Kelet-Magyarország, 1981. március (41. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-22 / 69. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. március 22. BARTH A GÁBOR: A főnök magánya Megszólítanak: — Jónapot főnök. Adjon egy kis tüzet... Használunk egy szót az úr, az elvtárs, a szaktárs helyett. Általában akkor, ha kér valaki. Megtisztel a szóval? Igen, de ugyanakkor el is választja magát a megszólítottól. Nem egyszerű nyelvészkedés ez. Vezető beosztásban dolgozók panaszolják: ahogy főnökök lettek, úgy változtak meg körölöttük az emberek; úgy kezdtek érezni maguk körül valamennyi idegenséget, úgy lettek kívülállók, vagy talán csak kívülállóbbak a többiektől. Van egyféle elnagyolt vélemény arról, hogy aki főnökké lesz, az megváltozik. Durvábban: idegene- dik. Törvényszerű lenne ez? Aligha. Tény, hogy fórumon, ahol vállalni kell azt, amit kimondunk, ritkán beszélünk erről. Csúnyán hangzik, de ki-ki szálljon magába: a divat, hogy magánbeszélgetéseinkben szidni szokás a főnököket. Általában, de ha nem kell félni a vélemény visszamondásától, személy szerint is. Jó ez? Gondolkodtatni szeretnék róla, de beszéljenek helyettem a történetek. A kitüntetést kapott brigád zsiványpecsenyesü- téssel ünnepelt a Tisza-parton. Volt inni- és ennivaló, nem hiányzott az ilyenkor szükséges jókedv sem. Ismerős jogon ültem közöttük és aranyos embernek láttam mindőjüket. Ekkor megérkezett az ünneplésre meghívott főnök, a szövetkezet elnöke és egy főosztályvezető. Az új vendégek is vidámak voltak, közvetlenek és kedvesek, de egyszeriben mindenki másképpen volt vidám, mint addig. A csinos — addig kedvvel flörtölő — ifjú hölgy tartózkodóvá szelídült, a lusta, akit addig elzavarni sem lehetett gallyért, egyszeriben serénnyé lett, a hússal bánó fontoskodóbb, az addig csendes szerepelni akaró élénk. Az átváltozást senki sem kérte, semmi sem indokolta és feltehetően maguk a szereplők sem vették észre. Az elnök? Ö így szokta meg, így ismerte őket, ahogyan a szerepüket játszani kezdték. Később beszélgettünk és akkor elmondta: — Én itt ebben a városban vagyok valaki, mert ezt el is várják. Lehet, hogy én sem voltam jóked- - V.Ú azon a délutánon, lehet, hogy ideges voltam, fe- _$£Ült, de,éf) se tehettem meg, hogy ne legyek olyan, mintha jókedvű lennék. Félreértenék, félremagyaráznák. Ezt volt a legnehezebb megtanulnom. Nem mondom, hogy mindenki akar tőlem valamit, rangot, jutalmat, érvényesülést, de nagyon sokan akarnak. Ha mást nem, egy rossz szót mondani a másikra. Milyen a jó főnök? Űj fogalmakat kell megszoknunk. Egy vezető lehet jóindulatú, barátságos, megértő, közvetlen és kedves. Rossz főnök lesz, ha az üzem, gazdaság, hivatal, vagy éppen bolt nem ér el megfelelő eredményeket. Egyre inkább igaz: nemcsak a társadalomnak vannak elvárásai, hanem a beosztottaknak is. Az eredmény pénzt ér, jó közérzetet ér és ezért a főnöknek sokmindent megbocsátanak. Szidják a háta mögött, mint embert, de ez a szidás inkább a társadalmi megszokottságnak áldozó póz, mint vélemény. A gyárigazgató: — Gyárat kellett csinálni. Többnyire üzemhez nem szokott, a szakmához nem értő emberekkel. Maga a négy fal és benne a gép még nem üzem. Csak akkor lesz az, amikor a benne dolgozó ember megtalálja a helyét. Nézz ki az ablakon: itt az udvaron nem látni csellengő embert, trécselőket. Nem járunk át a másik műhelybe ellenőrizhetetlen indokokkal. Amikor idekerültem, itt természetes volt, hogy be lehetett jönni dolgozni egy vagy két féldeci után. Nem voltam népszerű. Még a nagyközség vezetői se nézték jószemmel a fegyelmiket és a néhány szükséges elbocsátást. Ahogy aztán jöttek az eredmények, úgy változott a hangulat körülöttem. Nem szeretnek, pontosabban sokan lehetnek, akik nem szeretnek, de valamiképpen elismernek. Az, hogy viselkedek-e, más vagyok-e mint amilyen valójában nem tudom. Természetes, hogy más vagyok egy idegen társaságban, más otthon és más itt, de ez nem szerepjátszás. Én sem lehetek más, mint amilyenek az emberek körülöttem. • Főnöki magány? Egy bizonyos: ezt a magányt nem a vezetők keresik. Hamarabb változik körülöttük a légkör, mint ahogyan ők változnak. — Beosztott voltam ugyanitt. Volt megszokott kártyapartink, közös programunk. Mondhatnám haverok voltunk. Aztán engem kineveztek. Megmondtam, hogy ulti közben semmit a cég ügyeiről. Még egy mondatot se. Játszunk és kész. Volt, aki elfogadta ezt, volt aki kikopott a partiból, mert képtelen volt ugyanazt az embert látni bennem, aki addig voltam. Közben, bármennyire is nem volt így, suttogni kezdtek, hogy kártyázás közben mi mindenről eshet szó. Ha sárral dobálják az embert, az se rosszabb. Végül sok dolgom lett, megesett, hogy kikimaradtam a partiból. És akkor a szemembe mondták a barátaim, hogy nekem már nem elég jó az ő társaságuk... Termelőszövetkezeti elnök: — Tudod, hogy fociztam még az egyetemen is. Kijöttem, elnök lettem. Rengeteg bajom van. Rossz adottságok, olykor értetlen felsőbb vezetés. Támadtak a melléküzem miatt, de úgy, hogy még a feleségem se kaphatott a munkahelyén jutalmat. Miattam. Egy örömöm, kikapcsolódásom volt: délben, amikor itt az ablak előtt az ebédszünetben pattogni kezdett a labda, kimentem a srácokhoz kiskapuzni. Nos, egyszer egy traktoros gyerek istentelenül megrúgott. Hetekig sántítottam. Ott mondtam neki valami vadat, amit a pályán is mond ilyenkor az ember. Ez nem lett volna baj, de az én rúgós traktorosomat néhány nap múlva elkapták egy csúnya feketefuvar és lopás ügyében. Fegyelmi, elbocsátás, ahogy ez a hasonló esetekben is természetes. Pár nap múlva visszahallottam, hogy a traktorost azért rúgták ki, mert a pályán belerúgott az elnökbe. Védekezzek? Hogyan? Nem focizom, néha vadászok, ott legalább felszabadul az ember. Igaz, emiatt is suttognak, hogy nem jó nekem a magamfajtájú társaság, de már mindegy. Ami a leggonoszabb az egészben, hogy amióta jóra jött körülöttem a. világ, akkor a feleségem is elkezdett jutalmakat kapni. Hát ezért van főnöki magány. # Nem ők csinálják. Középüzem vezetője mondja: Szívesen sétál, szívesen jár gyalog, vagy éppen autóbuszon. Ma már gépkocsival megy be a gyalog tízpercnyire levő üzembe. — Mentem gyalog. Lassítottak előttem, hogy utolérjem őket, siettek mögöttem, hogy véletlenül utolérjenek. Az első mondattal megdicsértek valakit, a másodikkal ugyanazt az embert megmarták.. Ügy éreztem, hogy kiszolgáltatottja vagyok az ügyeskedéseknek. És akkor figyelmeztettek, hogy az is kezd gyalog járni, aki addig minden reggel kocsiba ült. A busz még rosszabb volt. Ott egyszer mondtam meg valakinek, hogy vállalati ügyekről nem beszélgetek, akkora pletyka lett a nagyképűségemről, hogy a központból hallottam vissza. Most itt sül a kocsim az ablak előtt... Bizonyos, hogy vannak, akadnak olyanok, akik azért szólják meg a középüzem vezetőjét, mert szinte a szomszédban lakik, de kocsival „flancol”. Kiszolgáltatottság. — Nagyító alatt élünk — mondja egyik városunk vezetője. — Amióta élek, szeretek beszélgetni, menni, hallani, látni, barátkozni. Nos, ha én megyek most valahova, akkor nem köszönhetek egy jóízű „Adjon istent” és nem nézhetek meg valamit. Az emberek nekem nem köszönnek, hanem köszöntének és nekem nem nézni, hanem szemlélni, vagy megtekinteni illik valamit. Más: tudom magamról, hogy hangosan, feltűnést keltőén nevetek. Ha jön a színház és valamilyen komoly darabot játszik, akkor is meg kell néznem, ha éppen nem érdekel túlságosan. Ha vígjátékot játszik, akkor nem annyira kötelező, hogy ott legyek, de nem merek elmenni, mert félek, hogy kirobban belőlem a nevetés. És nincs kizárva, hogy akkor mindenki röhögni fog. Mosolygok hát, de lehet, hogy akik jóízűt nevetnének, engem néznek és csak mosolyognak. A vezetői szerep valóban szerep. Szükséges, szép és fontos, de a közönség mindig úgy látja a színészt, ahogyan látni akarja. Vezetők panasza, hogy bizony nem vagyunk a legjobb közönség. Nem túlzás: a legtöbb ember, aki fórumon kívül „bátran” kritizál, magát különbnek, tehetségesebbnek, okosabbnak hiszi. Már maga az, hogy nem ő a főnök, ok arra, hogy hibát keressen benne, megbántódjon még azért is, ha kedvére nem hízeleghet. Van mindebben történelmi örökség. Más népek már élték, amikor mi hírből is alig ismertük a demokratizmus tudományát. Negyven éve sincs, hogy a községi jegyzőnek beadott kérelem alján a következő, ma már elrettentő szöveg szerepelt: „Alázatos kézcsókjaimmal könyörgök Jegyző úrnak, hogy elesettségemben kegyes szívvel megszánni szíveskedjék.” Ma a szíveskedjék szót is nehezen írja le egy fiatal és borzad, ha tisztelettel kell kérnie valamit. Változunk hát, de cipelünk is egy csomó terhes örökséget. Nem hiszem, nem is írom, hogy vezetőink mindegyike mentes ettől a betegségtől. Nem az, hiszen minden főnök, beosztott is valahol, nem az, hiszen vannak, akik a vezetői beosztást a társadalomból kiemelő státuszként fogják fel és a felelősség helyett a hatalmat élvezik abban. Vannak, ha nem is sokan. Ám mindaddig, amíg egy ilyen lesz, ő lesz a példa. • Milyen a főnököd? — kérdezik egymástól az ismerősök és mesélik a történeteket, többnyire olyat, aminek a felét ők találták ki. — Milyenek az embereid? — kérdezik egymástól a főnökök, és mesélik a történeteket, közöttük olyat, amit kitalálni véltek. És „viselkedik” a beosztott a főnök, a főnök a beosztott és mégnagyobb főnök előtt. Mögöttünk a fiatal nemzedék már úttörőkorában protokollt tanul egy-egy őrsi gyűlésen, felnőtt-majmolón ma- gázza egymást a két barát a KISZ-gyűlésen. Viselkedik, mert akkor becsülik, ha ezeket a külsőségeket tanulja meg jól. Ezek a gyerekek is felnőnek. Főnökök lesznek, vagy beosztottak — egyremegy. Egymáson rontanak. A történeteket ezért mondtam el. Főnöknek hívott, aki tüzet kért, mert más voltam mint ő. Szóltam volna, hogy nem akarok főnök lenni, de már nem volt kinek. Ott álltam kirekesztetten. Egymagámban. I JUHÁSZ GYULA: Bartók Béla Erdély erdői zúgnak. Tiszai tájak sírnak, Ezüst és arany erdők, Panasza jegenyéknek, Borongó, barna felhők. Halottas őszi rétek, Hárfái Nemerének, Zúgó, fekete nyárfák, — Si rámos dajkaének — Magányosak és árvák A dalaidban. A muzsikádban. És fölérez és fölzeng Az áhítatos, ős, szent. Az ázsiai mély, nagy, Szilajbús, büszke méla, Pogány és boldog lélek, A régi, régi Éden A zenédben! A magyar nyelv hetéről Á szavak kincse S yönyörű kincsünk a szó, miénk a nád, a víz, a szél, a Nap; lám, vagyonunk töredéke is mily beláthatatlan messzeségbe hívhat... Mérhetetlenül gazdagok vagyunk, miénk minden, aminek nevet adott az ember, minden, ami volt, amit elődeink kínnal és örömmel kiszakítottak maguknak a végtelen világból, amit megismertek, amit feltételeztek, amire ráhibáztak, minden-minden, amit a közlés kölcsönös szükséglete velük elneveztetett... most bennünk torlódik, agysejtjeinkben halmozódik, s néha úgy érezzük, hogy mindez itt van a nyelvünk hegyén. Ám mindent egyszerre ki nem mondhatunk, a szavak használatának értelmes rendje van, és ez a rend kötelez. A szavak kincse akkor kincs igazán, ha a másik emberhez utat talál. Elsorvad ez a kincs, ha fösvényként zárjuk magunkba, és értéktelen lesz; ha fecsegünk. Örökségünk nemcsak az emberi nyelv, a magyar beszéd, a szó; örökségünk a szavak rendje is. És a szavak rendje fegyelemre int. Mert ahogy nem lehet költő, aki ezt a fegyelmet — nemzeti létünk lényegi részét — béklyónak érzi, aki nem vállalja önként, hogy képes legyen másokat gazdagítani, éppen úgy nem lehet teljes értékű ember, aki a szavakat kellő rend nélkül fecsérli. A szavak kincse csak másokban mérhető. Sokféle rendje van e kincsnek; igazgyöngyökként fűzhetjük szabatos mondatokba, készíthetünk belőle tompafényű láncot, amelyben egy-egy szó ékkőként ragyoghat, lehet e rend nehéz veretű fegyver, vagy bármi más drága szerszám, ami értéket teremt; lehet ívfény, ami lángra gyújt, lehet villám, ami porba sújt, lehet ringató fuvallat, csatába hívó kürtszó, kilencágú korbács, hímzett palást, örvény, diadalív, szerpentinút egy hegyre és tovább: hasonlíthat a fecske röptére és megreszkettetheti a szíveket. De ez mind csak másokban mérhető. Eszünkbe jut-e ez, amikor megszólalunk? Megfordul-e fejünkben, hogy a beszéd.. . felelősség. Hányszor vagyunk úgy, mi emberek, hogy éppen a kimondott szavak, a saját szavaink emelnek falat közénk. Hányszor' merül el a legszebb szándékunk is a szavak ködébe, hányszor reked ez a szándék a mondatpanelek rettentő börtönébe; hányszor issza fel itatósként a szakmai, vagy a mozgalmi zsargon! És a legszörnyűbb, hogy általában akkor bástyázzuk körül magunkat szavakkal, amikor magunkból kellene megmutatni valamit, amikor volna mit mondanunk, és fontos lenne, hogy minél többen figyeljenek ránk. Pedig tudjuk jól — hisz sokszor tapasztaltuk, amikor más beszélt —, hogy csakis a gondolkodtató, vagy az érzelmet fakasztó szónak van ereje, a többi mind — bárminő szabatos rendbe is álljon — untat, kábít, álmosít. És azt is tudjuk, hogy mások szavainak bennünk mikor van foganatja. Akkor, ha a beszélőt nem maga a beszéd, hanem a közlés vágya hatja át, ha gondolatot akar megértetni, ha önnön bűvkörébe kívánja vonni hallgatóját, s mindehhez saját magából igyekszik szinte kiszakítani a legmegfelelőbb szavakat, ha nem fél, nem szégyelli és nem lusta temérdek kincséből válogatni. M indezt tudjuk, mégis, ha ránk kerül a sor, ha nekünk kell vagy kellene másokban gondolatokat, érzelmeket keltenünk, félünk, szégyenkezünk, vagy lusták vagyunk magunkat megmutatni, ezért is kérünk szót oly ritkán egy-egy fórumon, s ha szót kérünk mégis, ezért ismételjük a már sokszor hallott, magunk által is únt szófűzéreket, csak mondjuk, mondjuk a „magunkét” (ami tulajdonképpen nem a miénk), és másokban keressük a hibát, ha nem figyelnek ránk, vagy — rosszabb esetben — észre sem vesszük, hogy szavunk közönybe hull. Márpedig ha ezen változtatni nem vagyunk hajlandók, vagy nem leszünk képesek, szavaink kincse megfakul, rendjük végtelen gazdagsága lassan elsorvad bennünk, és előbb- utóbb üresek, kongók leszünk, mint a hordó, amelyből a bor már kifolyt, s nem másokban, bennünk fog kiapadni a gondolat, az érzelem. A. G. Ház kerítéssel — fal Gyula festményének reprodukciója.
