Kelet-Magyarország, 1980. június (40. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-29 / 151. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1980. június 29. A HÉT — CÍMSZAVAKBAN HÉTFŐ: Moszkvai bejelentés az Afganisztánból történő részleges csapatkivonásról — Az SZKP Központi Bizottsága jövő februárra összehívja a XXVI. pártkongresszust — A kormánypárt megerősödése a japán választásokon — Befejeződik a hét fejlett tőkésország velencei csúcstalálkozója — Meghiúsított puccskísérlet Jamaicában KEDD: Összeül a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa — Carter európai körútja: belgrádi, madridi és lisszaboni megállókkal — Peking elutasítja a tárgyalásokat Vietnammal — Koreai tárgyalások Panmindzsonban SZERDA: A NATO miniszteri tanácsának ankarai ülése — Lengyel —osztrák kormányfői megbeszélések Bécsben — Általános sztrájk Salvadorban CSÜTÖRTÖK: A francia elnök sajtóértekezlete — NDK párt- és állami küldöttség Bukarestben — ASEAN-konferencia Kuala Lumpurban — Harcok Libanonban PÉNTEK: Hanoiban cáfolják a Thaiföldre történt állítólagos vietnami betörés hírét és részletes jelentést tesznek közzé a Kambodzsa elleni provokációkról — A Biztonsági Tanács az Angolával szemben végrehajtott dél-afrikai agresszióról tárgyal SZOMBAT: Moszkvában megnyílik az olimpiai falu — Nyilatkozatok Schmidt kancellár hétfői, moszkvai látogatása előtt — Vita Indiában Szandzsaj Gandhi halálának körülményeiről Á hét három kérdése O Milyen új események zajlottak az Afganisztán körüli válságban? Világszerte megkülönböztetett figyelem kísérte azt a moszkvai bejelentést, hogy — Kabullal egyetértésben — részleges csapatkivonást hajtanak végre Afganisztánból. Logikusan következett ez a lépés a korábban többször is elhangzott, legfelsőbb szinten ugyancsak megerősített állás- foglalásokból: a szovjet csapatok addig és olyan mértékben maradnak Afganisztán területén, ameddig és ahogyan a helyzet megkívánja azt. Washingtonban és a. NATO köreiben azonban furcs? magatartást tanúsítottak. Miközben azt követelték, hogy a szovjet csapatok azonnal távozzanak Afganisztánból, s az Afganisztán körüli válságot ürügyként használták a feszültség kiélezésére —, mindent megtettek azért, hogy a helyzet ne juthasson nyugvópontra. Amerikai—kínai össz- játék kezdődött az afgán ellenforradalmárok felfegyverzésére, s különösképpen jó behatolási terepnek tekintették a hosszú pakisztáni—afgán határt. Közben rémhírek özönét zúdították a világra, a hónap elején olyan híreket terjesztettek, hogy gerillák tízezrei fogták gyűrűbe Kabult. A hazugságléggömbök azonban szétpattantak, s éppen a lehetségessé vált, részleges csapatkivonás bizonyítja, hogy a feltételek ugyan továbbra sem könnyűek, de Afganisztánban előrehaladt a konszolidáció folyamata, erősödött a rend és a biztonság. A moszkvai hír tehát mindenképpen kellemetlenül érinthette az amerikai feszültségkeltőket, de különösen kínos volt, hogy időben egybeesett a hét fejlett tőkés ország velencei csúcstalálkozójával. Amely hivatalosan gazdasági jellegű, de mivel a gazdasági problémák manapság nem sok sikerélménnyel kecsegtetnek, a téma — tekintettel a közelgő amerikai választásokra is — erőteljesen áttolódott a világ- politikára. A nyugati szövetségesek egy része, főként Párizs és Bonn, jóllehet nem értett egyet az Afganisztán megsegítésére irányuló szovjet lépéssel, józanabb magatartást tanúsít és politikai kibontakozást keres. A szovjet bejelentés, érthetően, megerősítette őket e szándékukban. Annál inkább, hiszen a francia elnök nemrég tárgyalt Varsóban Leonyid Brezsnyevvel, Schmidt kancellár pedig holnap készül Moszkvába. Ilyen körülmények között az Egyesült Államok elnöke sem játszhatta egyszerűen a „mister no”, a mindenre nemet mondó szerepét. Carter olyan kijelentést tett, hogy Washington hajlandó lenne közreműködni egy átmeneti szakaszban, a válság rendezése során. Csakhogy hamarosan kitűnt, mit kell gyakorlatilag érteni e javaslat alatt. Washington valamiféle iszlám békefenntartó erő Afganisztánba küldését szeretné (nyilván pakisztáni és egyéb egységekre gondolnak!, hogy annak védelme alatt jobboldali fordulatot hajtsanak végre Kabulban, s ennek megfelelő kormány vegye át az ügyek intézését. Ezek az indítványok természetesen elfogadhatatlanok. A rendezés alapját változatlanul a kabuli kormány közismert háromlépcsős terve jelentheti: 1. szűnjék meg minden -külső beavatkozást 2. szülessenek megfelelő nemzetközi garanciák a Szovjetunió és az Egyesült Államok részvételével; 3. e kibontakozás lehetőséget nyújt a szovjet csapatkontingens visszavonására irányuló tárgyalásokra is. A nagy élénkség ellenére — az amerikai álláspont merevsége miatt — egyelőre nem történt közeledés. Az események tükrében azonban a világ jobban felmérheti a különböző szándékokat és véleményeket, saját közvetlen tapasztalatai alapján alkothat ítéletet: ki akarja a kibontakozást és ki állít akadályokat annak útjába. O Mi történik a thaiföldi —kambodzsai határon? Lehet, hogy vannak csodák a világpolitikában, de alighanem hiba lenne túlzottan hinni bennük. Mindenesetre, szinte abban a pillanatban, hogy az amerikai feszültségkeltés nehézségekbe ütközött Afganisztán körül, egyszerre kiéleződött a helyzet a thaiföldi-kambodzsai határon. Az előzményekhez tartozik, hogy Bangkokban néhány napja közölték: megkezdik a kambodzsai menekültek „önkéntes” hazatelepítését a két ország határán elhelyezkedő menekülttáborokból. A hír feltűnést keltett, hiszen a nyugati propaganda korábban azt igyekezett kihasználni, hogy a harcok és az éhség következtében Kambodzsából tömegesen menekültek el az emberek. Egy visszatelepítés nyilván ennek az irányzatnak fordulását mutatta volna. Valójában arról volt szó: a thai területen, közvetlenül egy 2— 5 kilométeres övezetben lévő kiképzőtáborokból a kínaiak által támogatott „Vörös Khmer” s a szélsőjobboldali „Szabad Khmer” (Khmer Serei) fegyveres gerillaegységeket dobnák vissza Kambodzsába, hogy az esős évszak természeti viszonyait felhasználva, merényleteket, provokációkat kövessenek el. A kambodzsai kormányzat tiltakozott az ilyen visszatelepítési tervek ellen, mire thai területről több betörés történt Kambodzsába, beleértve néhány légitámadást is a határ menti körzetekben. A propagandakampány sem maradt el, Thaiföld a Karpbod- zsát segítő Vietnamot vádolta, hogy csapatai átlépték a thai határt. Hanoi határozottan cáfolta a hamis híreket és bizonyítékokat terjesztett elő a Thaiföldről megindított akciókról. (A vietnami külügyminiszter a héten éppen Indonéziában tárgyalt, amely Thaifölddel együtt az ötös ASEAN-szövétség tagja.) Minden jel arra mutat, hogy afféle „tartalék” válságkeltés zajlott, ha az egyik ponton remény csillan a feszültség csökkenésére — Ázsia egy másik pontján sürgősen gondoskodni kell az utánpótlásról.. . O Mit hozott az ankarai NATO-tanácsülés? Ismét időszerű a bölcs mondás: néha az az újság, hogy nincs újság. A bizonytalansággal és terrorizmussal hadakozó török főváros külső képe csupán annyiban változott, hogy még több volt a rendőr, katona, biztonsági ember a NATO ankarai tanácsülése kapcsán. Ami pedig a tárgyalótermet illeti: érvényesült az atlanti papírforma. Egységnyilatkozatok, halvány tárgyalási készség hangoztatása, miközben megerősítették a decemberi brüsz- szeli határozatokat. Márpedig az eurorakéták telepítéséről szóló döntés lehetetlenné teszi, hogy továbbhaladjanak a megbeszélések eddigi vágányán. A legérdekesebb Ankarában is az a tényező volt, amelyről hivatalosan nem ejtettek szót. A nyugati tanácskozások egész vonulata, a két Velence, Ankara, a kétoldalú eszmecserék, az ellentmondó nyilatkozatok és a kevéssé udvarias levélváltások bizonyíthatják, hogy nincs teljes szinkron az Egyesült Államok, s több fontos szövetségese között. Az ellentéteket nem szabad túlértékelni, miután létezik egy alapvető atlanti és tőkés szolidaritás, de az eltérő hangsúlyok azért lényeges nézeteltéréseket mutatnak a jelenlegi helyzet értékelését. valamint az enyhülés jövőjét illetően. Washington, különböző eszközökkel, szűkíteni szeretné a szakadékot — maga mögött akarja tudni szövetségeseit, minden esetben. Ezt azonban két dolog nehezíti: az amerikai külpolitika és az amerikai belpolitika. S az elnökválasztási harc finise még inkább bonyolulttá és kiszámíthatatlanná teszi Washington magatartását. .. Réti Ervin A portugál főváros éles tüntetéssel fogadta Carter elnököt. „Carter, menj haza és vidd magaddal azokat, akik ide hívtak!” — olvasható a tízezres tömeg transzparensén a lisszaboni utcán. (Kelet-Magyarország telefotó) Szovjet vélemény Carter kínai „kártyája” □ z Egyesült Államokban befejeződött a választási kampány első fordulója. Győztese a demokrata pártnál a jelenlegi elnök Jimmy Carter, a köztársasági pártnál Ronald Reagan lett. A Washington Post című amerikai lap az első fordulót értékelve megállapította, hogy Carter sikerét a belpolitikai kérdések tudatos háttérbe szorítása és a külpolitikai problémák előtérbe tolása biztosította. A Fehér Ház külpolitikai tevékenységének feltűnően fontos részévé léptek elő a Kínával fenntartott kapcsolatok. Pe- kinget az utóbbi időben egymás után keresték fel az amerikai adminisztráció különböző képviselői. Brzezinski, nemzet- biztonsági főtanácsadó ellátogatott még a Nagy Falhoz is, Harold Brown, az USA hadügyminisztere pedig széles körben reklámozott utazást tett a kínai hegyek között, miközben amerikai hadfelszerelések esetleges eladásáról tárgyalt. Teng Hsziao-ping kínai miniszterelnök-helyettes tavaly Washingtonban egyenesen királyi fogadtatásban részesült, tüzérségi díszsortűzzel és pezsgővel. Mindezzel egy időben mindkét irányba szinte özönlöttek a különböző alacsonyabb szintű küldöttségek. Ami a gazdasági kapcsolatokat illeti, az amerikai adminisztráció e téren is számos lépést tett. Washingtonban bejelentették, hogy a jövőben Pekingnek biztosítják a legnagyobb kedvezmény elvét, hiteleket és kölcsönöket bocsátanak az ország rendelkezésére. Kínát felvették a Nemzetközi Valuta Alapba is. A kínai vezetők a maguk részéről különböző törvényeket kezdtek kidolgozni és életbe léptetni a külföldi részesedéssel induló vállalkozásokról. A beruházási társaság elnöke, aki 1949-ig egyébként a kínai malom- és textilipar kizárólagos tulajdonosa volt, lelkendezve jelentette ki: „A külföldi beruházások maximuma nincs megállapítva; 100 százalékos külföldi tőkeberuházásokról is szó lehet”. A „kínai kártya” kijátszása ideológiai téren egyenesen groteszk formákat ölt. Az amerikai hírközlő eszközök minden lehetséges módon dicsérik az úgynevezett „kínai modellt”, a Kínai Népköztársaságot gondosan kihagyják a szocialista országok ellen folytatott kampányból. Szóljunk végül röviden a „kínai kártya” katonai vonatkozásairól. Az amerikaiak növekvő erőfeszítéseket tesznek, hogy Kínát nyugati fegyverekkel lássák el. Hua Kuo- feng nemrég Japánban és Keng Piao Amerikában tett látogatása után Washington úgy döntött: Kínának minden korlátozás nélkül el lehet adni úgynevezett „kettős rendeltetésű” berendezéseket, azaz olyan technikai eszközöket, melyek mind polgári, mind katonai célra felhasználhatók. (Szakértők számítása szerint a kínai hadsereg korszerűsítése 41—62 milliárd dollár értékű nyugati haditechnika megvásárlását teszi szükségessé.) S zámos nyugati megfigyelő szerint azonban Carter próbálkozásai nem hozzák meg a várt sikert. A'pro- tokolldiplomáciai paraván nem mindig tudja elrejteni a két partner — és egyben vetélytárs — sokszor eltérő célját. Carter joggal érezhet kétségeket a Pekinggel fenntartott kapcsolatok miatt, hiszen Kína valójában túlságosan bonyolult „lap” ahhoz, hogy egyszerűen „ki lehessen játszani”. A szovjet- és haladásellenes politika, amelyben a Carter-adminisztráció és a jelenlegi kínai vezetők egymásra találtak, visszájára is fordulhat az őszi amerikai választásokon. G. Sahov APN—KS 39. Szentül megfogadta, nem késik többé, mert megértette, hogy nem tudnám megvédeni, s a dolog vége csakugyan az áthelyezés vagy a fegyelmi lenne. Én meg — noha neki nem említettem — elhatároztam, hogy beszélek Étivel. Szegény abban reménykedik, hogy előbb-utóbb én leszek Starker Guszti utóda. Nem tudja, hogy ez cseppet sem valószínű. Sőt! Esetleg megint elkezdenék a káderlapom vizs- gálgatását, és most már, isten az atyám, beolvasnék nekik, ha megint előhozakodnának szegény apámmal. Végre is hetvennyolcat írunk, nem ötvenkettőt, elvtikéim! No nem, de hisz ez nem is valószínű: manap aztán igazán nem divat már az ilyesmi. Hanem azért az ördög nem alszik, és csak jobb óvatosabbnak lenni. Elvégre intézetvezetőnek még sosem akartak kinevezni; és az efféle magas vezető álláshoz még mostanában is nyilván patyolatszűz káderlap kell. No, persze, azon a káderlapon azért a hivatásos tisztapa mellett (akit végre is demokratikus alezredesként bocsátottak el a seregből) ott vannak a borsodi bányászősök is, akiknek plebejus vére szintén itt csörgedez az ereimben! Nem, ez itt most korántsem cinikus megjegyzés; az elmúlt két évtizedben nem is egyszer gondoltam rájuk hálával s szeretettel. Amikor megrendült körülöttem minden, s addigi úrifiúból negyvenkilenc őszén szénhordó lettem, az ő emlékük tartotta bennem a lelket. Anyám gyakran sírt, amikor bement utánam a fürdőszobába, s az ürülő kádat, a lefolyó fölött örvénylő piszkos szürke vizet nézte. — Ezért tanultál? — hajtogatta könnyes szemmel. — Istenem, ha ezt szegény apád megéri, hát ebbe pusztul bele!... — És nagyapám? — kérdeztem valami furcsa plebejusgőggel. — Az ő vize milyen volt sichta után? Vagy arra már nem emlékszel? — Jaj, dehogyisnem — sóhajtotta. — De hisz épp abból akartam kikapaszkodni, amikor kikönyörögtem, hogy tanulhassak! — Hát engem most visszaperelt a munkásosztály — mondtam kajánul. — Az ilyen értéket nem hagyják burzsujéknál elkallódni! No, summa summárom: erőt adott nekem ez a rokonság ! S valami furcsa, emelkedett szemléletű belenyugvást a sorsomba. Hiszen voltak mások is, hozzám hasonló szerencsétlenek, akiket kiszórtak ezidőtájt az egyetemről — de ők, vesztükre, hetedíziglen úri származású fiúk voltak, akik csak gyűlöletet és bosszúvágyat éreztek megcsúfoltatá- suk miatt. Bennem ilyenkor a nagyapám vére, is megszólalt, s legalább addig juttatott, hogy belássam a másik fél igazát is. Itt most valami országformáló, történelemcsináló folyamat zajlik, egy iszonyú igazságtevés érdekében kapom az iszonyúan igazságtalan rúgáspkat, amelyeket, ha férfinak születtem, el kell tudnom viselni... Apám régi országa porba hullott — de új épül romjain a nagyapám rokonságának... Éti, úgy látom, megkezdte akcióját, a Tatárné-féle lakásért. Ezt onnét tudom, hogy egyik este megkérdezte, mennyi a havi jövedelme Juditnak, a mellékeseivel együtt. Ügy emlékeztem, hogy talán kettőezer-hatszáz forint. „És a tartásdíj?” — kérdezte Éti. A fejem vakartam. „Várj csak! Azt hiszem, az nincs is neki. Hiszen a gyerek most az apjánál van. És úgy tudom, még nincsenek is elválva ...” Éti arca hosszúra nyúlt. „Hűha! Akkor a válást gyorsan le kell bonyolítani, mondd meg neki! A kérvényén persze az asszonyneve szerepel, s ha jól emlékszem, azt írta be: különvált. Pedig ide a bontóper határozata is kell! — Töprengővé vált az arca. — Akkor viszont új problémával kell szembenézni: a gyermektartás díjával! A havi bevétele azzal együtt már fölötte lesz a tanácsi lakásra jogosító jövedelemszintnek !” „Az ördögét! — tört ki belőlem. — Ez ilyen komplikált?” Csak szeme fejérjét mutatta: mennyire! „Ilyenformán csak egy szövetkezeti lakás, jöhet számításba ... — tűnődött hangosan. — Nem tudod: van valami megtakarított pénze?” Csak a tenyerem fordítottam ki: honnét tudnám? „De nem nagyon hiszem ... Honnan is volna?” „Ugyan! — legyintett Éti. — Manapság mindenki takarékoskodik! Ez eddig a férje szüleinél élt, és a fiúval ketten kerestek! Kell, hogy legyen valami pénze!” „Jó — mondtam. — Tegyük fel, hogy van néhány ezer forintja. De azzal mire megy?” „És az intézet?” — nézett rám Éti. „Hogyhogy?” — kérdeztem értetlenül. ÍFolvtatinkt Pl ryXnTF k/Ivi*! EÄ Másfél szoba-Regény- ÖSSzkomforf
