Kelet-Magyarország, 1980. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-07 / 210. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. szeptember 7.

VATHY ZSUZSA:

JUSZTI

NÉNI

1.

Abban a szép, nagy lakásban aztán volt munka. A rengeteg szőnyeg, meg az a kényes parketta! Csak fél napig tartott, amíg a hall üvegajtaját megtisztította valaki.

Zsófi eleinte idegenkedett a lakástól. A szobák szokatlanul nagyok voltak, a stukkó, a csillár pazarlóan gazdag. De később, amikor berendezkedtek, úgy megszerette, hogy el sem tudta volna képzelni az életét másutt.

Csak hát a takarítás! Mire hazaér a munkából és a gyereket is meghozza, elmúlik öt óra. Rendet csinál, megfőzi a kávét, fél hatkor jön a férje. Ha jó az idő, kiülnek az erkélyre, vagy elmennek a hegyekbe kirándulni. Ha meg színházjegyük van, az külön ünnep. Minden bemutatón ott vannak, szenvedélyük a színház.

Erről a sok örömről mind-mind le kellene mondani, ha a háztartás gondjai rá maradnának. Hazajönne a munkából, és csak a mosás, a takarítás... A házasságuk is megsinylené. A gyerek is.

Ezen a lehetetlen állapoton változtatott JusztL^épLjnfipj jelenése. Zsófit egyik nap fölhívta a barátnője, és boiaÖgan újságolta, hogy tud valakit, aki elvállalná a takarítást.

Juszti néni egy keddi reggel érkezett. Nyolcra beszélték meg, de már háromnegyed nyolckor ott volt. Zsófi erős, tagbaszakadt asszonyt várt, de Juszti néni vékony volt, szinte törékeny. Csak inas karja, nyaka és gyors, könnyű mozdulatai árulkodtak róla, hogy egész életében nehéz munkát végzett.

Juszti néni nagy csokor virággal jött, arca csupa izgalom volt.

— Kíváncsi voltam ám én is az új gazdáimra!

Zsófi elpirult. Nem és nem! Ha valamitől irtózott, akkor ettől az úrnő-cseléd viszonytól. Ha majd jóban lesznek, megmondja Juszti néninek, hogy tőle idegen ez a megszólítás. Mind a ketten dolgozó nők!

Az asszony a virágot rendezgette egy vázában. Zsófi nézte a kócos őszirózsákat, a csillag alakú, apró krizantémokat, és régi, ismerős illatok csapták meg az orrát. Istenem, mennyire szerette a virágokat! Igaz, most is kap, főleg, ha vendégeik jönnek. Sápadt, üvegházi szegfűt, méregvörös kardvirágot. Pedig ő ezeket szereti, ezeket az illatos kerti virágokat.

— Mi az, mama? — kérdezte a kis Gyöngyvér. — Mi az a vázában?

— őszirózsa, aranyom, és apró krizanáéfn — magyarázta Juszti néni. — Ősszel kiásom a kertből, Qfciszem a pincébe,, és egész télen van virágom. Majd megláfia, doktornő — szólt Zsófinak —, milyen szép csokrot kötök karácsonyra.

Az asszony zavarba jött.

— Juszti néni, csak nem akar doktornőnek szólítani?

— Nem mertem másképp. De ha megengedi, Zsófinak hívom. Én is jobb szeretem nevükön nevezni a dolgokat.^

Zsófi megmutatta a lakást, Juszti néni egy műértő szemével figyelt. Tetszett neki, de nem titkolta, hogy látott már különbet is! "Mikor megálltak a nagy bronzcsillár alatt, elismerően bólintott.

— Fáintos.

Kendővel bekötötte a fejét, frissen keményített kötényt tett maga elé, és magyarázni kezdte, milyen a munkamódszere.

— A ruhásszekrényt mindig tessék nyitva hagyni — odalépett az egyikhez, kinyitotta. — Ugye, ez is milyen rendetlen? Majd kitörlöm a port, a pulóvereket szépen sorba rakom. Nem lehet elvárni a mai asszonyoktól, hogy munka után a fehérneműs szekrényeiket rendezgessék. — Zsófira nézett, hozzátette. — Alapvetően.

Végignézték a szekrényeket, aztán a konyhába mentek. Juszti mosogatni kezdett, Zsófi ott téblábolt körülötte. Az asz- szony- hangjára rezzent föl.

— Érdeklődtem maga után, Zsófika. Hallom, sorstársak vagyunk.

— Sorstársak? Miben, Juszti néni?

— Egy a sorsunk. Maga is elvált, én is.

Zsófi elpirult.

— Ez igaz. — Nevetett, de magában arra gondolt, negyedóra sem telt el, és az új asszony már a házasságáról faggatja.

De Juszti néninek eszébe sem volt faggatni.

— Ne is mondjon többet. Tudom én, hogy a férje volt a' hibás. Mert nincs olyan bolond asszony, aki új férjet keres magának, ha nem muszáj. — Kicsavarta a rongyot, apró, körkörös mozdulatokkal dörzsölni kezdte a csempét. — Az én első uram kutya természetű volt. Ma sem értem, hogy bírtam ki vele tizenöt évig. De higgye el, Zsófika, ha ő nem hagy el, ma is vele vagyok.

Zsófi előtt hosszú gang jelent meg, borotválatlan, ordítozó alakkal. A gangon mindig csapkodják az ajtót, és mindig pofoznak valakit.

— Ivott az ura? — De nem mert Juszti nénire nézni.

— Szlavanics? Még verekedett is. Nőzött is. Tudja, hogy hívták a legutolsó nőjét?

— Hogy?

Juszti néni arcán a szégyen piros foltjai gyulladtak ki.

— Eck Nárcisz.

Mélyet lélegzett, a piros foltok az arcán kialudtak.

— Így hívták. Többet nem is mondok.

Beszélgetés közben Zsófi kislánya a sámlin ült, tágra nyitott szemmel figyelt. Mintha furcsa mesét hallana, aminek minden szavát emlékezetébe akarná vésni. Ahogy a két asz- szony elhallgatott, fölpattant a sámliról.

— Én is mosogatni akarok.

Juszti szakított egy darabot a mosogatórongyból.

— Tessék. Hozd ki a babaedényeidet, és mosogass.

A kislány elvágtatott, csörrentek az ablaktáblák, ahogy becsapta maga után az ajtót.

Juszti a földön térdelt, ä falat súrolta.

— Kérdezhetek valamit, Zsófika? — És már kérdezte is. — Ez a mostani ura milyen?

Azért ez túlzás, gondolta Zsófi. Mit akar ez az asszony. Hogy vele beszélje meg a házasságait? De ahogy Juszti arcába nézett, tudta, hogy mondani kell valamit.

— Ez? Jó ember.

— Iszik?

— Ó! Nem!

— Nem is veri?

Zsófi hangja megremegett.

— Hova gondol?

Juszti kitárta a karját.

— Akkor mind a ketten jól jártunk, Zsófika. Az enyém iszik, de fél liternél többet nem kap. Fél liter egy napra. A literes pecsenyét veszem, két napra egy üveggel.

Az asztalon egy üveg Egri leányka állt, a mült héten bontották föl, azóta nem nyúlt hozzá senki. Zsófi nem nézett az asszonyra, hangja elfogódott volt.

— Iszik egy pohárral, Juszti néni?

— Iszom, de előbb ennék egy falatot. Nem szeretem, mikor a sav följön a gyomromba.

Zsófi lúdbőrös lett, ahogy Juszti lenyelte a bort. Ha most neki is inni kellene!

Csalódás volt a hangjában.

— Lemegyek vásárolni, Juszti néni. Gyöngyvér, gyere te is.

— Nem megyek — mondta a kislány. — Én mosogatok.

Az asszony hangja megkeményedett.

— Öltözöl, és jössz.

— Hagyja csak — mondta Juszti. — Itt marad vélem, jól megleszünk. Engem mindenhol szeretnek a gyerekek.

Csohány Kálmán illusztrációi

Mikor Zsófi készen állt, új kabátjában, kulccsal a kezében, Juszti kiszaladt a konyhából és összecsapta a kezét.

— Jaj, Zsófika! Tudja, kire hasonlít?

— Kire?

— Egy színésznőre. A Piros Ildikóra.

Zsófi a tükörbe nézett, elnevette magát.

— Ne bolondozzon, Juszti néni.

— Esküszöm, pontosan olyan. Még senki se mondta?

2.

Juszti néni egy éve dolgozott náluk. Zsófiék lakása soha ilyen tiszta, holmijuk soha ilyen gondozott nem volt. Az asszony a takarítás mellett másféle munkákat is elvégzett: fölvarrta a leszakadt gombokat, leeresztette a kislány ruháit, felfrissítette a párnákban a tollat. Ügy bánt mindennel, mintha a sajátja volna. Figyelmes volt, de cserébe figyelmességet is kért. Jó előre szólt, mikor lesz névnapja, karácsony előtt időben megmondta, mire van szüksége.

Egy év után furcsa dolgok történtek. El-eltűntek különböző dolgok a lakásból. Néhány zacskó kávé, szalámi, szardínia, egy-két gyerekruha. Sohasem értékek, csak apróságok. De legtöbbször éppen az, amire szükség volt. Egyik este színházba mentek, Zsófi föl akarta húzni a cipőjét, hiányzott belőle a bőrfűző.

Ez a cipőfűző igen fölbosszantotta. Beszélni kell Jusztival. Azonnal.

De nem szólt, csak készült a beszélgetésre.

Egyik este előhozakodott a dologgal a férjének.

— Nem tudom, miért csinálja. Ha elkér valamit, odaadom. Ennivalóra nincs szüksége. Keresnek annyit, hogy ugyanazt megvásárolhatják, amit mi. Vagy bárki.

Férje összeráncolta a homlokát.

— Nem is a szükség viszi rá. A beidegződés.

— Micsoda?

A férfi fölállt, járkálni kezdett.

— A nyomor. A hosszan tartó nyomor. Akármiről van szó, mindig ide jutunk, a történelemhez. — Hangosan beszélt, mintha nem a feleségének, hanem egy csomó embernek magyarázna. — Más országban a te Jusztid alkalmazott, és nem szolga. Nálunk szolga, mert a szegénység szolgákat nevel. A szolgák végigtúrkálják a szemetet, és fölszedik a földről, amit más kidobott. Nem tudják, mi az, hogy önérzet. A te Jusztid se. Hiába él ma könnyen! Az élete nagyobb részét nyomorban töltötte.

Zsófi tudta, hogy férjének igaza van, de nem akart belenyugodni. És különben is. Az asszony önérzetes, bizonyos dolgokban nagyon is érzékeny.

— Lehet, hogy igazad van — védte meg Jusztit. — De mondok valamit. Mikor albérletben laktam, a főbérlőtől én is mindig elvettem valamit. Egy szelet kenyeret, kávét, szöget, spárgát, szappant. . . Amire éppen szükségem volt. Hogy is mondjam neked? Ügy tekintettem a dolgaikat, mintha az enyém volna. Mintha...

Férje megállt, kíváncsian nézett le rá. Két fej magasságból, mintha azt mondaná. „Ez aztán a meglepetés. Jó, hogy mondod.” í

Zsófi a haja tövéig elpirult. Miért is beszél a férjének ilyenekről? <5 azt sem tudja, mi az, hogy albérlet. Mindig ilyen helyeken lakott. Ilyen budai villákban!

Egy darabig állta a tekintetét, aztán elfordult.

— Nem értem, mit akartál ezzel mondani — hallotta a férfi hangját. —- Ez más dolog. Egészen más. Ami pedig az asszonyt illeti... — vállat vont.

★

Múlt az idő, és Zsófi nem tudta rászánni magát arra a beszélgetésre. Míg egyszer elkerülhetetlen lett.

De hát ez példátlan! Eltűnt az egyik szoknyája. Egy sötétkék kord szoknya. Hogy tehet ilyet? Ez már romlottság!

A következő kedden Juszti úgy állt az ajtóban, mint aki verésre számít. Oldalazva jött, bocsánatkérő mosollyal.

— Biztosan haragszik rám, Zsófika. Tudtam, hogy kikapok. Egész éjszaka nem aludtam. — Maga előtt tartotta a szoknyát, mint egy békejobbot. — Az Évikém színházba ment az iskolával. Hetek óta nyaggatott, hogy vegyek neki új ruhát. Gondoltam, erre az egy alkalomra ...

Fátyolos hangon, de már bátrabban folytatta.

— Tudom, hogy nem szabadott volna. Elkértem volna, ha a múltkor nem siet annyira.

Zsófi szokatlanul kemény hangon szólt az asszonyra

— Máskor ne csináljon ilyet, Juszti néni. Kinőttem abból a korból, hogy közös ruhákat hordjak.

Juszti hangja újra elhalkult.

— Akkor menjek el? Ki vagyok dobva?

Most Zsófi ijedt meg. — Dehogy is. Egy szóval se mondtam.

Az órájára nézett, kapkodva öltözni kezdett. Mindjárt elkésik.

Mikor már kinn állt a lépcsőházban, és kulcsra zárta maga mögött az ajtót, megtorpant.

— Mégis csak vissza kellene menni. Beszélni vele. Legföljebb elkésem.

Tétován nézett az üres kulcslyukra. -Amint így álldogált, az ajtó mögött fölcsendült a Catulli Carmina zenéje. Orff Catulli Carminája. Juszti még a nyáron megkérte, takarítás közben hadd hallgasson'zenét, egyedül fél a lakásban.

Zsófi megfordult, dühösen csapta be maga után a kaput.

— Csak azt tudnám, miért mindig ezt hallgatja? Ott a rengeteg lemez, és hozzá sem nyúl. Csak ez, a Catulli Carmina kell neki.

Délben, mikor Juszti végzett a takarítással, és kilépett az utcára, a ház előtt szomszédjával, Kontra Juliskával találkozott. Kontra Juliska leányanya, nemrég szülte második-gyermekét. Alkalmi munkákból él.

— Kísérj el — szólt neki Juszti. — Mondok valamit.

Néhány házzal odébb kivett a táskájából egy kopottas,

fekete-fehér lakkcipőt.

— Nesze, vidd haza. Még nagy lesz a te gyerekednek, de majd belenő. És az se baj, ha eleinte csetlik-botlik. Annál jobban megtanul járni.

Az asszony mohón nyúlt a cipő után.

— Te Juszti — kérdezte bizalmaskodva. — Honnét való ez a cipő?

Juszti arca pipacs vörös lett.

— Mit képzelsz te rólam? Hogy lopok? Azt hiszed, én is...

Kontra Juliska az utca végén megkérdezte.

— Milyen az új helyed?

Juszti arca megenyhült.

— Jobbat nem is kívánhatnék. Az ember fáintos, de az asszony! Nem kérhetek olyat, amit meg ne tenne.

Juszti mélyet lélegzett, a szavak maguktól tódultak a szájára.

— Tegnap este az Évikém az asszony estélyi ruhájában ment színházba. Nem is kellett kérni, az első szóra odaadta! Sajnálhatod, hogy nem láttad.

Kontra Juliska eltátotta a száját;

— Igaz ez?

— Rózsaszín, plisszírozott blúz, elöl kötős. Hozzá földig érő, sréges szoknya. Látnod kellett volna!

Kontra Juliska kutató szemével Juszti táskáját vizsgálta.

— Te! Nem tudnál engem is beszerezni hozzájuk?

— Téged? Ne bolondozz! Hogy vállaljak érted felelősséget? ....

De alighogy kimondta, meg is bánta. Minek abajgatja ő is ezt a szerencsétlent? Van baja elég. Táskájából egy doboz kakaót vesz elő.

— Nesze, vidd haza. Aztán majd csinálsz érte valamit. Például elhozod nekem a gázt.

Kontra Julis bemegy a közértbe, Juszti pedig a rövidebb úton, a parkon át megy hazafelé. A földet friss avar, a lehullott levelek gyönyörű tarkasága borítja.

— Azért az útról elsöpörhetnék — méltatlankodik az asz- szony.

Belegázol a levelekbe, megcsóválja a fejét és boldogar. fölsóhajt.

— Mennyi még a dolog a világban!