Kelet-Magyarország, 1980. április (40. évfolyam, 78-100. szám)
1980-04-13 / 86. szám
1980. április 13. Q KM i—tmiiia n r Pál Gyula rajzai Emberek és gépek Pihenő munkás Májusban Nyíregyházán Váci Mihály vers- és prózamondó pódium Az alfödi megyék és Budapest pedagógusainak rendez május 2-án és 3-án Nyíregyházán Váci Mihály vers- és prózamondó pódiumot a Pedagógusok Szakszervezete Központi Vezetősége és Szabolcs-Szatmár megyei Bizottsága, továbbá a városi tanács vb művelődési osztálya, a művelődési központ és intézményei, valamint a Népművelési Intézet. A pódiumnak a fémipari szakközépiskola ad otthont, a zsűribe Jancsó Adrienn, Horváth Ferenc és Szentpál Mónika kapott meghívást. A program első napján bemutatók lesznek, második nap szakmai értékelésre kerül sor és Az előadóművészet és az oktatás címmel előadás hangzik el. Ben ke László: Virág ha lobban virág ha lobban milyen sokáig haldokoltam milyen sokáig haldokoltam Jéghegyek havak zúzmarák fagyok mélyhűtöttek vir.igmagot mélyhűtöttek virágmagot S virág ha lobban virág ha lobban jéghegyek havak zúzmarák fagyok ragyognak minden virágszirom ban ragyognak minden virágszirom ban H allgatott mindenki, csak a szél dudorászta őszi, elmúlást hirdető dalát. A cigányok hosszú sora dermedt félkörben remegett a telep közepén, rongyokba csavart porontyaikat ölelve magukhoz, mintha azoktól várnák a védelmet, mert ők nem voltak képesek megvédeni önmagukat. De vajon ki is védhette volna meg őket? Talán a törvény? Hisz ott álltak előtte. Fényes szuronyain félelmetesen csillogott a fény. és a törvény komor, vészjósló tekintettel méregette áldozatait. Mik voltak ők a törvény szemében? Egy nagy nulla. — Úristen! — érződött sóhajtásukból a fohász. — Mi lesz most? A szélcsípte szemekből itt- ott kicsordult a kétségbeesés. A csendőr úr megállt egy keshedt, nagybaj uszos cigány előtt, összeszűkítve szemét előbb végigmérte, aztán rámordult. — Te vagy az a Péter? A keshedt cigány megpróbálta katonásan kihúzni magát, de az évtizedek nedves putriköszvénye nem oldotta meg görcseit. — Igenis, törzsőrmester úr! — nyögte a keshedt cigány félelemtől és fájdalomtól eltorzult arccal. — Hány éves vagy? Péter hallgatott egy ideig, mint aki számol, hosszú ősz bajuszán megbillentek az évtizedek, de nem álltak sorba. — Hatyanat betöltöttem — mondta elcsukló hangon. — Mikor? — Azt nem tudom, kérem tisztelettel. — Hatvanhét, te pusztula- tos! — válaszolt helyette a felesége. A csendőr rosszalló tekintettel végignézett az asszonyon, majd ismét a keshedt cigányhoz fordult. — Hány rajkód van? — Nyolc, kérem — vágta rá. — Lám-lám — húzta el a száját gúnyosan —, kölykö- ket tudsz csinálni, de azt nem tudod, hány éves vagy. A nagybajuszos Péter behúzta nyakát, tekintetét a földre szegezve nem mondott sem igent, sem nemet. Lóke, akit gyávasága miatt cigánybírói tisztességgel tüntetett ki a törvény, egy piszkos zsákdarabba csavart csomaggal a kezében, távolabb' a cigány félkörtől, hallgatagon állt, mint aki parancsra vár. A csendőr intésére előlépett, és a csomagot ledobta a földre. — Lépj ki! — parancsolta Péternek a csendőr. —Mindjárt meglátjuk, milyen ga- csar legény vagy. A keshedt cigány sápadtan, mint akin eret vágtak, kilépett a sorból. — Ahaj Devla, elpusztulok — suttogta reszkető bajusza alatt, szeme sarkából koldus- pillantásokat vetve a többi felé. A csendőr hatalmas rúgással Péter elé rúgta a piszkos zsákdarabba göngyölt csomagot, amiből egy tollától megfosztott döglött tyúk gurult ki. — Ismered ezt a dögöt? — dörrent rá. Péter csodálkozó szemmel meredt rá a földön heverő állati tetemre, de hang csak nagy sokára jött ki a torkán. — Igenis, ismerem, főtörzsőrmester úr. — Hol fogtad?— Nem fogtam, kérem. A feleségem kapta a faluban. — A faluban? — kérdezte tettetett csodálkozással, majd egy lépéssel közelebb lépett a keshedt cigányhoz. — Hát nem megtiltottam, hogy a faluba betegyétek a lábatokat? Nem parancsoltam meg, hogy a telepet senki nem hagyhatja el? — Kérdő tekintetével végigpásztázta a sort, aztán ismét Péterhez fordult. — Igenis, meg tetszett parancsolni — sírta el magát a nagybajuszos cigány —, de ha nem mehetünk be a faluba, uram, éhenpusztulnak a gyermekeink, velünk együtt. — Igen?! No, akkor mindjárt jóltartalak — felelte gúnyosan és leemelte válláróla szuronyos puskát. — Vedd fel azt a tyákot! Péter korát meghazudtoló sietséggel kapta fel a dögöt, és mint aki semmi jóra nem számíthat, • gyanakodva nézett a csendőrre. — Na, edd meg! — szólt Péterre visszafogott indulattal. A keshedt, nagybajuszos cigány tágrameresztett szemmel bámult, látszott az arcán, hogy a parancs nem jutott el a tudatáig. — Nem érted?! — sziszegte a törzsőrmester. — Megeszed nyersen, vagy leverem rólad a húst! —- És ízelítőül a puskatussal mellbe vágta a horpadt mellű, nagybajuszos cigányt. Péter hátratántorodott, de hogy el ne essen, a másik csendőr hátba támasztotta a puskatussal. A nagybajuszos, keshedt cigány kissé még imbolygott az ütések súlyától, de már nem támogatták. Fátyolossá vált szeme végigpásztázta a riadt tekintetű cigányokat, majd rácsodálkozott a kezében levő jószágra. Szeméből kövér könnycseppek futottak végig barna arcán, megöntözve ősz borostáit, ízesítőként rápergett a tollatlan tyúkra. Nézte egy ideig, aztán szertartásosan, mint az áldozati serleget, szájához emelte. A sorban állók lélegzete elakadt. Péter erős fehér fogai ki villantak ősz bajusza alól, és recsegve belésüppedtek a döglött tyúk húsába. A sor hirtelen felbomlott. A cigányok jajgatva, öklen- dezve borultak egymásra, siratva gyalázatukat, embertelenségüket, melyeket azok az idők oly bőkezűen mértek. — Ne edd meg!!! — kiáltotta valaki kétségbeesésében. És abban a pillanatban magasba lendültek a puskatusok, nyögött, jajgatott a tömeg, mint a vihar, és csak akkor halkult el a puskatií- sok dübörgése, amikor hang nélkül újra visszaállt a sor. — Oda nézzetek! — ordította a törzsőrmester. — Aki elfordul, szétloccsantom a fejét! Nézték, de -sűrűn ömlő könr^yeik eltakarták előlük szegény Pétert. — így fogjátok egymást is megenni, piszkos, szemét népség! Ezt én megmutatom néktek! És egy pillanatig sem gondolta senki, hogy a csendőr uraknak éppen tréfálnivaló kedvük támadt. Amit mondtak, azt hinni kellett, mert azt a törvény mondta. Végleg elhalkultak a zokogások, csak a könnyek peregtek gátjukat vesztve, mintha soha nem akarnának elapadni. Péter a feleségére nézett. Apró unokái úgy tapadtak a sovány cigányasszonyhoz, mint a levéltetvek a ragadó falevélhez. — Miért sírsz? — kérdezte az asszonyt. — Pétert ne féltsd! Megeszi ezt Péter! — emelte fel a hangját, és fogai dühösen belemartak a véres húsba. Tépte, szaggatta, meg sem rágta, csak lenyelte. — Péternek ezt meg kell ennie, különben Péterről verik le a húst... — Az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja, arcát a cafatokká tépett húsba temetve zokogta — ... mert Péter cigány. Aztán hirtelen elhallgatott, borzalmassá maszatolt tekintetét a csendőrökre emelte, és összeszorított, recsegő fogai közül a csendőrök felé sziszegte: — Igen, Péter cigány. □ ad, szinte állatias mozdulattal tépett ki fogaival egy darabot a sárga húsból, kétoldalt lecsüngő ősz bajuszán alvadt vér és húscafatok táncoltak, ahogy kemény állcsontjai között őrlődött a hyers hús. Ezt a látványt már Péter felesége nem tudta elviselni. Lerázva magáról acsarkodó pur- déit, a keshedt, nagybajuszos cigányhoz ugrott, kitépte kezéből a véres húscafatot, feje felett meglóbálta és nagy ívben elhajította. — Engem, öljetek meg! — kiáltotta a csendőrök felé és felső testéről letépte a réklit. Nem kellett kétszer mondani. Leomlott szénfekete haja szárnyalni kezdett a napfényben, ahogy mezítelen testére zúduló ütések nyomán szétfröccsent, mint az izzó vas szikrái, amikor ráver a pöröly. Szegény Péter csak állt magábahullva, a lábaihoz tapadó porontyokat nézte, akik félelmükben hozzá menekültek, és talán a tyúkra gondolt, ami nemrég még menynyi reményt, mennyi örömet csillogtatott meg a szemükben. Lakatos Menyhért: Szegény Péter Toronyiránt közelebb? B gy hozta a sors, hogy második emeleti lakásom ablakából, mint valami magaslesről, megfigyelhetem, hogyan közlekednek a jósavárosi emberek. ' Toronyiránt. Apraja, nagyja — és egyre kihívóbb gátlástalansággal. A megfigyelés ebben összegezhető. Az idei tél alapos bizonyítékot szolgáltatott erre. Hogy hol vezetnek utak, arról volt felismerhető — mondhatnánk kis túlzással — merre tapostak a lábak kevesebb ösvényt a hóban. Miféle célszerűség mozgatja a torony iránt közlekedőket, — töprengek gyakran — hogy átcsörtessenek gyermekjátszótéren, homokozón, parkon, élősövényen? Miféle ésszerűség parancsára cselekszenek? Időt akarnak nyerni? Torony iránt közelebb? Mindannyian tudjuk, nem ilyen egyszerű az igazság. Mert ki gázolna át árkon- bokron, sáron-vizen, ha járt úton is mehet? Az értelmes emberi gondolkodás tisztában van azzal, hogy nem mindig a rövidebb út van közelebb a célhoz. Miért van akkor mégis, hogy a Jósavárosban és szerte Nyíregyházán, más törvények szerint közlekednek ,az emberek? Miért nem gondolnak arra, hogy néhány másodpercnyi nyereség időben, milyen veszteséget jelent egyéb értékekben? Tiszta levegőben például. Mert egy most kitördelt facsemete, vagy bokor 10 év múlva másfél mázsá port kötne meg, s oxigént termelne mindannyiunk hasznára. Gyermekkoromban madarak és fák napján mindig elmondtuk a verset: „Ne bántsd a fát, hisz ő is érez Szép gyöngéden nyúlj leveléhez, Ágát ne törd, lombját ne tépjed” ... Ma már tudom, a vers naiv, a fa nem'érez, s az embernek nincs a természettel közvetlen erkölcsi viszonya, de a gyermeknek nem filozófiát — helyes szokásokat kell tanulnia. A természet közös javunk, pusztítása mindannyiunkat károsít. Korunk ezt egyre nyilvánvalóbbá teszi. Hiszen az éltető levegő, s a tiszta víz ma már pénzbe, méghozzá igen sok pénzbe kerül, egyben hiánycikk is, ezért minden fának és bokornak megnövekedett értéke van. Nem is szólva arról, hogy az újraparkosítás reménytelen kísérletével birkózó vállalat mennyi pénzt öl bele hiábavaló munkájába, — s ez a pénz a mi pénzünk — mígnem az eredménytelenség láttán előbb-utóbb sorsára hagyja köztereinket, ahol aztán összetalálkozik a tehetetlenség és az önkény. Mert ezeken a parkokon önkényesen rajzolunk' magunknak utat. „Lelki szemeink előtt” csak a közvetlen fizikai cél lebeg: a buszmegálló. ahova oda kell érnünk, az áruház, hogv a bevásárlást gyorsabban intézzük el, az orvosi rendelő, az otthonunk, vagy ahová éppen úton vagyunk,. Ez a közvetlen fizikai cél leárnyékolja a távlatit, s a mindannyiunk számára jelentősebbet. az értelmes emberi élet feltételeit a jelenben és a jövőben. Az értelmes emberi élet feltételein nemcsak a levegőt és vizet, a tiszta és rendezett városi utcát, parkokat kell értenünk, hanem mindenekelőtt azokat az emberi viszonyokat, amelyek az együttélő és együvé tartozó embereket összekapcsolják. Mi történik akkor, ha kísérletet teszek, hogy rászóljak valakire, akivel járókelőként épp találkozom, s aki az út helyett a fűre lép? Óvatos vagyok, először nőkkel próbálkozom, mert ebben az esetben talán nem kell drasztikus reakciótól tartanom. Udvarias vagyok és bocsánatkérő. — Asszonyom, muszáj feltétlenül a parkon át közlekednie? — A nő elegánsan félrefordítja a fejét, s végül én restellem magam, mert olyan látszata van a dolognak, mintha ki akarnék kezdeni vele pedig csak figyelmeztetni szeretném. Kerülni szándékozom a félreérthető helyzetet. Egy anyukával teszek próbát. Szép lépésű, fiatal nő, két gyermekét maga után vonva épp az élősövényen tör át. — Nem sajnálja letörni ezeket a bokrokat? — kérdem tőle. Rámnéz, s csak egy szépmetszésű női száj torzulhat el olyan pocsékul, ahogyan az övé; „Mi köze hozzá? Tán a magáé?” Elbátortalanodom. Milyen agresszív és milyen demagóg ez az okoskodás! „Elmúlt már az az idő” — mintha ezt gondolná — „amikor megtilthatták a népnek, hova lépjen és hová nem, most már minden a miénk”. De mit jelent a miénk a fiatalasszony számára? Hogy az övé. Ügy ribolja, ahogy kedve tartja. („Űrtől tanult nótát dúdol” mondhatta volna erre is Váci Mihály.) Marx annak idején nem habozott leírni: a magántulajdon oly alávalókká és ostobákká tesz bennünket, hogy csak azt érezzük magunkénak, amit fizikai tárgyként közvetlenül birtokolhatunk. Alatvalókká és ostobákká. Alávalókká, mert a miénket úgy értelmezzük: az enyém, s csak akkor igazán az enyém, ha használom, felélem, elpusztítom. Ostobákká, mert ez a fajta emberi rövidlátás szegényít csak el igazán: megfoszt a tárgyak és az emberi együvétartozás örömétől. Marx természetesen nem tartotta az embereket sem alávalóknak, sem ostobáknak. Az elmarasztalás a kapitalizmus elembertelenítő viszonyainak szólt. Mára megváltoztak a körülmények, de nem változott meg egycsapás- ra az emberek szokásrend- szere az új körülmények között. Akik a Jósavárosban toronyiránt közlekednek, munkahelyükön, hivatalukban általában felelős állampolgárként. közösségi normák szerint tevékenykednek és gonViróg ha lobban
