Kelet-Magyarország, 1981. április (41. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-04 / 80. szám

XM ÜNNEPI MELLÉKLET

1981. április 4.

o

Hagyományok nyomában Nagycserkeszen

Több, mint kétszáz esztendő. Hat-hét emberöltőn át vezethetné vissza családfáját megyeszékhelyünk és környéke lakosainak többsége a XVIII. század második felében betelepült tirpák ősökig. De mert voltak olyan idők, amikor tiltották, megvetették nyelvük használatát, vagy éppen letagadták, szégyellték, aztán keveredtünk, elvegyültünk, újfajta szokásokat alakítottunk ki — mára kihalóban van a tirpákság nyelve.

Éppen ezért meglepő ahír: Nagycserkeszen ebben a tanévben minden eddiginél nagyobb lendülettel fogtak a hagyományok ápolásához, s az általános iskolában kiterjesztették a szlovák nyelv oktatását elsőtől —• nyolcadikig a teljes korosztályra.

— Volt itt már mindenféle variáció — magyarázza Bánszki János nyelvtanár — egy időben csak két osztály tanult, aztán az alsósok, most pedig mindenki tanulhatja.

Nemzedékről

nemzedékre

e T'föiÄp »flÄfc, .

csált az jelentkezik, akT1 vállalja a plusz órákat. Az a tapasztalat, hogy a szülők ragaszkodnak hozzá, főleg az alsó tagozatban. Jelenleg igen kedvező az arány: a 239 általános iskolai tanuló közül 135-en tanulnak szlovák nyelvet. (Talán nem árt megjegyezni: a tanulók 43 százaléka viszont cigánygyermek.)

Több okkal magyarázható ez a legutóbbi időkben meg- növekedettt érdeklődés. Rész- . ben azzal, hogy az alsó tagozatosok ezzel is valamiféle se- -gítséget kapnak az 5. osztály-I

tól kötelező orosz nyelv tanulásához — hiszen. a két nyelv , ^szókészletének 50 százaléka ■megegyezik. A másik szem- , pont: az a szemlélet, [{jggy nem árt, ha nyelveket toriul j a gyerek, hiszen ahány nyelv, annyi ember. S Q harmadik: ha nem is anyanyelv már a szlovák, de még sok családban beszélik az öregek, s még , a mai gyerekek egy része is ezen a tirpák, vagy tót, azaz hivatalosan középszlovákngk^ inevezett nyelvjáráson nevel-.’ f,kedik.

— Ma már elég kevés azok- , ínak a gyerekeknek a száma,' -akik otthónról anyanyelvi anyagot hoznak — folytatja a tanár — de még akad jó néhány. Az öregek egymás kö-' zött csak ezt használják, a bokrokban, az együttmaradó családokban nemzedékről- nemzedékre fennmarad a nyelv.

Ne szégyelljék a tirpák ősöket

A nyelv tehát, ha ma már' zömmel csak az öregek ajkán él, de fennmaradásáért mégt küzd. Példa erre az is, ahogy; Bánszki János a katedrára került. A tsz könyvelője volt,' amikor húsz évvel ezelőtt felkérték, hogy tanítson. Mun-, ka mellett szerzett diplomát az egyetemen szlovák és I' orosz nyelvből, s azóta az elhivatott pedagógus meggyőződésével igyekszik rávezetni

Bálint Kati és Németh Ági a versenyre készül. (JL.)

a gyermekeket, hogy származásukat, tirpák őseiket ne szégyelljék. E munka eredménye, hogy három diák: a nyolcadikos Bálint Katalin és Németh Ágnes, valamint a hetedikes Sajben István a közeli jövőben országos szlovák nyelvi versenyen vesz részt. A vetélkedő jelszava: Viac- jazicne — jednou volou! — azaz, Több nyelven — egy akarattal! Kati a nagyszüleitől tanulta az első szavakat, Ági családja Szlovákiából települt át, Istvánéké pedig afíéle igazi -tirpák család, Az ígftdlái ők tató-heVélő Munkát tankönyvek, folyóiratok segítik, nyelvi ismereteiket magnós, lemezes műsorok hallgatásával tökéletesíthetik.

'* “*í r v

Érdeklődtünk a községi könyvtárban a szlovák nyelvű könyvek kölcsönzéséről. Van itt szótár, nyelvkönyv, még szakácskönyv is, éppen ezért volt egy kissé meglepő, amit Pásztorné Málnássy

Klára mondott a könyvtár- használatról. A szlovák nyelvű könyveket legfeljebb az általános iskolások kérik. (Bár az is magyarázatot ad, hogy a könyvtári olvasóknak több, mint kétharmada általános iskolás.)

Nemzetiségj

pávakör

Elevenen élnek viszont a népművészeti hagyományok. A Nyíregyházához tartozó Vajdabokorban nemzetiségi pávakör működik, saját gyűjtésű szlovák nyelvű népdalaikkal országos fesztiválon versenyeznek. A néptánchagyományok ápolására. is láttunk már példát, néhány szólótáncos a nagycser- keszi tanyavilágból a tévében is szerepelt. Smilek József, Cseh Jánosné, Adami István, Juhász Andrásné, Greksza István és felesége rendszeresen fellépnek különféle rendezvényeken. Most azt tervezik a községben, hogy ezt a tánctudást átadják a következő nemzedékeknek — azaz: néptánccsoportot szerveznek.

Már a 24. órában járnak, amikor egy etnikum hagyományainak megmentésén munkálkodnak Nagycserkeszen. Az iskola igazgatója, Gulyás Mihály arról számolt be, hogy a község közművelődési munkatervében szerepel a tirpákság néphagyományainak, szokásainak felkutatása, feldolgozása. Mentik, ami még menthető, táncokban, dalokban, népszokásokban, nyelvhasználatban.

Ezért vezették be a nyelvoktatást is 1-től 8-ig. A jelenlegi nyolcadikosok közül a diákok többségének nines ter- , ’ vé á szlovák' nyelvtanulással. ’ Mivel a közelben nincs nyelvi gimnázium, nem folytatják tanulmányaikat. Néhány szót megőriznek, egyesek talán anyanyelvi szintre is eljutnak. Németh Ági például még nem döntött. Az iskola egyik legjobb tanulója, s mint mondta: talán az is lehet, hogy szlovák nyelvtanár lesz.,,

Baraksó Erzsébet

Krecsák tanár úr

Egyidős

századunkkal

— Egyidős vagyok a századdal. 1900. március 9-én születtem Nyíregyházán. Őseim a többi betelepülő tirpákkal együtt itt talált otthonra. Az ő áldozatvállalásuk, szorgalmuk is ott van valahol a megváltakozás- ban, a város felemelkedésében.

Iparos édesapám korán észrevette zenei hajlamom. Tízéves lehettem, amikor zongorát vett. Gyorsan megtanultam játszani. A tanítóképzőbe jártam, azután a zeneakadémiára. Jött a háború, a forradalmak, abbamaradt a tanulás.

Krecsák László

1921-ben próbálkoztam újra. Az egyházkarnagyit végeztem el. 1924-ben az evangélikus egyház megválasztott karnagyának, a felekezeti gimnáziumban pedig éneket tanítottam.

Azután kerültem kapcsolatba a munkásdalkörrel. 1923-tól két évig egy református tanító vezényelte őket, majd új dirigenst kerestek. Többen befolyásuk alá akarták vonni a dalosokat. Volt, aki a spiritizmusra igyekezett rávenni őket A munkások mondták, köszönik, inkább csak énekelni szeretnének. Eljöttek hozzám. Hírből ismertek, tudták, hogy Krecsák László tanult karvezetést.

Hetenként kétszer találkoztunk a Bujtos utcai munkás- otthonban. A szakszervezet, a szociáldemokrata párt tartott ott politikai előadásokat. Nemcsak a kórustagok, de a

munkásszínjátszók is benne próbáltak Váralljai Jenő kommunista újságíró irányításával. Énekelgettünk kedvünkre, néha közös vacsorát is főztünk. A szünetekben persze Török János, az építőmunkások vezetője sem tétlenkedett Hol az egyik, hol a másik kórustagot hívta félre, beszélgetett velük, agitált.

Kezdetben csak a magunk szórakoztatására énekelgettünk. Először 1926-ban Szegeden a Magyarországi Mun- kásdalegyletek országos dalosünnepén léptünk nagyközönség elé. A kétnapos szép találkozó részleteire ma is jól emlékszem. A bevonulásnál a menet elején tűzoltó zenekar játszott. A színházban volt a megnyitó. Az illetékesek üdvözölték az országos megmozdulást. Juhász Gyula, a költő mondott nagyhatású beszédet. Egyszer csak halljuk,

A munkásdalkör hímzett zászlója

Mondd az fiam...

Kilencéves voltam, egy kézikocsival, ki tudja hol szerezték apámék, néhány bőrönddel vonultunk végig Budán a Duna-parton, a vízbe robbantott Margit hídtól Kelenföldig, mert ott volt csónakos, aki maradék batyunkkal átvitt a túlsó partra.

Menekültünk. Immár nem a háború, hanem az éhség elől. Hónapok óta nem ittunk akkor már tejet, és talán el is felejtettük a cukor ízét.

Körülöttünk a szétlőtt főváros. Papírral foltozott ablakok mondták az életet, de a Duna-parti paloták falából

olaj, az ember, a szén... A polgár tudhatta ezt otthon, hanem a fegyelem katonaorvosnak rendelte, s valamiféle — kicsi voltam még hozzá, — dráma lehetett az is, hogy járványos betegeket hazudva megszökött a menekülő hadikórháztól, • mert nem volt ő politikus, nem volt kommunista, még- csak szociáldemokrata sem, de magyar volt. És ember, mint mindenütt Európában a jobbak.

Csengerhez közeledvén, ahol már tudtuk, hogy ebben a másik otthonban sem maradt semmink, de ő tudta, hogy beteg kért segítséget tőle a mögöttünk maradt falvakban, leszállított minket a szekérről.

Hányféle dologra gondolt előtte? Tankok, csapatok vonultak még mindig az utakon, és ő anyámmal megbeszélte, hogy valamiképpen mások az emberek is körülöttünk. Az orvos által nagyon szegénynek megismert Olcsvaapáti ajándékot, szalonnát, mézet, diót, olajat küldött a nincstelen maradt orvosa elé, fogódzónak ehhez az új.világhoz.

Mondom, leszálltunk a szekérről, háború hagyta ványadt jószág volt a lovacska is, ballagtunk a

lőcsbe kapaszkodva, és akkor apám megszólalt: „Fiúk! Én nem tudom mi lesz, de ha bárki megkérdezi tőletek, hogy kik vagytok, mik vagytok, mondjátok azt, hogy kommunisták...

Neki talán épp olyan idegen szó volt ez, mint nekünk. Mi azt mondtuk, hogy így lesz, ki is próbáltuk a szót, de hát aznap már nem kérdezte senki, hogy mik vagyunk, és este mindent felejtve örültünk az ajándékszalma zizegésé- nek.

Azóta eltelt harminchat év. Apámtól már meg sem kérdezhetem, hogy miféle alku, félelem, bizonytalanság és remény mondatta azt vele akkor.

És ha kérdezhetném, ha élne még, akkor is azt mondhatná, amit ma hinne arról a beszélgetésről. És igaz lenne ez is, mert úgy igazak a régi képsorok, hogy csak ritka pillanatokban gondolunk rájuk, és akkor is a ma láttatja velünk azokat.

Járok néha mostanában azon a csengeri úton, és elgondolom, hogy a történelem nagy léptekkel jár a világban, aprókat lépdel bennünk emberekben, de itt is — ott is messzire ér.

Bartha Gábor

zűr van, zűr van! Nem akarják adni a zenekart. A vita azon pattant ki, hogy a városi vezetés kérte, vegyék fel a kórusok programjukba a Himnuszt. A munkások erre el akarták énekelni az Inter- nacionálét. Ezt meg amazok nem engedték. Mi, kis vidéki ismeretlen dalosok, csak füleltünk- Végül abban egyeztek meg, hogy a zenekar a Himnusz mellett eljátssza a Mar- seillaise-t.

Minden évben nagy eseményünk volt május elseje ünneplése. Három körzetre osztottuk a várost. A munkáslakta negyedekben — a Friedmann telepen, az Alvégen és az Oncsán (ma: Ságvári te-’ lep, Debreceni út és Család utca) éjszaka szerenádot adtunk a szerelmes menyasszonyoknak. Reggel az Erdő sor sarkán, a hajdani Zöldfa vendéglőben csatlakoztunk az ott gyülekező munkásokhoz, és együtt indultunk a május elsejei megemlékezésre a sóstói erdőbe, a Hármasdombra.

A harmincas években Major Andrással, a kórus szervezőjével együtt egyszer beidéztek a rendőrségre. Addig Üéffeih’csínján bántak, mert a polgári dalkörrel is szépen szerepeltem, az egyháznál szintén elismerték a munkám. Ám a beidézéskor megkérdezték: „Nem gondolja Krecsák tanár úr, hogy az egyházkarnagyság és a munkáskórus nem pászol?” „Mennyiben nem pászol?” tréfálkoztam. „A zene pászol, ott összhang van, nincs disz- Szonancia.” Nem értették a tréfát. „Államsegélye van a tanár úrnak?” Így adták értésemre, jobb lesz, ha abbahagyom a kórusvezetést, különben az állásomba kerül.

Nyíregyháza első felszabadítását itthon éltem meg. Utána mentem fel a feleségem és az érettségiző lányom után Budapestre, s ottragadtam az ostrom végéig.

A harmincas évek végén feloszlatott munkáskórus 1944 decemberében született újjá. Elnöke Oláh László asztalos lett. Felléptünk politikai ünnepségeken, a mozikban barátsági esteken filmvetítések előtt.

Lassan megöregedtünk. A régi tagok közül sokan meghaltak, elköltöztek. Megfogyatkozva főleg társadalmi temetéseken énekelünk.

Megbecsülés? A város mindig szívügyének tartotta a munkáskórus működését. Szép jele volt ennek az a hímzett selyemzászló, amit 1948-ban a 25 éves jubileumon adtak ajándékba a kórusnak. A negyvenedik évfordulóra megkaptuk a Szocialista Kultúráért kitüntetést. Jómagam ugyan már korábban, 1953-ban részesültem ebben és miniszterig elismerésben. Nagyobb örömet csak a közös éneklések, fellépések élménye nyújtott. Nem voltam munkás, mégis elismertek és tiszteltek a kórustagok. A mesterségek tudóját látták bennem. Az évek során ösz- szemelegedtünk. Összecsiszolódtunk. Közéjük tartozónak éreztek. Visszagondolva, nem is tudom, kaphat-e az ember ennél nagyobb elismerést?”

Reszler Gábor

A korosztályomhoz tartozóknak volt egy iszonyú fejezet az életében, de a gyer- kekkorunknak volt egy nagyszerű’ időszaka~'te: A

kettő ugyanaz a gnéhány hónap volt. A háború végének — kit hol ért a felszabadulás, ott volt neki a háború vége, — néhány hete, majd az azt követő időszak néhány lázas hónapja.

Az ünnep előtti készülődés idézi az emlékeket. Van ebben szándékosság is, belső kényszer. Négyszemközt maradva a felidézhetővel, az ünneppel teszünk számadást.

—kibontott -téglák dideregtek és édeskés halál-szaga volt az alagút környékének is. És igent látom újra a Margit körutat, olyannak, amilyen akkor volt, emlékszem a bombával kettészelt házra, ahol az immár örökre ajtótlan fél szoba sarkában, a pusztulás fintoraként, a zongorán ép maradt egy váza...

Az út? Vonat, rozoga teherautó, vak gebe húzta szekér. Felnőttnek csupa bizonytalanság, gyötrődés. Nekünk gyerekeknek óriás szabadság. Nem kellett a földhöz tapadni minden motorzúgásra, nem kellett félnünk. Már nem tudom a falu nevét, ahol kaptunk egy almát. Anyám szegény négyszer osztotta négyfelé, újra és újra osztva a maga részét. Aztán kaptunk tejet, felséges csemegeként ettünk melaszt, és ahogyan közeledtünk a volt otthonunkhoz, úgy kezdtük egyre inkább érteni, hogy mit jelent a szó: béke.

Apám polgár volt, orvos. Valamikor a háború elején, mérnök sógorával, aki meghalt az ostromlott Budapesten, kiszámították, logarléccel, hogy a németeknek ezt a háborút el kell veszteniük, mert ennyi a vas, az