Kelet-Magyarország, 1980. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-16 / 165. szám
1980. július 16. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Az idő pénz Háromszor hosszabb ideig tart egy új anyag kibocsátása a hazai textiliparban, mint a hasonló technikai felszereltségü francia vállalatoknál. Egyetlen példa arra, milyen bőkezűen bánunk azzal, ami egyre inkább döntő lesz a termelésben: az elhatározástól a megvalósításig terjedő idővel. N émi többletráfordítás árán, a tervezettnél korábban kezdték meg a vasút egyik vonalának villamosítását. Az így megnyert idő értéke tízezer tonna gázolajéval egyenlő, s ez többszöröse annak, amit a hónapok megkurtítása az eredeti összegen felül követelt. Benjamin Franklin két és fél évszázada leírt véleménye — az idő pénz — szállóige lett, ám mint általában az ilyen bölcsességekkel történni szokott, sokan vannak, akik emlegetik, s kevesen, akik betartják. S miért tennék ezt, ha környezetük nem tudatja velük újra meg újra: az idő jelentős értékké formálódik a termelésben. A környezet: az érdekeltség és az ösztönzés bonyolult hálózata. Ügy véltük, s a tapasztalatok is azt látszottak igazolni, hogy bővében vagyunk az időnek. Olyannyira gazdagon buzgó forrásnak tekintettük, hogy különösebb töprengés nélkül toldottuk meg az eredetileg is hosszú határidőket újabb hónapokkal, esztendőkkel. Ha a gyártmánynak csak a kísérleti példánya készült el addigra, amikor a tömegtermelést kellett volna megkezdenünk, azt mondtuk, annyi baj legyen. Közben azonban a világ nem méltányolta ezt a ráérősségünket; ment előre a maga sebességével. A mozgási ritmusok e különbözősége végül szembeszökővé lett. Olyan tények-, kel, adatokkal kényszerültünk például szembenézni, hogy az iparban a törtnapi hiányzások tizenegyezer dolgozó munkaidejét teszik ki; a gépek, berendezések kihasználtsága most már évek óta 1,2 műszak, némi javulás csupán a nagy értékű, nagy teljesítményű eszközöknél van, mert ott a korábbi 1,5— 1,6 helyett eléri az 1,8—1,9 műszakot; az építés szakipari munkáinak időigénye már a tervezéskor kétszerese, ténylegesen pedig a háromszorosa az osztrák építőiparban tapasztaltnak. Mindössze maroknyit emeltünk ki a tények közül, ám az esetek különböző jellege figyelmeztet arra, szinte nincs olyan területe a termelőtevékenységnek, ahol szorosan elszámoltatnának az idővel. Illetve: a gyárak, a vállalatok egy része formálisan ügyel arra, hogy a munkaidő letöltött legyen, ám arra már kevés figyelem jut, mivel telt az a munkaidő. S az sem általános, hogy mélyrehatóan elemezzék a termelőhelyek a veszteségidőket, azaz föltárják az okokat, s ismeretükben lépéseket tegyenek megszüntetésükre. Veszteség a törtnapi hiányzás, az igazolatlan mulasztás, a szervezetlenségből következő állásidő, de mennyivel nagyobb teher mindannyiunk vállán a fejlesztések rossz előkészítése, lassú megvalósítása miatt bekövetkező kár, jobb esetben a haszon elmaradása. Mennyivel értékesebb idő vész el akkor, amikor terméketlen vitákba fullad hónapokon át a kooperációs partnerek kapcsolata, mint amikor a fél műhely igazolásért áll sorba a vasútállomáson, mert késett a vonat, s erről a húsz percről papír kell... Ez utóbbi sem mellékes, azaz nem kizárásos alapon teremthető meg az idő becsülete, hanem a fontossági sorrendek tiszteletben tartásával. Hiba lenne ugyanis elfeledkezni a következőről: számítások és vizsgálatok azt mutatják, hogy a munkaidőnek veszteségként kezelt része a vállalatok többségénél a felületi jelenségek megragadása és összegezése! Nem tartalmazza tehát a nagy veszteségforrásokat, az érintettek még utólag sem elemzik a gyártás- és gyártmányfejlesztésnél bekövetkezett időbeli késedelmek okait s azok hatását az értékesítésre. Ugyancsak kívül kerül a figyelem sugarán á döntési mechanizmus időigénye, holott az itt elillant heteket, hónapokat már semmiféle bűvészmutatvánnyal nem sikerül visszacsalogatni. mindez nemcsak a közvetlen termelésre, hanem az irányításra is igaz, pedig ott megkétszereződhet, háromszorozódhat az idő értéke. Nem egyforma tehát ilyen értelemben egy hónap és egy hónap, s ez ró nagy felelősséget az idővel gazdálkodókra. S felelősségük akkor sem kisebb, ha azt állítják, azt tanúsítják: nem gazdálkodók ők, hiszen telik az idő magától, sém siettetni, sem visszafogni nem lehet. Ami igaz. Telik az idő magától, ám az, hogyan, mivel telik, rajtunk fordul meg, s így alakulhat át ugyanaz az óra, ugyanaz az időmennyiség nyereséggé vagy veszteséggé. L. G. P rill Mihály! — szólt a fehér köpenyes, szőke, kékszemű nővérke. — Itt vagyok doktornő — jelentkezett Miska bácsi, arcán a megszeppenés látható jeleivel. — Akkor most pipázni fogunk — mondta a nővérke. — Tessék az ágyra szépen felfeküdni. Itt van a szívóka. Ezt a szájába veszi. Itt a gomb, ezt megnyomja, s akkor szívni tetszik. Értjük? — oktatta az öreget a nővérke. Még néhányszor elmagyarázta a működés elvét, megvárta az első szippantásokat, aztán elment. Csakhogy Mihály bátyám nyomban elfelejtette, mikor nyomja meg a gombot, így, amikor szívni kellett volna, akkor fújt. Néhány perc alatt olyan vörös volt az arca, mint a cékla. Csak erőlködött, erőlködött, de nem panaszkodott. Mihály bátyám ágyával szemben volt az öreg Bákaí. Ennek a csont-bőr embernek a szavát sem lehetett hallani napokon át. Olykor az öreg Prill próbálta szóra bírni. Odacipelte a fehér vaságyhoz a fémhokedlit. Leült mellé. — Mondjon már kend valamit Bákaí bácsi! Mindegy, csak beszéljen már. — Mit mondjak? Üjat nem tudok. — Huncut ember maga Bá- kai bácsi. Csak szedi itt magába a szót, de ki nem ad semmit — heccelte az öreg Prill. Derűit a kórterem. Most Bákaí bácsi figyelte az öreg Prill erőlködését, szótlanul. Két hét óta most először villant át mosoly az arcán. Rekedtes hangon megszólalt: — Maga hiányolta, most Ifjú szakmunkások köszöntése Kedves ünnepségre került sor július 14-én Mátészalkán, az ISG helyi gyárában, ahol az üzem vezetői köszöntötték azokat az ifjú szakmunkásokat, akik tanulmányaik befejeztével az ISG-t választották munkahelyül. A huszonhat fiatal szakmunkást Andorkó Zoltán igazgató tájékoztatta a gyár életéről, az előttük álló feladatokról. Ezt követően Ne- héz György, a mátészalkai ipari szakmunkásképző intézet igazgatóhelyettese a frissen végzett esztergályosoknak átadta a szakmunkás-bizonyítványokat. Vetélkedő pékek Szellemi és sportvetélkedőt rendeztek immár hatodszor az északkeleti országrész sütőipari vállalatai. A kazincbarcikai versengésen Sza- bolcs-Szatmár megyét a szálkái és a nyíregyházi pékek képviselték. A július 12—13- án megtartott eseménysorozaton a nyíregyháziak a harmadik, a mátészalkaiak pedig a negyedik helyezést érték el. A következő — jövő évi — találkozót Nyíregyháza rendezi majd meg. A gávavencsellői Viktória Cipőipari Szövetkezetben az idén húszmillió forint értékben készítenek rövid szárú csizmákat román exportra. A felvételen Stump Mihályné és Szilvási Berta. (Jávor László felv.) aztán szívja — szólt az öreg Bákaí Prill Mihályhoz. — Jöhetne már a doktornő — türelmetlenkedett az öreg Prill. Egy szívás, egy fújás között. — Mit érez? Könnyült-e a légzése? — érdeklődött Bá- kai bácsi. > — Könnyült a fenét. Tán még nehezebb. — Mert nem tudja kezelni a masinát. Még ehhez sem ért. — Tán maga értene?! — Nem nekem van rá szükségem. Szívja csak szorgalmasan — kapacitálta Bá- kai bácsi. Nyílt az ajtó, megérkezett a nővérke. Fellélegzett az öreg Prill, s visszanyerte színét. Prill pipája Permetezik a tiszaberceli Bessenyei Termelőszövetkezet paradicsomtábláit. (Jávor L. felv.) VÉLT ÉS VALÓDI IGAZSÁGOK Fegyelmik nyomában TIZENÖT DOLGOZÓ ALÁÍRÁSÁVAL LEVELET KAPOTT NÉHÁNY HÓNAPPAL EZELŐTT A NYÍREGYHÁZI VAS- ÉS FÉMIPARI SZÖVETKEZET VEZETŐSÉGE. A TRANSZFORMÁTORÜZEM DOLGOZÓI ÍRTÁK, PANASZOLVÁN, HOGY A BÉRELOSZTÁS NINCS ÖSSZHANGBAN A VÉGZETT MUNKÁVAL, S KÉRTÉK A VEZETŐKET, VÁLTOZTASSANAK EZEN. A „LEVÉLVÁLTÁS” CSATTANÓJA: AZ ALÁÍRÓK KÖZÜL AZÓTA NÉGYEN FEGYELMIT KAPTAK. Alighanem sokáig emlékezetes lesz négyőj üknek május, hiszen ebben a hónapban követték el azokat a vétségeket, amelyekért kijárt a fegyelmi. De kezdjük az elején. A szövetkezet ötödik éve már, hogy a Ganz Villamos- sági Művek megbízásából transzformátorokat gyárt, zömmel tőkés exportra. Szigorodtak az eladás feltételei, nagyobb feladatok hárulnak így a nyíregyházi szövetkezet dolgozóira is. Feszítettebb lett a tempó, szigorúbb a munkafegyelem. Éppen ezt sértették meg ők négyen: Makara Sándor és Matyi János szocialista brigádvezetők, valamint Szirmai István és Gemzsi Tiborné. Utolsó figyelmeztetés Matyi és Makara utolsó figyelmeztetést kapott, mert május 9-én 14 óra helyett csak 15,14 perckor kezdték meg a munkát, s 22 óra helyett már 19-kor elhagyták az üzemet. Gemzsiné május — Hogy érzi magát? — érdeklődött a szőke nővér. — Most, hogy abbahagytam a pipázást, egészen jól — mosolyodott el az öreg Prill, s kivette szájából a szívókát. — Vajon mennyibe kerülhet egy ilyen masina? — érdeklődött Bákai bácsi! — Közel ötvenezer forint — válaszolta a nővér. — Nem is olyan drága — vetette közbe Bákai, s Prill Mihályra nézett. — Most, ha hazamegy, a család összedobhatja a rá- valót. Otthon is pipázhat kedvére. Ahogy három hét alatt megismertük az Öreg Prill családját, Mihály bátyámnak egy szavába kerülne és megvennék neki az inhaláló készüléket. De az az érzésem, hogy az effajta pipázástól egy életre elment a kedve. Farkas Kálmán 1 19-én elkövetett vétsége miatt — 40 perccel hamarabb hagyta abba a munkát, mint lehetett volna — szintén utolsó figyelmeztetésben részesült. Szirmai már jóval súlyosabb büntetést kapott, szigorú megrovást — neki már korábban volt utolsó figyelmeztetése — mert május 20-án a művezetője utasítását nem hajtotta végre, ráadásul egy órával korábban távozott az üzemből. Matyi és Makara belenyugodott az ítéletbe, Szirmai fellebbezett, Gemzsinének helyben hagyták a büntetését, de a szövetkezet vezetői hozzájárultak, hogy fél órával hamarabb fejezhesse be a munkát. így ugyanis eléri a Guszevbe tartó utolsó buszt, s elkerülheti — amit korábban már számtalanszor átélt — részeg férfiak támadását. Ráadásul három gyermekét egyedül neveli, ennyi kedvezmény jó munkája alapján jár neki. (Az persze más kérdés, hogy a szövetkezet vezetői korábban hogyhogy nem tudtak Gemzsiné gondjáról, s miért kapta a fegyelmivel egy időben a kedvezményt?) Egyszer el kell kezdeni... — Nekem most is az a véleményem, hogy a bérezés és a munkaelosztás túlságosan szubjektív — vélekedik Szirmai István most is, a fegyelmi után két hónappal. — Azt tudomásul vesszük, hogy esetenként túlórázni kell, nem is keveset, de azt már nem, hogy van olyan csoportvezető, aki a jobban fizető munkákat a jó embereinek adja. S ha szorul a hurok, mindig ránk, tapasztaltabb szakmunkásokra bízzák a kényesebb munkát. De ezt a fizetésnél nem nagyon veszik figyelembe. Az is furcsa, hogy a levélírók közül négyen fegyelmit kaptunk, olyan vétségekért, amiről máskor tudomást sem vettek. Márföldi Mihálynak, a transzformátorüzem vezetőjének erről egészen más a véleménye. — Tévedés azt hinni, hogy ők négyen azért kaptak fegyelmit, mert levelet írtak. Rajtuk kívül többen is kaptak hasonló büntetést — pedig ők nem írták alá a levelet — hasonló vétségekért. Tény, korábban valóban fordultak elő ilyen jellegű fegyelemsertések, amelyeket nem toroltunk meg. Most már tudjuk, nem lett volna szabad ennyire humánusan kezelnünk a dolgot, s egyszer el kellett kezdeni a rendteremtést is. A szövetkezet és a dolgozók érdekében. Milliós üzletek forognak kockán, s ha a feladatokat vállaltuk, azokat teljesíteni kell. Az már más probléma, hogy a normákkal, ami végső soron a fizetésekben jelentkezik, tényleg sok gondunk van. Mindkét fél érdeke Az üzemvezető technológiai leírásokat mutat, olyanokat, amelyeknek normaidején ma is vitatkoznak a megbízó gyárral. Itt van például a TL—60'1 típusú transzformátortekercs ügye. A Ganz normái szerint egy ilyet 29 perc alatt kell elvégeznie egy dolgozónak, a szövetkezet azonban állítja, két fő 148 perc alatt képes csak végezni vele. S természetesen egy munkadarabért csak a 29 percet számolhatják el. — Persze, az ilyen munkákat nemigen akarja elvállalni senki, hiszen nem lehet vele jól keresni — mondja Jóba Elek, a szövetkezet műszaki vezetője. — De hát nem kaphat mindenki állandóan jól fizetett munkát, hiszen akkor abba is hagyhatnánk a transzformátorok gyártását. Mindezen gondok ellenére azonban nem keresnek rosz- szul az embereink. — Ez nagyon relatív dolog — állítja Szirmai István —, mert vannak akik láblógatás- sal keresik meg a havi négyezret, míg mások igen kemény munkával. S ha ezen nem változtatnak, állandóan problémák lesznek. Az újságíró, mint a legtöbb esetben, most sem tudja megoldani a hosszú ideje tartó gondot. Legfeljebb tanáccsal szolgálhat: érdemes lenne elgondolkodniuk a szövetkezet illetékeseinek, hátha találnak egy olyan bérezési formát, munkaelosztási módszert,- amely mindkét fél érdekeit szem előtt tartja. Mindenképpen megérné, hiszen jól járna a dolgozó, s végeredményben a nagyobb közösség is. Balogh Géza