Kelet-Magyarország, 1980. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-30 / 76. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. március 30. o A sényöi Zöld Mező Termelőszövetkezetben régebben kezdte meg munkáját a fóliaüzem, mely közel 30 nőt foglalkoztat. Különböző csomagolási anyagokat gyárt az édesipari és más vállalatoknak, húszmillió forint értékben évente. A felvételen csokoládédessert csomagolásához szükséges betétet készít Képíró Istvánné. Világszínvonalon □ szabolcs-szatmári nők sokáig úgy éltek a köztudatban, hogy almát szednek, krumplit kapálnak, vagy a háztartásban öt-hat gyerekre főznek. Mert más munkát nem végezhetnek, másra nem alkalmasak. Mi több: a közelmúltban az egyik kisvárdai üzem főmérnöke ezt mondta: „A pesti kollégák tavaly egy kicsit kételkedve fogadták ajánlatunkat. Nem akarták ránk bízni ezt a bonyolult munkát. Megváltozott a véleményük, már szériában gyártjuk a bonyolult munkát igénylő termékeket.” A szabolcs-szatmári lányok és asszonyok ujja már nem csak a mezőgazdasági munkára és a népi hímzésre áll rá. Képesek világszínvonalon alkatrészeket, késztermékeket előállítani. A beregiek például Vásárosnamény- ban egy svájci cégnek készítenek bérmunkában írógépeket. Köztudott, hogy Svájc éppen a műszergyártásáról híres. A MOM mátészalkai gyárában szintén nagy műszaki tudást igényel a munka. : A mátészalkai ISG-ben szép számmal vannak már esztergályos asszonyok, akik századmilliméter pontossággal szabdalják, formálják a vasat. A kisvárdai elektroakusztikai gyár nődolgozói a moszkvai olimpiára gyártottak kommentátorasztalokat. Említhetnénk még a nyírbélteki és a penészle- ki asszonyokat is, akik a nyírbélteki üzemben értékes műszereket készítenek. Mert rááll az ujjuk a műszerkészítésre és viszonylag hamar elsajátí- I tották a gyártás tudományát. Az iparvidékeken lakók tudatában ma már ; másként élnek, vagy legalábbis másként élhetnek a szabolcs-szatmári munkás- ' nők. S zembetűnő a fejlődés. De nem lehetünk j teljesen elégedettek, j Részben azért nem, mert a j legtöbb üzemben a nők : többsége nem szakmun- | kásként, csak segédmun- ! kásként dolgozik. A kis- j várdai dohánybeváltó | üzemben például a nődol- ‘ gozók ezekben a hetek- j ben, vagyis a szezon kezdetéig leszabott papírokat ragasztanak össze: borítékokat készítenek. De lát- j ványosabb, bonyolultabb j munkára is alkalmasak. : Szakma megszerzésére is j képesek — csakúgy, mint j több ezer szabolcs-szatmá- i ri lány és asszony. (n. 1.) Gyerünk a piacra! Vendégünk: Török Mária — Ebből vegyen, kedveském! Ez otthon készített savanyú! Nézze, milyen tiszta a leve — dicséri az áruját özvegy Mokánszki Andrásné. A piaci asztalon mindenből van egy kicsi. Zöldség, sárgarépa, nagy szemű bab sorakozik egymás mellett. Néhány cső fehér tengeri — pattogatni való —, valamennyi hagyma, mellette egy kendőben pirított mag teszi teljesebbé a képet. — Aztán hogy adja a tengerit? — kérdezi egy idősebb néni, Fejér Gézáné. Rövid alku után megegyeznek. Három cső a táskába kerül. Az unokáknak lesz csemege a hét végén. A szerdai piac a jobb idő, az ünnepek közeledtével megélénkült Nyíregyházán. Akadnak ugyan férfiak is a vevők és eladók között, azért mégis inkább az asszonyok birodalma az áruspult, míg a másik oldalon az ő karjukon van az üres, majd egyre jobban megtelő táska, szatyor, cekker — ki mivel jött. — Jobb a mostani piac, mint régen volt — mondja