Kelet-Magyarország, 1981. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-18 / 15. szám
Vaderna József: HADSZÍNTÉR A hétvégek egyhangúan teltek. Fáradtak voltak, és pihentek. Ugyanúgy, mint az ünnepeken. A lakás elszakadt mindentől: a tértől, az utcáktól, a várostól, a munkahelytől. Külön élőlényként lélegzett, valami furcsa állatként, amelynek semmi dolga. A hétvégeken mostak, porszívóztak, olvastak és szeretkeztek. Valamikor. * J Aztán Kovács és neje lassan el- hidegült egymástól. Apróságokon veszekedtek. Ha valamelyikéi ük olvasott, a másik evett, a könyv a falnak repült. Zavarta az olvasásban a csámcsogás Kovácsot is, a nejét is. Együtt ritkán akartak tévét nézni. A képernyő területe mindig adott alkalmat a csatározásra, ez a néhány tenyérnyi hely az egyiknek mindig unalmas volt. A családi hadszíntér lassan tovább terjedt. Elérte a szobákat, a konyhát, a szomszédok fülét. Kovács ügyintéző volt egy gyárban, neje ugyanott bérelszámoló. A munkahelyen mosolyra váltottak minden haragot. A férfi gyártotta az aktákat, s ezek az akták, vagyis az árnyékaik, az otthonukban is megjelentek. Valamikor vegyészmérnöknek készült, vagy fizikusnak, a gimnáziumban az egyik legjobb tanuló volt. Egyetemi jegyzetekből tanult, mert utálta a kémiatanárt, s néha föltett neki olyan kérdéseket, amire x az nem tudott válaszolni. Már elfelejtette, vagy még akkor nem is tanították, újabban pedig nem képezte magát Hegyi tanár úr, ahogy ezt a tantestületi értekezleten megkövetelték tőle. Kovácsot az egyetem második évfolyamáról rúgták ki. Beleszeretett jelenlegi nejébe — akkor még Ibolyába —, aki teherbe is esett. Megesett. így szokta mondani a barátainak, egyetlen barátjának, akit mások előtt szándékosan többesszámban emlegetett. S az utóbbi időben már önmagában sem hívta keresztnevén a feleségét. Kovácsné nem tudta, mi történt, talán mert nem merte megnevezni. Csak érezte, csak ahhoz volt bátorsága, hogy érezze a bajt. Amit, mint a sebet gézzel, mosolygással próbált betömni. Vagy az elszámolási cédulákkal, a fizetési szalagokkal, amiket minden hónapban újra kellett gyártani. Számára értelmetlenül. Nem így képzelte. Amikor túlórázni is kellett, csak számokat látott maga előtt. Egyszer azt vette észre,, hogy a gyerek tarkóján az egyestől az ötösig digitális számok futottak, vízszintesen. Kovácsné, leánykori nevén Hazai Ibolya megdörzsölte a szemét. Nem tudta, miért haragszik a férjére, miért a gyerekre. Az ügyintéző kényelmesen el- nyújtózott a karosszékben, figyelte, hogyan vetkőzik neje. Valamikor még enyhe izgalmat érzett a nyaka körül, combjaiban, mellében. Most az jutott eszébe, hogy ugyanolyan értelmetlen levenni ezeket a ruhákat, mint a „kérem, szíveskedjék” leveleket megfogalmazni. Amit a főnöke most már olvasatlanul ír alá. S ő vajon mit ír alá? Kovács azt is észreveszi, hogy az asszony a szeme sarkából figyeli a hatást: megremeg-e egyetlen arcizma is a férfinak? Erről szó sem lehet. A családfő a fotel lefelé és fölfelé meghossza- bított, csatornás és légüres terében egyensúlyoz. A gyerek elalvás előtti meséket talál ki. Most arra gondol, hogy a kisszoba gyéren világító ablakkeretén bejön az ajtó, a kilincsre ráfuj és kigyullad a lámpa, az olvasókönyvet kiküldi a konyhába, amely olvasottra sül a gáztűzhelyen, a virágot kicseréli a cipővel, a cipőt egy pohár vízzel, amit a gyilkosok arcába vág, mert minden bátorsághoz egy félelem tartozik, de itt egyik sem látható, ebben a lassan terjedő sötétségben. A kis Andris arról álmodik, hogy valaki kiabál vele, de nem tudja megmondani, hogy miért. Éjjelente többször felijed. Kovács és Kovácsné egymásnak háttal fordulva elalszanak. A férfinak kis lelkiismeretfurdalása támad — nem simogatta meg az asszonyt, de ezt gyorsan elhessegeti: „a nejem is megtehetne ennyit értem”. Ibolya mocorog egy kicsit, vár, nem akarja ő a hátát mutatni, de így kényelmesebb. A hétköznapok estéi könnyebben telnek, akkor van tennivaló. Kikérdezik a gyereket, Kovács néha megveri, mert Andris nem tudja a leckét Nem akar a gyerekből is ügyintézőt, de hogy mit akar, azt maga sem tudja. Néha csodálkozik magán, hogy semmiségekért veri a gyereket, de aztán úgy dönt: ez csakis a gyerekért van. Különben hülyeségnek tartja az oktatási módszereket, ebben a főnökével is egyetértenek („ki hallott már így tanítani matekot, környezetismeretet”), de arra már nincs energiája, hogy magyarázzon is valamit a gyereknek. Ezalatt Kovácsné főz valamit vagy leül, és úgy tesz, mintha gondolkodna. Ez a szokása. Bámulni a semmibe. A férje ezért is ideges, ő meg azért, mert állandóan azt kérdezi, hogy mire gondol? Mi köze van hozzá? Egyáltalán. Kinek mi köze van az ő gondolataihoz? Még azt sem lehet szabadon csinálni? Kovács szemében ezek a merengések felháborítóak. Olyan üresek, mint a hivatali levelek. Milyen ember az, aki nem tudja, hogy mire gondol? Hetente kétszer műszaki szöveget fordítanak németről magyarra. Kell a pénz. Szótárazva és keservesen, nem értik a szöveget, de nem is érdekli őket. Először még nevettek ezen, közösen keresték a szavakat. Üjabban csak morognak, ha megkérdezik egymást. Mindenhol, minden rendben van. Jól öltözöttek és mosolyognak. Vannak olyanok is, akik irigylik őket. Az asszony csinos, a férfi is, de eddig nem bonyolódtak külön kapcsolatba. „Talán csak azért — gondolja Kovács — mert könnyen ellenőriz. Igaz is, napjában többször felhív telefonon, megbeszéljük azt a programot, amit már úgyis tudunk előre, itthon meg nincs miről beszélgetni”. Évek. Húsvétokkal, névnapokkal, születésnapokkal, házassági évfordulókkal, karácsonnyal, szilveszterrel. De ezek a napok sem világosak teljesen, összekeverednek. Annyi biztos csak, hogy megint karácsony lesz. Nemsokára. Egyszer együtt rohanják végig az üzleteket, bevásárolnak a gyereknek. Egyszer külön-külön, akkor meglepetést keresnek egymásnak. Kovácsné már évek óta férfiingeket vesz. A férfi blúzt és egy hanglemezt. A szekrény tele van férfiinggel, nyakkendővel és blúzzal. Kovács tavaly már ki sem bo- totta a csomagot, csak megtapogatta. Ezért az egész szentestét végigveszekedték. Közben a lemezjátszóról a „mennyből az angyal” hallatszott, s pont a pásztorok szónál vágta a földhöz az asz- szony a kocsonyás tányért. Ezt a hallgatólagos békeszerződés megszegésének fogta fel a férfi, s bánatában üvölteni kezdett, mint a farkasok. Nagyon jól tudta utánozni a vonyítást, amire Kovácsné igen dühös volt. A gyerek sírni kezdett, a szomszédok átkopogtak a falon, akik a Kovács családot már kétszer jelentették fel a házkezelőségen hasonló koncertért. Mire Kovács kiteregette a szomszédok ügyes-bajos dolgait is, a főgondnok úgy döntött, hogy nem érdemes az üggyel foglalkozni. Akkor tegye ad acta, mondta Kovács cinkos mosollyal, hát- baveregette kollégáját és távozott. Kovácsné akkor pusztította el gondolatban az összes törhető anyagot a lakásban, mikor a harmadik csillagszóró is leégett. A gyerek még szipogott, s a televíziós élőlény szájában rázni kezdte azt a csengőt, ami Kovács szerint „a karácsonyi hangulatot van hivatva szolgálni”. Az ügyintéző elnyújtózott légüres foteljében, s a születésre gondolt. Vajon a jó öreg, szakállas Krisztus, mert ő csak öregnek tudta elképzelni a jászolban is, mit tenne most? Hova zarándokolna? Golgotának itt a tévé képernyője, elég homorú az ebben a viszonyító és transz- formáló világban. Vagy átütött tenyérrel és lábfejjel, enyhén szivárgó vérrel beülne egy kocsmába, ahonnan hamarosan kitessékelnék, mert szentestén záróra van. Vagy itt ülne elnyújtózva ebben a légüres fotelban, s a szeretetre gondolna. M ert olyan ez a világ, mint a közlekedőedények. Mindig minden kiegyenlítődik. Az U alakú üvegcsőben egyenlő magasan állnak meg a dolgok. A város, a munka, a kirakatok, az •áruk, az ajándékok, a szerelmek, a hódítások, az örömök, a bánatok, a fogalmak és a fogalmak ellentétei, a vereségek és unalmak, a bűnök és a jó szolgálatok, az emberek és az állatok. Minden nyugodt. Higanymilliméterre kiszámított és beosztott a szoba és az ország. S itt van a karácsonyfa, ez a zöld közlekedőedény, minden házban a szeretet és az ünnep, az evés és ivás, az elnyújtózás és a meghatódás kis meghajlított kémcsöve, amin éppúgy átömlik minden. Nem lehet kihazudni belőle a munkaundort, a veszekedéseket, a kielégületlenséget, a veszélyérzetet. S az ajándékok címkéin lejár a szavatossági idő, de a zöld közlekedőedény megtelik új ajándékokkal. Ingekkel és blúzokkal — gondolta Kovács; akiből már soha sem lesz vegyészmérnök. A Kovács család jól él. Nem válnak el, mert erre az életre ítéltettek. Mert hiába válnak el, mondja újabban Kovács András és Hazai Ibolya, ha valakivel bizalmas hangot ütnek meg, a zöld közlekedőedény létezik. Egy titokzatos élőlény szájáról beszél a gyerek az iskolában, de ezt senki sem tudja, hogy honnan vette. Ma este a tévében: a sorozat befejező adc Pel nyomában Vasárnap este — a valóság képi mása — Petőfi Sándor a képernyőn elindul abba a csatába, amelyből számára már nem volt többé visszatérés. A segesvári ütközetbe, amelyben a költő életét vesztette huszonhat éves korában. Holttestét azonban — azok közül, akik őt ismerték és akik teljes bizonysággal felismerhették — senki nem látta. És ha igen, — sokaknak jó okuk volt rá, hogy a szabadságharc harcosainak üldöztetése idején ne keressék a nyilvánosságot —, nem léptek fel, mint szemtanúk. Így hát évszázadig tartott, amíg a történelem közvetett bizonyítékok alapján, a valószínűségekre támaszkodva tisztázhatta bizonyossággal határos valószínűséggel a halál körülményeit. Hitves a csatatéren A vesztes, végzetes és any- nyi áldozatot követelő segesvári csata (1849. július Síén) utáni napokban bizonyára könnyebb lett volna a tények pontos megállapítása, de az osztrák önkényuralom lehetetlenné tett minden kutatást. A költő hitvese, Szendrey Júlia férfiruhához hasonló öltözetben, a várható viszontagságokra felkészülve maga indult el a csataterekre, hogy megkéresse férjét. Arra a következtetésre jut, hogy Petőfi halott és néhány nappal még a teljes gyászév letelte előtt, 1850. július 22-én férjhez ment Horváth Árpád egyetemi tanárhoz. A ma szokásos halo ttányilvánítási eljárást akkoriban elegendő volt megfelelő nyilatkozattal pótolni. Ebben Szendrey Júlia leírja, hogy minden bizonnyal egy székelykeresztúri gyógyszerész látta Petőfit utoljára, mégpedig „ midőn a kozákok által körülvétetve, szakasztott el a futó hadseregektől”. Majd: „Ezentúl többen nem nem látták, s a valószínűség ottani elvesztét bizonyítja, mit még hitelesebbé tesz udvarhelyszéki katonai parancsnok, B. Heydte azon állítása, mely szerint ő a csata lefolyása után a csatatért föl járván a halottak között talált egy holt testet mit öltönyei és alakja leírásából bizonyosan lehet férjem, Petőfi Sándornak elismerni.” Csakhogy Heydte osztrák alezredes — aki a harcoló csapatok után lovagolt azzal a feladattal, hogy a sebesülteket összeszedesse, a halottakat eltemettesse —, maga nem ismerte a költőt. A Fehéregyháza és Héjafalva között egy már kifosztott, nadrágig levetkőztetett ellenséges tiszt mellett talált iratokból és más tárgyakból jutott arra a következtetésre, hogy az illetőnek Bem környezetéhez kellett tartoznia. „Később tudakozódtam több felkelőtisztnél ezeknek az adatoknak közlése mellett ez után a személyiség után, és a legtöbb közülük úgy vélte, hogy a halott bizonyosan Petőfi volt, akit az ütközetben még láttam Bem oldalán, de akit az ütközet után senki többet nem látott” — írja Heydte 1854. január 12-én kelt írásbeli jelentésében, amely a pesti'osztrák titkos- rendőrség felszólítására készült. Pákh Albert dokumentuma Mert bár a józan ész szerint a Segesvárnál eltűnt Petőfi már nem lehetett életPetőfi Debrecenben, Orlay Petrich Soma fe: reprodukciója ben, százezrek mégsem tudták, mégsem akarták elhinni, hogy halott. Hol itt, hol ott vélték látni bújdosás közben a költőt. A legendákat táplálta, hogy néhány elvetemült szélhámos Petőfi Sándornak adta ki magát, ily- módon hasznot húzva abból a határtalan tiszteletből, rajongásból, amelyet a nemzet a lánglelkű költő iránt érzett. A költő sorsára vonatkozó adatok összegyűjtése 1860- ban kezdődött meg — előbb az önkényuralom ezt nem tetté lehetővé. Ekkor Pákh Albert, Petőfi barátja, a Vasárnapi Újság akkori szerkesztője gyűjtötte és közölte a Petőfi halálára vonatkozó adatokat. Ekkor és ott látott először napvilágot Lengyel József, volt székelykeresztúri orvos visszaemlékezése, aki azt állította: a csata idején többször is látta Petőfit és minden bizonnyal ő látta utoljára. A Lengyel-féle leírást hitelesnek fogadta el később úgy Dienes András, a kérdés nagyérdemű kutatója és Illyés Gyula is. E szerint Petőfi a csatában nem harcolt, inkább csupán szemlélődött; menekülés, futás közben érte a halál. S mégsem hátulról, hanem elölről kapta a végzetes lándzsaszúrást, annak az volt az oka, hogy a cári ulánusokat arra képezték ki: mindig elölről támadjanak, mert a döfő lándzsa hátulról nem hatásos fegyver. Lengyel azt is elmondta vallomásában, hogy báró Heydte elbeszélte neki: ő te- mettétte el azt a holttestet, amely csak Petőfié lehetett. Mégpedig körülbelül úgy, mint ahogyan a bécsi titkos irattárból csak jóval később napfényre és 1930-ban nyilvánosságra került Heydte-féle írásbeli jelentésben is állt. Így hát bár Lengyel József adatainak hitelét, pontosságát, sőt szavahihetőségét is többen kétségbe vonták az 1860-ban kezdődött vitában, a mai kutatók nagy része a Lengyel-féle verziót és Heydte jelentését fogadja el alapvető forrásul. A perdöntő huszár Csakhogy az 1950-es években a kiskunfélegyházi múzeum tulajdonába került egy visszaemlékezés. Baynovics Mihálynak, Bem volt futárjának leírása a végzetes csatáról és Petőfi haláláról. Sajnos, keltezés nélküli. Mezősi Károlynak, az irat közreadójának nem sikerült közelebbi adatokat sem szereznie Bay- novicsról, de ő — különböző adatok összeveí, telesnek ítélte m<_ tot. Baynovics, mi megsebesüléséig m kai egyezően monc ta lefolyását, ott hogy a törökorszí ben, ahol más együtt ő is mened sett, a kórházban e ták őt Kovács Józ huszárral, akit Be előtt Petőfi védeli delt. Bem felkere csőt, hogy megtud tőfi sorsát. Bayno- Kovács jelentését Bemmel szóról szí tessék” — írásba Kovács pedig az volna, hogy Petői Sárpatak hídjárn magyar huszárok ellenállást fejtette megsebesült, nem magát harc nélkül nácsot. pedig, hogy mentéséért vegye 1 háj át, nem volt ht vetni. E leírás szí fit tehát nem mem ben érte a halál. Pini KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
