Kelet-Magyarország, 1981. március (41. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-29 / 75. szám

1981. március 29 Idegenforgalom és közművelődés UTAZÁS 81 Egy tanácskozás margójára Budapesten, a Néprajzi Múzeumban kiállítás nyílt Utazás ’81. címmel. Az — el­sősorban — országunkat, ha­zai kincseinket népszerűsítő kiállításra az utazási irodák vitték el kínálatukat. Arról azonban csak kevesek — a meghívottak — tudnak, hogy a kiállítás ideje alatt ta­nácskozásra kérték az ország művelődési központjainak, utazási irodáinak, az OTSH- nak, a Tájak — Korok — Múzeumok akciónak a kép­viselőit, hogy megbeszéljék, hogyan hangolható össze az idegenforgalom a közművelő­dési célokkal. Országos fel­adatok egyeztetése volt a cél, mégis egy sor megyei tenni­való fogalmazhatódott meg a résztvevőkben. Nekünk sem kell messze mennünk ahhoz, hogy tud­juk: kevesek és kevéssé isme­rik Szabolcs-Szatmárt, ezt az irodalmi, történelmi neveze­tességekben, néphagyomá­nyokban gazdag megyét. Csak kifogás lehet, hogy Budapest­től is messze vagyunk, ami­kor százak látogatják a bolgár tengerpartot, nézik meg az Akropolist, pihennek a fran­cia Riviérán. Néhány éve ke­vesen tudtak az őrségről is, ma viszont már büszkén be­szélik a vasiak, hogy felfe­dezték őket honfitársaink is. (Ausztriából már hosszú évek óta szerveznek társasutakat az Őrségbe, megelőzve a ma­gyar utazási irodákat.) Egymás mellett dolgoznak olyan intézmények, amelyek mindegyike fontosnak tartja, hogy hazaszeretetre, honis­meretre nevelje az embere­ket, mégis kihasználatlan marad egy sor lehetőség. Gon­dot jelent, ha egy-egy külföl­di csoportnak programot kell adnunk, amikor komoly si­kerekkel büszkélkedő ének­karaink vannak, amelyek ápolói lehetnének a megye népdalkincsének is. Rendez­vények során minősítjük a népi hagyományokkal fog­lalkozó amatőr előadókat, s nem jutott még senkinek se eszébe, hogy ezekre az ese­ményekre csoportokat szer­vezzenek, kirándulókat tobo­rozzanak s ott, akkor való­ban élő jaépműv észetet kap­nának. Megyénkben is sokan hó­dolnak a Tájak — Korok — Múzeumok mozgalomnak, gyűjtik a pecséteket a kije­lölt történelmi emlékhelye­ken, a múzeumokban, s a múzeumi hónap alkalmából is rendre osztogatják az arany jelvényeket. De meny­nyivel többet kapnának a tú­rákra vállalkozók, ha tud­nák, hogy a felkeresett hely­ségekben milyen programot kínál például a művelődési ház! Emlékházak, múzeumok ad­hatnának otthont a helytör­téneti kiállításokkal egy idő­ben citerazenekaroknak, szó­listáknak, s szerezhetnének híveket a tájegységnek. Bel­politikával foglalkoznának akkor is a vetélkedők, ame­lyeket úttörőknek, KISZ- eseknek, szocialista brigádok­nak szerveznek, ha az ország hagyományaiból kérdezné­nek, országismeretből vizs­gáztatnának. Az először látogatott he­lyeken jó, ha van idegenve­zetőnk. S miért ne kérhet­nénk kalauzolásra a honisme­reti szakköröket? Sokszor je­lent gondot az iskoláknak a kirándulások megszervezése. Miért ne készülhetne általá­nos- és középiskolások részé­re kirándulás-„étlap” vala­melyik utazási irodában itt, a megyében? S akkor már csak a pedagógus leleményességén múlik, hogy Szatmárcsekén Kölcseyt, Tiszacsécsén Mó- riczot, Tiszabecsen Szabó Lőrincet, Nyíregyházán