Kelet-Magyarország, 1980. június (40. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-29 / 151. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. június 29. Kedves öreg Barátom! Köszönöm azt a néhány órát, amit le­nyűgözően szép, tiszta, csendet árasztó házadban, kertedben tölthettem. Aki a város kőrengetegéből nagynehezen ki­szabadulhat, annak valóságos újjászüle­tés egy ilyen alkalom. Amíg nálunk, vá­roson, már az erdőbe vivő úton is, hal­dokolnak a fák a sűrű benzingőztől, ad­dig nálad a kertben bodza- és jázminil­lat hull az emberre, odébb meg kapor és zeller zöldéi, illatozik. Amíg az én városi otthonom közelében a1 kis, ujjnyi vastag facsemeték birkóznak a bitumen­nel és az éjszakai randalírozókkal, ad­dig ott kinn, nálad jó hűst ad a lugas, a diófa és szinte szemmel kivehetően bontja szirmát sokféle nemesített rózsa. Kitűnően telt el áz a néhány óra, so­káig emlékezni fogok rá, mint a saját termésű földieper zamatára. Jól ki is beszélgettük magunkat, — hidd el, ez is hiányzik, nagyon hiányzik. Szóba hoz­tunk diákköri emlékeket, mostani csalá­dot, sikereket és kudarcokat, nagy él­ményeket és nehéz perceket. Ekkor csak úgy véletlenül jegyeztem meg, hogy hozzád menet a kora nyári mezőn elvét­ve láttam gyermekkorunk égő szépségét, a mákra emlékeztető piros pipacsot. Szedtem is egy jó csokorra valót, hadd örüljön neki a kislányom, aki ilyet még csak a meséskönyvben látott. Szarka­lábat azonban hiába kerestem, pedig úgy lett volna igazán szép, teljes az a csokor. Mondtad erre: „Sajnos, ma már a mező sem a régi, eltűnnek a szépsé­gek, az ember már igazán gyönyörköd­ni sem tud a tájban.” Abban a pillanat­ban meglepődtem kissé, hiszen a téged körülvevő kis birodalom ennek éppen az ellenkezőjét bizonyította. Jó vendég­hez illően nem mondtam ellent, mire te tovább folytattad azzal, hogyha gépek, meg a vegyszerek megbontják a termé­szet egyensúlyát, elképzelni is rossz, hogy milyen lesz majd a mező és az erdő ötven—száz év múlva. Majd részletesen kifejtetted nem éppen elismerő vélemé­nyedet a kemizálásról, a gépi munkáról, s eközben szenvedélyesen idézted föl gyermekkorunk, „mezítlábas korsza­kunk” ezernyi emlékét. Szeretném, ha nem értenél félre, s különösen, ha nem vélnéd bántónak, hogy most a nyilvánosság előtt felelek erre: úgy éreztem, a kelleténél is jobban hatalmába kerített egyfajta felfokozott nosztalgia. Ügy emlegetted egykori játé­kainkat is — a bigézést, a picinkálást, vagy a pénzdobálást —, mint az azóta is felülmúlhatatlan, nagyszerű szórakozást. Magam is belefelejtkeztem az emléke­zésbe, és most sem bánom, hogy veled együtt szárnyaltam a régmúlt időkben, isten bizony nagyszerű érzés volt! De azóta sem hagy békén, hogy együttlétünk alatt te többször is komor színekkel vázoltad a jelenlegi helyzetet és vonszoltál ítélőszék elé mindent, ami korszerű, ami másként van, mint egy­koron. Így volt ez a pipaccsal is, meg a szarkalábbal is, ami szerinted azért hi­ányzik a mezei virágok közül, mert meg­ölte a sok vegyszer. Bizonyára van né­mi igazság ebben — jóllehet magam az átlagnál is kevesebbet értek ezekhez a dolgokhoz —, de én valahogy nem fes­teném ilyen sötétre a képet. Régen volt ugyan tengernyi sok pipacs, amiben le­hetett gyönyörködni néhány napig, de a föld holdanként alig termett tíz mázsát. Most viszont kevésbé színes a határ, a viszontagságos és mostoha időjárás is teszi a magáét, mégis negyven mázsát, vagy afölötti mennyiséget ad a föld hek­tárja. Annak idején hetekig eltartott az aratás, a keresztezés, a hordás, meg a cséplés, (ami után te még mindig gyer­mekien vágyakozol, mert ezeknek volt valamiféle ünnepi varázsuk), — most viszont négy kombájn néhány emberrel nekilódul, s pár nap alatt elintézi az egész aratást. Igaz, ez így kevésbé ro­mantikus, de sokkal könnyebb és biz­tonságosabb, mint harminc évvel ezelőtt, ' s ma már természetesnek vesszük, hogy ilyen körülmények között terem meg a mindennapi kenyerünk... Ugyanígy va­gyunk a többi okos munkagéppel, a ka­pákkal, a talajlazítókkal, a hatalmas teljesítményű permetezőkkel, az univer­zális gépmonstrumokkal. Miközben magam is fájlalom a kör­nyezeti ártalmakat megszenvedő fákat, virágokat, s helyeslem a szigort ezek vé­delmében, azért jó érzés tudnom: a vál­tozás, ami a határban végbement, az in­kább értünk, mint ellenünk van. Jó vol­na, ha te, aki inkább természetközeiben élsz, megírnád erről véleményedet. Addig is üdvözöllek: Vasárnapi INTERJÚ dr. Fesztóry Sándor agrármérnökkel a takarmánygazdálkodásról Űjra divatba jött a takarmánytéma. Az ember akár húst eszik, vagy tejet iszik, kénytelen rágondolni, miből is lettek ezek. Arra lennék kiváncsi: vajon való­ban ilyen fontos ez a kérdés? ön, mint a megyei állattenyésztési és takarmá­nyozási felügyelőség szakembere hiva­tott erre válaszolni. — Tudom, hogy az olvasók többsége vi- szolyog a számoktól, mégis számokkal kezde­ném. Ezek olyan nagyságrendűek, hogy ön­magukban is érzékeltetik a téma jelentősé­gét. Szabolcs-Szatmárban egy esztendőben mintegy egymilliárd-nyolcvanmillió forint értékű a tömegtakarmány-igény. Abrakból 615 ezer tonnát használnak fel. A tömegta­karmány több mint 2 millió tonna mennyisé­get tesz ki. Hatalmas értékről, óriási meny- nyiségekről van tehát szó. A takarmány megtermelése, illetve beszerzése létfontossá­gú, hiszen az egész állattenyésztés sikere et­től függ. ön megtermelésről és beszerzésről szólt. Ez azt jelenti, hogy Szabolcs-Szatmár nem tudja fedezni takarmányszükség­letét? — Bontsuk a kérdést kétfelé. Először is beszéljünk az abraktakarmányokról. Tudni kell, hogy a sertés- és baromfitenyésztésben olyan hibridek vannak, melyeknek genetikai igénye, hústermelő képességéhez is nélkülöz­hetetlen a jó minőségű, energiadús abrakta­karmány. Ez lényegében az ipari keverék. Az alapanyagot ehhez nem termeli meg a megye. Évente 180 ezer tonna behozatalra szorulunk. A felhasznált mennyiség reális, ezen nem szabad spórolni. A jelenlegi lehe­tőségeket figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy az össz-abrakmennyiségen belül fel­használt 62 százalékos táparány jó, bár ha a gazdaságok a saját kezelésükben lévő keve­rék kapacitását jobban kihasználnák, javít­ható lenne az arány. Sajnos ez alig történik meg. A takarmányfelügyelőség szervezett tanfolyamot is a keverők részére, de a me­gyében minimális volt az érdeklődés. — Lehetne javítani az abraktermesztésen is. A termőterület mennyisége aligha változ­tatható, így a hozamokat kellene növelni. Belterjesebb gazdálkodás lenne kívánatos, jobb agrotechnika, több műtrágya, más faj­ták alkalmazása. Ezzel csökkenhetne az a mennyiség, amit a központi keretből hozunk be. s folyamatosabb is lehetne az ellátás. Ez a folyamatosság egyébként ma fontos, hiszen a háztáji állomány részaránya igen magas, s csak akkor ér valamit a tápkereskedelem, ha mindig tud árut adni, mégpedig szélesebb választékban. Ha ez nincs, romlik a kedv, a háztájiban termelő a kukoricát eteti fel, nő a hizlalási ciklus ideje, a hozam sem a kívá­natos mértékű. Mint érzékelhető: itt már a termelés hatékonysága a tét. — Csupán néhány adat illusztrációként: a megyében a szarvasmarha-állomány 158 ezer, a lovak 13 ezer, a juhok 36 ezer, a ser­tések 251 ezer, a baromfiállomány 146 ezer, a halak, nyulak, galambok 11 ezer tonna ab­raktakarmányt igényelnek. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyet, mikor és mennyit kapnak, az eredmény vagy eredménytelen­ség az abrakolás minőségének a mércéje. Az abraknál elfogadható jelenleg az, v hogy behozatalra szorulunk. Bizonyára a tömegtakarmányok terén jobb a hely­zet. A köztudat úgy tartja, hogy Szat- már, Bereg klasszikus takarmánytermő vidék, s másfelé is vannak gazdag ré­tek, legelők. — Előre ki szeretném jelenteni: a megye képes lenne arra, hogy tömegtakarmány­szükségletét megtermelje. Hogy ez mégsincs így, annak az okait elmondom. A helyzet azonban itt jobb, évente szénából és lédús takarmányból 15 ezer vagon behozatalra szo­rulunk. Ezen a területen is forradalmi vál­tozásra van szükség, főleg ha tudunk néhány háttér-információról is. Ilyen például az, hogy Szabolcs-Szatmár megyében a tömeg­takarmányok átlagos energiatartalma 25—30 százalékkal, emészthető nyersfehérje-tartal- ma 30—35 százalékkal elmarad az országos szabványban előírtaktól. A szénafélék emészthető nyersrosttartalma több mint húsz százalékkal magasabb, mint a kívánatos. E2 tehát azt jelenti, hogy ha mondjuk egy hek­tár esetében 25 mázsás termésről beszélünk, ez legfeljebb 15—16-ot ér a gyakorlatban. Ez az egyik tényező. A másik: senki nem tudja pontosan, hogy a nagyüzemek meny­nyi takarmányt termelnek, mert sok terüle­tet nem átlagolnak, nem számítják a legel­tetett területet. Így se a termés, se a fel- használás nem követhető pontosan nyomon. — Rendkívülien nagy a szóródás az egyes tájkörzetek, de még ezeken belül is, az egyes gazdaságok között. A megyében jelenleg 151 ezer hektáron termelnek tömegtakarmányo­kat. Ennek a fele gyepterület. Igen különbö­ző a gazdálkodás színvonala, a technikai felkészültség. Sok baj van a gazdaságveze­tők szemléletével is. Amikor azt mondtam: meg lehetne termelni a szükséges mennyisé­get, úgy értettem: ha mindezek változnak. — Igen gyengén használják a gazdaságok a tömegtakarmányokat helyettesítő mellék- termékeket. Pedig a cukoripari mellékter­mékek, a nedves répaszelet, a száraz répa­szelet, a melasz, a kukoricaszár, a leveles cukorrépafej, a söripari termékek rendelke­zésre állnak. Jó fehérjekiegészítők, karba- midtartalmuk is kiváló. Nem kétséges, az együttes silózás, a szállítás olyan időre esik, amikor munkacsúcsok vannak. Viszont az tény: alig valaki próbálkozik a szervezéssel, pedig nagyon megérné. A Az imént célzott a hozamokra. Hogyan alakul ez a megyében? — Sok büszkélkednivaló ezen a téren nincsen. Nézzük például a silókukoricát. Egy hektáron átlag 160—180 mázsa terem, ami elmarad az átlagtól. A gazdaságok legtöbb­jében oda vetnek silókukoricát, ahol hely maradt, nem megfelelő fajtákat alkalmaz­nak. Ügy kezelik, mint egykor a csalamádét. Pedig a silókukorica termesztését a szemes rangjára kell emelni. Mind a termesztés, be­takarítás, szállítás, a stabil silótér kialakítá­sa is döntő tényező. Például a korszerű siló­tér miatti veszteség kétévi értéke egy köze­pes tsz-ben annyi, hogy abból betonsilót le­het építeni. — Mint láttuk, szemléleti kérdésről van szó. Ilyet tapasztalhatunk a széna esetében is, bár itt technikai tényezők is szerepet ját­szanak. Nem véletlen, hogy a megyei tanács a takarmánytermesztési felügyelőséggel tör­tént tanácskozás után az idén több mint 10 millió forintot ad olyan korszerű betakarító gépsorokra, melyek a hatékony gazdálkodást segítik. Tizennégy tsz — mind társulásos ke­retben — részesül ebben. Ha ugyanis a ta­karmánybetakarítás műszaki háttere nem jó, akkor a minőség és a mennyiség egyaránt megsínyli a kaszálást, szállítást. A jó példák közül is kiemelkedik a Nyírmadai Állami Gazdaság, a máriapócsi, a tyukodi termelő- szövetkezet, Tiszaszalka. Ha az átlagokat nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy a lu­cerna és a vöröshere hozamai jók, a rét- és legelőről nyert széna 23 mázsás átlaga gyen­ge. Különösen az, ha a keményítőtartalmat, a fehérjét is nézzük. Ahol nem fordítanak gondot rá, ott sok helyen el is vénül, s hiá­ba van tömeg, nincs mögötte érték. £ A helyzet tehát ellentmondásos. Vannak jó példák, de a megyei helyzetkép nem derűs. Bizonyára van elképzelés arra, miként lehet sokkal hatékonyabban gaz­dálkodni, az adottságokat kihasználni? — Először is induljunk ki olyan tényből, amely nagyon világos, sokak számára mégis magyarázatra szorul. Ez pedig a következő: a takarmánytermesztés nem öncél. Annak haszna akkor realizálódik, amikor megter­melik a húst, a tejet, az állati terméket. Te­hát jó takarmány kell, nem a mennyiséggel kell takarékoskodni, hanem célszerű, az op­timumot meghatározni, s azt maradéktalanul feletetni. Akkor van értelme egyáltalán er­ről beszélni, ha olyan állatállomány részére termelünk takarmányt, amely a legmagasabb hozamokkal hálálja meg a befektetést. Ami­kor tehát takarmánymennyiségről beszélünk, azt is látni kell: milyen állománynak kell, kell-e ennyi, ha jó állatokat táplálunk. A legjobb fajták beszerzése, nevelése tehát egyidőben kell hogy történjék a takarmány- szükséglet meghatározásával. — Néhány példa. A beregdaróci tsz nagy­szerű állattenyésztési háttér számára termel takarmányt. Jól is hasznosítja. Ugyanezt el lehet mondani a csengeri, a tiszaszalkai, ba­rabási tsz-ekről is, hogy csak néhányat em­lítsek. Ugyanakkor ott a szatmárcsekei tsz, ahol talán a legmagasabb a tömegtakar- mány-termelés mennyisége, 52 mázsát is el­érnek a gyepterületen. Ehhez viszont öreg és rossz az állatállományuk, hozamaik gyen­gék. Kétezer liter a fejési átlaguk. Most kér­dem én: van-e ebben ráció? — Az adottságok kihasználásához egyéb­iránt szükséges, hogy a betakarítás, a táro­lás műszaki hátterét megteremtsék; sokkal jobban kell szervezni a munkát, a takar­mánykérdés ne legyen másod- vagy harmad- lagos egy-egy gazdaságban; ki kell választa­ni a legjobb állományt, legyen szó akár szarvasmarháról, juhról, sertésről; ne tekint­sék mellékes feladatnak a talajvédő munká­kat a réteken, legelőkön. A Az újság is hírt adott arról, hogy a gyepgazdálkodást az állam támogatja. Az idén is folytatódik ez? Kik részesül­nek ebben? — Az idén mintegy hétmillió forintot ad­nak a társulások számára. Ehhez jön még a saját erő. Egy hektár gyep telepítése és fel­újítása 8000 forintba kerül, tehát növekszik az intenzíven művelt gyepterület. A megye sajátos termőhelyi és közgazdasági viszonyai között könnyebbnek látszik az évtizedek óta elhanyagolt gyepes területek termését 10 százalékkal, mint a szántóföldi szálastakar- mány-növények termését egy százalékkal nö­velni. Ez egyben azt is jelzi: megyénk mező- gazdaságának egyik legjelentősebb, jórészt kihasználatlan tartaléka a nagy kiterjedésű gyepterületekben van. Szép eredmények bi­zonyítják a Tiszaháton, a beregi, a Nyírgyep társulás területén, milyen alapvető változá­sokat hozhat a szakszerűen művelt gyep. Másfelé elmondható, hogy üzemeink nagy része a gyepek alapvető ápolását, tápanyag­visszapótlását, öntözését rendszeresen nem végzi. A felmérések szerint az elmúlt évek átlagában a gyepeknek csak mintegy 20 szá­zalékán történt mechanikai gyepápolás, táp­anyagot a terület 40—45 százaléka kapott. Ez a tápanyag is csak töredéke volt a szük­ségesnek. Az öntözhető területeknek is csak a felét öntözték. — Beszélgetésünk elején utaltam arra, hogy a megyei tanács az idén tekintélyes összeggel segíti a tömegtakarmányok beta­karítását. Erre égetően szükség is van, mert az bizonyosodott be, hogy az állami támoga­tás nem ösztönözte az üzemeket a gyephasz­nálat korszerűsítésére, az intenzív gazdálko­dás műszaki hátterének biztosítására. Szá­mos üzemben az állami támogatással javí­tott gyepeket korszerűtlenül legeltetik, vagy a fűtermést nagy veszteséggel, késve taka­rítják be. A hatékony munkát szakmai, szem­léleti problémák nehezítik. Említette a legeltetést. Ha az ember a megyét járja, igen gyakran találkozik azzal a szép képpel, hogy szarvasmar­hák tarkállanak a tájban. — Igen, pontosan úgy, mint száz és száz éve. Látványnak talán szép, de ha tudjuk: a legeltetés korszerűtlensége milyen károkat okoz, akkor korántsem örülhet az ember. A legeltetés ugyanis úgy történik, hogy kihajt­ják a jószágot, amely összetapossa, összejár­ja az úgynevezett legelőt. Szinte helyrehoz­hatatlanul rontja a talajt. Extenzív módszer ez, melynek az ideje lejárt. A villanypász­tor, vagy hogy ne pásztort mondjunk, a vil­lanykarámos módszer, a szakaszos legeltetés az egyetlen járható út a jövőben. Ezzel a taposási veszteség elkerülhető, az állatok számára is kedvezőbbek a táplálkozási körül­mények. Arra sem érdemes hivatkozni, hogy villanykarám nincsen. Van, csak rendelni kell. Tarthatatlan, hogy szarvasmarhák ezrei kószálnak egy-egy hozzá nem értő pásztor irányítása mellett, gyakran méregdrágán ja­vított legelőkön. — De ha itt tartunk, még néhány olyan kicsinek tűnő dolog, melynek a hatása vi­szont nagy. A gazdaságok rendre nem vég­zik el a gyepápolást, a tisztogató kaszálást Magba szökken a fű, ami magot hoz, az már nem sarjad. Elszáradt fű jelzi a gondatlan­ságot. Nem ügyelnek arra, hogy a vizes te­rületet védjék, azt is összejárja a jószág. Kártevésnek számítom azt is, amit nem ta­karítunk be. A megyében 5000 hektárra te­hető az utak, csatornák, folyók melletti te­rület, melyről 150 ezer mázsa szénát lehet betakarítani. Talán ebből is látható: tartalék, lehetőség van. A felhasználás okszerűsége fontos dolog. Figyelemmel kíséri ezt valaki, vagy csak a gazdaságoktól függ, hogyan gazdálkod­nak? A másik kérdés: van-e aki koor­dinálja azt, hogy a megyében termett takarmány hol kerül piacra? — A központi irányelveknek megfelelő­en felügyelőségünk évente kétszer ellenőrzi az üzemek fajlagos abrakfelhasználását. Van, ahol ezt figyelembe veszik, sok helyen a normáktól eltérnek, de nem csinálnak belő­le gondot. Említhetem itt Szatmárcsekét, Nyírbátort, Nábrádot, Ramocsaházát — bár nem teljes a sor. — A kérdés másik felére azt tudom mon­dani: rendszeresen elkészítjük a takarmány- mérleget, ami útbaigazítást ad a gazdaságok­nak, hol és mit vehetnek. A gyakorlat az, hogy a megye takarmánytermő területeiről napi áron, rendszeresen áramlik az áru oda, ahol a termés kevés. A problémák nem itt vannak. Ügy vélem, a gazdaságoknak alap­vetően arra kell figyelniök, hogy a takar­mánytermesztés kellő helyet, súlyt és tekin­télyt kapjon, a megtermelt tömeget jó állo­mánnyal etessék fel, a melléktermékekre jobban figyeljenek. A takarékosság itt sem spórolás, hanem ésszerű gazdálkodást jelent. Köszönöm az interjút. Bürget Lajos KM O

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom