Kelet-Magyarország, 1981. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-31 / 126. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. május 31. □ Minden tizedik ember Emberek, akiknek nincs történetük kék eve# most pedig 1981 a rokkantak, illetve tágabb értetozzon, minden ember lejében, érzelemvilágában, tetteiben gyökeret eresszen az éppen kívánt, jó szándékú társadalmi Mégis sikerül az „éveknek” elérni, hogy az emberek figyelme, — ha csak egy pillanatra is, — ráirányuljon egy-egy nemes célra. Az idén: a fogyatékosok életmódjára, helyzetére, az egészségesek tennivalóira. Megyénkben is ez késztette a közélet iránt cselekvőén érdeklődő szakembereket, társadalmi szervek aktivistáit, hogy egy olyan zárt világgal közelebbről megismerkedjenek, mint a testi és szellemi fogyatékosoké. Eddig is voltak biztató lépések sorsuk figyelemmel kísérésében, de ezek többségében egy-egy kollektíva, szocialista brigád alkalmi, vagy folyamatos gondoskodásához fűződnek. Rokkantkocsit, különleges felvonót, járószerkezetet, könyvet, írógépet és ehhez hasonlókat juttattak a rászorulóknak. Meglátogatták őket, kitakarítottak, otthonossá igyekeztek tenni az olykor sivár környezetüket, amelyre különös súllyal nehezedik a magány, a kiszolgáltatottság érzése ... A megyében: hatvanezren! Nem akarom kisebbíteni e törekvések erkölcsi, a szocialista humanizmusból táplálkozó értékét, mert az igazságtalan lenne. Továbbra is sok beszéd-, hallás- és látás- fogyatékos, mozgássérült és más testi bajokkal küzdő ember életkedvét, testi vagy lelki erejét adhatják vissza a közvetlen kapcsolatok, az önzetlen segíteniakarás. De a fogyatékosok éve mélyebb, általánosabb igényeket és tennivalókat is kirajzol a társadalom egészségesei elé. Egy megyei felmérés szerint — melyet a népfront megyei elnöksége számára dr. Juhász Lajos főorvos, a HNF megyei bizottságának tagja készített —, Szabolcs-Szatmárban is nagyjából minden tizedik cmj bér tartozik a fogyatékosok sorsközösségébe. Körülbelül hatvanezer ember szorul segítségre ... önmagában a szám is megdöbbentő! Ki gondol arra, hogy ilyen sok ember hordozza e szinte új népbetegségnek nevezhető baj testi-lelki nyűgeit? Egy közepes nagyságú magyar város lakosságát kitevő népesség ez, amelyet aligha tudunk a legjobb szándék mellett is - alkalmi, elszigetelt jótevéssel megnyugtatóan- megoldani. Mert megoldás kellene, elsősorban azért, hogy ez a szám a kevesebb legyen a jövőben, vagyis jó lenne elejét venni a fogyatékos egészségi állapot bekövetkezésének. Még el- gondolkoztatóbb ugyanis a kép, ha hozzávesszük, hogy a 60 ezer testi, vagy szellemi fogyatékos 30 százaléka fia- ’ talkorú ... Nem csak orvosi ügy A kiváltó okok között a szakemberek többfélét is említenek: genetikai ártalmakat, a terhes nő helytelen életmódját, a baleseteket, a különböző betegségeket, amelyek rokkantságot okoznak, a mértéktelen alkoholfogyasztást. Sőt, még a gyors ipari fejlődés, a városiasodás káros hatásai is szerepelnek a kiváltó faktorok- között. Nem csupán orvosi ügy tehát a megelőzés, hanem mindnyájunk személyes ügye, felelőssége. Persze vannak jócskán egészségügyi tennivalók is. A megyei elemzés erről is szól, amikor azt említi: a hallásfogyatékosok korai felismerését célzó szűrések terve kész van a megyénkben is, de az úgynevezett foniátriai szakrendelés megkezdése hely és szakember hiánya miatt késik. Több dolog hátráltatja a fogyatékosok gyors felismerését és nyilvántartásba vételét, így nem teljesen megoldott a 0—3 éves korúak kötelező szemészeti vizsgálata. Ugyancsak nem megoldott az értelmi fogyatékosság korai felismerése, nevezetesen az iskoláskor előtti szűréssel. Fontos lenne az is, hogy a mozgásszervi fogyatékos fiataloknak több csecsemő-ideggyógyászati ágy állna rendelkezésre, ennek rehabilitációjával ugyanis csak a Budapesti Orthopaed Klinika és a Szabadság-hegyi Gyermekszanatórium 24 ágyas rehabilitációs osztálya foglalkozik, ami nagyon kevés. Javítaná az elme és ideggondozottak helyzetét, ha Szabolcsban is létrehoznák a gyermek ideggondozót, amely a megyék többségében már van. Sok múlik a korai felismerésen. Hányszor derül ki egy- egy gyermek sikertelen iskolai szerepléséről, hogy nem a szorgalmával, az értelmi képességeivel van baj, hanem rosszul hall, gyengén lát, netán idegrendszeri zavarokkal küzd. Éázre kell ezt venni a szülőnek, pedagógusnak, orvosnak, mert nemcsak testi, hanem lelki bajok, gondok is származnak belőle. Sok-sok lehetőség Tennivalók sokaságát dolgozták ki a szakemberek a felnőtt fogyatékosok helyzetének javítására is. A vakok, gyengénlátók, hallássérültek (süketek, nagyothallók), a mozgássérültek alkotják a legnépesebb csoportokat. De ide tartoznak az idült betegségben szenvedők, az elme- és idegbetegek, különféle belgyógyászati bajokban szenvedők, alkoholisták, kábítószeresek is. Valamennyi esetben kitapinthatok a rokkantság ismérvei, ezért szorulnak segítségre. Közülük sokan képesek megállni a helyüket a munkában, de nem szívesen alkalmazzák őket. Mások átképzéssel új szakmát, munkafogásokat sajátíthatnak el, hasznára lehetnének önmaguknak és a közösségnek. Érdemes lenne megyeileg is kidolgozni azokat a szakmákat, szakmacsoportokat, termelési ágazatokat, ahol hasznos munkát végezhetnének. Ehhez azonban — úgy tűnik — nem elegendő a jó szív, a megértés, anyagilag is érdekeltté szükséges tenni a különböző munkahelyeket, hogy alkalmazzák a csökkent teljesítményű embereket, vegyenek részt az átképzésükben, esetleg új szakma megtanításában is. Akadnak sürgős — és pénz nélkül is szinte megoldható — tennivalók is. Ilyenek: az autóbuszokra nagyobb számokat írjanak, hogy a gyengénlátók is észrevehessék, a parkokban a padokat ne tegyék a járdára, mert a vakok beleütköznek, építsenek megfelelő bejáratokat az üzletekben a mozgássérülteknek, az autóbuszok egy bejáratát alakítsák át, hogy a nehezen járó, a mozgássérült emberek is fel tudjanak szállni. Folytathatnánk azzal, hogy esetenként legyenek feliratos filmek is a moziban — hogy a nagyothallók is élvezhessék azokat. Említhetnénk a bérházak bejáratait, ahol már gondolnak a tervezők-kivite- lezők a babakocsikra, de még nem eléggé a rokkantkocsikra. Bármennyire is furcsa, megsegítésükhöz előbb meg kell nyerni magukat a fogyatékosokat is, akik Közül sokan szégyellik az elesettjüket, csökkentértéküscgüfket# Kihúzódna k. magukba zárkóznak, nem mindig akarjak elfogadni a fplpííilr ntfit íinit íratni K iílKnncnn U,, .. C7Pirit juH nyu^iuii Kezei. ívuionosén, na az egeszsegeseK szemében szánalmat vesznek észre, amit nem könnyű elviselni. Ezért nem szánni, hanem tenni kell értük “■ családban, iskolában, munkahelyen, buszon, boltban, mindenütt. És nemcsak i»si-oen... Páll Géza Bevezetésként újságcímekkel érveltem: „Lakat alatt a gyermekkínzó szülők ... Nem volt pénzük italra, lopni küldték a gyereket... Rács mögött a galeri...” Bűnügyi tudósítások címei ezek. Valamennyi cím mögött élő a dráma, felködlik bennünk egy- egy bánatos gyermek- vagy asszonyarc, megromlott élet. A bűnügyi tudósítások gyakoriak, és az ember előbb vagy utóbb úgy érzi, hogy félnie kell valamitől. — Értse meg: nekünk nincs megírni való történetünk. Élünk, dolgozunk, négy gyerekünk van, tizenhat éve élünk együtt. Építettünk egy házat, van egy öreg Trabantunk. A ház asszonyához hasonlóan tiltakozott a kért beszélgetés ellen házigazdám is: — Magdinak igaza van, olyanok vagyunk, mint a legtöbb család. Érveltem a riasztó újságcímekkel, ők azzal, hogy a csendes, hétköznapokról szólni már-már a nevetségesség kockázata. Tíz évnél régibb ismeretség, talán barátság fűz össze minket. Szabó Miklósék megengedték: kérdezhetek, ha hiszem, hogy hasznos. Évek, szerelmek, évek — Mit adott a gyermekkor útra valónak? — Egy faluban éltünk, de a két család között nem volt kapcsolat. A sorsunkban sem. Szegények voltunk, akár Miklósék, de neki vasutas volt az édesapja és ez állandó jövedelmet jelentett. Később ugyanabba a gimnáziumba jártunk. Ö két évvel volt idősebb. Még diákszerelem se volt közöttünk ... — Én kollégista voltam, Magda bejárt. A bejárók sokkal szabadabbak voltak. Mi kolisták inkább csak álmodoztunk ... — Szerelmek? — Nevették a kérdést, de mondták: — Én érettségi után nem sokkal bevonultam. Magdi a konzervgyárba ment dolgozni. öt évig nem is láttuk egymást. A szerelmeim olyanok voltak, amilyenek a munkásszállókon élő fiatalemberek szerelmei lehetnek. Semmi komoly... — Nekem volt egy vőlegényem. Még az érettségi előtt. Most persze minden másképpen van. Bennünk nem volt semmi szabadosság. Nem is lehetett. — Ügy kerültünk össze, hogy én hazajöttem Miskolcról. Apám öreg volt, anyám beteges. Egyedüli gyerek voltam, ahogyan Magdi is...- Egykék. — Egy lakodalomban találkoztam Miklóssal. Olyan természetes volt minden, « hogy máig sem értem. Beszélgettünk estétől hajnalig. Különben Miklósnak a gyerekekkel igaza van, én sem engedném meg, hogy egy családban egy gyerek legyen. A szerelmet akkor érti meg az ember, amikor rájön, hogy nemcsak a láng, a lobogás számít. A szerelem program, a szerelem születő gyerek ... — Mi ott, akkor nagyon egymásra találtunk. Férfi szájából talán furcsa, de én azt szoktam mondani, hogy a szerelem nemcsak ágy, hanem asztal is. Azt nem mondom, hogy ugyanúgy szeretem a feleségemet, mint akkor. Másképpen. Minden azon múlik, hogy két ember menynyit tud adni a másiknak. Én Magdi nélkül, ha ő nem segít, sohasem végzem el a technikumot. Én tanultam, de ő áldozott érte. Mindig kell egy feladat, ami két embert összeköt. Ez az a küszöb, amin csak együtt lehet átlépni ... Gyerekek — Miklóska tizenöt éves. Ö nagyon hamar született. Igaz, Miklós szülei nem akarták a házasságot, úgy szerették volna, ha haza keres. Az én szüleim se. Mást akartak nekem. Bujkáltunk. A szerelmes ember sohasem szégyenlős. Végül megesküdtünk és albérletbe mentünk. Csak a gyerek születése után békül- tünk ki anyáékkal, és akkor hazamentünk... — Otthon elkezdődött a pokol. Engem nem bántottak, de Magdit igen. A gyerekkel is elkezdték a cirkuszt. „Kit szeretsz legjobban? Papót? Mamót? Az a csúnya apád sosincs itthon ...” Én akkor már tanultam. Nem bántani akarom őket, most már nincs semmi baj közöttünk, de akkor szörnyű volt. Nem ők voltak a rosszak, a világ, ami rosszá tette őket. — Ráadásul a volt vőlegényem is üzengetett, hogy így, hogy úgy. Még pletykát is kavartak, persze mi tudtuk, pletyka az egész. Suttogták, hogy a gyerek nem a Miklósé. Két év telt el így. Terhes lettem megint. Akkor gondolkoztunk, hogy elmegyünk innen valahová, nagyon mesz- sze, de itt volt minden ismerősünk, barátunk. Miklóst is megszerették az üzemben. Tanult. Megszületett Tibor, egy évre rá Zsolt. Azt mondták őrült vagyok, de mi akartuk, hogy megszülessen. Ügy elmérgesedett á helyzet, hogy Miklós azt mondta: vagy ő vagy a családom. Az én családom már ő volt. Elköltöztünk hazulról... — Elhatároztuk, hogy építünk. Mindent magunk csináltunk. Falaztam én még holdvilágnál is. Magdi meg hordta a maltert. Kutya kemény világ volt, de sohasem voltunk boldogabbak. — Vittük a gyerekeket a telekre. Alig vártuk, hogy legalább egy fél fedél legyen a fejük fölött. És látja, akkor is szépet álmodott az ember. Miklóskából orvost akartam. Jól tanult. Tiborból mérnököt, mert az uram a technikum után is az egyetemről álmodozott. Zsoltiból pedig