amire nem tud mit mondani a másik. Ha elmegy tőle, hát elmegy. Ha nevet rajta, akkor utána már minden egyszerű. A többiek ott, a háta mögött biztosan azt csámcsogják, hogy milyen klassz dudái vannak ennek a csajnak és egyikük sem tudja, hogy milyen dióbarnán meleg a szeme. A lány nézte a fiút kíváncsian, hogy a gyors néhány mondat után mit tud kitalálni még. A fiú tudta, hogy valamit ki kell találnia, mert a nagyra nőtt dióbarna szemekből apró fénypontok csúfolódtak. — Van mellettem egy hely — mondta a srác. — Jössz? — Nem. — Miért? — Mert utálom, ha egyedül marad, akivel vágyóit — mondta a lány és most abba pirult bele, hogy ez akár vallomás is lehetett volna. — Pedig __ — Pedig? — Ügy bemosok nekik, hogy ilyet még nem hallottak. Rühellem az elnökségeket. A sok nagyfejűt, aki kiül oda és játssza magát. Mondok én nekik olyat, de olyat ... — Hogy? — A lány szemében most szaporán táncolni kezdtek a gúnyolódós fények. — Mindenkit utálsz odafönt? — Mindenkit. — Klassz — mondta a lány. — És miért? Azért, mert magasabban vannak? A fiú valójában nem utált senkit és sohasem törődött az elnökségekkel. Most a többiek bízták meg, hogy szóljon a nevükben, és csak indulatot gyűjtött magának. Ezért is tetszett neki a lány. Egy szerelem közben mindig bátrabb az ember. — Bemosok nekik. Majd meglátod, mindenki odanéz majd... Én nem majré- zok. Tudod, igazunk van, mindenütt megkapták a buszt a kiránduláshoz, csak mi nem. — Nahát — mosolygott a lány — meséld! — Majd bent... Fejük felett egy recsegő hangszóróban bemondták, hogy kérik a gyűlés résztvevőit, foglalják el a helyeiket. — Mindenkire haragszol? — kérdezte a lány. — Haragudni kell, ha az ember akar valamit — mondta a -fiú, aki úgy érezte, hogy most bölcs, komoly, megfellebbezhetetlenül igaz, mint a férfiak évezredek óta. — Jössz? Utána iszunk egy kólát. — Nem megyek, de a kóla az oké — nevette a lány, és nemcsak tűrte, hanem akarta is, hogy a terembe igyekvők elsodorják a fiú mellől. — Várj meg! — ezt kiáltotta, mert valahol a nyakszirtjén érezte a fiú szemét, és ettől olyan zsibongón szép volt a világ. A fiú izzadó tenyerében morzsolgatta a felszólaló jegyét, a torkába gombóc gyűlt, és amikor szólították, érezte, hogy egy szót se tud kinyögni majd. Szemben vele az elnökségben ott ült a barna szemű lány, ~ és nézte őt, a csúfolódón is kedves óriás szemeivel. Kezében remegett a papírlap, és ha nem noszogatják a többiek, hát fel sem áll, de lökdösték, tolták előre, megszabadulni innen nem lehetett. Állt és nem kapott levegőt, azt a lányt egy kanál vízben meg tudta volna fojtani most, mert már kínosan hosszúra nőtt a csend. Soha ennyi ember előtt nem beszélt még. A lány szeméből már kifogytak a csúfolódós fények, olyan aranyos drágán, egy- ügyűn kedves volt az a lan- 1 galéta srác. hogy nem szeretni lehetetlen volt. A lány szólalt meg az élnökségből: — Varga elvtárs a vállalati buszról akart elmondani egy jogos panaszt... A fiú körül elfogyott a terem, nem volt a világon körülöttük senki, csak az a lány, meg ő és neki kezdte el mondani, hogy azt a buszt igenis azért kapták ... És mondta, mondta, mondta. A tapsot nem hallotta. Ült és nézte a lányt, az odafentről a szemével intette, hogy jó volt, ő a szemével kérdezte lentről, hogy mi lesz annak az ígért kólának a sorsa? A tenyérnyi asztalon megmelegedett a kóla. Ök nézték egymást, a fiú beszélt, beszélt. Aztán együtt nyúltak a gyufásdobozért, ujjaik előbb csak összeértek, aztán összefonódtak. A gyufásdoboz imbolygóit még egy kicsit a levegőben aztán zörögve leesett a földre, rá az előbb vett Esti Hírlapra, amelynek címoldalán kövér betűk hirdették az éppen legújabb világpolitikai válságot. Bennük béke volt, és az öröm még azt is elfeledtette velük, hogy belőlük való, általuk igaz a gyönyörű béke. Bartha Gábor Einstein berekben egységes vélemény alakuljon ki, ami elengedhetetlen a közös cselekvéshez. Ha nem így lenne, miért üldözték volna a karikatúrát például a fasizmus éveiben? Tolsztoj — Ma sem lehet mindent kigúnyolni. Hogyan találja meg a karikaturista azokat a határokat, ameddig elmehet? — A karikatúra a sajtóval együtt született meg, tehát hétköznapi és politikai művészet. Bizonyos események megítéléséhez azonban szükség van némi időre és ezért a karikaturista nem tűzhet ceruzavégre mindig mindent és mindenkit. Tulajdonképpen — és ez talán nemcsak a karikaturistára érvényes — örökké a határokat keresgéljük. A lehetséges és a lehetne két pontja között kutatjuk azt, ami megfogalmazható. Daumier is ezt tette. Lecsukták. Szabadulása után már csak a magánélet eseményeit rajzol- gatta. — Az egyik legutóbbi karikatúrán Marx Károly tartja a Marx téri felüljárót, miközben alap- és felépítmény viszonyáról elmélkedik. Hogyan született ez a rajz? — A Marx tér felé járok haza és úgy ötödik-hatodik alkalommal — látva a befejezetlen hidat — eszembe jutott, hogy meg kellene rajzolni. Aztán rápillantottam az utcatáblára és tudatosodott bennem, amit eddig is tudtam: a Marx téren vagyok. Ezzel együtt eszembe jutott, amit Marx az alapról és a felépítményről mondott. Persze mindez nem ilyen gyorsan és logikusan történt: a különböző gondolatokból, asszociációkból választódott ki a végső összefüggés. Ekkor már csak egységes képpé kellett fogalmazni a különböző elemeket: a felüljárót, Marx Károlyt és a gondolatot. Mindezt fejben végeztem el: Marx a téren áll, a villamosban ül.. . Végül megszületett a végső változat és azt lerajzoltam. — Ritkán jelenik meg karikatúrakötet. Vajon miért? ■ — A könyvterjesztő vállalatok szerint nem lehet eladni. Ezt nem tudom. De az biztos, hogy a karikatúra „népművészet”. Kaján Tibor Munkácsy- díjas karikaturista, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze nemrég volt hatvanéves. N. G. A MARX TÉREN Mondtam, hogy vigyázni kell a felépítményre! (Kaján Tibor rajzaj KM VASÁRNAPI MELLÉKÚT Á karikatúra határai Közélet