pe­dig Váci Mihályt idézzék. Azt is tudjuk, hogy szinte minden községnek van egy megszállottja, amatőr faluku­tatója. A kirándulások utáni szalonnasütésen bizonyára szívesen hallgatnák a cso­portok, hogy milyen mesék, hagyományok élnek a falu­ban, ha tudnák, hogy hol,, kit kell keresniük. Jó ötlet volt a tanácskozás. Az is, hogy a Néprajzi Múze­um fogadta be a hazai uta­zásokat népszerűsítő irodák kiállítási anyagát. Talán töb­ben eljutottak így azokba a kiállító helyiségekbe is, ame­lyek igen gyakran üresek, pe­dig népi kultúránkat kínál­ják megtekintésre, megisme­résre, s talán egyre többen lesznek, akik élőben is látni akarják majd hagyományain­kat. J. A. soltész évá: Rekviem Modortalan fafaragvá- nyok — nézett végig Eszter az oldalhajó sátán- és po- kolfajzat-gyűjteményén. Mennyivel szolidabbak, esengő-áldásosztó tekinte- tűek a főhajó kő- és már­ványszentjei. Mennyivel szo­lidabbak? Bibliai férmo- solyuk visszafelé szól. Esz­ter számára csak torz gúny- vigyor. A felharsanó orgo­naszó a kapuig kergette. Az utolsó boltívnél még visz- szanézett Krisztus görcsösen egymásra tapadó lábbujja- ira. \ — Talán gyónni akar­tam? Nevetséges, hisz csak én adhatom meg önmagám­nak a „feloldozást”. Dávid nem érzi bűnnek, csak PROBLÉMÁNAK. „Ave Maria... Gra­cia ...” — nem is tudok imádkozni, HISZ ateista va­gyok — tűnt fel Eszternek ideológiai múltja. RAPID ... CACIB ... MA ITT... — összemosódott reklámszövegek a hirdető­oszlop papírfoszlányain — „Családtervezések napi áron ... Minden újabb gye­rek után sorsjegyet kap ... Családalapítási kiállítás a Szapora Nemzetek Csarno­kában. Ki Tud Több Ivadé­kot összehozni? — címmel több éves vetélkedő a Rádió Szórakoztató Osztályának szervezésében.” Hm ... Dávid cinizmus­sal vádolná, ha hallaná. NEKÜNK sikerült. „Kafkai, és dürrenmatti szorongásos lét- és bizton­sághiány ...” — zúgtak benne az iskolai töredék verssorok. Dávid havi fixe, és lakáskilátásai még egy melankólikus marabut is sajnálkozásra késztetnének, nemhogy egy esetleges hit­vest. Eszter belökte a „Váró csak nőknek” feliratú ajtót, hogy a tej üvegen átsejlő ár­nyak közé vegyüljön. A Bizottság gyorsan, ütemesen kérdezett, mélázásra nem volt idő. Szinte rá se néztek, csak a kitöltendő papírokkal bíbelődtek. Fénylő kórházfolyosó, fénylő fehér padokkal, fény­lő levelű dísznövényekkel. Eszter korlátot markolászó keze, míg az orvos nyugtató, és eligazító szavait hallgat­ja. Nem is figyel rá, faarc­cal bólogat. „Ó, Fénylő folyosók, tá­gulások, kanyarok és ívek! Belső elveszejtésem lidérces reggele!” Hálóingben ült egy hosz- szú, hányadékszínű pad szé­lén. Egyedül volt, csak a lengőajtó rezgett még egy nagyhasú nő után. Szóra, jelre, intésre várt, hogy el­merülhessen Végre az ön­pusztító fájdalom értelmet­lenül feneketlen mélységé­ben. A kékes fényű terem­ben beöltözött alakok vár­ták, hogy gépiesen nekilát­hassanak a műveletnek. Eszter kapaszkodót, tekin­tetével körüljárható pontot keresett a mennyezet sivár­ságán. Kezével önkéntele­nül, és gyermeki odaadás­sal az ápolónő keze után ka­pott, végig úgy szorítva, mintha ez a kis fájdalom el­nyomhatná a Másikat. ... És ismét a fénylő fo­lyosók. Szikkadt pálmák, pizsamás betegek úsztak el mellette az akváriumszerű világításban. Tolókocsiban ült, tempózva tolta a vénülő beteghordó. Ismeretlen szo­ba közeledett, feléje forduló, közöny-álarcú arcokkal, do­hogó takarítónővel. Frissen felmosott padlón emelte át az öreg, behelyezve, mint egy tokba, a frissen felhú­zott kórházpecsétes ágyne­műbe. Belesüppedt a fertőt- lenítőszagú kábulatba, hogy ne érezze a lábai között nyirkosán tapadó vattacso­mót, ne hallja az utcáról be­szűrődő „életszagú” hango­kat, ne súrolja arcát az ápo­lónő szigorú tekintete, és ne kelljen Dávidra gondolnia. Reggel tért magához. A redőny falra vetített fény­rózsái már kinyíltak felette, hogy a náp járásával odébb kússzanak, és végül sóhaj nélkül eltűnjenek a nővér erélyes, redőnyfelrántó moz­dulatára. színészportré Haumann, a gumiarcú Egy vérbeli alctor a Hadáchból Középiskolás korában orvos szeretett volna lenni. De szí­nész lett. Gyógymódja egysze­rű, de roppant hatásos: meg- ríkat, megnevettett, megdöb­bent és elandalít — feloldja a bennünk keringő feszült­séget, megszabadít — hacsak néhány órára is — a minden­napi gondoktól, problémáktól. Vérbeli aktor, talpától ko­pasz fejebúbjáig. Gumiarca van. Smink nélkül is tökéletes átlényegülésre képes. Arcával, szemeivel, kézjátékával, test­tartásával, minden porcikájá- val. Élő embert képes for­málni a legegysíkúbb, a leg­változatosabban megírt sze­repből is. S azon kevesek közé tartozik, akiknek min­den szavát értjük, még a leg­távolabbi széksorokból is. Pedig ... korántsem volt egyenes, töretlen az út, ame­lyet végigjárt a népszerűség, a siker Parnasszusának csú­csaiig. Alig egy hajszálon mú­lott, hogy nem vették fel a Színművészeti Főiskolára, s az első időkben szinte min­den vizsgáján épphogycsak átcsúszott. Vidéken — -Debre­cenben és Pécsett — eltöltött évei után szerződtette az ak­koriban megalakult, s azóta megszűnt Huszonötödik Szín­ház. Amikor megkapta első feladatát: Platon Szokrátesz védőbeszéde című monodrá­máját, megrémült. De meg­birkózott vele. Sporthasonlat­tal: kétvállra fektette. A kö­zönség — a jó értelemben vett szenzációkra mindig fogékony pesti publikum — zarándo­kolni kezdett a Rottenbiller utcába, egy kis kultúrházba, ahol a Huszonötödik Színház működött, albérlőként... Haumann Péter ezzel a sze­reppel berobbant az ország színházi közéletébe. Nemcsak a közönség fedezte fel, de a film, a televízió, a rádió, s gyors reagálással a kritika is. A következő évadra a Jó­zsef Attila Színházhoz szerző­dött,.1973 óta pedig a Ma­dách Színház társulatának egyik vezető művésze. Hosszan sorolhatnánk emlé- keztes szerepeit, mindenek­előtt Csicsikovot a Holt lel­kek című Gogol-drámában. Alakításáról nemcsak lelken­dező kritikák adtak hírt, de nagylélegzetű tanulmányok is. Sőtér István így írt róla: „Játékában az egyszerűség érvényesül, a színészi egyéni­ség pedig mindvégig a tárgy­nak rendeli alá magát”. Sza- konyi Károly szerint: „Töké­letesen pontos jellemrajzot ad Csicsikovról. Fel nem sorolha­tó, hogy mennyit tud erről az alakról. Nincs hely arra, hogy alakításának minden mozza­natáról beszéljek, pedig já­téka arra sarkall, annyira eleven, valóságos élmény”. Így vall önmagáról: — Pályám kezdete óta mindig is gondot fordítot­tam arra, hogy teljes szemé­lyiségem, egész testem részt vegyen a színészi játékban. A mozgással, mozdulatokkal persze gazdaságosan kell bánni, mert nagy a túlzások csábítása. Ezt jogosan szóvá tette néhányszor á kritika is velem szemben. Mégis vélem: nem elég csak a szó ereje, az egész személyiséget bele kell vinni a játékba. Persze na­gyon fontosnak tartom a szép színpadi beszédet. Az érthető­ség a színész egyik legfonto­sabb tulajdonságai közé tar­tozik. Én kezdetben nagyon rosszul beszéltem, de szeren­csére a főiskolán nagyszerű beszédtanár: Fischer Sándor kezébe kerültem. Sokat gya­koroltam otthon is. Némi hi­úság is vezetett. Nem mások közül akartam kiválni, in­kább önmagam korábbi tel­jesítményeit igyekeztem túl­szárnyalni. Feledhetetlenül félelmetes 111. Richárd volt Shakespeare drámájának tévéváltozatában. Tündéri csirkefogó Tersánsz- ky Kakukk Marcijában, fer­geteges humorú komédiás a Városmajori Színpadon né­hány évvel ezelőtt bemutatott Bolond vasárnap című Kata- jev-vígjátékban, korlátoltan ügybuzgó honpolgár Dömöl- ky János A kard című film- vígjátékában és eredeti fel­fogású Lucifer Az ember tra­gédiája hanglemezváltozatá­ban. (Amikor a Madách Szín­ház a minap műsorra tűzte a tragédiát, sokan „tippeltek” arra, hogy ezúttal is ő lesz az örök tagaadás szelleme ...) A tévé legutóbbi szilveszte­ri műsorában merőben új ol­daláról ismerhettük meg: mint Csehov Három nővér­ének egyikét. Férfiszínész — szoknyaszerepben — múlha­tatlanul groteszk jelenség, s elég egy hajszál, hogy át­csússzon az ízléstelenségbe. Nos: Haumann tudta — hol a határ. Az idei évadban ismét há­lás lehetőséget kapott a Ma­dách Színházban, Ronald Harwood Az öltöztető című színművének címszerepében. Amit Mensáros Lászlóval ket­tesben produkálnak, az ép­penséggel nem shakespeare-i Haumann Péter a Sok hűhó semmiért című Shakespeare- vígjátékban színvonalú darabban — az átlényegülés, a vérbeli szín­játszás magasiskolája. S ne feledkezzünk meg leg­újabb alakításáról Dürenmatt A baleset című keserű ko­médiájában. ö az a jelenték­telen külsejű angol textil­ügynök, aki egy megrendezett bírósági színjáték áldozata lesz. Tucatjával ismerhetünk olyan színészeket, akik a szín­padon többnyire „privátok”, a magánéletben pedig szün­telenül „alakítanak”. Hau­mann Péter — szerencsére — mindezek fordítottja. Nin­csenek látványos színészi „allűrjei”, magánemberként legszívesebben visszahúzódik meghitt családi fészkébe, ahol felesége, három tündéri kis­gyermeke és Bence, a hatal­mas, ám roppant szelíd ko­mondor várja a próbák, filmforgatás, színházi fellépés után. — Mivel tölti szabad ide­jét? — Ha a gyerekek lefeküd­tek, zenét hallgatok a legszí­vesebben. Dicsekvés nélkül mondhatom: szép lemezgyűj­teményem van, elsősorban komolyzenei művekből. S ha épp „beesik” egy szabadnap: vállamra akasztom öreg mor- dályomat, s vadászni indulok, őszintén szólva: mindeddig nem sok kárt tettem a hazai vadállományban. No és an­tik bútorokat gyűjtök, persze csak módjával, hiszen az ilyesmi nem éppen olcsó mu­latság ... A pénzre pedig nem „hajtok rá”, nem vállalok el akármit, csak azokat a „há­zon kívüli” feladatokat, ame­lyekben nekem is örömöm telik. Garai Tamás rá fiúk című bohózatban (MTI Fotó — KS) KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom