Kelet-Magyarország, 1980. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-23 / 275. szám
1980. november 23. o ÉLÓ HAGYOMÁNYAINK Bölcsőtől a fejfáig Lehet annak már vagy tíz esztendeje, hogy az öreg ópá- lyi pásztoremberrel a tévéfilm forgatásán találkoztam. Szatmári táncokat mutatott be társaival együtt, többek közt a betolót. A forgatás szünetében került szóba a bot. Hogy készült, mikor faragták, miért éppen olyanra, amilyen? Az öreg nagy huncut volt világéletében, most sem hazudtolta meg önmagát. A sokat tudó, keveset beszélő bölcsek mosolyával válaszolt: — Hát nem volt az másképpen, csak úgy, ahogy a nóta mondja: — „Leterítem a subámat/ Odavárom a babámat.” A botról egy szót sem szólt, sem a népművészet titkairól, a motívum, vagy variáció szavak jelentését talán nem is tudta volna pontosan értelmezni — és mégis, ha azóta fafaragást látok, mindig eszembe jut, mit szólna hozzá az öreg Horpácsik, vajon Őneki), tetszenék-e?-)^ 1 A fafaragáshoz a népművészetben szorosabb értelemben a domború faragással (lapos, magas és mélyített dombormű, mélyített alapú domborítás nélkül), ékrovással díszített és körplasztikaként kiformált fatárgyakat soroljuk — írja a Néprajzi Lexikon. Szélesebb értelemben ide vonhatók a vésett, karcolt díszítéssel, berakással, intarziával, áttört faragással, beveréssel, be- égetéssel, esztergált díszítéssel készült, illetve kialakított fatárgyak is. Az ember ősi vágya a szépség iránt az ügyes mester keze nyomán művészi formát ölt: monumentális méretű tárgyakat készít, mint a befedett nagykapuk, mindennapos használatra való eszközöket, mint a bútor, a pásztorbot, a mézeskalács ütőfigurája, tenyérbe fogható apró csecsebecséket — szerelmi ajándéknak. Különösen sok faragással díszített tárgy készült a háztartásban használatos eszközök körében, a szövés-fonás eszközeitől kezdve a konyhába való tárgyakon át a legszebben díszített tükrösig, amiben a kedves majd nézegetheti magát. A magyar népi díszítőművészet formakincsében a szakirodalom hatféle változatot különböztet meg: egyszerű díszítéseket — például a vésett, metszett vonalak; geometrikus díszítéseket — például az ékrovással készült munkákon; a növényi ornamentikával díszített motívumokat; a barokk, a rokokó és a klasszicizmus kedvelt mintáit felhasználó díszítéseket; a feliratok, illetve betűk díszítését; s végül a figurális ábrázolást. Megyénkben a legjelentősebb hagyományápoló munkára a vásárosnaményi beregi fafaragó műhely, illetve szakkör tagjai vállalkoztak. A járási-városi művelődési közFehérvári József domborművé pont egyik helyiségét rendezték be fúrásra-faragásra, barkácsolásra alkalmas szakköri teremnek, gépeket állítottak be; általános iskolástól nyugdíjasig bárki kedve szerint hódolhat itt szenvedélyének. Ebből a barkácsolásból nőtt ki a most már országosan is jegyzett fafaragó tábor, melynek tagjai évről évre itthagynak emlékbe egy-egy tárgyat — a szépen gyarapodó gyűjteménybe. kopogtatott be a naményi művelődési házba élete első faragott botjával. Súlyos betegsége ellenére is az egyik legszorgalmasabb látogatója lett a szakköri és műhelyfoglalkozásoknak, ott volt a táborokban, rendkívüli szorgalommal igyekezett a szakkönyvekből megszerezni azokat az ismereteket, melyek ösztönös tehetségét gazdagíthatják. Igen rövid idő alatt magas művészi szintet ért el, Schmidt Sándor népi iparművész Tar Béla munkája (Elek E. felv.) Aki belép Vásárosnamény- ba, már az első pillanatban találkozik Schmidt Sándor munkájával, a faragott „városkapuval”. Nyolc éve foglalkozik módszeresen a fafaragással, tevékenységét a Szocialista kultúráért kitüntetéssel ismerték el, majd megkapta a Népi iparművész címet is. Hagyományápoló és továbbfejlesztő munkát folytat egyszerre. Megfigyelhető munkáin a fokozatos egyszerűsödés, közeledés a legtisztább formákhoz. Ebből a fafaragó műhelyből indult el útjára Tar Béla, a jánkmajtisi juhász, aki pár éve egy újságcikk nyomán a keze alól kikerülő minták egyedi, mással összetéveszthetetlen eredetiségről vallanak. Eddigi legnagyobb munkája a jánkmajtisi árvízi emlékmű. Remélhetőleg a tehetség elismerése sem várat sokáig magára! Azt mondja a szakiroda- lom, hogy a fafaragás mindig is férfimunka volt. Erre cáfol rá a mátészalkai tanárnő, Baloghné Béres Györgyi; férfias munkabírásban, munkáinak precíz mívességében egyaránt. Egyik legszebb darabja az a faragott bölcső, mely az ország különböző helyein szerepelt már kiállításokon. Aki Nyírbátorban jár, megcsodálhatja Fehérvári József faragott székelykapuját a leendő műemléki sétányon, de említhetnénk még jóné- hány nevet megyénkből annak bizonyítására: sokan érzik szívügyüknek megtartó hagyományaink ápolását. Más műfajt képvisel Horváth Vince, A Népművészet mestere, aki egyéni hangulatú figurális faragásaival írta be nevét megyénk népművészetének nagykönyvébe. Témáit főleg a cigányok életéből meríti, faragott szobrocskái egy nehéz élet emlékművei. Mindig arra vágyott: ha tanítványai volnának, átadhatná művészete fogásait. Kár, hogy erre idejében nem figyeltek oda! Bölcső készül a fából és koporsó. Meg fejfa, ami a végső nyugvóhelyet jelöli. Nem túl régen még becsülték a nevesnévtelen fej fakészítő mestereket. Űjabban síremlék csak időtálló anyagból készül. Pedig emberarcú temetőink szebbek voltak... Baraksó Erzsébet Szorosan a fal mellé húzódott a Skodával, pár lépésre a színészbejárótól. Edina keresztelte így el ezt a kopott köpönyegajtót azon a délutánon, amikor a vállalati ünnepségről hazafurikázta pusztán szívességből, mivelhogy szaporán esett az eső. — Itt nem olyan feltűnő, mintha az utca felől érkeznénk. Tudja, milyenek az emberek... — mondta Edina, aki másfélszobás lakásban élt a hatodik emeleten, jobbra a kettesben. — Egy kávéra, vagy hűsi- re, Jenő? ő valójában akkor gondolt rá először, hogy ez az Edina alapjában véve egy rendkívül kedves öregedő lány. Mit öregedő?! Harmincnégy múlhatott, legfeljebb kettővel több, na és? Megkímélt nő, aki csak a munkájának él, nem bratyizik a körülötte legyeskedő férfiakkal. Talán ezért nem ment még férjhez. — Az jó lesz, különben is belémszuszaköltak egy pohár konyakot. Ekkor sújtott le rá a gondolat: te jó ég, mi lett volna, ha idejövet a Szoros utcán megállítja egy rendőr és be- lefuvat a szondába! Egyszuszra kiitta a kiskorsó Pepszit, s míg helyet keresett a pohárnak, körülnézett a lakásban. Barátságosnak találta. A szűk előtérből szép nagyszobára nyílt az ajtó. Itt a szoba közepén két heverő egymás mellé tolva töltötte ki a teret. Homokszínű cserge borította az egészet, valami ünnepélyességet árasztva magából. Ekkor arra gondolt, milyen kár, hogy ez a cserge csupán szobadísz, s hogy ez az Edina csak a maga gyönyörűségére teríti fel minden nap a két heverőre ezt a szélén hosszan csíkozott ágytakarót. Jobbra tekintett, s akkor pillantotta meg a csodálatos sarkot! Franciaágy szorult a hálófülkében, kétoldalt plüss borítású éjjeliszekrényekkel. Az ágy fölött hihetetlen nagyításban a kép: „Zsuzsanna 1 és a vének”. — Hány cukorral kéri? Nézte a képet, s a lila huzatú ágyat. Egyszeriben forróság szorongatta a torkát, s azt is csak később vette észre, hogy egy faragott hintaszékbe huppant a nagy meglepetéstől. — Vagy talán keserűn szereti? Persze, persze, a kávé. — Ha lehetne, négy cukorral. Nézte a képet a tapétás falon, a lila ágy fölött. — Jól hallottam? Négyet? — Igen, igen, Edike, jól hallotta. Ügy szoktam meg. Néggyel. Szeretem az édes dolgokat. Bejött Edina, a kezében tartott tálcán csilingeltek a csészék, a cukortartó, a tejszínes bögre. Vigyázva tette le az egészet a parányi zsúr- asztalra, mely ott állt az üveges vitrin előtt, közvetlenül a rézlábú hangulatlámpa alatt. — Tetszik? Jenő még mindig az ágy fölötti képet bámulta. Most már teljesen elbizonytalanodott. Folyton az járt az eszében, hogy ez az Edina, aki gépíró létére alapjában véve szépen keres a titkárságon, talán eredeti képet vásárolt, egy vagyont adott ki érte. — Hogyne! Nagyon! Elbűvölő. Akkor Edina egy kattintással kinyitotta a vitrines szekrény bal oldalát, s ebben a pillanatban vörös fény vetődött a kora esti szoba plafonjára. — Viszki? Vodka? Jenőt már a bárszekrény látványa is megmámorította. Szerette volna megcsípni magát, hogy nem tévedés csupán ez az egész, s ő valóban a titkárságon dolgozó Kardos Edina lakásában ül egy faragott hintaszéken? Hiszen erről a magányos lányról az egész vállalatnál mindenki azt fújta, milyen kár, hogy olyan vértelen életet él, hogy nincs senkije. És lám: itt az Edina lakásán minden homlokegyenest a híresztelés ellenkezőjét mutatja. Ekkor vette észre, hogy a kávéfőzés közben Edina átöltözött. Rövidre vágott tévékabátja csak félig takarta el a combját. Ahogy leült, szegedi papucs pihent előtte a torontáli szőnyegen. — Ha lehetne, szesz nélkül. Már így is vétettem a szabályok ellen! Ajhogy elhadarta mindezt, pusztán megszokásból, máris bánta Jenő. Mert amíg a négy mokkát próbálta szétpasz- szírozni a pálmamintás csésze oldalán, belülről valami azt kezdte sugallni, hogy Czinder Antal rajza bátorság Jenő, bátorság! Maga sem hitte, hogy ilyen létezik, de tény: néhány pillanat alatt felgyorsítva pergett le előtte ezernyi megszokott, szürke hétköznap. Látta magát, amint reggel szertartásosan bekeni az arcát indiai borotvahabbal, hogy aztán fekete nyelű borotvájával simára seperje a képét. A frissen vasalt ing — kínosan keményítve — már előző este ott függ előkészítve a gardrób lakkozott ajtaján, vállfára illesztve. Friss zokni, Médea desodor, a konyhában vajas kenyér, kakaó, feketekávé zsíros tejporral. Minden reggel ugyanaz. Ugyanaz a rohanás, s a hivatalban változatlanul teátrális mosoly, csíz, pá-pá. Edina egyedül emelte avisz- kis poharát. — Báj, báj! Egészségére, Jenőke! — Egészségére, kedves. Ez a „kedves” is véletlenül csúszott ki a száján. Még talán félreérti Edina, pedig ő nem akar visszaélni a szívélyes fogadtatással. Szürcsölte a kávéját. Most vette jobban észre, hogy milyen telt, formás láb, selymes comb villan elő a tévékabát alól. A fenébe is! Ö bármikor látta ezt az Edinát, csakis az jutott eszébe, hogy ő a titkárság legmegbízhatóbb embere, a legfontosabb ügyeket is bátran ráhagyhatta, mindennek példásan utánajárt. — Szép itt magánál. Ez is milyen meggondolatlan kijelentés, akár valamiféle banális bók. Még szerencse, hogy Edina nem nevette ki érte. — Ügy találja? Jenő rákapcsolt: — Tudja, mindig irigyeltem azokat, akik teljesen függetlenek; akiknek Van egy kis miniviláguk a ^aját ízlésük szerint berendezve. Maga jól tudja Edina, milyen az élet a munkahelyen. Csupa szabály, utasítás, kötelező póz minden. Még ilyenkor is, amikor a kitüntetést ünnepeljük. Bizonyára észrevette, hogy mindenki csak Dorka elvtárs felé lesett, vele akart szót váltani, merthogy ő „megyei” ember. Egy ilyen kis toronyban viszont el lehet felejteni a piszkos utcát, a tömött villamost, az irigy tekinteteket, a szánalmas hízelgést. Itt ki lehet cserélődni másnapra, nem igaz? Edina újabb viszkis pohárral a kezében dőlt hátra és nevetett könnyedén, felszabadultan. — Én ezt még így sohasem fogalmaztam meg magamnak, de koszi. Most még jobban felcsúszott a tévékabát, méginkább elővillant Edina masszív, tömör combja. Jenő belekortyolt a sötétpiros kólába. Aztán az órájára nézett. Mindjárt öt lesz, és Helga kijön a statisztikai hivatalból, megáll az Állandó Áruház előtti járdán és lesi, hogy mikor fordul be a húsbolt felől a szürke Skoda. Így szokta mindennap, már több mint tizenöt éve. — JávljY<3lj.,,a kávé, igazán jó vol,L nágyon köszönöm. Edina előredőlve bólintott. Gumival összefogott haja csikófarokra emlékeztetőén billent jobbra, balra. — Én is köszönöm az utat, a vizitet. Most hosszan egymásra néztek. Jenő, mint valami nagy felfedezést, örömmel nyugtázta, hogy a titkárságon dolgozó Kardos Edina szeme inkább kék, mint zöld. Érdekes, hogy ő ezt még sohasem figyelte meg. — De miért siet? Edina kérdése felkészületlenül érte. Most mit is válaszoljon? Azt mégsem mondhatja, hogy a felesége, Helga két perc múlva oíc lesz az áruház előtti járdán, mint sok éve mindenna Azzal sem dicsekedhet e hogy ma ők mennek a kisunokáért a bölcsődébe, merthogy a fiatalok valami könnyűzenei műsorra sietnek, ahová annyira vágyott a menye. — Hiszen, ha rajtam múlna, higgye el, szívesen maradnék, kedves Edina. Fölényes, fontos ember próbált lenni, de maga is érezte, hogy ez most nem áll jól neki. Búcsúzáskor kezet csókolt Edinának a fényesre sikált küszöbön. Lenn, a kocsiban indítás után sokáig melegítette a motort, s közben le nem vette a szemét a kopott színészbejáróról. Angyal Sándor KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
