Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-11 / 109. szám
1980. május 11. o VÁLTOZÓ ÉLETÜNK-----------------------------------------------------------------------------k,-----------------------------------------------------Városszél, faluvég Munkatársunk jelenti Olaszországból Horrorfilm és űrhajósok Cifra kúriák, hivalkodó kastélyok, úri villák tobzódó világa — az egyik — földbetöppedt, nedves lakások cseléd- sorsú lakói — a másik oldalon. A két véglet, talán sehol nem volt annyira szembetűnő, ellentmondásos, mint éppen Sza- bolcs-Szatmárban. S nemcsak falun, hanem a városon is. A városszél, faluvég — hacsak valami előkelőség nem lakott arrafelé — mintha évezredek építettek volna válaszfalat közte és a központ között. Üt, villany, jó ivóvíz, járda? Csak a kiváltságosoknak, vagy a szerencséseknek, akik véletlenül útbaestek. Sok helyen hamarabb ért el a kövesűt az uradalmi tanyára, vagy az elektromos vezeték az istállóba, mirit a faluvégi, városszéli utcasorra. E tarthatatlan helyzetet elemezve, írta tanulmányában egy korabeli polgári szociológus : „Az ezer lelket számláló községekben alig költenek többet egy-egy éven át ilyen közületi célokra, mint amennyit egy-két jobban kereső városi tisztviselő, vagy iparos család felhasznál a maga szükségleteire.... ilyen primitív pénzügyi lehetőségek. ilyen anyagi erőtlenség emellett a magyar falvak élete, társadalmi, kulturális, közegészségügyi, közgazdasági, sőt közigazgatási tekintetben is jóformán örökös tengődésre, siralmas elmaradásra van ítélve. S a város- és községfejlesztési munkában a társadalmi erők sem vehettek részt akkor olyan mértékben, mint ahogyan azt más, ■ környező államokban tették. Ugyan kinek is lett volna érdeke akkor, hogy gyorsabb ütemben fejlesszenek, építsenek? Talán a rangját, állását féltő képviselőtestületi tag, vagy a legtöbb adót fizető jogán szavazattal rendelkező virilis? Előfordult, hogy a vasút, út, iskola, vagy járda építését, vagy éppen a falu villamosítását csak azért szavazták le a képviselőtestületben, nehogy emelkedjen a pótadójuk. Ezért is voltak villany nélkül még a felszabadulás után is a megyében sokáig a falvak, azért is kell még ma Is sok iskolát építeni, újjáépíteni. Az utóbbi néhány évtized fejlődésének ütemét ma már szinte követni sem lehet. A faluvillamosítás már régen befejeződött, a végeken is a * múlt emléke már Szabolcs- Szatmárban a petróleumlámpa és a mécses. A jó ivóvíz is olyan természetes, mint az iskola, az óvoda, a bölcsőde, hiszen alig van már község vízmű nélkül a megyében. A vezetékes víz pedig könnyen eljut már a városszéli, faluvégi kertes házakba. Elvesztették régi, megkövesedett méltóságukat a cifra kúriák is. A legtöbben közintézményként szolgálják az új rendet. Eltűntek a települések kezdetét jelentő „puhafedésű” viskók. a putrik. Téglából épült tömblakássorok köszöntik már a közeledőt. Keresve is aligha találni már a városszélre faluvégre valamikor annyira jellemző izik-, nád- és kórókerítést, veszőbői font sövényt vagy a rosszemlékű gledicsiát. Sokszor talán már túlontúl is szépek, hivalkodóak ezek a kőből, vasból, betonból épített cifra kerítések. Ugyanakkor „nem rongyrázás már a falusi házakban sem a fürdőszoba”. Még Kótaiban sem, ahol valamikor talán csak a falu hat kastélyában láttak ilyet a cselédemberek. Az étvágy — ahogy mondani szokás — evés közben jön meg. Minél több van. annál jobban nőnek az igények is. Ahol valamikor tízezrekkel kezdtük, ma már milliárdok kellenek, hogy lépést tarthassunk az igényekkel. Azonban a gondok is mások már. Hiszen a villany például már régen nem elérhetetlen álom még a faluszéli lakásokban sem. Nem ritka a központi fűtés, keresve is nehéz már találni füstokádó vaskályhát. A csikótűzhelyeket régen kidobták már a konyhákból. Százhúszezernél tart már a megyében a palackos gázpalackkal felszerelt konyhák száma, több mint húszezer lakásban van távfűtés, ennél is többen vezetékes gáz. Épül a hőerőmű Mátészalkán, tervezik Kisvárdán. Vezetékes földgázt kapott már Vásáros- namény, Nyírtelek., Eljut nemsokára a nyíregyházi Ságvári telepre is a gázvezeték, de távlatokban tervezik már több vidéki városba is elvezetni. A nagyobb kérések a továbblépés természetes igényei. Felüljárót, távfűtést, vezetékes gázt, jobb utat, járdát kérnek ott, ahova még nem jutott. Korszerűbb ellátást, vezetékes vizet, szeny- vízcsatornát várnak, kulturált szórakozási lehetőségekre tartanak igényt, ahol még hiányzik. A már közel kilencszázmillió forint évi költségvetéssel és fejlesztési alappal ren- délkező megyeszékhelyhek js elkelne a több. Csak úgy nagyjából mintegy kétszáz- millió forintra becsülik azt az összeget, amelyre még szükség lenne ahhoz, hogy a legutóbbi tanácstagi beszámolókon és városkörzeti tanácskozásokon elhangzott közérdekű javaslatokat megvalósítsák Nyíregyházán. Előfordulnak ebben sajnos krónikusan visszatérő, de indokolt kérések is. De honnan vegyen a város pénzt külterü- letű utak megépítésére, amikor még a belváros közepén! is vannak földes utcák szép számmal. Egy a harmincas évekből származó adat szerint az állami költségvetésből általában alig több, mint egy százalék jutott közcélra. Ez. — kevés kivétellel — még arra sem volt elegendő, hogy a tanács a saját bevételeivel együtt fedezze a közigazgatási szervezet költségeit. Ezért volt gyakran szükség községi, sőt vármegyei pótadók kivetésére is. Ez alkalmasint még a százszázalékos növekedést is elérte. Ennek ellenére a kisebb községek egész sorában éveken át egy fillér sem jutott fejlesztésre. A fejlesztés összehasonlíthatatlanul nagyobb szerepet játszik manapság a tanácsi munka keretében, mint hajdan, hiszen az állami költségvetés is egyre bőkezűbb ezen a téren. Tarpán például a múltban nem volt egy négyzetméternyi járda sem és még sok minden. Csürke Sándor, aki a tanácsok megalakulása óta volt tanácstag és hatvan évesen megvált vezető tisztségeitől él őtanúja ennek a változásnak, ami a tanácsok fennálásának három évtizede alatt végbement. „Hatvanegyben kultúrházat avattunk, aztán következett a négytantermes iskola és az általános vízrendezés. S attól kezdve szinte minden évben „jött” valami. Megépült a községi vízmű, a posta, gyógyszertár, takarékszövetkezet, ravatalozó, sütőüzem, áruház, vágóhíd, s ma már minden utcában van járda. Ki sem tudnám hirtelen számolni, hány millió forint értékű középülettel, egyéb létesítménnyel gyarapodott Tarpa három évtized alatt.” 0 Csak néhány kilométernyi út korszerűsítését kérte az egyik felszólaló a szépen fejlődő község tanácsának ülésén. Amikor megmagyarázták neki, hogy ez legalább tízmillió forintba kerül — és elsősorban fontosabb most a jó ivóvíz — megértette. Amikor legközelebb szót kapott már azt jelezte, hogy társadalmi munkát szervezett lakókörzetében a kilátásba helyezett járda építéséhez. Nem véletlen, hogy amint az állam, a tanács törődik állampolgárai életkörülményeinek javításával, úgy aktivizálódik a lakosság öntevékenysége is. Nem csak a környezet szépítésében, csinosításában, hanem a nagyobb tettekben is. Ki tudná számontartani a társadalmi munkában már megépült járdák hosszát, a felépült közintézmények, az elültetett fák számát, felmérni a parkok területét? Csak a megyeszékhelyen tíz milliókra rúg a társadalmi munka értéke évente. Jármiban és még sok más szabolcs-szatmári községben rózsafák, virágok színes ka- valkádja lepi meg az átutazót. A városi kőrengeteg között üde zöld pázsitot, cserjéket ültet és ápol a gondos kéz. A városszéli, a faluvégi házsorok gondozott kiskertjei mellett nem senkiföldje már a járda, az útszegély sem. Mátészalkán a munkahelyek dolgozói parkosítják, gondozzák az üzem előtti területet. Ben- ken buszváró, Tiszamogyoró- son az ifjúsági vízitábor építésénél vállaltak társadalmi munkát, Eperjeskén a sportöltöző vízellátását oldják meg közös erővel. A központtól az állomásig évről-évre folyamatosan építik a rózsaligetet Üjfehértón. Százmilliókkal természetesen ma sem lehet csak úgy dobálózni. S ezt ma már nemcsak a tanácsok, a tanácstagok, a választott vagy kinevezett tisztségviselők, hanem a lakosság is tudja. A forintokat ma sokkal inkább meg kell becsülnünk, mint valaha. Mert adni csak abból lehet, ami van, s végső soron a beruházásra szánt milliók az állampolgárok forintjaiból gyűlnek össze. Közvetett formában, közvetlenül, vagy társadalmi úton. Tóth Árpád Nem űrhajóval — egyszerű Ikarussal indult útnak a huszonöt tagú magyar küldöttség az olaszországi Stresa városában rendezett európai tudományos-fantasztikus kongresszusra — köztük e sorok írója Szabolcsból. Ötödször találkoztak május 1. és 4. között a műfaj hívei — először 1972-ben, ugyancsak Olaszországban, Triesztben rendezték meg az úgynevezett „Eurocon”-t. Csaknem minden európai országból összegyűltek — és találkoznak azóta is kétévente — a scien- te-fiction alkotói és kedvelői. A több száz résztvevő jó része már ismeri egymást személyesen is, nemcsak műveik alapján. A magyar küldöttségben megtalálható volt a tudományos-fantasztikus irodalom és képzőművészet több jeles képviselője éppúgy, mint a sci-fi klubok tagjai, a műfaj iránt érdeklődők. Kuczka Péter író, a „Galaktika” magyar sci-fi antológia és más sorozatok szerkesztője vezette a küldöttséget — az Európai Sciente-Fiction Szövetség elnökségének tagja. Ott volt Zsoldos Péter író, akinek neve jól ismert a sci-fit olvasók széles táborában éppúgy, mint a zenei életet ismerő rádióhallgatók között. Részt vett Korga György, Varga Pál, Szecskó Tamás képzőművész; Balázs József író, aki szereti a sci-fit, s egy készülő könyvén ez érződni is fog. Emellett volt újságíró, számítógép-technikus és így tovább ... Nem véletlen hát, hogy a kongresszus a program mellett arra is jó alkalmat nyújtott, hogy heves vitákra, tartalmas beszélgetésekre kerüljön sor: a sci-fi múltjáról, jelenéről, jövőjéről, lehetőségeiről, vadhajtásairól” ... Ami a sokak által vadhajtásnak, másoktól határterületnek nevezett alkotásokat illeti, a stresai kongresszusi palota színháztermében jó pár olyan film pergett a vásznon, melyek talán inkább nevezhetők horrornak. A rémfilmek közt akadt a Hoff- mann-i misztikus hátborzongató történeteket idéző, volt varázslónő és emberfarkas: vér csöpögött a vászonról annál az olasz filmnél, mely egy primitív néger törzs rítusait mutatta be — egy állítólagos „Vudu”, valamiféle iszonyú felsőbb lény tiszteletét... Persze: a hangsúly nem a rítus valódiságán, inkább szörnyűségein volt. Ami igaz, igaz: széles határterületei vannak a fantasztikus irodalomnak, filmnek. Szándékos a tudományos szó hiánya: az jóval később került a „fantasztikus” mellé. Ha jól meggondoljuk, igaz a mondat: „Végül is mi a különbség egy seprűnyélen száguldó boszorkány és a fénynél gyorsabb űrhajó között? Mindkettő a képzelet szülötte ...” A fantasztikum az emberi gondolkodással egyidős. Az ilyen történetek is ősrégiek! Vannak, akik emiatt a keleti mitológiában vélik fellelni a sci-fi eredetét, mások onnan számítják a kezdetet, ahol a mai technika szédítő1 tempójú fejlődése is megindult. A vita eldöntetlen: csak annyi bizonyos, hogy alaposan megoszlanak a vélemények. Ezt jól mutatatta a kongresszuson a filmekhez hasonlóan a kiállított könyvek sora is. Távolról sem csak az űrhajózás vagy a sokféleképpen elképzelt földi jövő ihlette a kötetek alkotóit — ott is volt jó pár katas ztrófatörténet, bűnügyi regény és hasonló kötet. Tény az is, hogy a tudományosfantasztikus kifejezésből lényegében kisejlik a két véglet is, vannak, akik a fantasztikusra, vannak, akik a tudományosra teszik a hangsúlyt. Hogy ez baj-e vagy sem, hogy melyik az „igazi” sci-fi, az nincs eldöntve ... Feltehetőleg nem is lesz. A kongresszus emblémája Hadd írjam le egy film tartalmát röviden annak érzékeltetésére, hogy milyen furcsán keveredik a fantasztikum, a horror és a tudományos elem. A „Dr. Terror szörnyű háza” című film elején egy vonatfülkében felbukkan egy rejtélyes ember a józan külsejű férfiak mellet. Különös kártyacsomagot vesz elő, s kinek-kinek felvillan egy sajátos történet (feltehetőleg mindannyiuknak a jövőjük.; Az egyik férfi háza egy felgyorsult növekedésű kúszónövény hatalmába kerül: a növény gyilkol csápjaival. A másik férfi ifjú nejéről úgy tűnik: vámpírrá válik éjszakánként, ám végül kiderül. hogy a férj főnöke a vámpír. A harmadikat egy levágott kézfej üldözi és gyilkolja meg. Nem is sorolom tovább. Igyekezett a rendező mindent beleadni: egy a lényeg, minél hátborzongatóbban bemutatni. No persze, volt olyan film is, mely „tiszta” sci-finek tűnik: idegen értelem által birtokba vett földi emberek, űrhajó, sugárfegyver ... A kérdés azonban itt is felbukkan: olyan nagy a különbség az önállóan mozgó és gyilkoló levágott kéz meg az önmagáról nem tudó kegyetlen tudós között... ? A filmeknél lényegesen magasabb színvonalú volt a képzőművészeti bemutató. Ez nem csak magánvélemény: a résztvevők mindannyian így látták. Igaz, jórészt sci-fi könyvek fedéltervei, valamint különféle irodalmi alkotások illusztrációi tették ki az alkotások javát. Mégis: minden kép több volt a közönséges illusztrációnál. Más oldalról próbálták ugyanazt az eszmét, gondolatot megfogalmazni, mint az írók, nem ragaszkodtak túlzott hűséggel a szöveghez! Ügy tűnt a látottak alapján, hogy — szemben az eddigi gyakorlattal — már nem mozog oly széles skálán az irányzatok sora. Mintha közelítene egy közös formanyelvhez: s ez a fantasztikus realizmus — tehát témájában fantasztikus, megformálásában teljességre törő. aprólékosan részletdús. Tartalmában a sci-fi képzőművészet elszakadni látszik az irodalmi indíttatástól, s gyarapszik az olyan művek száma, melyeken a korunkra jellemző eddig ismeretlen területekre kalandozik a festő. Ilyen például az űrhajózás, a súlytalanság állapota vagy éppen az emberiség jövője, biológiai változásai, a környezet alakulása. Az tehát semmiképp sem lehet kérdés: van-e egyáltalán sci-fi képzőművészet. Hogy van, azt jól példázta a stresai európai kiállítás. A kongresszuson közvetlen benyomást kevesebbet szerezhettünk az európai tudományos-fantasztikus irodalom állásáról, fejlődéséről, mint filmről, képről. Ahhoz végig kellett volna olvasni a kiállított sok száz művet. Inkább az egymás közti beszélgetések során alakult ki egy kép — már csak azért is, mivel jó páran alapos ismerősei voltak küldöttségünk tagjai közül a világtermésnek. Esett már szó fentebb arról, hogy milyen széles a skála az irodalomban — és hogy erősen megoszlik erről a hozzáértők véleménye. Egy azonban kétségtelen : igen sok jó mű születik évről évre. Bár bizonyára többségben vannak például a gyenge könyvek a nyugati országokban az évente kiadott 4—500 sci-fi mű között, mégis elgondolkodtató, hogy Magyarországon egy évben alig 15—20 tudományos-fantasztikus kötet jelenik meg. Még akkor is nevetségesen kevés volna ez, ha mind a legkiválóbb alkotás. Márpedig nem mindig így van ... Az olvasók tábora viszont egyre gyarapszik, sorra alakulnak a klubok az országban, ahol találkozhatnak, előadást hallgathatnak, filmeket nézhetnek a műfaj kedvelői. (Szándékosan kerülöm a „rajongói” szót — ez rejt magá-* ban némit abból: „megszállott, szemellenzős, korlátolt.” Márpedig az efféle jelzők csak egy igen szűk körre alkalmazhatók.) A műfaj életrevalóságát — a hibákkal együtt — jól mutatta az európai kongresszus. Egyre több a híve a sci-finek, gyarapszik az alkotók száma is. S hogy nem pusztán arról van szó: „már megint majmoljuk a nyugatiakat” — arra a válasz csattanós. Már volt európai kongresszus szocialista országban (Lengyel- országban), s legközelebb újra ott lesz: 1982-ben Moszkvában találkoznak a sciente- fictiont írók, festők, redezők, olvasók... Tarnavölgyi György Szörnyek emberbőrben KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
