Kelet-Magyarország, 1980. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-07 / 210. szám

1980. szeptember 7. Szabolcs-Szatmár néprajzkutatója volt... Nyárády Mihály Múlt év őszén, október 1-én ünnepeltük dr. Nyárády Mi­hály születésének 90. évfor­dulóját, mely alkalomból a Jósa András Múzeum egy szerény emlékkötetet jelente­tett meg. Midőn ezt az aján­dékot — a Kulturális Minisz­térium „A szocialista kultú­ráért” kitüntetésével egye­temben — átadtuk, az ünne­pelt egy megfáradt öregem­ber benyomását keltette. Az iránta érzett tiszteletből a szabolcsi néprajzra tereltük a szót, arra a kutatómunkára, amelyre az egész életét ál­dozta. A változás csodálatos volt! Szeme fölcsillant, arca kipirult, emlékezete újra­éledt, s a legapróbb részlete­kig beszélt, vitatkozott Nyír­egyháza településtörténetéről, Ajak népviseletéről, a csekei fej fákról, Rétköz gazdag szel­lemi kincseiről; az elvégzett és elvégzendő néprajzi mun­kákról. E beszélgetés után nem gondoltunk arra, hogy a halál rövidesen bekopog hoz­zá, s a forró ünneplést a mély gyász követi. E sorok írójának is nehéz, fájdalmas Nyárády Mihály- ra, mindannyiónk szeretett Miska bácsijára emlékezni. 1948-ban, mint középiskolás diák ismertem meg. 1949-ben kerültem egyetemre, ahol meglepetésemre több tanul­mánya is kötelező olvasmány volt. Hazalátogatva gyakran fölkerestem, hogy tanácsait, buzdításait örömest hallgas­sam. Büszkeség számomra, hogy a későbbi évek során kezdő múzeológusként Miska bácsi tanítványa, majd mun­katársa és utódja lehettem. Nyárády Mihály apja; Nyá­rády Bertalan 36 holdas, ne­mes birtokos gazda volt Ra- mocsaházán, aki örökség ré­vén 100 holdon felüli birto­kossá vált. Ide vezethető vissza az, hogy Nyárády Mi­hály a „földbirtokos család­ból” való származását gyak­ran emlegette, még akkor is, amikor ez nem volt éppen a legjobb ajánlólevél. Viszont mi tudjuk, hogy ez nem va­lamiféle úri, nemesi gőgből adódott. Sőt, ellenkezőleg! Ezzel a származásemlegetés­sel azt az utat tette egy ki­csit hosszabbá, egy kicsit meghökkentöbbé számunkra, amelyen át a parasztság kul­túrájának és érzelemvilágá­nak megértéséig eljutott. De hozzá kell tennünk, hogy a megértésen túl a paraszti gondolatvilággal, észjárással való teljes azonosulásig is eljutott. Nyárády Mihály az elemi iskolát Ramocsaházán, a gim­náziumot Beregszászon vé­gezte el. Érettségi után a jog- és államtudományi kar hall­gatója volt', először Debre­cenben, majd Kolozsvárott. Az egyetemi tanulmányai azonban hamarosan félbesza­kadtak. Ugyanis szülei után a tanulmányait támogató anyai nagyapja is meghalt. Mint Írja egy helyen; „ ... mezei jogásszá kellett válnom. Nagyanyám hazapa­rancsolt a kiskorú testvéreim közé — gazdálkodni. Így hát nem lett belőlem közhivatal­nok. De nyitott szemmel ál­dott meg a Sors. Amit láttam, megőriztem. Volt is mit látni a lakóhelyemen. Még többet hallani a Szabolcs megyei Kéken” Igen, mert Kék község, a Rétköz volt az, ahol Nyárády .Mihály a gazdálkodással, az egyszerű gazdálkodó embe­rekkel megismerkedett. Hogy minél sikeresebben gazdál­kodjék, egyre-másra a mező- gazdasági szakkönyveket búj­ta, a hagyományos paraszti gazdálkodás évszázados ta­pasztalatai után érdeklődött és — kísérletezett. Birtoka az 1920-as években már egy kí­sérleti telep volt, mely éppen a kísérleti jellege miatt egy­általán nem volt jövedelme­ző. Nyárády Mihálynak, a különc „földbirtokos”-nak ekkor már híre volt. Híre volt azért is, mert egyáltalán nem tartott kapcsolatot a hasonló rangú-rendű szabolcsi arisz­tokratákkal, helyettük a pa­rasztemberekkel és kutatók­kal tárgyalt. Az utóbbiakhoz tartozott Kiss Lajos, a Jósa András Múzeum akkori igaz­gatója. Nyárády Mihály életében az 1922. esztendő hozta meg a nagy fordulatot. Ebben az év­ben ugyanis Kiss Lajos meg­hívására Györffy István, a nagy magyar néprajztudós Szabolcs megyébe látogatott. Megismerkedett Nyárády Mi­hállyal is, akivel többször is találkozott. E beszélgetések Györffy e híressé vált kérdé­sével fejeződtek be: „Hát maga miért nem ír?” Nyárá­dy Mihály megértette, hogy neki Írni kell. Hozzálátott az íráshoz és ez az elkötelezett­ség szinte a haláláig tartott. Nem volt olyan év, hogy egy­két jelentősebb tanulmánya napvilágot ne látott volna. P( felszabadulást követő évek Nyárády Mihályra néz­ve is kedvező változásokat hoztak magukkal. 1945-ben a földbirtokrendezés után 12 kh. földje maradt. De már 1947-ben a Szabolcs megyei Szabadművelődési Tanács tit­kárává választották. 1948-ban pedig, az országos „48-as ha­gyományok gyűjtése” akció keretében a megyében lévő hagyományok gyűjtését vé­gezte és irányította. Szép eredményt ért el, amiért mi­niszteri dicséretet kapott. Már 1945-től a múzeum kül­ső munkatársa volt. 1949-ben, Kiss Lajos nyugdíjba vonulá­sa után Nyárády Mihályt bízták meg a Jósa András Múzeum anyagának rendezé­sével és őrzésével, szerény tiszteletdíj mellett. Majd 1951. január 1-től, ugyancsak tisz­teletdíjasként „múzeumveze­tő” beosztásban tevékenyke­dett. Midőn Nyárády Mihály a múzeum szolgálatába szegő­dött, s ezáltal a szerény ke­nyérkereset dolga is megol­dódott, lemondott a kéki föld­jéről, s ezután csak a népraj­zi munkájának élt. Az 1950-es években szellemi teljesítőké­pességének csúcsára ért, s egyre-másra érdekes és fon­tos tanulmányokkal lepte meg a tudományos közvéle­ményt. Nyárády Mihályt csak 1957. május 1-től véglegesí­tették muzeológus beosztás­ban, midőn már a 68. évet ta­posta. Majd 1964. augusztus 1-től tudományos főmunka­társ beosztásban tevékenyke­dett. 1966. június 30-án ugyan nyugdíjba vonult, de még hosszú évekig foglalko­zott a nyíregyházi vízügyi igazgatóság muzeális anyagá­nak gyűjtésével és rendezé­sével, régebbi kéziratainak, gyűjtéseinek feldolgozásával. Nvárádv MiháMól a na­pokban végső búcsút vettünk. Munkásságának gazdag ter­mése azonban itt maradt, s Nvárádv Mihálv. Szabolcs- Szatmár néoraiztudósa a mű­veiben él tovább. Erdész Sándor Hegyalja. (Pál Gyula rajza.) SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK Az álmodozó Az első mondata kegyetlen: — Tudja, az igazság: én nem szeretek fiatal lenni. Pontosabban: nem jó fiatalnak lenni, mert letörik az emberben az ambíciót. Nem, nem a munkahelyemmel van bajom. Szarvason végeztem mezőgazdasági főisko­lát. Öntözési szakon. Jó szak, válogathattam volna, de én haza akartam jönni. Kabály Miklós huszonnégy éves. Bőven van még ideje rá, hogy szeresse a fiatalsá­gát. — Az ömbölyi termelőszövetkezet ház­táji agronómusa vagyok. Mondtam: nem a munkahely kedvtelenít. Igaz, ha megvallatom magam, akkor kiderül, hogy munkám sze­rencsére bőven akad. Ómböly, Nyírbéltek és az én falum, Penészlek tartozik hozzám. Rengeteget kell menni, hihetetlenül sok em­bert ismertem meg rövid idő alatt. Nemcsak termelőszövetkezeti tagokat, hiszen sok itt a gazdálkodó család. Féltem, hogy nem szíve­sen fogadják majd a tanácsokat, félreértik, ha az ember segíteni akar, de kár volt fél­ni ettől. Ma már meg is keresnek jó néhá- nyan. — A munkáját tehát szereti? — Szeretem. Hadd tegyem hozzá rögtön, hogy szeretem ezt a tájat, szeretem az itte­ni embereket is. Édesapám „Kanadás” ma­gyar volt, onnan jött haza a háború után. — Lehet örökölni a hűséget? — Azt hiszem ez természet dolga. A köz­életi érdeklődést viszont lehet hazulról hoz­ni. Bevallom, hogy sokan megmosolyogtak, amikor megmondtam, hogy én hazajövök a faluba. Penészlek sokszor volt téma az el­múlt tíz évben, és sajnos nem azért, mert mindig dicsérni akarták. Diákkoromból tu­dom, hogy más tájakon mit gondolnak, hisz­nek, tartanak rólunk. Olyan féltudások élnek az emberekben. — És a teljes tudás? Az igazság? — Azt mondtam, hogy szeretem a fa­lumat, de ezzel nem mondom azt, hogy hi­bátlannak látom, hogy sért minden kritika, ami minket ért. Én úgy szeretem a falumat, hogy féltem. — A kritikáktól? — Nem. Attól félek, és sajnos nem min­den alap nélkül, hogy el fog fogyni a falum. Neveket sorol, mondja a fiatalokat, akik elmentek, akiket csak a hétvégek hoznak ha­za, aztán már a" hétvégek sem, mert ritkul a látogatás, különb programokat kínál a hét­vég máshol. — Tudja, nekiálltam és számba vettem, hpgy hány helyen, hány városban dolgoznak a mi fiataljaink. És azt is, hogy hány szak­mában? Ez nemcsak Penészlek sorsa, hanem sok falué. Van benne jó is, hiszen ez a raj­zás természetes. Ha jól meggondoljuk, akkor minden falu büszke lehetne rá, hogy a fiatal­jai, de nemcsak a fiataljai, hanem a közép­korú emberei is kellenek az iparnak. Az a messzi gyár éppúgy a miénk, mint ez a föld, de ez a föld holnapután is itt lesz. Hol lesz­nek az emberek? A beszélgetés, ami akadozva indult, fel­gyorsul. -Így csak a—végiggondolt, Sokszor elmondott dolgokról lehet szólni.- — A nil falunk mégis más. Nemcsak azért, mert itt semmiféle munkalehetőség nincs, hanem azért, mert mindentől messzi­re esünk. Vonzza az embereket a növekvő Nyírbátor, azon túl Nyíregyháza, de ugyan­úgy egy másik nagyváros, Debrecen is. — Az ingázás is világjelenség . . . — Tudom, de addig azért el kellene ér­ni, hogy legyen miért hazaingázni. — Párttag? — Még nem, szeretnék az lenni. Dol­goztam viszont a KISZ-ben, amíg több időm volt, próbáltam szervezni a klubot. Eleinte reménytelennek látszott, aztán kezdtük fel­fedezni egymást. Védek a helyi labdarúgó­csapatban. No, évekig szinte senki nem tö­rődött a sporttal, nem volt ember, aki a he­lyi sportéletről egy beszámolót elkészítsen. Nyilvánvaló, hogy olyan ember se volt, aki tervezzen, szervezzen, mozgósítson. — Most? — Nem az én érdemem, tehát nyugod­tan mondhatom, hogy újra megmozdult va­lami. Ha lenne egy mag, ha valami itt meg­tartana néliány fiatalt, akkor sok mindent lehetne csinálni. — Akkor viszont érdemes fiatalnak len­ni. Honnan a csalódás? — Lehet, hogy javíthatatlan álmodozó vagyok, az is, hogy türelmetlen. Nos, előbb csak azt számolgattam, hogy hány szakmá­ban dolgoznak penészieki fiatalok, aztán azt, hogy itt, de a szomszédos falukban is nyolc- tíz szakmában dolgoznak és boldogulnak kis­iparosok. Kőműves, ács, festő, vízvezetéksze­relő mindenütt kell. Nem a kisiparosok ke­nyerét irigylem, ez ostobaság lenne, de ha fel tudnánk térképezni, hogy milyen feladatokat tudna megoldani egy peneszleki brigád, ha felmérnénk a tehetőségeinket, akkor megpró­bálhatnánk . Elhallgat, vár, aztán kis gyanakvással megkérdezi, hogy mondja-e, amit akart? — Bizalmatlan? — Kicsit. Néhányan beszélgettünk erről, olyan félhivatalos fórumon is. Azt mondták, hogy próbáljam felmérni én a lehetőségeket. Ezért mondtam, hogy nem érdemes fiatal­nak lenni. Olyan volt, mintha nem vennék komolyan az embert. Én, a munkám mellett sohase lennék kész egy ilyesfajta felmérés­sel, vagy ha el is készíteném, az nem lenne szakszerű, nem is lenne hát megbízható. Mondták azt is, hogy egy vállalatot, vagy szövetkezetei összehozni drága mulatság. Ahhoz milliók kellenek, de hát én nem erre gondoltam, hanem valami olyanra^ ami tudomásom szerint nincs, de lehetne. — Nem szövetkezet, néni vállalat? Ak­kor? — Nem tudom a nevét, de nem is a ne­ve a fontos. Elsődlegesen az építő szakmákra gondoltam. Mi történne például, ha azt mondanák tíz-tizenöt fiatalnak: gyerekek, ki kell festeni az iskolát. Ehhez nem kellene be­ruházás, ki-ki jönne, hozná a saját szerszá­mát. Előbb esetleg csak hétvégeken. Ugyan­így: el tudom képzelni, és ehhez egyetlen műszaki szakember kellene, hogy felépítsünk egy házat. Abból aztán, amit a csoport így keresne, már talán kezdhetnénk valamit. Tudom, hogy ez bonyolult, hogy egy műszaki vezető mindenképpen kellene, hogy megol­datlan az adózás, a felügyelet és még számos más dolog. — Lennének hozzá fiatalok? — Azt hiszem lennének, csak el kellene kezdeni. — Min múlik? — Sajnos azon is, hogy ilyen még nem volt, hogy ami nem volt, az kényelmetlen, és kockázatos, pedig minden forma volt vala­mikor új, mindhez hozzá kellett kezdeni egy­szer. — Mit várna egy ilyen kísérlettől? — Személy szerint? Semmit. Eredmény­ben? Ha csak annyi haszna lenne, hogy az ezerfelé dolgozó gyerekek egy közös vállalko­zásban megismerik egymást, akkor már so­kat nyerne a falu. — A nagyobb álom? — Semmiképpen sem az, hogy vállalat szülessen, nem a falumat akarom iparosíta­ni. Ez álomnak is túlságosan vakmerő lenne, de azt igen is el tudom képzelni, hogy a — mondok nevet is neki — penészieki KISZ építő csoport megéljen, hogy egy idő után már állandó munkát is tudjon adni. Azt mindenképpen, hogy a közös munka szolid hasznából szebb legyen a klubunk, gazda­gabb a KISZ-szervezetünk. És ez már embe­reket is jelentene, fiatalokat, akik szívesen jönnek közénk. Lehet, hogy nagyon merész elképzelés ez, de még mindig jobb, mint nem gondolni semmit, elfogadni azt, ami van. A baj, és ezért mondtam az előbb, hogy nem érdemes fiatalnak lenni, az, hogy mire az ember rangban, tekintélyben eljut odáig, hogy tehetne valamit, hogy súlya lenne a szavának, addigra valahogy elfogynak belő­le az álmok. — Ha megírom ezt a beszélgetést? — Nem tudom. Azt hiszem, hogy nem örülök neki, hiszen rólam nincs mit írni, és még nem is tettünk semmit, hogy arról ír­hasson. Lehet, hogy még a lehetőségek fel­méréséig se jutunk el, hogy félbemarad min­den, mielőtt belekezdhettünk volna. Ha, de erre gondolni se merek, szövetségeseket tud­na szerezni, akkor örülnék. Még akkor is ha kiderül, hogy nem ér sokat az egész, akkor is, ha bebizonyosodik, hogy nem jó, amit gondoltunk. Végtére is: nem mindig csak a konkrét cél a fontos, fontos lehet az is, hogy valahonnan elmozduljunk. Azt már csak na­gyon halkan teszem hozzá, hogy csodálatos érzés lenne, ha éppen mi, penészlekiek lel­nénk egy járható útra. Rólam ne nagyon ír­jon .. Az álmot írtam meg, hogy eleget tegyek a kérésnek. Igaz, portréként, az álmodozóról. Bartha Gábor KM VASÁRNAPI MELLÉKLET o

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom