Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-11 / 109. szám

1980. május 11. o KM VASÁRNAPI MELLÉKLET TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Nyáron egy-egy turnussal 3000 úttörő érkezik a közben valóban várossá fejlődött üdülőhelyre. De nemcsak az úttö­rők paradicsoma ez, mert szabadtéri szoborparkja, az ál­landóan nyitva tartó Gyermekalkotások Galériája a vendé­geket, a kiránduló felnőtteket is várja. A tavasszal nyitó és ősszel záró képzőművészeti kiállításon láthatjuk többek kö­zött ifj. Szabó István Petőfi Sándort életrekeltő alkotását. ALAPKŐ hl-aa/iilis. Zánka és Balatonakali kö­zött, 1969. augusztus 15-én he­lyezték földbe az első nem­zetközi úttörőváros alapkö­vét. Kis emléktáblával és egy sátortáborra emlékeztető domborművel jelölték meg a helyet és a nevezetes ese­ményt. Szintén a szoborkertben he­lyezték el 1975-ben ezt az em­léktáblát, amely már a város alapításának 5. évfordulójára emlékeztet. A 71-es főútról nyíló, díszes főkapu mellett egy kisebb, főleg modern kerámiákat felvonultató szoborkertet csodál­hatunk meg. Ebben a gyűjteményben helyezték ei Szekeres Károly kerámikus művész „bomlásnak indult” Földgömb­jét is. Győri Lajos képriportja Az úttörőváros vasútállomása mellett vasúttörténet! ki­állítás nyílt. Az egyik szerelvény kis gőzmozdonyból, pos­takocsiból és fapados vagonokból áll. A másik, minden fel- szerelési tárgyával együtt egy páncélvonat. Érthető hát, hogy a gyerekek és a felnőttek, a látogatók és a túristák miért kedvelik oly nagyon Zánkát, a balatoni úttörővárost. „Hadd tomboljanak a köly­kök! Majd rájönnek, hogy hülyeség, benő a fejük lágya, aztán abbahagyják. Mi is ha­sonlóak voltunk fiatal ko­runkban.” És legyint a poca­kosodó középkorú polgár nyugaton, vállat von. Egészen addig, amíg borzongva el nem olvassa az újságban, hogy: „elrabolták, túszul ejtették, megölték, felrobbantották, el- barikádozták magukat, a ren­dőrséggel tűzharcba bocsát­koztak...” Ilyenkor aztán: „Mocskos disznók! Hát mi a fenét akarnak ezek? Átkozott vörös banda!” Nem újdonság a mi szá­munkra sem mindez, hiszen naponta olvassuk-látjuk a híradást: a nyugati radikális, szélsőbalos fiatalok. tetteit, s az utóbbi esetekben mi is megdöbbenünk. Annyi azon­ban világos; a gyakorta vér­be fulladó események csak vadhajtásai annak a tiltako­zásnak, mely ott rejlik a nyu­Apokalipszis, most Francis Ford Coppolaval nem most találkozunk elő­ször. Amikor nálunk a Ma­gánbeszélgetést bemutatták, konstatálhattuk, hogy az ame­rikai film új nagysága szokat­lan élességű — és úgyszól­ván frontális — támadást in­dított az „abszolút szabadság” hazájának hazug társadalmi morálja ellen. A rendező később is hű ma­radt ehhez a szokásához. Az Apokalipszis, most szuggesz- tív képsorait megint kemény bíráló szellem hatja át ,s egy pillanatig sem kétséges, hogy Francis Ford Coppola „igazo­ló jelentés” helyett vádiratot terjeszt elő az USA szennyes vietnami kalandjáról. Néhány szót érdemes a for­gatás körülményeiről monda­ni: az adalékok elképesztőek. Coppola, a fenegyerek, aki fantasztikus vagyont gyűjtött össze a Keresztapával (nem elképzelhetetlen, hogy — megkésve — mégis vetíteni fogjuk) — a kártyások meg­szállottságával mindent egy lapra tett fel. 35 millió dol­lárt fordított mindezideig legkedvesebb gyermekére, az Apokalipszis, most felvétele­ire. (összehasonlításképpen : egy magyar film már drágá­nak számít, ha 10 millió fo­rintba kerül. Könnyű kiszá­mítani a különbséget. Ezzel persze nem azt akarom bizo­nyítani, hogy a művészi ered­ményesség a pénz függvénye.) Négy évig készült a mű. 500 ezer — félmillió — méter nyersanyagot használtak fel hozzá. A sztároknak — főleg a „nehézfiúnak” számító Mar­ion Brandonak — csillagásza­ti összegeket fizettek. Törredelmesen megvallom: számomra az efféle hajcihő mindig gyanús. Most is két­kedve figyeltem az Apokalip­szis, most körül magasba csa­pó propagandahullámokat: minek ez a vásári csinnadrat­ta? Aztán megnéztem a filmet (először a moszkvai fesztivá­lon, később pedig Magyaror­szágra érkezésekor) — s gon­dolatban bocsánatot kértem a negyvenes évei elején járó mestertől. Jó, hogy az Apo­kalipszis, most című filmnek nagy füstje volt. Mivelhogy nagy a lángja is. Kivételes teljesítmény, megrázó művé­szi alkotás ez: alighanem az utóbbi esztendők legfontosabb filmjeinek egyike. Üszkös gáti életforma sok-sok moz­zanatában. S hogy ez a til­takozás mivel végződik, az nem mindig a lázongókon múlik! Egy nyugatnémet kisváros határában NATO-gyakorló- terepet szándékszik kialakíta­ni az üdülőövezet helyén a Bundeswehr. Sietős döntést hoztak, hogy ne legyen idő az esetleges ellenvetések meg­hallgatására, hamarosan meg is kezdenék a munkát. Ám ekkor megmozdul a közvéle­mény! Ebbe a forrongásba csöppen bele a nagyvárosból szülőhe­lyére hazaérkező jól menő ügyvéd. Túl a harmincon már-már a kallódó emlékek közt őrzi azokat az időket, amikor huszonévesen mene­telt az utcai tüntetéseken hatvannyolcban, mikor tár­saival felkerekedett, hogy ott legyen a párizsi május ese­ményein, vitte a vörös zász­lót és az Internacionálét éne­kelte. És hitte is, amit csi­nált! Hitte, hogy a fiatalság fellépése mindent megváltoz­tat majd. Aztán múltak az esztendők, jogász lett — de minden azért nem veszett el benne: mert védi a nyegle srácot, aki lázad, de gőze sincs, mi ellen, aki nonkom­Idezzük fel a cselekmény főbb mozzanatait. Alkoholtól kábultan vergő­dik saigoni otthonában Wil­lard százados, a biztonsági szolgálat embere. Azért iszik — azért is —, mert a szét­esést, a bizonytalanságot, a kiégést tapasztalja. Willard fontos harci feladatot kap: el kell jutnia a kambodzsai ha­tárhoz, ahol törvényen kívül helyezte magát egy fantaszta ezredes, Kurtz. A megbízatás szerint ártalmatlanná szük­séges tenni — elnémítani, esetleg likvidálni — a magá­ból teljesen kivetkőzött tisz­tet. Az akció különleges szerve­zést igényel. Mivel az átkelés nem veszélytelen, elkel a se­gítség. És megkezdődik a Kurtz elleni „hadviselés” ... Elszabadul a pokol. Félel­metes csatajeleneteket lá­tunk, lövedékek robbannak, arat a halál. A dzsungelharc iszonyatos. A doppingszer: a kábulat. Így jutnak el az eszelős ezredes főhadiszállá­sához, egy erdei templomhoz. Willard százados fogolyként kerül össze a rebellis tiszt­tel. A hústorony egyre csak papol: „morális és ősi ösztö­neiket gyilkosságra felhasz­náló férfiak kellenek”. A finálé az elkerülhetetlen — szükségszerű — végkifejle­tet hozza meg: Willard „tel­jesíti kötelességét”. Ellenfele le még csak nem is védeke­zik. Mit akart mondani Francis Ford Coppola a történettel, melyet mellesleg Joseph Con­rad novellájából vett köl­csön? Nem „egy az egyben” vietnami a példázat, hiszen általános az érvénye. Ahogy a rendező kifejtette: az Apo­kalipszis most szatírája az amerikaiak harmadik világ­beli kolonializmusának és ugyanakkor egy naív milita- rizmusnak is, melynek elő- harcosai a westernlovasok magától érthetőségével cse­lekszenek. „Ugyanúgy csináltuk a fil­met, mint az Egyesült Álla­mok a háborút” — mondja az üzletembernek sem rossz Coppola nagyszámú nyilatko­zatai egyikében. Érve szelle­mes és meggyőző: „Túl sokan voltunk, túl sok volt a pénz, túl sok a technika.” Az Apokalipszis, most fre­netikus hatásának főképpen három összetevője fontos. Az első: gondolatiságának kriti­terep formista, de ... És sokszor (de sokszor!) magára ismer... Mindez azonban a jóindu­latú megbocsátás szitjén ma­rad addig, amíg újra fel nem bukkan életében volt szerel­me, „barikádtársa” — aki azóta a ködös jelszavakat harsogó, fegyvert használó terroristákhoz csatlakozott. S találkozik városkájában a szolid vagy heves átlagpolgá­rokkal, akik döntöttek: ellen­állnak a hadsereg terveinek — nem lesz katonai gyakor­lóterep az üdülőövezetből. A változás, mely végbe­megy Bruno Kappel ügyvéd­ben, nem egycsapásra követ­kezik be. Előbb kicsit viszo- lyogva figyeli a gyerekesnek tűnő bizottságosdit, mely a polgárok közt hódít híveket, szánva és viszolyogva az elva­kult, üldözött terroristalányt. A döntést egy tragikus ese­mény érleli meg benne. A bé­késen tiltakozó kisvárosiakat gáládul becsapva tűzzel-vas- sal ellentámadásba lendül a rendőri-katonai gépezet — holott azok pusztán csöndesen megszállták sátrakkal embe­rekkel a kiszemelt területet, hogy oda ne tegye lábát ka­tona. Üszkös terep marad a szép üdülőövezetből, vér fo­lyik, ütlegek csattognak. A kai éle, filozofikus jellege. A film a vietnami kalandról és általában minden imperialista háborúról megsemmisítő szenvedéllyel beszél — és bi­zonyít. A karakterek a világ­égés deformáló hatását érzé­keltetik. A második: jeleneteinek szuggesztivitása, páratlanul sokkoló hatása. Valóban apo­kaliptikus a látomás: helikop­terek támadnak egy védtelen vietnami falu ellen, s közben méltóságteljesen szól Wag­ner Walkür-zenéje. És mi­lyen nyomorúságos a szóra­koztató front-business: a szex-cicák felvonulása és a katonák reagálása. A harmadik: cselekményé­nek sejtelmessége, értelmezé­sének egyfajta nyitottsága. Coppola kiváló rendező: tud­ja azt, hogy mindent fölösle­ges — és nem is lehet — vá­szonra vinni. Olykor részlete­ző a stílusa, máskor meg ki- hagyásos technikával dolgo­zik. Nem üt le minden poént — s számít a néző aktív rész­vételére. Az Apokalipszis, most se­bezhető pontja: szerkezeté­nek labilitása. Az utolsó kar­mád — Kurtz ezredes „ma­gánszámaival” a középpont­ban — kicsit hosszadalmas, kicsit misztikus, kicsit speku­latív. Elementáris ennek a blokknak az érzelmi töltése is, az egész azonban — úgy, ahogy van — kissé elválik az előzményektől, pedig a mon­danivaló kulcsfontosságú pil­lére. Hosszasan kellene méltat­nunk a rangos közreműködő gárda tevékenységét — a ve­zető operatőr (Vittorio Stora- ro) és a színészek (Martin Sheen, Robert Duvall, Marlon Brando és a többiek) kiváló teljesítményét. Elégedjünk meg summaként annyival: Coppola műve minden bi­zonnyal mérce lesz, melyre még nagyon sokszor fogunk hivatkozni, ha filmdrámát, Vietnamról szóló alkotást, vagy a társadalmi felelősség­re appelláló tragédiát látunk a moziban. Veress József rendszer kimutatta foga fe­hérjét. S nemcsak így! Harsog a jobboldali sajtó, kommunista terrorista ve­szélyről beszél, hadiállapottal fenyegetőzik, forradalommal rémisztgeti a békés honpol­gárt ... Ismerős a képlet — nem Franz Josef Degenhardt regényíró agyszüleménye. Elég, ha olvassuk ma a napi sajtót... És az ügyvéd dönt. Vissza­tér a szülővárosába a biztos prakszist odahagyva. Nem ve­szett el- benne a tíz év előtti lázongó fiatal. Tudja: más módszerekkel — nem az ult­rabalosok oldalán, vért ont­va —. békésebb eszközökkel, szívós türelemmel kell ellen­állni. Végleg képtelenné válik arra, amit hajdani diáktársá­nál lát, aki „vörös” diákból a rendszer államügyészévé vált, s ma azokat vádolja, akik azonosak régi önmagával. Bruno Kappel kétszer vál­tozott? Nem. Hiszen pálfor- dulásról szó sincs — pusztán bizonytalanságról, kétségek­ről, melyeket az évek szültek benne, s melyek rádöbbentet­ték: vakvágány felé halad. Visszatért hát — ha nem is ugyanarra a sínre, mint hu­szonéves énje. De az irány maradt. S azt is tudja, hogy az a bizonyos másik sín, a vad terrorizmus vágánya: az vezet veszedelmes állomásra. (Európa 1979.) Tarnavölgyi György Zánka: Úttörőváros

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom