Kelet-Magyarország, 1981. április (41. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-04 / 80. szám
KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1981. április 4. © Közmondás száz rubelról Beszélgetés a TflSZSZ budapesti tudósítójával Ha Alexander Kuzminnak, a TASZSZ budapesti tudósítójának nincs egy öt éves fia és nekem nincs egy alig idősebb lányom, feltehetően sosem ismerkedünk össze. A gyerekek azonban gondoskodtak arról, hogy a tihanyi röpke üdüléskor megkezdett beszélgetést — igaz pár hónappal később — a tudósító budapesti irodájában, majd szolgálati lakásában folytassuk. Alexander Kuzmin fiatal ember alig lépte túl a harmincat, azonban életének pár év híján a felét Magyarországon töltötte. A Moszkva környéki kisvárosban felnőtt fiú először a moszkvai idegen nyelvek főiskolájára járt, 1966—1968 között, majd a sűrűsödő diákcseréknek köszönhetően, a budapesti bölcsészkaron tanult tovább, magyar-német szakon. Miért pont magyarul? — Ez az ország mindig érdekelt, ismertem a magyar kultúra egy szeletkéjét, megfogott a varázsa. Ráadásul zeneiskolába is jártam, ismertem Kodály, Bartók zenéjét, sokat is olvastam róluk, némi jártasságot az irodalomban is szereztem, így számomra a választás kézenfekvő volt. Sokan mondták, nehéz nyelv a magyar, de a kollégiumban magyar srácok közé kerültem, és ők rendkívül sokat segítettek a tanulásban. Szakdolgozatát József Attila forradalmi költészetéről írta. A dolgozatnak jónak kellett lennie, mert profesz- szorától, Koczkás Sándortól jelest kapott rá és aki netán ismeri a professzort tudja: nem szórja a jeleseket. Az egyetem után nálunk maradt, tudósítónak. Ez persze, már más élet, a diákvilág könnyedsége erre a munkára már nem vihető át. A kezdést megkönnyítette, hogy nem,, új fiúként” került az országba, sok éves tapasztalat volt mögötte, a barátok hadát tudhatta magáénak és sokat segített az eligazodásban az is, hogy autóstoppal keresztül-kasul bejárta az országot. Újságíróként pedig az egész ország a munkaterülete, eljutott mindenhova, vannak helyek ahol gyakrabban, és vannak vidékek, ahol ritkábban járt. — Természetesen ott fordulunk meg legtöbbet, ahol olyan gyár, üzem található, melynek erős szovjet kapcsolatai vannak. Csepel, Diósgyőr, a Magyar Hajó és Darugyár és sorolhatnám még a listát. Újabban a mezőgazdasági üzemekben járunk gyakran. Ez alighanem érthető, hiszen a legutóbbi kongresszusunkból világosan kiderült, saját mezőgazdaságunkat a magyar példa fel- használásával akarjuk megjobbítani. — A nagy is tanulhat a kicsitől? — Ez aligha méretek kérdése. Az adott dologban okosabbtól átvenni valamit, ez az ésszerű eljárás. Különben sem ez lenne az első példa erre. — Mi az, ami viszont nem jó nálunk? — Újat mondani ebben nem tudok, hiszen a magyar sajtó bőségesen foglalkozik ezekkel. Az esetenkénti szervezetlenségre, a munkaintenzitás gondjaira gondolok egyebek között, de nekünk is van mit tenni ebben. — Járt már Szabolcs-Szat- márban? — Többször is. Záhonyban gyakori vendég voltam, de megfordultam Nyíregyházán tünk, amikor egy kézfogással elbúcsúztunk. — A szovjet ember számára fontos dolog a barátság? — Ebben nagyon hasonlít egymásra a két nép. Nálunk van egy mondás: „Inkább ne legyen száz rubelod, de legyen száz barátod.” Ez akár magyar közmondás is lehet„Inkább ne legyen száz rubelod .. is, mégpedig akkora szünettel két út között, hogy bizony kapkodtam a