Fejér néni. — Mert bőven van minden. — És az árak? — Inkább csak annyit vesz az ember, amennyit a szeme kíván. Káposztát már az állami boltból vettem, mert ott olcsóbban adják. Enyedi Lajosné Szerdán délelőtt inkább az idősebbek járják a piacot. Nekik nem kell rohanni a munkába, jut idő nézelődni. — Igaz, nekem kevés időm van erre, mert még most, 72 éves fejjel is dolgozom — folytatja Fejér néni. — Kiegészítés a nyugdíjhoz az a négyórás munka, amit a Szabolcs Szálló varrodájában töltök. Ha a munkáról van szó, az árusok sem maradnak szót- lan. A 76 éves Mokánszki néni rögtön tromfol: * — Azon a kiskerten, a 800 ölön ugyancsak dolgozni kell, hogy hozzak a piacra. De hát ebből garas, abból fillér, így gyűlik valamennyi. Dózsasző- lőben lakom, már 17 éve egyedül. Most könnyebb volt, mert a vejem behozott kocsival, de másszor busszal jövök. — Énrám is haragszik a vejem, minek cipekedek — szól szomszédja, Enyedi Lajosné. — Vonattal ’ jöttem Kékről. Vennivalóm is van, de előbb árulok ezt-azt, utána megyek a boltba, gyógyszer- tárba. A Búza téren talán nincs is olyan igazi forgatag, mióta az iparcikkpiac a Hatzel térre és környékére költözött. Ott viszont a szűk utcákat megtöltik az árusok. A Csillag utcán végig a használt cikkek kelletik magukat. Csillogó rézmozsár, fényét vesztett alkatrészek, újra pucovált cipők, töméntelen ruhanemű váltja egymást. Fejér Gézáné Díszes üvegre alkudnak a sarkon. — Adja hatvanért! — kéri a vevő. — A többit hetvenötért adtam, ezt hatvanötért elviheti — tartja az árat egy fiatal- asszony. Az üzletet nem kötik meg. — Majd visszajön — vigasztalja társa. A földön heverő portékák mellett, a sátrak között nagy a jövés-menés. Van, aki csak a karjára akasztja a kínált holmit, nem tudni, venni, vagy eladni akar. Talán leginkább a helypénzt megspórolni. Orbán Attiláné — Azért rendesen fizetnek — mondja a pénzbeszedő, Pa- zorla Erzsébet. — Különösen a kiskereskedőkkel nincs baj. „Úrvezetők“ oktatója Elmúlt az az idő, amikor mindnyájan rácsodálkoztunk a megyeszékhely útjain felbukkanó fehér Skodákra, amelyeken feltűnő tábla hirdette: a Magyar Autóklub autósiskolájának tanulógépei. Lassacskán megszoktuk jelenlétüket a nyíregyházi forgalomban éppúgy, mint az MHSZ és az ATI tanulókocsijait. Sokak számára azonban furcsának tűnt, hogy az egyik autóklubos Skoda oktatóülésén délutánonként egy fiatal lány foglal helyet, s tanítja a jogosítványra áhítókat. A hírek szerint ehhez országosan is kevés hasonló példa akad. Az orosi Török Mária esete — mondhatjuk — szinte egyedülálló ... — Nehéz lenne azt a dátumot megjelölni, amikor megtörtént a nagy találkozásom: az autóval. Eleinte a műszaki érdekességei érdekeltek, azután már vonzott a sebesség. 1972-ben szereztem meg a jogosítványomat, rá egy esztendőre pedig, természetesen szülői segítséggel és jóakaratból már egy Polski Fiat gazdájának tudhattam magam. Az 1500-as azóta is megvan, elégedett vagyok vele, nem dicsekvésként, de ritkán hagytuk cserben egymást... — Volt egy álmom, sokan meg is mosolyogtak érte. Mindenféleképp autóbuszvezető akartam lenni. Nem, szó sincs róla, hogy az amolyan gyermekkori, „mozdonyvezetős” álom lett volna. Már felnőtt fejjel, érettségi után gondoltam rá ... Hisz túl voltam a Kölcsey gimnázium érettségijén, s már a 107-es ipari szakmunkásképző iskolában tanultam a nyomdai retusőr szakmát. A gondolat azonban nem hagyott nyugodni. 