Kelet-Magyarország, 1980. április (40. évfolyam, 78-100. szám)
1980-04-13 / 86. szám
1980. április 13. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Ember és természet Nyíregyházi beszélgetés Molnár Gáborral Molnár Gáborral, a Dél- Amerika- és Ázsia-kutató íróval, annyi népszerű útleírás, vadászkaland, regény szerzőjével könnyű interjút készíteni. A közelmúltban Nyíregyházán járt Gábor bácsi szedésre készen formálja mondatait. Csak jegyezni kell. — Művei mind több kiadást megért, nagy példányszámban megjelenő, keresett könyvek. Mi népszerűsége titka? — Megtanultam magyarul írni — hangzik válasza. Aztán hozzáteszi: — A lesz, van. hogy, mert szavakat szinte sohasem használom. Pedig könyveimért egy-egy ívvel többet kaphatnék, há ezeket is leírnám. Folyamatosan, mindig csak a lényeget mondani. Mindezt jelen időben, első személyben leírva. Akkor' az olvasó az íróval együtt éli át az eseményeket. — Széchenyi Zsig- mond, Kittenberger Kálmán halálával nagy utazóinknak nincs utánpótlásuk. Lejárt-e a nagy utazások, kalandok kora? — A kutatóknak ma már csak különleges engedélyekkel lehet dolgozni, s ezt a hatóságok csak kivételes esetben adják meg. Brazíliában például nem az indiánveszély a fékező erő. hanem az indiánvédő intézkedések. A Nemzeti Indián Alapítvány a civilizáció ellen óvja a bennszülötteket. MOLNÁR GÁBOR — Az őslakóknak nincs semmi védelmük az influenza és más betegségek ellen. Volt rá eset, hogy ez a betegség a 130 tagú törzsei — két gyermek híján — letarolta. Nemzetközi összefogásra, megértésre lenne szükség, hogy az arra érdemesek eljussanak oda, ahová képességeik alapján megérdemlik. De indokolja az utazásokat hazai múzeumaink szegényes gyűjteménye is. 1972-es brazíliai utamról 29 olyan ma- dárfajtát hoztam haza, mely- lyel itthoni múzeumaink addig nem rendelkeztek. — Könyveiből emberes természetszeretet ára'd. Hogyan látja ma, ember és természet kapcsolatát? — A természetszeretetet alapjaiban kell megteremteni. Minél több követőre van szükség, akik ezt az utal nehézségeivel is hajlandók vállalni. — A magam életútjából merítve, gondolok itt balesetem körülményeire (Molnár Gábor 24 éves korában, egy kezében felrobbanó gyutacs következtében elvesztette szemevilágát. CS. CS.), ha valaki mély gödörbe zuhan, ne gondoljon arra, miként került a mélybe, hanem arra, hogyan jut ki belőle. — S még valami! Soha ne vegyen el az ember senkitől semmit. Sokkal jobb érzés ajándékozni, mint akár ajándékot kapni. — A sokat próbált utazó milyen tanácsot adna a turistának? — A tájak szépségeit, a réginél is régebbi kultúrát figyeljék, fényképezzék, mintsem különféle városok kirakatait böngészve számolják a zsebükben maradó schillinget, márkát, dollárt. Az ilyen számolás némelykor talán túlságosan is ráfizetéses. Csendes Csaba Botár Attila: Jégtörő hívem Áz irgalmas szabadító jeget zúz, hozzám Iából, ropogtat dermedt folyókat új hebegésre nógat: ne fagyjak ki a világból. Ablakomból a károgást, a sötét szárnyakat elfújja, feszeget szerencse-holdnak lovakról jégpatkókat s fakaszt körmöket újra. Friss szeretőket toboroz időt-torlasztó lázra, feledtet halál-cidrit gyönyörűbb Földhöz békít: így ítél folytatásra*. Oláh János: A boldogság évei ezek a boldogság évei az kell hogy elmúljanak annyi se Qsak veszélybe kerülnek és máris jelismered őket gyere és jogadd el az élet ajándékait s örülj ha tudsz örülni még talán jár most is a szerencsével ennyi önzés bár jobb ha evvel nem dicsekszel dolkodnak. Munkájukon kívül azonban gyakran viselkednek más mérték szerint. A közember egyszeriben magánemberré válik — s ha utána szólok, visszadörren. — „Törődjön a maga dolgával”! — A maga dolga? De- hát „a társaságban született ember nem önmagáé”. S a mi politikai rendszerünk tudatosan tagadja azt az erkölcsi- séget, amelynek vezérelve: én csak a magam hasznára törekszem, a másokéhoz semmi közöm. (A kommunistának meg éppen nem lehet ilyen erkölcse!) Néha azt gopdolom, hogy a szocializmust túlságosan is az „örökkévalóság” szemszögéből nézzük. Pedig a szocializmus nem „eszmény”, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia, hanem az a valóságos mozgalom, amely a mai állapotot megszünteti. Harcunk feltételei és keretei, valamint feladataink szorosan hozzákötnek benünket azokhoz a viszonyokhoz, amelyek közepette élünk, s amelyeket minduntalan meg kell haladnunk. Ezért nemcsak jelszavas táblákat szúrnék le a parkok közepébe, hanem olyanokat is. amelyeken egyszerű számítások vannak: ez az objektum ennyibe került; ha megrongálod, ennyi a veszteség. Táblát állítanék a virágágyak közepébe is: idáig jutottál? ... A park tervezőjét nem láthatom az emeleti ablakból. Legfeljebb elképzelhetem, ahogyan tervez, abból, ami a keze alól kikerül. Minden megvalósult szép épületegyüttesből, megformált térből. De néha elbóbiskol a géniusz. S ilyenkor az íróvagy rajzasztal mellett derékszögeket. éles egyeneseket gondol ki, mintegy előírván az embereknek, mi legyen számukra az ésszerű. Az észszerű, amely nem közlekedési szokásaikat veszi elsősorban figyelembe, hanem saját merev elképzeléseit. Nem zavartatja magát a tényéktől. Dogmája: nem lehet to- ronyiránt! így eshetik meg, hogy a legforgalmasabb jósa- városi autóbuszmegállóhoz sehol út nem vezet, s ha valaki el akarja érni, több tíz métert kell kerülnie, vagy a parkon át rövidít; hogy a Korányi köz 9—11-es számú házba hazaigyekvőknek egy tiszteletkört kell tenniük, mert az addig közvetlenül a bejárati ajtók mellett vezető út hirtelen gondol egyet és tesz egy kitérőt. Elképzelhető. hogy ez a fajta „racionalitás” az emberek számára valaha is elfogadható lesz? A parképítő hivatal előírja, hogyan közlekedjünk. Előírásai sokszor nincsenek tekintettel az általános és értelmes emberi gyakorlatra. Ez rendetlenséget eredményez. Téves előírásai azt a képzetet kelthetik, hogy minden előírás értelmetlen. Ez kitermeli a maga ellentétét: minden ember maga szabta saját maga számára közlekedési törvényeket, és nincs tekintettel már az értelmes rendre sem. A rend pedig nem lehet a rendetlenség rendje! A rend alkalmazkodást, ésszerű kompromisszumokat, fegyelmet követel! Hogy egyénenként esetleg eltérő érdekeinket esetenként alárendeljük egy, a miénknél jelentősebb, általánosabb érdeknek. Ehhez azonban szükséges az a belátás, hogy áz én kerülőm a magam érdekét éppúgy szolgálja, mint egy összetartozó emberi közösségét. Az emberek ugyanis azt a célt követik önszántukból, amelyet sajátjuknak ismernek el. F innország az a „mesebeli” ország, ahol utakat más szisztéma szerint építenek. Ha felépül egy lakótelep, felszántják és elegyengetik a környékét, s megvárják, míg a gyalogosok ösvényeket taposnak rajta. Az ösvények mentén alakítják ki a telep úthálózatát. Állítólag Magyarországon is van már egy „mesebeli” város — Zalaegerszeg —, ahol ezt jó eredménnyel megkísérelték. A rend megteremtésében Nyíregyházán is a hivatalnak kellene kezdeményeznie! Értelmes tervekkel, közös munkára szólítva, agi- tativ felhívásokkal — és büntetéssel is. Azért a hivatalnak, mert az intézményesített közakarat, érvényesítheti a józan ésszerűséget és rendet. Természetesen nem a „köz” ellenében, de néha a köz ellenére. Szívós munkával és kitartó érveléssel. Mi pedig közlekedők, figyeljük meg magunkat: nem teszünk-e magánemberként olykor mást, mint állampolgárként. Tudunk-e tenni két lépés kerülőt? És ne adjunk felmentéseket. magunknak, másoknak. Ne fogadjunk el kivételeket! Magánutakat, közös kerülőket. Mert az igazság útja valahol középütt vezet. Toronyiránt — kitérőkkel. Kiss Géza Szabolcs-szatmári emberek »»Egy rossz világ tűnt le rólam” „ ... Tarpa határába érkeztünk. Vasárnap volt, kora reggel, a határban egy kopott feketébe öltözött öregasszony hajladozott, mintha keresne valamit. Megálltunk, hozzásiettem és mintha maga .az öreg Idő nézett volna'szembe velem. Arcának ráncai barázdáknak tetszetteké ahová búzaszem helyett csak kínt és keservet vetettek. Azt csinálta, amit aratás után akkoriban a tarlóra vert jószág. A malacok, a baromfi és az ég madarai ilyenkor fogyasztották el a hullott kalászokat, a kipergett gabonaszemeket. Ezeket gyűjtötte a feketébe öltözött öreg, parasztasszony ...” így írt Féja Géza író „Emlékek és álmok” című írásában a Beregben tett egykori látogatásáról. PAPF BÉLÁNÉ — Nem az évek múltak el felettem. Egy rossz világ tűnt le rólam. Ügy tessék meghinni, a világ papírja nem lenne elég, hogy az én életem ráíródna. Van nekem bajom, ért engem sértés most is, de tudom, nem azért jött... Papp Béláné, született Varga Rebeka öregasszony. Remélem nem sértem vele, de olyan ő most feketében,és -korban; mint lehetett : • Féja Géza búzafüvet - (elhullajtott kalászt) szedő öregasszonya. Jó sorsa, — sok ezer tarpai jó sorsa — hogy ha már nem az ég madaraival kell osztozniuk az elhullott szemeken. Nekik terem a határ. Rebeka néni előbb a padlásra megy. Kolbászt vág, kenyeret szel. bort ereszt a zománcos csuporba. Aztán leül. — Akkor kezdjük. És köszönöm, hogy megtisztelt, nem kerülte el a házat. Kérdeztem, hogyan szólítsam. — Rébi néni. Rébi mama. így mondják rám. Hogy mondhatnák? 1899. november 27-én születtem. És járok, egészséges vagyok. Tizenegy gyereket szültem, öt még él közülük. Kettő munkásőr. Ezeket mondjam? — Mondja csak Rébi néni. — Akkor már az elején. Volt az anyámnak is sok gyermeke, csak már elhaltak. Aztán férjhez mentem az uramhoz, Papp Bélához 1919-ben. Akkor volt a forradalom. — Hogy éltek akkor? — Szegényen. Ezt tudják. A férjem az mindig oda volt. Katona volt. Ismertem élőbbről is. Az apját elvitték katonának 14-ben, akkor ő cseléd lett Rácz Mihálynál. Mikor egybekeltünk cseléd volt, föld nélkül éltünk. Aztán őt is elvitték katonának. Bizony férfi nélkül maradt a község. Akkor énekeltünk. Kimentünk a mezőre, daloltuk: „Búza. búza de szép tábla búza, — kihajlott. lehajlott a nagy köves útra. — Ki fogja ezt learatni, ha már nékünk el kell menni, — majd learatják a lányok, ha lesz jó éles kaszájuk ...” — Arattak? — Mit csináljunk, ha már muszáj volt. A krumplit is a fagyból vájtuk ki körömmel. A gazdák persze feszítettek. Most már könnyű az embereknek elébük tettük a tálat. Tele tál megrakva jóval. Tessék, vegyetek, egyetek . . . — Nem ennél valamit ember? A férjéhez szól Rébi néni. Fekszik az ember a dunyha alatt, szótlan-, moccanatlan. Orvos nem segíthet a baján. Nem más pihen az ágyban, csak az öregség, a. munkában megnyűtt test. a, — Az embertelen élet vette el a lábának az erejét. 14 éves volt, amikor cseléd volt, ott ökör volt. ló volt. akkor még nem bírta az ekét a szekérre felrakni, de kellett. Hát hogyne volna kiroskadva. Pipázni felkel néha, de nem eszik. ' — Én hogy bírtam ki? Akkor még nem itt laktunk. A- malom mellett. Sok szegény lakott arrafelé és annyi gyerek volt. Az én szerencsém, hogy a malomba jártam, takarítottam, mindent dolgoztam egy kis kenyérért. És éjszakáztam. Mostam, varrtam. Varrtam másnak is. Itt ez a gép a tanúm, egy-egy éjszaka 10—12 inget varrtam, nyakat cseréltem, foltoztam, de ettek a gyerekek. / Elnézzük az öreg masinát. Már nem munkaeszköz. Csak tárgy. Szolgálata ennek is, annak is lejárt. Kint az istállóban falnak támasztott járomban, a kamrában falra akasztott dagasztó teknőben, kisteknőben pefceg a szú .'.. Témát váltunk. — Rébi néni. úgy tudom küldött volt a nagyközségi pártértekezleten. Mikortól párttag? — Negyvenöttől. Én is, meg az uram is. Az uram pár héttel előbb lépet be. Az úgy volt. hogy az uram is hazajött, Jenei Sándor is Taskent-, bői. Ott laktunk egymás mellett. A szegény, a cseléd itt mind arra hajlott, legyen meg a pártunk. A mi pártunk. — Nem féltünk mi már semmitől, senkitől. Akkor sem, később sem. Mindig úgy éltünk, ahogy tudtunk, lopni nem loptunk. Keservesen, darabonként raktuk össze azt, ami van. 1956-ban ránkverték az ablakot. Na, nem mondom én ezt... Most ha jönnek az unokák, sétálni megyünk, akkor mindig azt kérik: mondjam már, meséljek már. Én meg mutatom az új házakat, az új épületeket, ez sem volt, az sem volt, magyarázom. Hát mi volt? — kérdik. Mi volt? — Harminc - valamennyi évig voltam pártbizalmi. Vittem a házakhoz is a bélyeget. Mondta ez is. az is. nincs pénz Rébi. Kenyérre sincs. Nem baj. majd lesz — mondtam. Lett ám. Elharangözták a delet. Meg kellett kóstolni a kolbászt, ízlelni a bort. A tarpai hegy lévén érződött a delavári íz, jó volt, sima és hideg. Eközben Rébi néni a két kiskönyvvel tért meg a belső szobából. Bennük a dátum, 1945. Papp Béla munkásmozgalmi múltját néhány évvel korábbról jegyzik. — Hát ez a mi könyvünk. „Elmúlt44ő.„hQgyha pézem, — mivel bírtam, veszni érzem.” — Ez mi Rébi néni? — Valami versrész, de nem tudom tovább, csák bennem van. Mint az. igazság. Elmúlt az idő, amiben én is benne voltam, amiben a férjemmel voltunk, dolgoztunk. Most még nézzük, látjuk. De amivel bírtam, az erővel, az akarattal már veszni érzem. Tetszik érteni? Kell, hogy értsem. Az ember és ereje elenyész, de a tettek értéke nem évül. 80 év nagy idő. Ennyi idő súlya alatt a tarpai erdő tölgyfáiból faragott mestergerendák is megroppannak. Ámbár Rébi néni még korán mondja a versét. Ereje, mosolya van. És dolgozik. A tarpai áfésznél az ellenőrző bizottságban is újra mandátumot kapott, tagja az ellenőrző bizottságnak. Már kint álltunk a kapuban, amikor rámkérdezett: — Nem sok az az írás, amit jegyzett? Ami a lényeg, 'csak azt vegye ki belőle. A pártémbernek nem szabad szószátyárnak lenni. Most meg annyit beszéltem. * Rébi néni adósa lettem. Rámbízta, kölcsönadta élete néhány mozzanatát. Hogy-adjam vissza? Nem akarom én a világ papírját teleírni. Csak Tarpára. ott is Papo Béláné- ra mutatok. Nyugdíjjal, megbékélt öregséggel él az asz- szony. Nem azért, hogy szárnyára kapja a hír a történetét, de mert ilyen volt, mondta életét. 1300 táján már létezett Tarpa. 1703-ban Rákóczi ku- rucai, Esze Tamás révén már Európa is ismerte Tarpát. A kuruckodó, hagyományokat őrző és ápoló népet az úri rend mindig nagyon vigyázta. Sok feketébe öltözött -öregasszony, élt és él Tarpán. Harmincöt éve azonban már minden más. Tarpa—Gulács— Tivadar népével, határaival egybekelt és 7000 hektáron gazdálkodik a termelőszövetkezet sikerrel. Csak kombájn jár a tarlón. No meg az ég madarai. Ehhez Rébi néninek is köze volt. Seres Ernő