fejem, amikor a változásokat láttam. — Sokfelé jár, sok emberrel ismerkedik meg. Van- nak-e vitáik? — Természetesen vanak. Igaz, a cél egy, de eltérő nézeteink lehetnek. Én is sokszor vitáztam már a magyar kollégáimal, barátaimmal, de ami a legfontosabb: mindig sikerült tisztázni álláspontjainkat, és azt hiszem, egy kicsit mindig okosabbak letne, legfeljebb a rubel helyett a forint szerepelne. — Magyarországra a kulturális érdeklődése hozta. Mi maradt meg ebből? — Ez a hobbim, ahova csak lehet, elmegyek. És, ha módom nyílik rá, a hazai lapokat tudósítom az ilyen eseményekről. Alexander Kuzminnak idén lejár a megbízatása. De azt mondja, legfőbb vágya, hogy néhány év után megint Budapestet jelöljék ki állomáshelyéül. Speidl Zoltán Egy fiatal szabolcsi orvos Kandidátus lett Kijevben Ez év elején, pontosabban január 15-én Ukrajna fővárosába utazott egy szabolcsi sebészorvos, hogy a „tudós orvostársaság” előtt — a Kijevi Orvostudományi Egyetemen — megvédje kandidátusi értekezését. Mindezt természetesen a fogadó ország anyanyelvén. A proctológia — a vastagbélsebészet — legnevesebb nemzetközileg és hazailag kiemelkedő szaktekintélyei előtt kellett számot adni tudományos eredményeiről. Hogyan került dr. P. Szabó Gyula, a nyíregyházi Jósa András Megyei Kórház Il-es sebészeti osztályának 37 éves adjunktusa a Kijevi Orvostu- mányi Egyetem tudományos bizottsága elé? Mint szigorló, az utolsó három hónapot a megyei kórházban, a neves sebész, Eisert Árpád főorvos mellett töltötte. Ez 1968-ban volt. A nagy tudású és a gyógyítást szolgálatnak tekintő főorvos életreszóló hatással volt rá. így döntött a fiatal orvos a sebészet mellett: 1972-ben sikerrel szakvizsgázott Budapesten általános sebészetből. A sebészet azonban önmagában igen nagy terület, olyan feladatot szeretett volna magának, amelyben még sok a megoldatlan kérdés. A hetvenes évek elején a KGST országok kiemelt tudományos programjában is helyet kapott a daganatos megbetegedések összehangolt, nemzetközi kutatása. S ebben a betegségcsoportban a vastag és végbéldaganatok gyógyítása is szerepelt. így esett az ő választása később a vastagbél fekélyes megbetegedésének sebészeti gyógyítására. .. S amikor hetvenháromban a Magyar Tudományos Akadémia meghirdette a külföldi ösztöndíj-pályázatot, erősen elkezdett töprengeni. Ma így gondol erre: — Az élt bennem, hogy többet akarok tudni.. . Bátorítás? Személyes érdeklődés? Becsvágy? Nem tudom, melyik volt az erősebb ... Hozzá láttam a munka mellett a tanuláshoz, hisz’ az oroszon kívül az angol nyelvtudás is kötelező volt a felvételihez.. . Megfelelőnek találtak, sikerült a felvételi vizsgám. Hetvennégy májusában megkaptam az értesítést, hogy a Kijevi Orvostudományi Egyetemen megkezdhetem a három éves aspiránsi munkát. Minden akaraterejére, szorgalmára szükség volt, hogy a napi gyógyítómunka mellett, este, szabad idejében elmélyüljön a tudományos munkában. Előbb mindenképpen bizonyítania kellett a tudományos és gyógyító munkáját irányító nagytekintélyű í. M. Matyasin professzornak, csakúgy, mint a többi szovjet orvoskollégának. — Úgy éreztem végig a három év alatt, hogy egy kicsit a magyar orvosokat képviselem a kijevi klinikán, meg a Magyar Tudományos Akadémiát is, amely ideküldött tanulni, és Szabolcs megyét, Nyíregyházát, a megyei kórházat is, ahonnan jöttem ... Egyszál maga volt, egyedüli magyar az orvosaspiránsok között. Az egyedüllét rossz volt. Ahogy teltek a hónapok, majd évek, egyre jóban beilleszkedett a közösségbe, sok segítője, barátja is akadt. A tanítómestere, Matyasin professzor mellett J. V. Baltaj- tisz professzor és mások is... Amíg tanult, időközben megházasodott. A felesége — aki szintén orvos — dupla terhet vállalt, nevelte a kát gyermeket... Miután eltelt a három év — 77-ben hazajött. Folytatta az orvosi munkáját a nyíregyházi kórházban. Egy év múlva „összeállt” a tudományos dolgozat és megvolt az intézeti védése, amelyet ezután nyilvános vitára bocsátottak. Tulajdonképpen már korábban időszerű lett volna a kandidátusi disszertáció nyivános megvédése, de közben meghalt Matyasin professzor, aki a téma felelőse volt, s amiatt ez év januárjában került sor a védésre. A tudós társaság titkos szavazással, egyhangúlag elfogadta tudományos munkáját, az orvostudományok kandidátusává avatták. G hazánkban a harmadik orvos, aki a proctológiai tudományágban ezt a tudományos fokozatot megszerezte. A két kolléga a fővárosban él. Hogyan tovább? Mit várhatunk a' veszélyes betegség megfékezésében az egyik erre hivatott orvostól? Elsőként azt említi, hogy hazánkban még az általános sebészeten belül foglalkoznak a proctológiával, míg a nagyobb országokban már megkezdődött a specializálódás. — Az időfaktor ennél a betegségnél is életbe vágó kérdés. Az lenne a jó, ha mát a körzeti orvosok kiszűrhetnék, felfedeznék az ilyen betegségben szenvedőket, majd a gyógyítás folytatódna a szakrendelőkben, kórházakban. Annak ellenére, hogy nem ismerjük a betegség keletkezésének okát, a betegek 75—80 százalékát kellő orvosi felügyelettel karban lehet tartani, míg a maradék százalék sebészeti gyógyításra kényszerül. De ebben is jók a gyógyulási arányok. Ennek a sebészeti gyógyító munkának szeretnénk nagyobb támogatást kérni az egészség- ügyi vezetéstől és valameny- nyi orvoskollégától. Ezt szeretnénk tudatosítani, egy kicsit ráirányítani a figyelmet a betegségre, amely sajnos a gyomordaganatos betegségek után a második helyen áll a halálokok között... Érdemes volt végigjárni az utat, — mondja búcsúzóul. — Bátorítani szeretném a fiatal orvoskollégákat, éljenek a külföldi tanulmányutak, ösztöndíjak lehetőségeivel. Sok lemondással, kemény munkával, tanulásai, kevés pihenéssel jár, de gazdagodik vele az ember, és a magyar orvostudomány. Páll Géza Büszkének lenni Bereg szélén, a Tisza-parton most egyet jelent azzal: szívből őrülni Vásáros- namény várossá válásának. Évszázados kereskedői utak gócpontjában most olyan modern fészek készül egy városközösségnek, amely családias és korszerű, őrzi Bereg hangulatát és felmutatja majd Kelet-Eu- rópa szépségeit. Mit jelent szeretni a tiszta vizű Tisza partján ezt a ma még csupán kontúrjaiban városnak nevezhető települést? Simon Sándor nyolcadikos tanuló: — Itt születtem, itt tanulok, itt élnek a barátaim, itt kereste megbetegedéséig kenyerünket édesapám, s itt dolgozik a termelőszövetkezetben édesanyám. Pár éve még azt hallottam, hogy most 20 éves bátyám városba vágyik, aztán mozdulni sem kellett neki, a város jött a helyébe. Eredetileg vitkai vagyok, de a várossá válás óta Vit- ka is Vásárosnamény. Két éve, 1979-ben az Autó-motor szerkesztősége meghirdette a „Ki a legjobb gyalogos” vetélkedőt. Megnyertem a helyi, a járási, a megyei döntőt, aztán a teFESZEK A TISZA-PARTON „Jó itt élni...