Kelet-Magyarország, 1980. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-07 / 210. szám
1980. szeptember 7. © Kedves, volt szabolcsi! Tudom, a megszólítás eléggé szokatlan, de jobb híján így kellett megszólítanom, mert nem a rangja, a szakmája fontos számomra, hanem az a „minősége”, hogy „volt szabolcsi ..Mire e sorok megjelennek, ön már valószínűleg a főváros forgatagában keresi a boldogulást, mert mint elutazása előtt kijelentette: Szabolcsban nem becsülik ma sem a tehetséges erhbereket, innen előbb- utóbb el kell menni... Nem a szemrehányások felsorolása miatt írok önnek, hisz bárkinek joga van megválogatni lakóhelyét, munkahelyét. önt valóban tehetséges embernek tartják volt munkatársai, mégis szűklá- tókörűség lenne azt mondanom, hogy a megye szegényebb lett egy kiváló szakemberrel. Az ország nem lett szegényebb, csupán nem Szabolcs-Szatmár megyében dolgozik, hanem a fővárosban. Meggyőződésem, ha megtalálja helyét az ország szívében, ugyanolyan hasznos munkát végezhet a társadalomnak, mintha itt maradt volna. Legfeljebb itt, a szabolcsi tájékon az egyik sokak által ismert „nagymenő” volt, akit ismeretlenül is ismerősként köszöntöttek. Pesten egy lesz a hasonló sok száz, vagy ezer szakmabeli között, akinek hosszú ideig kell még bizonyítani, hogy vidékről jött ugyan, de legalább olyan „feje” van, mint a fővárosi szakmabelieknek. Megvallom, féltem önt, magára marad, attól fog szenvedni, hogy vidékinek tartják a kollégái. És ez sajnos, sokáig megmaradó bélyeg egyesek szemében. Vannak példák, hogy a fővárosba került \ szakember — különösen, ha nehezebben ( tud alkalmazkodni új környezetéhez — i gyökértelenné válik. Nem is elsősorban a lakóhelyén, a bérházban, hanem a ! munkahelyén. Nem tudom, szembenézett-e ezzel a l várható veszéllyel, amikor úgy határo- | zott, hogy szabolcsi létére inkább a fővárost „szereti” jobban, mert régi pátriá- i jában ~-J- úgy mondta — sok a kibírha- | tatlan vidékiesség, kisszerűség, szűklátókörűség; itt ma is vétek szabadon gon- | dolkozni, véleményt mondani, a tekin- jj télytisztelet olyan fokú az emberekben, hogy azt nem lehet egyenes gerincű embernek kibírni; a sógorság-komaság, a . protekciózás valóságos feudális viszonyokat, régi kövületeket őrzött meg ebben a megyében. Nem sorolom tovább az érveit, amelyek között jócskán vannak valós, közérdeket és közgondolkodást sértő, a szocialista életmódtól idegen jelenségek, melyek ellen ön joggal háborog. Tudnia kell azonban, hogy ezek nem speciálisan szabolcsi tünetek, mindenütt előfordulhatnak, ahol az emberi kapcsolatok eltorzulnak, ahol a munkahelyi légkör, vagy a szűkebb lakóhelyi légkör a negatív jelenségeknek kedvez. ön azt is mondta, elviselhetetlen, hogy az emberek itt mindent tudnak egymásról, belenéznek egymás tányérjába, köz- j vétlenségük inkább terhes, mintsem üdvös és segítő hatású. Bizonyára ebben is van igazság. Vajon a fővárosi környezetben, ahol az emberekben a nagyvárosi lüktetés kialakított egyfajta, nem éppen vonzó közönyt egymás iránt, ahol nem borulnak egymás nyakába az ott élők, — vajon volt nyíregyházi lakótársunk nem fog ettől szenvedni? Nem lesz sokáig, aki megkérdezze, hogy van a gyerek, a felesége, hol üdült, s egyáltalán mitől olyan megviselt az arca... Eszemben sincs azt az elvet egyetlen üdvözítőnek és követendőnek kikiáltani, hogy mindenki ott éljen örök időkig, ahol született, vagy ahol letelepedett. Előfordulhat, hogy el kell tépni a régi gyökereket, változtatni muszáj, de nagyon meggondolandó: valóban indokolt-e, érdemes-e felcserélni a már ismertet az ismeretlennel? Jó és rossz a megszokott környezetünkben ér bennünket. Néha hajlamosak vagyunk csak a rosszat látni és néha felnagyítani — azzal a megjegyzéssel, hogy bezzeg másutt nem így van, ott jobban mennek a dolgok, jobban megbecsülik az embert, boldogabb ott az élet... Higgye el, kedves volt földim, engem is lehangolnak a buta, ésszerűtlen intéz- ■ kedések, az olykor tapasztalható vidékiesség is, szűkebb pátriámban, Szabolcsban. De ritkán gondolok arra, hogy ezen úgy lehetne változtatni, hogy szedi az ember a sátorfáját és elmegy, úgymond „fejlettebb” tájakra. Ami jó, azt is nekünk kell tovább gyarapítani, ami rossz, azt is nekünk kell eltüntetni. Legyünk bárhol az országban, a földön ... Vasárnapi Erőss Károllyal, az 5. Volán igazgatójával INTERJÚ r a vezető munkanapjáról A Bizonyára ön is ismeri az állán-nyakán tokás, vagy éppen az infarktustól felbukó vezetőről kialakult képet. Melyik csoportba sorolja önmagát? — Egyikbe se. Ezek a figurák, ha létez-"' nek is, nem képviselhetik azt a típust, amely ipegfelel egy mai vezető, közelebbről igazgató képének. Őszintén megmondom, nekem nem rokonszenves az, aki azon panaszkodik, hogy hajnaltól késő éjszakáig igazgat. Ez vagy póz, vagy mások iránti bizalmatlanság, vagy éppen alkalmatlanság eredménye. Egy vezetőnek nemcsak a rábízott vállalatot, magát is szerveznie kell. tgy aztán meggyőződésem: a jó vezető nem tunyulhat el, de az sem kötelező, hogy infarktust kapjon, idegbeteggé váljék. Lehet, hogy nem vagyok még jó vezető, mert a napi 480 percnél én is többet vagyok kapcsolatban a munkámmal. Szándékosan mondom, hogy kapcsolatban vagyok, s nem dolgozom. A helyzet ugyanis az, hogy megszoktam a koránkelést. így aztán hat óra tájban elindulok, hogy széjjelnézzek Nyíregyházán vagy a megyében. Izgat, miként indul a buszközlekedés, hogyan folynak a szállítások, mi van a telephelyen. Ez alkalom, hogy információkhoz jussak, beszélgessek, tapasztalatokat gyűjtsék, így aztán napi másfél órával én is többet fordítok a, munkahelyemre, mint az átlagos dolgozó. A Ez amolyan Mátyás király álruhában a nép között? — Nem. A vállalat dolgozóit ismerem, s ők is ismernek engem. Különben sem az a cél, hogy álruhásan keveredjek el köztük. Mint vezető, kíváncsi vagyok emberi, munkahelyi gondjaikra, örömeikre, mégpedig szemtől szembe. Különben is vezetői munkám leggyengébb pontjának azt érzem, hogy nem vagyok diplomata. Túlságosan is őszinte embernek ismerem magam, aki vagy igent vagy nemet mond. Ennek van hátránya, de ez a becsületesebb. Lehet, abból adódik, hogy műszaki ember vagyok, a realitások, az egzakt dolgok meghatározzák döntéseimet. A Amikor reggel bejön a munkahelyére, mivel indul a nap? Értekeznek? Tanácskoznak? — Fél nyolckor jövök be az irodámba. Megiszom a nap egyetlen kávéját, átnézem az újságokat, elsősorban a megyei lapot. Szeretek korán és gyorsan tudomást szerezni arról, hogy mit írnak rólunk. Ez kötelesség, hiszen emberek és fuvaroztatók sokaságával állunk kapcsolatban, minden információ fontos a munka jobb szervezéséhez. Aztán megkapom a napi helyzetjelentést, amiből világos képet kapok az aznapi kezdésről, az elmúlt nap eseményeiről. Értekezlet csak hétfőnként van, az sem tart egy óránál tovább. Ma olyan csapat irányítja a vállalatot, ami nem kicsi, hiszen 3000 dolgozónk van, amelyik pontosan tudja, mi a dolga. A Volánnál az a helyzet, hogy a munka 85 százaléka szinte automatikus, folyamatos, állandóan visszatérő. A gondok és az intézkedésre váró dolgok tehát 15 százalékot tesznek ki, de ez a 15 százalék lényegében a napi tennivalók felét jelenti. A hetenkénti 60- perc operatív munkával telik. Nem beszélni keil. A reggel tehát az információk jegyében telik, ezek aztán különböző irányban rendeződnek. Van, amiben rögvest intézkedni kell, másokat a megfelelő hely figyelmébe ajánlok, akad, amit a titkárnő vesz lajstromba. Ahogy elnézem az ön íróasztalát, azon nem látok tornyosodó aktákat, iratokat, dossziékat, cédulákat. Olyan, mintha nem is dolgozna rajta, — Irigylem azokat az igazgatókat, akiknek az asztalán papagájszínű cédulácskák jelzik, hogy hol mi található, s valami nagyon precíz rendszert sejtet a sokféle rendező. Ez nekem sosem sikerült. Sok értelmét nem is látom. Ami fontos, az úgyis a fejemben marad, mi több, állandóan foglalkoztat. Amit elfeledhetnék, azt nyilvántartja a titkárság, az iktató, az, aki e végrehajtásban illetékes. Teljesen fölösleges azt a látszatot kelteni, hogy mindent az igazgató intéz, szervez; dönt, csinál. Az ember ne aprózza el magát, az életet elrohanni nem szabad. Nem féltem attól, hogy okos emberekkel vegyem körül magam. Sole vezető ezt azért nem teszi, mert akkor kiderül az ő tehetetlensége. Márpedig a sok okos ember, akiben meg lehet bízni, akik dönteni tudnak, felelősségteljesek, egy vállalat motorjai. Korábban előfordult, hogy éjszakai telefont is kaptam otthon, még olyan ügyben is, hogy nincs utalvány, amire a raktár seprűt adna a takarítóknak. Eljutottunk oda, hogy még kritikus helyzetben sem keresnek, megfelelő emberek saját hatáskörükben képesek dönteni. Ön úgy tűnik nekem, mint enfant terrible. Nem túlságosan tiszteli a magát sajnáltató vezetőt, s láthatóan egész más felfogása van, mint sok igazgatónak. — Nézze, én nem tartom magam se hibátlannak, se tökéletesnek. Egy biztos, dolgoztam ennél a vállalatnál mint főmérnök, s úgy érzem, ismerem, tudom azt, mi a dolgom. Lehet, hogy ezt szerénytelenségnek vagy önteltségnek minősíti, de így van. Ez az alapja annak, hogy olyan a napi és évi munkarendem, amilyen. A vezetői betegség akkor lép fel, ha valaki erején felül vállal, mindent maga akar elvégezni, amikor hiányzik a szakmai tudása, bizalmatlan. Ebből jön az infarktus, vagy enyhébb esetben az alkoholizmus, az önsajnáltatás. Ha úgy éretném, hogy a feladat meghaladja az erőmet, biztosan kérném, adjanak más munkát. Aki ismer, az tudja, nálam nincsen repi, legfeljebb kávé, kóla. Magam nem iszom, nem dohányzóm, s mint mondtam, egy, legfeljebb két kávét iszom. Nem kell tehát semmi bódulat, semmi narkotikum a munkához. Ellenkezőleg, világos fej, az igen! Még azt is vállalom, hogy vendégeimet az üzemi konyhán látom vendégül ebédre, akkor is, ha egyesek ezt rossz néven veszik. Én is ott ebédelek, munkásaink is ott esznek, jobbat nem kívánhat senki. Ezzel csak oda akartam kilyukadni, hogy néhány valóban fontos, vagy éppen nemzetközi kapcsolatot leszámítva, semmi szükség nincs poharazgatásra, koccintgatásra, lakomára. Nekem évente 6000 forintom van repire. Ez napi 20 forint. Ez a kávéra se lenne elég. A titkárnőm szorgosan húzza a strigulákat, fizetéskor leveszik a ma- gánrepi árát. Kicsit elégedett is vagyok, hogy most, amikor cikkeznek a repiről, sőt vezércikkeznek róla, nálunk semmi ok arra, hogy magunkra vegyük. A Többször is említette már a titkárságát. Ez valóban segíti napi munkájában? Bizonyára diktál, rendelkezik. — A titkárságom voltaképpen egy titkárnő. Segítségnek tartom, mégpedig fontosnak. Először is azért, mert képes önállóan levelezni, néhány instrukció alapján pontosan intéz dolgokat. A másik, hogy nyilvántart olyan dolgokat, amelyekkel nem akarom terhelni a fejemet. Különben nem diktálok, nem szoktam fel és alá járkálva gyorsba mondani gondolataimat. Jobban szeretem a diktafont. Nem feszélyez, nem sürget, s lehetővé teszi azt, hogy a titkárnő is beossza az idejét. Itt is elérkezünk oda: szervezni az időt, s önmagunkat. Okosan kihasználni a napnak azt a 480 percét, ami a munkára rendeltetett. Így jut időm nekem is arra, hogy bárkit fogadjak, aki velem akar beszélni. Alkalmam van arra, hogy a vidéki munkahelyekre is kijussak, nem is ritkán. Miután a szállításban is változtak az idők, s a fuvar után járni kell, arra is találok időt, hogy a fuvaroztatókat felkeressem, kapcsolatokat tartsak. A Bármilyen jó is egy vállalat közössége, a kialakult döntésmechanizmus szerint a végső szó, a döntés mégis az egyszemélyi vezető kezében van. Hogyan jut el oda, hogy ezekre, felkészüljön, hogyan birkózik meg az álmatlan éjszakákkal? — Nincsenek álmatlan éjszakáim, nagyon is jól alszom. Ez is része a mítosznak. Nagy baj lenne, ha az ébrenlét és az álom határán kellene eljutnom, oda, hogy mi jó és mi rossz, hogy miként mondjam meg azt, ami megmondandó. Nem kétséges, egy vállalati igazgató ‘igen sok esetben a hatalom helyzetéből dönt és intézkedik. Nem is ezzel van a legtöbbször probléma. A lényeg az, hogy egy munkahelyen olyan demokratikus légkör legyen, amelyben a hatalmi helyzetből adott utasítás vagy döntés mindenki számára érthető. Nem virrasztani kell tehát, hanem a döntések előtt tanácskozni, tájékozódni, a politikai és társadalmi szervek véleményét isnterni, a döntés várható következményeit kiszámítani, a közösséget a döntésre felkészíteni. Erre van lényegében a munkaidőm, ezt szolgálják utazásaim, találkozásaim a dolgozókkal. Itt volt például a gépi forda bevezetése a buszvezetőknél. Ez merőben új szervezést jelentett, volt, akit rosz- szul, mást jól érintett. A többség számára hasznos volt. Nem diplomatikusan, hanem őszintén, nem előkészítés nélkül, hanem viták után határoztam. A kezdeti csodálkozás már elmúlt, az ősziftteség nyert. Az eddigiek során úgy tapasztaltam, hogy On nyugodt ember, aki talán nem is tud istenigazában ideges lenni. Ez póz vagy természet dolga? — Téved, nagyon is fel tudom húzni magam. Mint mondtam, tudok és szoktam kiabálni is, persze az illem határain belül. Az embernek kell tudni dühöngenie, különben nagyon könnyen „berág”. Érdekes módon sosem a nagy dolgok miatt leszek ideges. Ha hosszabb távú kérdésekről van szó, tisztában vagyok a lehetőségekkel, van idő alaposan átgondolni, másokkal megtanácskozni. Mindig a kisebb, az operatív és prompt dolgok bosszantanak fel. Kocsilopás, a buszos udvariatlansága, a jogos panasz, ami emberi gyengeség miatt születik/ a hiába való nevelés és erőbefektetés annak érdekében, hogy munkatársaink udvariasak legyenek az utassal, fuvaroztatóval, a jegybliccelők jelenetei, a karambolok azok, amelyek kihoznak a sodromból. Vagyis minden, ami megelőzhető, elhárítható lett volna, de mögötte ott az emberi tényező, a hiba, a gondatlanság. Ilyenkor ideges leszek, dühös, ingerült. A dolgok dramatizálása ugyanakkor nem stílusom. A Volán nagyon szem előtt lévő vállalat. Utasok, cégek sokasága kerU! nap mint nap önökkel kapcsolatba. Nyilvánvaló, hogy napi problémái között szerepel a vállalat presztízse, társadalmi megbecsültsége is. — Természetesen. Örömmel mondhatom, hogy a Volán személyi állománya minőségileg javult. Nem gond nélküli a helyzet az biztos, de lényegesen jobb, mint pár évvel ezelőtt. Sokféle érdekeltséggel, határozottsággal, ha kellett elbocsátással, fegyelmivel kellett rendet teremteni. Ezek ódiumát vállalom, hiszen a cél a Volán jó hírének, pon tos szolgáltatásának biztosítása volt. Mi több: lesz. Ha kellett, akkor mindig harcoltam azért, hogy olyan körülményeket teremtsenek az itt dolgozóknak és a vállalatnak, ami a jobb munkát szolgálja. Sokfelé mondták is: „Mit akar megint ez az Erőss?” Ilyenkor azt feleltem: magamnak semmit, de a vállalatnak, a dolgozóknak, ezáltal az utasnak, a fuvaroztatónak a legjobbat. Mondanak rámenősnek, követelőzőnek, de ezt is vállalom. Minden törekvésem az, hogy nap mint nap úgy alakuljon- itt a munka, hogy az a lehető legnagyobb elismerést és megelégedést váltsa ki. Koránt sincs még minden rendben. De célokról lemondani nem szabad. Amikor egy munkanapja véget ér, mit csinál? Munkáját, gondjait hazaviszi-e monróirul 9 — Általában négy óra tíz perckor megyek haza. Nem messze lakom. Apa vagyok, három gyermekem van. Feleségéin is dolgozik, ő később ér haza a busszal, összeszedem, összeterelem a gyermekeimet, s szívesen vagyok velük. Van nekik is problémájuk, úgy érzem, sokat kell velük is lenni. Van 160 négyszögöl homokom Oros felé, de nem tudok okszerűen gazdálkodni. Ez valóban hobbi, bár bevallom, még ez is messze van. Szeretek otthon ülni, a kis közös kertben virágot ápolgatni. Olvasok, televíziót nézek, mint a legtöbb ember. Munkát, gondot lehetőleg nem viszek haza. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem jut eszembe egykét olyan dolog, amit meg kell oldani. Nem ez jelenti azonban az otthoniét legfőbb gondját. A családommal szívesen töltöm az időt, pihenek, hiszen arra van többek között a szabad időm. Szeretek még ezenkívül főzni. Nagy passzió ez, s bár nem vagyok kü- lönképpen ínyenc, a főzés igazi kikapcsolódás, öröm számomra. Vallom, hogy otthon az ember erőt gyűjthet, s ez a fontos. Újra visszakanyarodok oda, hogy ehhez viszont kell egy olyan munkatársi garnitúra, amely a mi éjjel-napDali üzemünkben döntésképes, akikben megbízhatok. Reggel korán kelek, ezt még akkor szoktam meg, amikor hatra jártam dolgozni. Csak pihenten, tiszta fejjel lehet a munkát kezdeni. Manapság a társas élet meglehetősen megcsappant, ritkák a baráti összejövetelek is. Ennek megfelelően marad idő arra, hogy jókat aludjak, kikapcsoljam magam. A A kép, amit festett, arról győz meg, hogy ^ vezető pozícióban is megmaradhat a normális életritmus, s bocsásson meg a kifejezésért, de mítosztalan kisemberré rajzolódik a portré. — Másként nem is lehet, hiszen egy vállalat első számú vezetője nem lehet fogalom, csak hús és vér ember. Mint mindenkinek, nekem is vannak átlagos és jeles napjaim, jobb és rosszabb időszakaim. A kür lönbség legfeljebb az, hogy nagyobb a felelősség, amit viszont én vállaltam. Ettől azonban nem kell megváltozni. Az ember akkor döntsön, hogy képes-e ezt vállalni, amikor megbízzák. Minden utólagos sirám és panasz, kényszerű életformaváltás csak póz. Számomra egyenesen megtisztelő, hogy egyszerű kisembernek tűntem. Lehet, hogy szokásos őszinteségemmel csalódást okoztam annak, aki mást várt. 9 Köszönöm az interjút. Bürget Lajos KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
