Kelet-Magyarország, 1981. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-18 / 15. szám
1981. január 18. 00 „Virág u. 17.” — 1979. (Zsák Z. felv.) {ÉGI HÁZ. Krutilla József tusrajza vei kapcsolódik. Minthogy szereti a mozgást — maga is örökké mozgó egyéniség —, fő törekvése, hogy ezt a mozgást ragadja meg, durván szólva, mintegy pillanatfelvételt készítsen róla. Műveinek ez bizonyos feszültséget ad. A drámaiság mellett az érzelmek színessége egyenrangú tényezőként ráüti bélyegét alkotásaira. Művei formailag változatosak, frissek, olykor észlelünk némi utánérzést, de ez mindig, minden művésznél, a legnagyobbaknál is így volt. A nagyoktól nem szégyen tanulni, különösen akkor nem, mikor valaki már bizonyos szintézist magáénak mondhat. Jellemző művei az 1978-ban készített „Üj lakás” és az 1979-es „Virág u. 17.” című körplasztikái. Az említett kvalitásokon kívül ezeken nagyon jól megfigyelhető a kifejező mozdulatok szépsége, az ötletesen fellazított és megoldott formavilág, mely körbe járva, minden nézetből egyaránt lenyűgözően érvényesül. Művészünk tele van tervvel. Jelenleg a TIT megbízásából egy Béssenyei-érmen dolgozik, s készül a pécsi és soproni biennálékra. Erre már kész van a Sztravinszkij - érme és a „Biciklizés” c. kisplasztikája. Az üveg lehetőségei nagyon foglalkoztatják, ezzel kapcsolatban az Uni- versil ígért segítséget. (A bemutatkozó kiállítását is ennél a vállalatnál tervezi.) A „Szabolcsi harangok” című éremsorozatának terve közelebbről is érdekelhet, bennünket, valami kultúrmisszió tudata bukkan ez esetben a felszínre. Mi más is lenne ideillőbb jó kívánság a most már az igazi művészi pályán elinduló Sebestyén Sándornak, mint Schiller „Ének a harangról” című költeményének két sora: „Maradjon örökre zölden az első szerelem szép ideje!” Koroknay Gyula „Üj lakás” — 1978. Mégis művészpályán A képzőművészeti főiskolára nem vették fel 1968- ban. Tizenkét évvel később a Képzőművészeti Alap tagjai közé fogadta. Legfiatalabb képzőművészünk. Sebestyén Sándor esete példázat lehet arra, hogy az emberi akarat, kitartás mire képes. Vagy talán ez már nem is akarás dolga? Nem inkább arról beszélhetünk-e, hogy ez már egyfajta megszállottság, egy olthatatlanul lobogó tűz, melyben maga az ember az őt uraló, felette álló erő hatalmába kerülve nem tud másként cselekedni? 1949-ben született Kisló- nyán, a mai Lónyán. Helyben járt általános iskolába, Vásárosnaményban gimnáziumba, hol 1968-ban érettségizett. Hogy nem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, állatorvosnak szívesen tanult volna, végül is elment vendégmunkásnak az NDK- ba, a jénai üveggyárba. Itt kitanult szakmunkásnak, s minden szabad idejét arra fordította, hogy beutazna az országot, s megismerkedett művészetének nagy hagyo- mányival. Három év elteltével Nyíregyházán az Univer- sil vállalatnál dolgozik 1979. júniusáig. Öt hónapig a Képzőművészeti Vállalat öntödéjében segédmunkás, de novemberben már az Ifjúsági Park keretében működő művésztelep öntőműhelyét vezeti. És itt tanítója, Győrfi Sándor szobrászművész nevét nem lehet említés nélkül hagyni, aki a bronzöntés területén az egész ország egyik legjobb szakembere. Életrajzának nem kis állomása az az értesítés, miszerint 1980. november 1-től kezdve tagja a Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapjának. Ehhez a teljesítményhez az első szerény, majd egyre határozottabb lépéseket természetesen korábban megtette. Az 1974-es őszi tárlaton ugyan már szerepelt, de művészeti fejlődésére legnagyobb hatással a Tóth Sándorral való megismerkedés volt, 1976 őszétől járt a szakkörébe, s mesterének őt vallja. A megyei őszi tárlatokon minden évben szerepelt, legutóbb a „Biciklis” bravúrosan megoldott kisplasztikája a „Kenyér” (a kukában) és az-„Ady” — ugyancsak kisplasztikák —, keltettek nagy figyelmet, „Sanyika” című szobrát a megyei tanács vette meg. Párhuzamosan országos kiállításokon is szerepelt. Szegeden, Vásárhelyen háromszor vett részt országos tárlaton, de kiállították műveit Tatabányán, a Nemzeti Galériában és Ogyesszában is. Utóbbi helyen az „Orenburg! építők” sorozattal. Mint fiatal, pályakezdő művész a szakmai ismeretek birtokában és nem kevés tapasztalat árán ad formát gondolatainak. A valósághoz az éles szemű megfigyelés erejePARDI ANNA: Téli vers Elvarázsolt függés. Most a földfelszín, máskor meg az ég. Pillantások tusája, a fehérre spontán lelkesedés, majd bánat, ismeretlenek között ismerős érzéseim havával. Megtalálom karórámon az időt. Csüggedésem cáfolják a friss levegőjű fák. Sok ember éneke ez a Magyarország. Már fiatalon is meghallottam örökkévaló és hétköznapi himnuszát. Jönnek az angolok ? — Mikor jönnek az angolok? — kérdezte a mester, aztán nyakon legyintette a bütyköst, sűrű gégelengése igazolta, hogy jó járata van a homoki vinkónak. — Az angolok? — ámult az idegen. — Minek jönnének ide az angolok? — Mert mondják. o A kovácsműhelyt a major szélére rakták. Folytatásaként ott volt a dohánysimító, azon túl a lóistállók és a dohánypajták. A késő ősz ellenére derült, szép volt az idő. Az akác még alig hullajtottá a levelét, a fogatosok lajbira vetkőzve kurgatták a lovakat. Egy nyolcéves fiúcska mezítláb trappolt a korcs puli után. Az asszonyok, lányok évőd- tek az idegennel. — Aztán mit ír, majd rólunk? Sári nénit ki ne felejtse! — Miért? Ki az a Sári néni?4 — Én vagyok lelkem. Egy meghatározhatatlan korú asszony bukkant fel a dohánylevelek mögül, ránctalan arcán végtelen derűvel. Ősz fürtjeit tarka kendővel me- nyecskésen hátra kötötte és ehhez mérten csillogott millió huncutság a szemében. — Megözvegyültem — mondta később, miután bediktálta, hogy a fene se bánja, mit mond a gacsos Türke, az a lókötő, akit brigádvezetőnek hoztak a nyakukra. Még nem is pipázik a nyálasszájú. Miből értene hát a dohányhoz? Egyszer elment Türke a fasorba a dolgára, Sári néni meg a fehérnépekkel utána. Már guggolt Türke, amikor rákezdték: „Nini- ni, ninini, mi mozog á zöldleveles bokorba?” Türke akkor leült meglepetésében ... — Férj kellene nekünk — közölte Sári néni. Vagy azt se bánnánk, ha azon osztozhatnánk, ami van. — Na hiszen — vihogtak a lányok — az elnök öreg.. Más férfi meg aligha akad. O Akkor az idegen kikényszerítette a komoly írásba való vallomásokat, miszerint: „hű de jó a tsz-ben lenni és ugye hiába emlegették egyesek a csajkát, csajka az nincs”. — Csajka, az aztán nincs — helyeselt Sári néni —, de hús sincs, amit beleraknánk, mert hentes sincs. A hentesből bányász lett. O A csomózóból vetődött a kovácsműhely elé az idegen. Álltak ott vagy négyen. A ta- nyázókat körüllengte az üllő szarvának csengése, bongása. Jól megtermett legény biztatta a félkéz kalapács pergő ritmusával gyorsabb tempóra a ráverő vékonydongájú parasztot. A ráverő nehezen bírta. A kovács a szitkait szívta, hogy négy melegből sem sikerül egy tengelyvég- szeg. — Uram, csak a bolond vállalja ezt munkaegységre. Hogy mégis miért vagyok itt? Amit itt lát, mind az apámé volt. Bevették a .tsz-be, én meg jöttem ráadásnak. Egy félnótás a segédem ... Ban- dikám hozz már egy literrel! De az egyik lábad ott, a másik itt.., Tudod ... A vékonydongájú látható örömmel rakta le a nagykalapácsot, előkapta az ócska ráfok, féderek mögül a fonot- tos korsót és ment a lemenő nap iránt a faluba. A kovács szedte ki a tűz- ből a berakott vasakat. Tette félre, el ne égjenek. Ekkor kapott ingert az idegen. — Majd én ráverek — mondta. Az volt ám a ramazuri Előbb három, majd kettő, végül egy melegből készültek a tengelyvégszegek. Híre ment a majorban, hogy Dor- madinak segédje akadt. Mindenki ott kötött ki a kovácsműhely előtt. Nézték, bámulták a megveszekedett erőlködést, szívták a füstöt, nyelték a port, ami mögött izzadt a csoda. Dormadi és az idegen néha helyet cserélt. Az idegen kérkedett: ez az ő mestersége, tanult szakmája. A kovács meg mondta: meglátszik az. Megjött a bor, meg a tsz- elnök. A bor körbejárt, az elnök zohorált. — Mi az istennek ez a sok tengelyvégszeg? Patkót csinálnátok ! A vékonydongájú paraszt ajánlotta, hogy hoz ő még bort, de az elnök leintette. — Sört, két hordóval. — Bort is — kérte a kovács, azt szereti. Egy fogat elvágtatott. Most már patkóvas került a tűzbe és mire bealkonyult, újra csengett az üllő. Dormadi és az idegen felváltva volt a mester, a ráveréssel meg mindenki megpróbálkozott. Még az elnök is. Mire megjött a sör, a bor, legalább két tucat patkó hűlt a porban. ’ Ittak. Akkor kérdezte Dormadi, a mester: — Mikor jönnek az angolok? __ ? ? ? — Itt a parasztok abban reménykednek. Mondták, mondják: nem tart ez soká, — Nocsak! — pislogott az idegen. — Ügy ám — ivott a kovács. — Neked is jobb lenne pajtás. Jó kovács válhatna belőled. O Megjelent az írás: Szeretik a községben a közöst. A simítóházban kalákában fűzik a dohányt, Sári néni, az idős nótafa, kifogyhatatlan a dalból, mókából. A kovácsműhelyben Dormadi, a mester kijelentette, hogy lópatkót nem lehet munkaegységre kalapálni. Akkornap éppen egy kosárra való tengelyvég- szeget, két tucat patkót készített. Öntudattal mondta: „Én így erősítem a közöst.” O Eltelt 19 év. Ment végig a község utcáin az idegen. Egyszerre úgy vágták hátba, hogy majdnem kiköhögte a lelkét. — Hát te hol voltál, pajtás? — bődült rá egy öblös tenor. — Azóta sem volt olyan segédem! Mondd,már, mit csináltál, hová lettél? — Vártam az angolokat. — He ... — csodálkozott a kovács — milyen angolokat és minek? — Semmi, semmi — mondta az idegen — igyunk valamit. A kis kocsma hűvösében a kilencedik vagy tizedik kör után a mester kijelentette: — Enyém a legszebb ház a környéken. De tényleg, áruld már el pajtás, mi a fészkes fenét akarsz te az angoloktól? Sere- Ernő Uj megyei alaptagunk: Sebestyén Sándor szobrászművész
