Kelet-Magyarország, 1981. május (41. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-27 / 122. szám

1981. május 27. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Alma M ' ennyi lesz idén az alma, az még kér­déses, hiszen a me­gyei tanács mezőgazdasági osztályán a közelmúltban összejött szövetkezeti és állami gazdasági vezetők szinte köszönés helyett kérdezték egymástól: „Ná­latok mennyi kárt okozott a fagy?” A válaszok a könnyed legyintéstől a szomorkás fejcsóválásig terjedtek, egy dolog azonban bizo­nyos volt, hogy munkás­kézre, külső segítségre idén is nagy szükség lesz. Ez utóbbi okán gyűltek össze a gazdaságok megbí­zottai, mert a budapesti Eötvös Loránd Tudomány- egyetem vezetőivel arról tárgyaltak, hogy melyik kar hány diákot és meny­nyi időre tud elküldeni a szabolcsi, szatmári almás­kertekbe. A megbeszélések részle­teiben elmélyedni nem ér­demes, legfeljebb a nem­zetközi tárgyalások mintá­jára annyit kell megje­gyezni, hogy az egyeztetés „szívélyes és baráti lég­körben” zajlott le. A meg­egyezések megszülettek, azonban itt még sem tehe­tünk pontot, mert néhány, a jövő szempontjából fon­tos momentumra érdemes az érdekeltek figyelmét felhívni. Az elsőt az egyik egyete­mi vezető fogalmazta meg a „kölcsönös érdeket” em­legetvén, ami az adott esetben nem jelentett mást mint azt, hogy a népgaz­dasági cél megvalósításá­hoz az szükséges, hogy mindenki tegyen meg min­den tőle telhetőt. A diá­kok dolgozzanak, a gazda­ságok pedig teremtsék meg a tisztes munka feltételeit. Kiért, a szerződéseket vé­gigolvasva, mindkettőben mutatkozott némi kivet­nivaló tavaly. Ha nem így lett volna, nem kaphatott volna hangsúlyos helyet a pontok között a munka- feltételek biztosításának szükségessége, a rendes, higiénikus elszállásolás fontossága, és sorolhat­nánk még. Tudott dolog, a diákokat küldő intézmények és az őket dolgoztatok kapcso­lata nem volt teljesen fel­hőtlen korábban, ha bár érdekes módon az is ki­derült, hogy távlatokból nézve korántsem volt oly éles a helyzet, mint akkor látszott. A gazdaságok ve­zetői a megbeszélésen jó­részt elismerően nyilat­koztak a fiatalokról, és ki­derült az is, hogy a.diá­kok viszont számos gazda­ságba kimondottan szíve­sen mennek vissza, alig egy-két olyan akadt, ahol idén dolgozni nem akar­nak. A „jobb a békesség” jelszó alapján e gazdasá­gok és az egyetem —vagy annak valamely kara — között, nem is született egyezség, ez persze nem jelenti azt, hogy a későb­biekben sem születhet. A tárgyalás meglehe­tősen rövid volt, mutatván azt, hogy eleve fenntartása senki­nek sincs a másikkal szem­ben. Most már csak az van hátra, hogy akkor, amikor a munkák megkez­dődnek is ez a hangulat uralkodjon, hiszen ennek a munkának a zavartalan véghezvitele egyértelműen társadalmi érdek. S. Z. NÉGYSZER VOLTAK ELSŐK Az apagyi Hunyadi Tsz-ben 80 hektáron termelnek zöldborsót konzervipari célra. A nö­vényvédők vegyszerezik a borsótáblát. (Elek Emil felv.) Nevelösék, Rozsrétből Kérődzik jámboran A nyitott, vagy négy méter magas csűrt két oldalról is­tállók határolják. Az egyik­ben négy tehén kérődzik igen jámboran. Fejőstehenek. A négyből kettő magyartar- ka, a másik kettő pedig ma­gyartarka és holstein-friz keverék. Az istállóból nyílik egy kisebb helyiség, a fejő­ház. A másik istállóban két. üsző áll bekötve. A kisebbik keservesen viseli a kötőféket, minduntalan hátra-hátra néz, az anyját keresi. Nem­rég választották el. Az istálló harmadik lakója egy ló, most éppen a szomszéd gazda fog­ta a vetőgépe elé. A nagyob­bik istállótól balra építették a sertések kamráját, az ud­var közepén pedig a gémes- kút magasodik hosszan el­nyúló vályútársával, mint valami totemoszlop a hozzá tartozó áldozati hellyel. A gazda, Nevelős Sándor az ál­latok mellett található. — Szeretem a jószágot, meg sem lennék nélkülük — mondja fénylő szemekkel. — Tavaly még nyolc tehenem volt, azelőtt meg tizenhárom,, de el kellett adni, elmúltam hatvan, s ilyenkor már ne­hezebben mozog az ember. A munkát se bírja úgy. A „Rózsi" Mintegy meghazudtolva előbbi mondatát, villát fog, s gyors mozdulatokkal ösz­A Nevelős-portát messziről meglátni. A tanya — a Nyír­egyháza melletti Rozsrétbo- kor — szélén lakó középkorú nő is úgy igazítja útba az idegent, ahol az a nagy csűr van, ott laknak Nevelösék. Valóban, hatalmas gazdasági épület és istállók szegélyezik az udvart. Előtérben, kerítés­sel elválasztva a lakóház. Nevelős Sándor kedvenc tehenét, Szegfűt feji. (S. B. felv.) szeszedi a trágyát az istálló­ban, majd kiviszi az udvar végébe. Nevelős Sándor az a típus, aki egy pillanatig sem tud nyugton maradni. Min­den percben dolgoznia kell valamit, csak úgy érzi jól magát. — Kilencéves koromban már gulyás voltam — emlé­kezik. — Azt hiszem, akkor szerettem meg az állatokat. Volt egy kedvenc tehenem, a Rózsi. Ennek mindig több abrakot adtam, mint a töb­binek, éjszakánként előtte aludtam a jászolban. Mindig szerettem volna magamnak is egy tehenet, de erre so­káig kellett várnom. Aztán amikor 1949-ben megnősül­tem, nem sokkal rá vettem a családnak egy tehenet. Et­től kezdve nekünk mindig volt jószágunk. Az állatok napi ellátása nagy munkával jár. Nevelős Sándor így mondta el egy napját. — Négy órakor kelünk a feleségemmel. Utána itatunk, etetünk, kitrágyázok, beké­szítem az aljat, majd követ­kezik a fejés, s mire a csar­nokba érek a tejjel, már fél nyolc van. Hazajőve ellátom a disznókat és kezdődik a napi munka a földön, a gyü­mölcsösben. Délután négy­kor ismét az állatok mellett vagyok. Etetés, itatás, fejés, s mire végzek, nyolc—kilenc óra van. Sok időt, energiát igényel az állattartás. Én például nem voltam még a sóstói fürdőben, de nem is nagyon vágyom oda. Szere­tem az állatokat és megéri a fáradságot. A fele nyereség Évente 4—500 mázsa ta­karmányra van szükség. En­nek egy részét megtermeli, a hiányzó mennyiséget pedig vásárolja. A kiadás mellett jócskán van bevétel, s így, mindent összerázva, a bevé­tel fele nyereség. Névelős Sándor évek óta a megye legjobb tehenesgazdái közé tartozik, ha nem éppen a legjobb, hiszen egyihás után négyszer volt első helyezett a tejtermelési versenyben, s csak tavaly szorult a máso­dik helyre. Sipos Béla NŐVÉNYVÉD ELEM Érdekeltségek H ónapok teltek el, s a Fenyves csár­da a baktai úton v változatlanul csak épül- get, épülget. Lassan, bí- ^ zonytalanul. Természe­tesen a forgalom szüne­tel, kárára a fogyasztó­nak, üzemeltetőnek. Lassan egy hónapja, hogy kiégett a Modellház Nyíregyházán. A helyre- állítás csigatempóban folyik, s látatlanban fo­gadnék arra, ősz előtt aligha lesz ruha az üz­letben. Álldogálok a ti- szaadonyi révnél. A komp csak gyalogost és biciklistát szállít. Nincs gép, amely rendezné a feljárót, így aztán kerül­get áz autó, traktor, ne­tán a mentő is. Csak három példa, a közvetlen múlt napok­ból. Mindegyik mögött ott húzódik a jogos kér­dés: így kell ennek len­nie? Ez nálunk a tör­vényszerű? Ellátás, üz­let, közlekedés helyen­ként kimaradhat, követ­kezmény nélkül? S ami­kor következményről beszélek, nem valakinek a fejét követelem. Más következményre gondo­lok: a kiesett forgalom senkinek nem fáj ? Olyan könnyű beletörődni ab­ba, hogy ezresek, tízez­resek csakúgy elmarad­nak? Egyszerű a következ­tetés: a felsorolt esetek­nél, ■ és bizonyára még száz és száz hasonlónál teljesen hiányzik az ér­dekeltség. Senki fizeté­se, nyeresége, haszna, prémiuma nem csökken, így aztán’ fölösleges a túlzott buzgalom. Hogy a fogyasztó, az utas, a vevő valamiből kima­rad ? Hogy bosszanko­dik? Emiatt nálunk még soha senkinek nem lett komoly baja. Eszembe jut a pár év­vel ezelőtti eset. Egy francia városban szom­baton bezárt a fehérne­műüzlet. Ügy, mint más szombatokon. Perceken belül megjelentek a fes­tők, tapétázók, parket- tázók. Dolgoztak szom­baton éjjel, vasárnap, és hétfőre virradóan. És hétfőn reggel kilenckor az üzlet kinyitott. I gaz, ilyen gyorsa­ságot nem kér­hetünk számon. De a mostaninál na­gyobb tempót igen. Nem azért, mert tarol a kon- kurrencia, hiszen az alig van. A komp esetében egyszerűen nincs. De igenis lehet az érdekelt­ség sürgetője, ösztönzője egyszerűen a fogyasztó, használó ember érdeke. Mert ez sem utolsó do­log. Talán éppen ez a tényező különbözteti meg a tőkés érdeket a szocialistától. Ezt nem látni: súlyos hiba. (bürget) ERDŐ Féltem a szép, tiszta és kellemes parkerdőt, amely az idén nem hasonlít tavalyi önmagára. Nem is az egész erdőt siratom, hanem a sé­tálók által leginkább láto­gatott és közeli — a tanár­képző főiskolától a Tölgye­sig terjedő — erdősávot. Az erdő gazdái elfelejtették ki­takarítani, mindenütt letör­delt gályák, a kitermelt fák helyén famaradványok, vas­tagon a száraz avar, itt-ott bomló varjútetemek. Nem szívesen sétál vagy telepszik le az ember egy ilyen erdő­ben, ami pedig az egyetlen közeli kirándulóhelye a me­gyeszékhely lakóinak. Ezt már egyszer lapunkban szó­vá tettük .., Munkatársunk érdeklődé-, sére az erdőgazdaság • egyik vezetője azzal érvelt, kevés a munkásuk és ha nem is látszik, de elvégezték a ta­vaszi nagytakarítást. Nem tudjuk, mikor jártak az er­dő gazdái az elhanyagolt er­dőben, de erősen kételke­dünk az elvégzett nagyta­karításban. Elég néhány lé­pést tenni a Sóstói úti sé­tányról be az erdőbe, a lát­vány beszédesebb, mint az erdőgazdasági magyarázat. (p) Vízparton A z öreg And­rás fekszik a szürke pokrócon, a fűz árnyékában. Mö­götte a víz, a Ti­sza. Csend van, dél felé jár az idő. — Meleg van — mondom, csakhogy mondjak valamit. — Az — feleli András bácsi. — Eső kéne! Nézem a földet, s igazat adok ne­ki. Repedések mindenfelé, csak itt-ott törekszik életre egy fűcso­mó. Közben ke­rékpáros érkezik. — András bácsi, nem tud valahol egy jó kaszálót? — A töltésről érdeklődtél? — Már elkelt. Itt kellene, a kö­zelben. — Bikáid van­nak? — Meg két te­hén. A túlvégen fogtam egy hol­dat, de az kevés. Az öreg, a pok­rócon meg se moccanva jó ta­nácsot ad. Ismer mindent és min­denkit a révjáró nagy találkahely. Információs köz­pont. j— Adjon Isten — köszön valaki. Láthatóan nem is­merős. — Nem látták apámat? — Ki vagy? — A Fodor gye­rek Gyüréből. — Elment apád. Ladány felé. — Mivel? — Kerékpáron. Reméli, utoléri a csónakot. — Ilyen még nem volt — mond­ja a kis Fodor. Csónakot elkötni! — Van gonosz ember errefelé is. Biztos nem tiszai ember — toldja András bácsi. Megdördül az ég. Az öreg is fel­néz, a kaszálót ke­reső Fodor is. — Eső lesz! — mondja. — A baj, hogy kevés. — Honnan tud­ja? — Arról sosem jön igazi. Nagy csapkodás, nagy zaj, aztán semmi igazi. Pedig na­gyon kellene már! Dörög, villám­uk, húzódik a fel- leg Adony fölé. Pontos időközön­ként morajlik. Eme oldalon éget a nap, a túlolda­lon már borul. Felszedelőzködök, a faluig még jó­kora az út, nem akarok megázni. — Ne siessen. Nem hiszem, hogy átér ide. Búcsúzkodom, nem hiszek a jós­latban. Egyre sza­porább a dörgés, villámlás. De va­lahogy mégse ér utol. Motoros jön szembe, meg az erdész kerékpá­ron. Szárazon érek be Apátiba. K éső délután autósok jönnek Na- ményból. Mond­ják: ott esett. Igaz, keveset. Cso­dálkoznak, hogy errefelé minden porzik. Csak az öreg András nem csodálkozik. ö tudta, hogy így lesz. Legfeljebb szomorú. Mert az eső nagyon kelle­ne. B. L.

Next

/
Oldalképek
Tartalom