mindenképpen valami nagy embert. Művészt vagy tudóst. Miklós a mezőgazda- sági technikumot választotta. — Magdinak abban igaza van, hogy a gyerek élete már egy másik élet. Az se csalódás, hogy Tiborból aligha lesz mérnök. Fúr, farag, de gyengén tanul. Minek kényszerítsem a gimnáziumba? Csak kínlódna, mint a rossz földbe vetett mag. Zsolti még nem tudja, mit akar. Ö jól tanul. A kicsi, ő jött legkésőbb, nyolc évnyi szünet után (mert szerettünk volna egy kislányt is), majd lesz valami. Talán tudós, talán művész, de csak az a fontos, hogy becsületes em* bér legyen. A gyerek nem arra való, hogy utoléressük vele a magunk álmait. A szülő való arra, hogy segítsen, amit tud. Én a fiaimnak, ha beszélgetni akartak, még sohasem mondtam azt, hogy nem érek rá, mert érdekel, amit mondani akarnak. Azt megkövetelem, hogy a szobájukat maguk takarítsák, hogy a könyveik rendben legyenek. Abba már nem szólok bele, hogy milyen könyveik legyenek. Hunka — Én nem dicsekszem a munkámmal. Ülök egy irodában, számokat írok egymás alá. Igazából azt sem tudom, hogy mit jelentenek a számok. Nem vagyok kiváló dolgozó, de azt hiszem, hogy rossz sem. Van néhány jóbarátom odabent. Ha rám kerül a sor, jutalmat kapok, de az igazi munkám nekem itthon van. Miklós nem tud sokat segíteni, a gyerekeknek tanulni kell. — A technikum elvégzése után lettem tmk-vezető. Harmincnyolc ember gondja az enyém. Szeretem amit csinálok. Időnként veszekszünk itthon, mert nem fér a napi nyolc órába, amit csinálnom kell, illetve, amit csinálni szeretnék. Azt hiszem, hogy becsülnek, az ilyesmit érzi az ember. Vannak ott fiatalok, akiket még tanulóként ismertem. Persze furcsa, hogy bácsiznak, na de ezen túlteszi magát az ember. Szakszervezeti bizalmi is vagyok, érdekel a sport, egyszóval kitölti az életemet az, amit csinálnom lehet... — Ne higgyen neki! Miklóst kihasználják odabent, ezen valóban szoktunk veszekedni. Nem mondom, hogy mindig nekem van igazam, de én ki sem látszom a dologból, és ő hazaérkezik, nem részegen, de virágos kedvűén, és elkezdi mesélni, hogy mi volt a sportköri gyűlésen, akkor felcsattanok. Itthon ő csak a kerttel törődik, a többi az én dolgom. Naponta főz, mos, takarít az ember, de befejezi az egyiket és kezdhet a másikhoz megint. Megtehetném én is, hogy naponta más ruhában megyek dolgozni, hogy a divatos holmikkal akarjak különb lenni, mint a többi, elmehetnék minden üzemi rendezvényre, de engem vár a négy gyerek. Persze, hogy nem a nők alakítják a közéletet... No, hát ilyenen szoktunk veszekedni. Komolyabb baj csak egyszer volt közöttünk. — Az is a munkahely miatt. Magdi féltékeny volt. Nem volt egészen igaza, de egy kevés igen. A technikumot együtt végeztem egy kollégámmal és elég sokat voltunk együtt.' Harmincéves korában még könnyen megzavarodik a férfiember, ha nincs, aki vigyázzon rá. — Hát ennyi... Mondtuk, hogy nincs történetünk. Nem tudom, hogy Miklós mit bánt meg az életünkből, lehettünk volna szerencsésebbek, de én azt hiszem, hogy csendesen is lehet boldog az ember. * Kora délután kezdtük, estébe nyúlt a beszélgetés. Ök megengedték, hogy kérdezzek, aztán már kérdeznem sem kellett. Váltva beszéltek, mondták el a különös történet nélküli, az újságok címlapjára sohasem kívánkozó életüket. És közben újra meg újra a négy fiút, Miklóst, Tibort, Zsoltot, Zolikát emlegették. Előkerült a családi album, megmosolyogtuk a régi divatot. Ha semmi haszna nem lenne a beszélgetésünknek, akkor is meg kellene köszönnöm nekik azt a délutánt Tengersok riasztó hír között él 1.7 ember, jólesik hát tudni, hinni, érezni az emberi boldogság igazát. Lehet, hogy sziget a család, de tudni kell, hogy a riasztó hír csak a különös. Mint kopár szikla a békés szigetek között. Bartha Gábor Csendes hétköznapok Makrisz Zizi rajza