1977- ben sikerrel szereztem meg a „C” kategóriás jogosítványt is. Jelentkeztem a Volán autósszakosztályánál Azzal utasítottak el, hogy bár külföldön nagyszerűen állják a sarat az autóversenyző-nők. hazánkban ez még nem vált általánossá. — Szerettem volna továbbadni, elsősorban nőknek az autóról szerzett ismereteimet. Beiratkoztam az MHSZ akkor indult oktatói tanfolyamára. Munka mellett — ráadásul két műszakban dolgoztam — végeztem el. Nem tagadom, nagyon nehezen, hisz soknak bizonyult a komoly munka s a tanulás egyszerre ... — Műszakit, KRESZT (persze már magasabb fokon), emellett pedagógiát, didaktikát és lélektant tanultunk. Levizsgáztam. 1979-ben alkalmaztak mellékállásban az autóklub oktatói karában. Épp a héten vizsgázott a tizedik tanítványom. S hogy nehéz volt-e? Az elején természetesen, hisz a gépjárművezetés oktatásának is megvannak a maga fortélyai. Közelebbről kell megismernünk tanítványainkat. Rendszeresen figyelemmel kísérni előmenetelüket, lesni biztonságérzetük alakulását. Úgy érzem, sikerült kialakítani valamennyiőjükkel azt a kontaktust, amellyel megbíznak bennem, megfogadják tanácsaimat. — Nem azt mondom, hogy eleinte nem volt gondunk, bajunk a városi közlekedésben. Néha bizony elképesztően viselkednek velünk az „úrvezetők”. Az autóbuszpilótákat csak dicsérni tudom. Ök felfogják, mint is jelent az a bizonyos nagy „T” betű a Skodán. Előzékenyek, segítik, könnyítik munkánkat. — S hogy kik a jobb tanítványok: a férfiak vagy a nők? Hát szabályt mindenesetre nem lehetne a tapasztalatokból alkotni. Volt már ügyes kezű női tanulóm, s akadt gyengébb közlekedési képességekkel megáldott férfi vezető jelöltem is ... — Tudom, hogy sokat kell nekem is tanulni. Elsősorban a határozottságban. Csendességem nem előny. Mert minél többet szeretnék átadni abból, amit én magam sajátítottam el az utakon a volán mögött. — Ugye, azt már mondtam, hogy mindenem az autó, az autózás. Nemrég Jobbágy Károly „Líra négy keréken” című kötetében (mindent elolvasok, ami az autóról szól...) találtam egy szép gondolatot, ami tulajdonképpen illik is kettőnk — az autó és magam — kapcsolatára. Az idézet így hangzik: „Örömöm, dühöm, szégyenem, ám egy szép rész az életemből, »nagy játék«, szinte »szerelem«... — Hát így érzem én is ... Kalenda Zoltán Mokánszki Andrásné — Szombaton jobb a piac — állítják az árusok. — Akkor kevesebben dolgoznak, jönnek a piacra. A cserepes előtt egy fiatal házaspár igazítja helyre az árus fejszámolótudását. A kért 64 forint helyett megegyeznek — gyorsabb szorzással — 48 forintban. — Hoztunk mintát, hogy milyen cserép kell — mutatja Orbán Attiláné. — Muskátlit akarunk ültetni az erkélyládába. Most kaptunk lakást a Kossuth utcán, jól fog mutatni a „Cifra-palota” zöldjéhez a piros virág. — És egyébként jár piac9 Pazorla Erzsébet — Nemigen. Vidéki vagyok, otthonról anyukámék küldenek zöldséget. Hirtelen megnő a tömeg. Egy külföldi rendszámú autóbusz állt meg a közelben, belőle rajzanak ki az emberek. Az egyik kacsingatós pénztárcát keres, a másiknak eladni való babája van, gyorsan körülfogják őket az emberek. Itt sem a férfiak üzletelnek, hanem inkább a nők. — Csak egy kis pihenő, veszünk egy lángost, utána megyünk tovább — mondja egyikük, aki nem akarja megnevezni magát. — Mert a piacra kijönnek szívesen, de azt már szégyellik, hogy innen vettek — dohog egy árus. — Pedig én mondom: gyerünk a piacra, ott lehet jól üzletelni. Lányi Botond
