Kelet-Magyarország, 1981. március (41. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-29 / 75. szám
1981. március 29. o BALOGH ELEMÉR: Kuk — És a nagyobbik? — nézett várakozóan szomszédjára a kis göndör Kereki. — Kibékült már az iskolai fegyelemmel? — Mindenesetre nem rúgták ki, és már ennek is örülnöm kell. Tudod, ez az életkor, amikor az ember a legfogékonyabb az igazságra. Amikor azt hiszi, hogy az igazságért még talán meghalni is érdemes — legyintett Bakó, és megvonta I csontos, hegyesen kiálló vállát. Kereki a vadpástétomot nézte, a tálon körben hártyavékony citromkarikák, csörgött már a nyála. Nem akart válaszolni, semmi kedve nem volt a céltalan, vég nélkül való vitához, ami az ő ellenvetéséből kikerekedhetnék. Szerencséjére szélesre tárult az üvegajtó két szárnya, megérkezett az ünnepelt. Elhallgatott mindenki, a tekintetek az ajtóra tapadtak. — Figyeled? Még mindig nyeregben érzi magát — súgta Bakó fülébe Kereki. Az ajtóban álló alak jó öblögetősen megköszörülte a torkát. Így szokta fönt, a Házban is, a kis tanácsteremben. vagy harminc éven át: két gerendakarjával kitámasztja az ajtót, amikor belép, néhány pillanatig áll a küszöbön, irdatlan testével eltorlaszolva a kijáratot, és mielőtt elfoglalná helyét az elnöki asztalnál, még onnan, az ajtóból, fürge tekintetével végigsorozza a terepet, az arcokat. — Agyon is nyomná azt a szerencsétlen lovat — húzta, csúfondárosan vékonyra a száját Bakó. Valamit meghallhatott a fiatalok suttogásából Farnu- lovics Árpád is, odahajolt közéjük: — Most már azért nem fog agyonnyomni senkit. Nem igaz? — kacsintott rájuk. Kereki és Bakó tisztelettel elmosolyodott. Tonnás arca nem sokat árult el abból a megmagyarázhatatlan feszültségből, amit idefelé jövet érzett. És persze a megillető- dcttségből sem. Bármenynyire szerette volna, vonásait nem sikerült barátságosabbá lágyítania, bőre alól a lila erecskék fagyot sugároztak, szögletes álla erőszakosan meredt előre dupla tokájából. Érezte mindezt ő is, elszánta hát magát, hogy föolvasztja a dermedtséget. — A napirend ellen szavazok! — kiáltotta harsányan, még a küszöbről. A hang dörgésétől megrázkódott az ünnepi asztal, megcsendültek a kristálypoharak. És fölcsattant a bent ülők nevetése is. Tonnás teleszívta hatalmas mellkasát, megnyugodott, és arra gondolt, hogy a csatákat mindig azok nyerik meg, akik biztosabbak a dolgukban. Ellökte magát az ajtó himbálózó szárnyaitól, és a megterített asztalhoz lépett. Bakó Sanyi kedélyesen eltúlzott udvariassággal tolta alá a széket, s amikor már ült, Franulovics, a másik titkár cinkosan ráhunyorítva elismerően bólogatott: — Hiába, mi hivatásos forradalmárok .. . Tonnás nem válaszolt, elnézett a fejek fölött. De mosolygott, és most már, hogy itt ült az asztalfőn, a ropogós damasztabroszra könyökölve, nem is értette, hogy mitől tartott tulajdonképpen. Attól, hogy éppen itt, a Nimród különtermében akarna bárki is belekötni? És éppen akkor, amikor már ennek a játszmának különben is vége? Vagy attól, hogy amikor majd átveszi a nagyfőnöktől a búcsúkitüntetést, taps helyett pisszegni fognak a munkatársai? (Arról ugyanis pontosan értesült, hogy ki mit mondott az értekezleten, amikor korkedvezményes nyugdíjaztatásáról döntöttek. Rigó, a nagyfőnök szó szerint így fejezte ki magát: „Kapja meg azt a plecs- nit, és tűnjön el a balfenéken!”) Röhej! Az asztal parádésan megterítve, vadászhidegtálak, áfonya, pezsgő, vörösbor, konyak, a poharak mellett egy-egy doboz amerikai cigaretta. — Megviccelhetnénk — hajolt egészen közel Bakó füléhez Kereki. — Hogy nem adja-e el az új házát . .. — Hülye vagy? Mikor lesz neked három és fél milliód? — Hát éppen azért. A zsongás akkor csöndesedéit el újra, amikor a falon az agancsos óra keren- gőjén megjelent a kis játékszarvas, és trükkösen szökdécselve négyet bődült az alatta ülőkre. Egyszerre néztek föl valamennyien az elmés kis szerkezetre, és először észre sem vették, hogy amíg az óra ütött, megérkezett a nagyfőnök is. Pedig tudhatták volna, hogy most is pontos lesz, hiszen legendákat meséltek Rigó János kérlelhetetlen és kísérteties pontosságáról. A nagyfőnök sorban mindenkivel kezet szorított. A kifogástalanul vasalt sötétszürke öltöny nem árnyékszerű szikárságát, hanem inkább dús, fehér haját, boltozatos, magas homlokát, megértéssel, jósággal teli tekintetét hangsúlyozta. — Hát nyugdíjba mész, komám... — húzta közelebb a maga székét Tonnáséhoz, és átkarolta vállát. No, ma mit fogsz fütyülni, kismadaram? — nézett rá vissza táskás félszemmel Tonnás, belemosolygott a nagy főnök szemébe, de nem szólt, csak kigombolta vastag nyakán az inget, meglazította a nyakkendőt. Jókedvűen koccintottak, fölhajtották az első pohár konyakot, és fölszabadultan láttak az evéshez. A Nimród varázslatos hidegtálai és a fanyar villányi borok elcsitították kételyeiket, arra gondoltak, hogy végül is harcostársak ők valameny- nyien a történelem viharaiban, s az út, bizony rögös. — Nem vagyok én költő, most mégis hadd meséljek el egy költőien szép történetet — emelkedett föl egy kis idő után Rigó János a helyéről, és csönd lett, mint kint a csillagok alatt. A történet egy régi-régi nyárvégi estéről, csóró külvárosi gyerekekről szólt. A romos téglagyár mögött, a pusztán árvalányhajat lobogtatott az ősz közeledtét hirdető, hűvösödő szél, a felhők tömötten tülekedtek valamerre délnek ... — Korgott a hasunk kegyetlenül — mondta visszafogott hangon. — A csapat egyik fele tüzet rakott, a másik fele meg elindult, hogy néhány cső kukoricát törjön ... — Vagyis szajrézni — súgta vidáman, de nagyon- nagyon halkan Bakó fülébe Kereki. — Jól megszedtük magunkat, az igaz — folytatta Rigó János, mintha csak meghallotta volna. — És a legszívesebben már úgy nyersen nekiestünk volna a tejes csöveknek, annyira éhesek voltunk. De azért kivártuk, amíg átsülnek a parázson, barnára, édesre, olyan jó szaftosán ropogósra. Heten voltunk, mint a gonoszok — mosolyodott el bűnbánóan —, és azt a habzsolást látni kellett volna. Csak egyvalaki húzódott félre a tűztől. Egy bivaly- nagy kamasz — nézett jelentőségteljesen Tonnásra. — Bámult maga elé mogorván, leszegett fejjel, pedig talán d volt a legéhesebb valamennyiünk közül. „Hát teneked mi a bajod? Mért nem eszöl?” És tudjátok, mit mondott? — emelte meg a hangját. „Mer lopott kukoricából én nem eszek. Ha éhen döglök, akkor se!” És tényleg nem evett a lopott kukoricából. — De nem is döglött éhen — súgta somolyogva Bakó Sanyi fülébe Kereki, és közben tapsolt a többiekkel együtt. Ekkor vette elő Rigó János a kikészített kitüntetést, átnyújtotta az ünnepednek, hosszan kezet rázott vele, átölelte, és intett Franulovicsnak, hogy bonthatja a pezsgőt. A koccintás után Tonnás sokáig mozdulatlanul ült a helyén. A társaság tagjai azt is gondolhatták róla, hogy jólesően elterpeszkedve a karosszékben,, megdicsőülését élvezi. Hitték is, meg nem is, amit a nagyfőnök mesélt. Tudták, hogy gyerekkori jópajtások, de azt is tudták, hogy Rigó már-már eszelősen puritán, Tonnás pedig... hát ugye... — Szerintem sokkal igazságosabb lenne — súgta Kereki-Bakó Sanyinak —, ha most a beszélőre mennénk ünnepelni. — Ne legyél már ilyen ünneprontó! — vonta össze szemöldökét Bakó. Tonnást megzavarta a gyerekkori emlékeknek ez a váratlan felidézése. Gépiesen vette át a kitüntetést, meg sem köszönte, csak el- révülten bólogatott, amikor Rigó János újra átölelte. Nem tudta, mennyi ebben az ölelésben az őszinteség, és soha nem érezte még ennyire súlyosaknak leomló héjait, fölgyűrődő tarkójába is belehasított valami ismeretlen fájdalom. Mért nem meséled tovább, no, mért nem? — vo- naglptt meg húsos alsóajka, de nem nézett föl az abroszról szomszédjára, tanácstalanul rázta keresztbe vetett lábát. A történet ugyanis nem azzal végződött, amivel Rigó János befejezte. A bivaly- nagy kamaszt a hat másik hiába győzködte. Szép szóval nem ment, hát ráakaszkodtak erővel, leteperték. Egyik az egyik karját, másik a másikat, a harmádik az egyik lábát, a negyedik a másikat, az ötödik a fejét szorította le, a hatodik meg — hiába vergődött, vonyított és öklendezett —, szétfeszített szájába nyomta a parázsló kukoricacsutkát. Így volt. Nem felejthette ezt sem el Rigó János. Csak ugyanúgy tudja, mint én, hogy az ünnepléshez az emlékeknek a szebbik fele illik, tolta magát hátrább a csikorgó lábú székben Tonnás. Föltápászkodott, kiszédel- gett a mosdóba, aztán a kerthelyiségbe, egy kis friss levegőt szívni. A kapuban egy hosszú szoknyás, borzas csitrilány virágot árult. A csokrokat esengve nyújtotta felé egy zománcozott tányérkán. Mennyi mocsok tapad az emberhez ennyi év alatt, gondolta, akár akarjuk, akár nem. Szőrös kezefejével elhessegette útjából a virágáruslányt, teli tüdővel beszippantotta a közeli fenyves hűvös ózonját, aztán kitisztult fejjel visszament a többiekhez. Nagy volt a jókedv bent, újabb és újabb szívderítő emlékek merültek fel a múltból, mindenki hangosan beszélt, bele-belenevettek egymás szavába, valaki feldöntött egy pohár bort, észre sem vették. Tonnás visszatelepedett a karosszékbe, élvezettel hallgatta a történeteket, haho- tázott, amikor a többiek ha- hotáztak. még a könnye is kicsordult a kacagástól, -de ő maga egész este nem szólalt meg. Rákönyökölt az asztalra, fejét tenyerébe támasztotta, és a kidöntött bor tócsáját figyelte. A piros lé a szorosan szőtt szálak mentén szivárogva hódított meg újabb és újabb mezőket a damaszt ropogósra keményített havas országából. SZABOLCSI KÖLTŐK VERSEI RATKÓ JÓZSEF: Mama Ültében elaludt s bólogat — bizony, bizony. Mint aki érti a dolgokat — bizony, bizony. Fejét se tudta már tartani — bizony, bizony. Karjára ejteni, hajtani — bizony, bizony. Ültében aludt el s bólogat — bizony, bizony. Vasmarkú fájdalom fojtogat — bizony, bizony. Bűnnek alítják Szeretnék már sás lenni vagy fehér fű vagy gólyahír, hogy hasznomat vegyétek, olyan növény, akinek dolga semmi más, csak nőni, amíg lehet, és újra nőni s teremni bármit itt, ez édes honi tájon; lenne latin nevem, hogy meg ne gyanúsítsanak, ha más talajból nem tudok kihajtani; szeretnék már sás lenni vagy gólyahír, létemmel elbeszélni azt, amit létemmel mondok most is, s oly hiába, mert bűnnek alítják szavaim. MESTER ATTILA: Félúton Álmaim gyakran visszatérnek — az öregkor üzen, tudom — egy ember vág neki a térnek, angyalok jönnek félúton, elébe állnak szárnyasán, (az embernek csak árnya van) egy nagy középen és körötte a többi, mintha énekelne. Állnak előtte szárnyasán, s az embernek csak árnya van, csak árnya van, meg nyűtt kabátja, meg múltja, mint mindenkinek, rágyújtana, de nincs gyufája, áll a félúton s didereg, az angyalok meg fénylenek. Aztán hazamegy, nyűtt kabátban, (mint akinek csak árnya van) motyog valamit angyalokról, s hogy látta őket szárnyasán, előtte álltak félkarélyban, — vagy csak a holdas fák karélya? — gyufát keres, rágyújt s mögötte világló szárnyak eltűnőbe’. TAVASZI TÜKÖRKÉP Amiben a nyíregyházi Bujtos lakói kevésbé gyönyörködnek. (Pristyák J. felv.) KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
