Kelet-Magyarország, 1980. április (40. évfolyam, 78-100. szám)
1980-04-13 / 86. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. április 13.1 Huszita József igazgatóval Kedves X! Ismeretlenül írt sorait érdeklődéssel olvastam. Elsősorban azért, mert szimpatikusnak találtam azt a felhevült, mégis tárgyilagosan érvelő hangvételt, ahogyan az észlelt esetekről beszámolt. Nem magánügyben fogott tollat, s levelének értékéből, szerintem semmit nem von le, hogy névtelenül juttatta el hozzánk. Azt is elhiszem, hogy nem egyéni sérelem, vagy emberi irigység irányította tollát, hanem az igazságérzete késztette szólásra. Arról ír: olyan középiskolás fiatalok is kapnak tanulmányi ösztöndíjat, akik nincsenek rászorulva. Sőt! Említi azt is, kinek mennyi hasznot hozott a háztáji almáskert, a sertéshizlalás. A gyerekeik mégis megkapják — alapjában elveszik másoktól — az ősz-' töndíjat. Teljesen megértem és osztom , aggályait, hogy előfordulhatnak visz- szásságok az ösztöndíjak odaítélésénél, ahol bizony a helyismeret lehet a legmegbízhatóbb ellenőr. Előfordulhat, hogy papíron kimutatható keresetnek hisznek az illetékesek, nem pedig a valóságos jövedelemnek. A helyi tanácsokra hivatkozik melyeknek tudniuk kellene, hogy a papíron lévő szerény havi keresethez még hozzájön az alma, dohány, sertéstartás sok ezer forintja. Igaz, ezért keményen megdolgoznak, meg is érdemlik a szülők, más kérdés, hogy ezek a jövedelmek néhol kiesnek a látókörből, torzítják a valóság helyes megítélését, s olyan furcsaságokat szülnek, mint az említett esetek .., Megjelenik levelében egy tehetős fodrász kisiparos is. aki feleségével és leányával dolgozik, négyszobás lakásuk van, Hajdúszoboszlón több százezer forintot érő villájuk, az udvaron és a kertben százon felüli termő almafa. A fodrász felesége a legdivatosabb- ban jár, van ott irhabunda, drága nemesszőrme bunda, személykocsi. A fiuk Nyíregyházán tanul, gimnazista, s ilyen jó anyagiak mellett kollégiumban lakik. s a múlt évben is havi százötven forintot fizetett. ,,Az ilyen kis milliomos meg tudná fizetni az albérletet,,és elveszi a helyét az olyan diáknak, aki rá volna szorulva. Nem felháborító ez?” Sokan rábólintunk kérdésére, igen felháborító. Pontosabban az még elgon- dolkoztatóbb — ügyeskedők, szerencselovagok mindig lesznek — miért van az. hogy olykor' jobban hiszünk a papírra írt számoknak, mint a valóságnak. Nem gondolom persze, hogy ne adjunk hitelt a különféle kereseti igazolásoknak. De a papír mellett más tükör is van. a valóság, amit a környezet lát és tapasztal. Közérzetet rontó, igazságérzetet kikezdő jelenségekről ir. amelyekben esetleg lehetnek túlzások, de sokan tudnák folytatni hasonló példákkal saját környezetükben. Hallottunk már méregdrága külföldi útra befizető polgártársunkról, ki hazajövet nem röstell a szakszervezeti bizottsághoz fordulni, segélyért. És, ami már vicc, vagy inkább szomorú, meg is kapja. Tudunk „beszabályozott” lakásigénylésekről. amelynek gazdája pontosan tudja, mikor kell „kiváltani” új gépkocsiját, — a lakáskulcs átvétele után, — nehogy az . rontsa az esélyeit. Igazat kell adni önnek abban, hogy a közös pénztárcából gyakran olyanok is kapnak, akik nem érdemlik meg. Körültekintőbben kell intézni minden arra illetékes embernek e juttatások elbírálását, főként az előzetes keresetijövedelmi viszonyok hitelességét. Azt azonban nem tartjuk követendőnek és jó megoldásnak, hogy a gyanú légkörét ültessük el mindenütt, ahol jól öltözött, jól boldoguló emberekkel találkozunk, mert a többség, ezt ön is tudja, becsületes munkájával, gondossággal, beosztással él. öltözködik, építkezik, üdül, vagy éppen hódol hobbijának. Ma már nemcsak azoknak van irhabundájuk, gépkocsijuk, telkük,' színes tévéjük, akik ügyeskednek, hanem a szorgalmasan dolgozó, jövedelmüket jól beosztóknak is. Az irhabunda még nem lehet kizáró ok — mondjuk az iskolai ösztöndíjak odaítélésénél, — azonban nem árt a józanság minden közösségi juttatásnál, mert a látszat megtéveszthet bennünket. Ez ellen egyetlen gyógyszer van, az alaposság, a helyzet józan mérlegelése. Ezt kell tennünk társadalmi méretekben is ... A Mindnyájan tudjuk, változtak a viszonyok. Az sem titok, hogy miért. De egy iparágat, és azon belül is egy kis gyárat, a Szabolcs Cipőgyárat nézve mit jelent ez? — Ha az árak felíveléséről beszélünk, mindenkinek a kőolaj jut az eszébe. Pedig a nyersbőrök világpiaci ára legalább annyira növekedett, mint a kőolajé. Ma az 1970-es árak több. mint hatszorosánál járunk, s hozzá kell tenni, hogy kizárólag tőkés importról van szó. De, ha a mai helyzetet akarjuk szemügyre venni, nem árt a IV. ötéves tervig visszanyúlni, mert azok az esztendők voltak a technika és a termelés felfutásának- évei. Az akkoriban még olcsó nyersbőrnek köszönhetően fejlődött nagyot a magyar cipőexport és jó üzletnek is bizonyult. A nyersanyagárak megugrása viszont most azt a kérdést veti fel: érdemes-e kivitelre gyártani, hiszen a jelenlegi költségek mellett a tőkés piacok is bedugulnak. Persze ezek ellenére is exportálunk, legfeljebb kevesebbet, mint eddig és tény, hogy ebben a versengésben csak a legnagyobb hazai gyárak vehetnek részt. De hozzátehetem, az itthoni értékesítés sem könnyű, hiszen a belföldi árak is jócskán növekedtek. Ebből az következik, hogy aki eddig két pár cipőt vett évente, az esetleg egyet vesz csak. Összegezve: a meny- nyiségi növekedés a jövőben nem várható, a megszerzett pozíciókat csakis a minőség jobbításával tarthatja meg az iparág, és természetesen a Szabolcs Cipőgyár is. A Ön mint igazgató a saját szintjén mit tart fontosnak napjainkban? — Először is, bármily furcsa, de eleminek tűnő dolgot mondok. Tehát: szandált tavasszal és nem. ősszel kell a boltokba szállítani, a csizmákkal pedig nem szabad megvárni a telet. Lépést kell tartani az -igényekkel, tudni kell, hogy a fiatalok többnyire a divat élvonalát követik, az idősebbek, már nem tartanak ebben lépést. Sietek hozzátenni: ez ránk, mint férficipőgyárra vonatkozik, hisz köztudott a hölgyekre más normák érvényesek. Fontosnak tartöm, hogv a kiskereskedelmi vállalatókkal, sor a boltokkal már eddig is meglévő jó kapcsolatainkat ápoljuk, mert az a tapasztalatunk, hogy a bolti eladók jobban ismerik az igényeket, mint a nagykereskedelmi vállalatok szakemberei. Ennek okát aligha kell megvilágítani. A Ezek — és más gondok — megoldása wa „fent” lévőkre vár. De mi a teendője a kétkezi munkásoknak, és az őket közvetlenül irányítóknak? — Ha • akarom, egyszerűen fogalmazhatom meg a rájuk — de mindnyájunkra is — vonatkozó tennivalókat. A feladat adott: ki kell elégíteni a mennyiségi, de különösen a minőségi igényeket. A Tudom, eddig is jól dolgoztak. Míg w egyes gyárak nyereség nélkül zártak . 1979-ben, addig a Szabolcs Cipőgyár tisztes nyereséget produkált, ha kevesebbet is, mint amire az előző ötéves terv eredményeihez mérve számítottak, így. is az előkelő helyezések egyikét foglalhatják el a könnyűipari tárca gyárai közt folyó versengésben. Viszont biztos, hogy ezt megtartani is jelentős többletet kíván majd az emberektől. — Ami a legalapvetőbb: még az eddigieknél is nagyobb összhang kell vezetők és vezetettek között, a fegyelem mindenkire nézve törvény, csakúgy mint az, hogy jó együttműködés nélkül semmire sem juthatunk. iMi szükséges ehhez? fegyelmezéshez? Van-e eszköz a — Azzal kezdem, ami nem lehetséges. A munkanélküliség rémével ebben az országban a fegyelem nem kényszeríthető ki, ez szocialista ország, szocialista népgazdaság, és ennek vagyunk' mi is az apró részei. Természetesen vannak a fegyelmezésnek hathatós eszközei, de amit ennél is fontosabbnak tartok, az az üzemi demokrácia szerepének megtartása, mert én hiszek abban, hogy ezzel sok minden megoldható, kiküszöbölhető, megelőzhető. Én. mivel a gyár főmérnöke is voltam, biztos vagyok abban, hogy elméletileg jobban -tudom a teendőket, jobban ismerem a technológiát, mint a legjobb szakmunkásunk. Azonban az is bizonyos: hiába ismerek minden fázist, bizonyos műveleteket egy segédmunkás jobban csinál, mint én. Vagyis, mindenki lehet valamiben a legjobb. Van, amihez ő ért elsősorban, és azt tartom lényegesnek, hogy aki valamit jobban tud, az le is tehesse azt az asztalra. Végső soron ezt érzem az üzemi demokrácia lényegének, ez az igazi szerepe. |Az üzemi demokrácia mindig demokrácia? Nem demokráciásdi esetenként? — Ez a veszély is fennáll. Különösen a nagy összejövetelek, termelési tanácskozások azok, ahol sokszor az egyéni és a csoportérdekek kapnak hangot, a közös érdeket néha szem elől tévesztik. Nem mindig állnak összhangban a jogok és a kötelességek. Érdemes azonban megfigyelni: a jogokkal elsősorban a gyengébben dolgozók hozakodnak elő, meri aki produkál, annak kevesebb oka van a jogait firtani, hiszen a jó munka ellenértékével azért boldogulhat. Ezek az emberek tisztában vannak azzal, hogy a munka nálunk nemcsak jog, de kötelesség is. Ügy is mondhatom: kölcsönös kötelmeken alapuló társas viszony. Nem lesz-e nehéz az új feltételek között az ésszerűséget, a népgazdasági kö- vételményeket az emberséggel egyeztetni? Tudva azt, hogy sokszor mondják; humanizmusunk néha már at álhumanizmus határait súrolja. — A jogok és a kötelességek összhangjának kötelezettségéből fakadóan, azt kell mondanom, hogy általában nem lesz nehéz, mert egyértelmű, a kevésért kevés, a sokért több jár cserébe. Azonban, vannak gondok, melyek egy olyan gyár esetében, mint a miénk, ahol a dolgozók nagy többsége teljesítménybérben dolgozik, még megoldatlanok. Mielőtt részletezném mire gondolok, előrebocsátom, hogy nálunk — noha általában nem nehéz a munka, — elég sok az egészségromboló hatás. Az köztudott, hogy az emberek fizikai teljesítőképessége úgy a negyvenedik életév körül éri el a csúcsát, ezután a lassú, majd az egyre gyorsabb hanyatlás következik. Ez azt eredményezi, hogy pontosan azok az évek lesznek a rosszak, melyek pedig a nyugdíj szempontjából nagyon is fontosak. Ez, nyilván mindenütt fennáll, ahol teljesítménybér van. Mit lehet ilyenkor tenni? Ha kevés ember érdekelt, akkor — igaz, nem éppen szabályszerű dolog ez —, át lehet tenni őket órabérbe. De hangsúlyozom, ez csak kevesek esetében lehetséges. Az egészségükben megrendültek problémáinak megoldása látszólag egyszerűbb: könnyebb munkára kell őket tenni. Az orvos javaslatára ez meg is történik, de ekkor is érvényes: könnyebb munka; könnyebb pénz. Mondok erre égy trisrf példát' 1SC Fűtőnk, ákiJ Ötvéli-‘ éves, szívbeteg lett. Könnyebb munkát kapott. az udvart sepregeti. Csakhogy, az eddigi négyezer forintnak csupán a felét keresi meg evvel. Mit lehet itt tenni? A mi lehetőségeink az ellentmondás feloldására korlátozottak. És nem egyedi esetekről van szó. I Ha azt mondom Rába Magyar Vagon és Gépgyár, mi jut eszébe? — Többek között a szigor. ^ Sokak szerint ez is a jövő ... — Kétségtelen ... azonban — hozzátéve, hogy ez a mi gyárunk kicsi, hogy szerepünk sem mérhető a „Rábához” —, a váratlan elbocsátást én kegyetlen dolognak tartom, az embereket félelemben tartani nem lehet. Igaz, minket ilyen vész nepn fenyeget, de el tudok képzelni helyzetet, amikor emberek fölöslegessé válnak, és mi sem természetesebb, hogy a többletnek, menni kell. De ilyenkor, a lehetőségekhez képest, gondoskodni kell róluk, helyet kell ajánlani nekik. Véleményem szerint ez a kötelező norma. VSzavát idézve: sosem „kegyetlen"? — Csak akkor, ha valaki becstelen, ha erején és képességein alul dolgozik. Szerencsésnek érzem azonban magam, mert ritkán kell ezt gyakorolnom. Mostanában egy tolvajtól, egy nagyon gyenge gépkocsivezetőtől és egy rossz munkástól váltunk meg. Ez utóbbi azt hitte, hogy a központi helyen dolgozó nővére védszárnyai alatt bármit megtehet, pontosabban, semmit sem kell tennie. A nővér még rám is telefonált az öccse ügyében, de neki is megmondtam, új munkahely szükséges a testvérének. A Általános követelmény a jövőt illetően, ^ — s ezt a pártkongresszus is megfogalmazta, hogy a teljesítményeket emelni kell és ezzel összefüggésben, akinél indokolt a jövedelem is nőni fog. Különös hangsúlyt kap a differenciálás. Tudnak-e differenciálni, természetesen úgy, hogy annak ösztönző hatása is legyen? — Az első példám egyedi eset. Van olyan szabászunk, aki többet keres mint én. és kétszer annyit, mint gyengébb társai. Ilyen kimagasló emberünk csak egy van, de alig valamivel rosszabb már sok. A tazonoTi- nél is gyakori, hogy az egyik a dupláját viheti haza havonként, mint a másik. Ennek ösztönző hatása van, annál is inkább, hiszen a teljesítmény feketén-fehéren mérhető. A Ebből az következik, mindenki tudomá- ^sul veszi: van aki sokat, van aki keveset kap? — Ahol a teljesítmény mérhető, ott. ha nem is tetszik esetleg a különbség, tudomásul kell venni. A külső elbírálásnak viszonylag kicsi a szerepe; a mennyiség, akár csak a minőség, mérhető. Az órabéresekné! már több a gond, mert, azonos végzettség, azonos munkaviszony mellett is lehet két- három forintnyi órabérkülönbség. Jönnek is panasszal néha, és ilyenkor a közvetlen főnök, továbbá a szakszervezeti bizalmi bevonásával, szabályszerű bizonyító eljárást folytatunk le. Megmondjuk, hányszor késett az illető, mikor volt netán ittas, és , így tovább, és eztán tesszük fel a kérdést-: indokolatlannak tartja-e még az eltérést? > Röviden a humánumra térve vissza, a ' XII. kongresszuson Sarlós István mondta: „Azt is el kell érnünk, hogy a bér nagysága az elvégzett munkától, annak eredményességétől függjön és legyen független az egyes emberek életkori, családi szociális körülményeitől, vagy egyéb különleges szempontoktól.” Kérdésem: csak a teljesítményt veszik-e figyelembe a bérek megállapításakor? Honorálják-e például azt, ha valaki a környezetétől elmaradva, csupán önmagához képest nyújt valamelyest többet? — Az elhangzottakkal kapcsolatosan számomra az az egyetlen továbbgondolni való pont maradt, amit említettem a teljesítmény csökkenése és a kor közötti összefüggésről beszélve. Egyébként az a véleményem nekem is, hogy az állam, az életkori, a szociális valamint a családi körülményeket a béren kívüli juttatásokkal figyelembe veszi. Ránk végül is a munka elismerése marad csak. Ami a kérdést illeti: elsősorban a környezet a mérce mindenki számára, az az összehasonlítási alap. De mivel a kis közösségeknek, a brigádoknak döntő szavuk van a bérezésben, legtöbbször az egyén önmagához mért teljesítményét sem hagyják figyelmén- kívül. A gyesről visszatérőknek, a kezdőknek pedig, hogy úgy mondjam, intézményesen adunk türelmi Időt, és ezzel együtt — mintegy előlegként — bérkiegészítést. A Mint mondta, a „leépítés” veszélye a w gyárat nem fenyegeti, de szó esett arról, bog.v belső átcsoportosítások esetenként szükségesek. Miként fogadják ezt? — Változóan. Van. hogy az átcsoporto- sítandókkal nehéz szót érteni, máskor viszont a közvetlen vezetőikkel. Nem merik vállalni, hogy kijelöljék, kiket tegyünk más munkakörbe. Mintha nem ők ismernék a beosztottaikat a legjobban .-.. A Nekik is fel kell nőni a változásokhoz. Ha a máshová „vezényeltek” bérükben nem csorbulnak, miért tartózkodnak az új munkától? — A megszokás nagy úr. S ami nagyon érdekes: kiderült, még a szalagmunkának is vannak előnyei. Rontja az egyhangúság az idegrendszert és óvja is. Mert. ha a szalag tempója állandó, olyan feltételes reflexek alakulnak ki a dolgozókban, melyek mintegy védik is őket. Ha a megszokott ritmus változik, csökken a teljesítményük. Érthető, ha nem szívesen mozdulnak, de ha a közös érdek kívánja, mozdulni kell. Az egyénnek épp úgy, mint akár egy gyárnak. Napjainkban ez is törvény. 9 Mit tart még nagyon fontosnak? — A kelleténél is kevesebbet beszélünk az erkölcsi elismerésről, pedig óriási szerepe. ösztönző hatása van. Egy jókor jött dicséret, állítom, hogy pénzt ér. Ezért tartom én nagyon fontos vezetői tudománynak a pszichológiát, hiszen rá kell éreznünk. kit és mikor lendíthet át egy holtponton a jókor jött biztató, dicsérő szó, mikor sarkallhat még nagyobb erőbevetésre. Azt hiszem az eddigieknél jóval többet kell törődnünk ezzel is. k Beszéltünk jóról és rosszról, de úgy érzem, alapjában véve optimista. Mire alapozza ezt? — Hadd ne gondolkozzam most országos méretekben, mert ami ránk érvényes, az jobbára másutt is igaz. Arra építek, hogy a gyárban dolgozók majdnem pontosan kétharmada fiatal. Hatalmas energia rejlik bennük. Képzéssel, neveléssel, nagy eredményekre hivatottak, csak teret kell adni az arra igazán érdemeseknek. Ez a generáció még képes lesz az új ritmust felvenni. S ha kell, kritikusak is. Sokan tanulnak tovább, jelenleg tucatnyi diplomásunk, száznál több érettségizettünk van, és minden jel arra mutat, többen is lesznek. £ Köszönöm a beszélgetést. Speidl Zoltán ^Vasarnapr ^INTERJÚj a változó viszonyokról