“ rületin is harmadik lettem. Ha azt mondtam volna: vitkai vagyok, magyaráz- gatnom kellett volna, hol is van ez a kis falu, de Na- ményt már mindenki tudta, merre van. — Vásárosnaményban még nincs annyi emeletes - ház, mint a nagyobb városokban, mi nem busszal járunk az iskolába, mint a nagyvárosi gyerekek, nálunk még nem lehet hat csatornát fogni a televízión, s nekünk nagy esemény volt, amikor nemcsak az utcánkba, hanem a házunkba is bevezettük a vizet. Farkas János, az IGV brigádvezetője: — Nem Naményban születtem, hanem Kisvarsány- ban, de gyerekkorom óta itt élek, ez a szülőföldem. Az általános iskola után lakatosszakmát tanultam, s bár csak második munkahelyem van, lassan betelik a munkakönyvem. Amikor 10 éve idejöttem, Vegyesipari Vállalat volt, aztán ÉMV, később BHG lett belőle, most meg IGV. Miért mondtam el? Mert ennek az egyetlen vállalatnak a változásában, fejlődésében ott van valahol Bereg fővárosának a fejlődése is. Az építőipari, vízvezetékszerelési, vagy a vasvázké- szítési munkák helyett ma írógépeket gyártunk, s a svájci gyár a világ minden tájára exportálja ezeket. — Dolgoztam néhány hónapig az NDK-ban, két éve három hónapig Ausztriában, s hiába voltak ott ismerősök, barátok, alig vártam, hagy hazaérjek Naményba a Jablokov utcába. Mert itt érzem igazán jól magam. Sokat dolgoztunk valamikor a KRESZ-park kialakításán, a játszótereken, az öregek otthonának, az iskolák tantermeinek festésén, karbantartásán, évente a gyermekintézmények otthonosabbá tételén. Azért ne higgye, hogy nem veszik észre, ha valaki dolgozik szülőföldjéért. Én kétszer kaptam már kitüntetést társadalmi munkáért, most pedig a brigádunk, a Lenin brigád kapott magas elismerést: a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkársága Kiváló Társadalmi Munkáért plakettet adományozott. Szabó László pedagógus: — Nem ez a szülőföldem, de életem eddigi legértékesebb részét itt töltöttem el. Hosszú út vezetett Rét- közberencstől yásárosna- ményig, ahol 1965-ben bíztak meg a gimnázium igazgatói teendőinek ellátásával. Még délután is tanítottunk, olyan kevés volt a tanterem, s olyan sok a tanítvány. Kisvárda után — mert itt is tanítottam a Császyban — kicsinek találtam Vásárosnaményt, de valahogy közvetlenebbnek, az embereket. Azóta itt a hazám. — Megpróbálom egyeztetni az iskola érdekeit a város érdekeivel, s akkor közösen örülünk a sikereknek. Örültünk, amikor egy zenész házaspárt idehoztunk, mert létrehozták az iskolai kórust, s azóta mi rendezhetjük évente a középiskolai kórustalálkozót. Jó barátommal, Sánta Miklóssal az oktatás és a köz- művelődés érdekeit hangoltuk össze, s megszületett belőle egy értelmiségi klub, ahol jó alkalom nyílik érdekes emberekkel a párbeszédre. — Iskolánk neve II. Rákóczi Ferenc, a tarpai tsz-t Esze Tamásról nevezték el. Kapcsolatot kerestünk velük, ők zászlóval ajándékoztak -meg, mi kihelyezett gimnáziumot indítottunk Tarpán. Szerencsés embernek érzem magam, mert ilyen kapcsolatok révén megismerhettem a járást, sok ismerőst szereztem, s minden kapcsolat egyben kötődést jelent. Második ciklusban vagyok a párt-vb, negyedik ciklusban a pártbizottság tagja, de ha csak azt számolom, hogy az itt eltöltött 16 esztendő alatt mintegy 1500 diák érettségizett nálunk, s bennük remélem jó ismerősre, sokukban barátra leltem, akkor már én is igazán otthon érzem magam, a település örömeivel, gondjaival. Ezért mondom, nemcsak lehet, de jó is itt élni. Balogh Józséf
