Kelet-Magyarország, 1980. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-30 / 76. szám
Az utcáról ismerős Az év legszebb plakátjai kiállításról Finta József plakátja Eskulits Endre plakátja E kiállítás anyagát még a megnyitó előtt tízmillió ember láthatta az utcán. A tavalyi év plakáttermésének; javát mutatták be Az év legszebb plakátjai című, huszonkét éve hagyományos kiállításon a Magyar Nemzeti Galériában. A díjakat kiosztó zsűri a színvonalat jobbnak ítélte az előző évinél, de ítél a nagyközönség is. Ebben a műfajban nemcsak bevallott cél, de mérce a közönség, az utca emberének figyelme; a jó reklám nyelvén mindenki ért. A környezetünket díszítő plakátok esztétikája, ízlésalakító lehetőségei sem elhanyagolhatók, hiszen ekkora közönségre más művészet nemhogy hétköznap az utcán, de a legsikeresebb tárlaton sem számíthat. A tavalyi négyszáznegyven munkából 127 jutott az elő- zsürizés után a kiállítási tablókra. A politikai plakátok közt Balogh István 1919 című munkája emelkedett ki a mezőnyből. A kulturális témakörben nyertes Schmal! Károly egy kiállításra invitál. Indiát a kultúrák bölcsőiéként, finom jelképrendszerrel, egyszerű eszközökkel állítja elénk sokat sejtetve az ajánlott kiállítás különlegességéből. Nívódíjat kapott Balia Margitnak az utcákon látható Hair című filmplakátja. Napjaink divatja a lakásokat díszítő plakát. E divat elterjedését gátolja, hogy a választékba nem sorolhatók be a Magyar Hirdető által gyártott plakátok, hiszen ez a cég árusítással, forgalmazással nem foglalkozhat. A példányszámok ugyanakkor gazdaBalogh István plakátja ságtalanul alacsonyak, hiszen plakáthelyekből kevés van. A plakátok e sorok megjelenésekor a Galériában már nem láthatók, de az újabbakat — a következő évi kiállítás anyagát — már kiragasztották az utcákra. (Hauer Lajos felvételei — KS) Vertesz Beatrix plakátja Bakos István és Finta József plakátja KM VASÁRNAPI MELLÉKLET VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Levelező nemzet lettünk? Kortünet? A magány kivetítése? Kapcsolatteremtés? Mi készteti az emberek százait, ezreit arra, hogy tollat fogjanak és megírják a véleményüket. Mindenkinek. A pártnak, a tanácsnak, a munkahelynek, az szb-nek, a NEB-nek, s ahogyan némelykor humorosan mondják, még a jóistennek is... Többen grafomániáról, beteges íráskényszerről szólnak, amely a rohanó kor, romló idegzetű embereit mindjobban megviseli, s ennek egyik levezető csatornája az írás. Rímekkel és anélkül, új felfedezések ígéretével vagy éppen praktikus tanácsokkal. Levelező nemzet lettünk. Ülések, különböző testületi értekezletek vaskos iratcsomóit, előterjesztéseit lapozgatjuk. Újabban mintha jobban szeretnénk hivatalosan levelezni, mint barátainkkal, ismerőseinkkel. Mégsem kárhoztathatjuk a már országossá vált levelezési „mozgalmat”, mert a sok üresjárat, félreértés és hozzánemértés mellett, sok jót is felvillant. Kezdünk jobban figyelni egymás szavaira, gondolataira. Nem röstell háziasszony, gyári munkás, agyonterhelt pedagógus papírt, tollat elővenni, mert mondanivalója ván. El akarja mondani, hogy közkinccsé tegye, vagy megnyugtassa önmagát, hátha tévesen gondolja, amit gondol. A szerkesztőség egy a sok közül, azok sorában, amelyek levelek sokaságát kapják. Ezek többsége személyes panasz, tanácskérés, bírálat, a megjelent írásokhoz fűzött vélemény, vagy vita. De jócskán akadnak közéleti, közérdekű levelek is, melyek túlmutatnak az egyén sérelmein, „háztáji” gondjain. Az ilyen levelek állnak legközelebb ahhoz, amit a magánember demokratizmusának is nevezhetnénk, aki nem egy- egy tanácskozás népes közönsége előtt mondja el gondolatait, hanem inkább önmaga számára, hangosan gondolkodva ... Peternák Gáborné nyíregyházi pénzügyi nyugdíjas Nyíregyháza, Géza utca 21. sz. alól a nyugdíjasok háza megépítésének ürügyén mond el megfontolandó élményeket. Látszólag arról, hogy az idősebbek sokkal korábban kelők voltak a mai fiataloknál. „A mi fiatalkorunkban előbb keltünk a napnál — írja. Értelmiségi, vagy melós, az egyrement. Én főiskolát, akadémiát végeztem, kicsi gyermekem volt. Az első napsugár, vagy a vasúti sínek helyreállításánál, vagy a szántóföldön ért. Utána a munkában helytállás, alvás alig. Pihenésmentesen építettük a mai elkényeztetett ifjúság országát...” Olvasónk talán azért fogalmaz ilyen „meredeken”, mert bántja, hogy lassan épül a sokat emlegetett nyugdíjasok háza. S abból a korosztályból való, amelynek legjobbjai a felszabadulás utáni országépítő munka nehezét hordták a vállukon. Sok igazság van abban, hogy jócskán akadnak elkényeztetett, az állást, gépkocsit, egyetemi felvételi lehetőséget csaknem készen kapó fiatalok, de ezért az utánunk jövő korosztályt kárhoztatni, hiba lenne. Nem ők tehetnek róla, hogy olykor csak be kell sétálniuk a jóba, a szülők kiküszöbölik a küzdést, a saját erőből létesítendő boldogságot. Nem csupán nemzedéki konfliktus vonásait olvashatjuk ki a levélből, hanem az idősebbek felelősségét is, amiről éppúgy nem szabad hallgatni, mint a fiatalok gyengéiről. Nem feledkezhetünk meg a régi igazságról, a gyermekek olyanok, amilyenné neveljük őket. Folytassuk a tallózást egy könnyedebb tartalmat sejtető levéllel, amelynek írója Ma- gocsa László Kisvárdáról. ő a nyírfanedvről ír — meseszerűen — üdítően, hogyan csapolták meg rég a nyírfa törzsét, amiből valamikor finom ital készült. Elfeledett ízeket, zamatokat érez az ember leveléből, s önkéntelenül is arra gondol, vajon nem lenne érdemes kuriózumként is megcsapolni a nyírfák egy részét, amiből sajátos nyíri ital készülhetne ... Ugyancsak a nyírfa a tárgya egy újabb levélnek, amelyet egy nyíregyházi kisdiák írt, sok társa nevében. Vajon merjék-e megfogadni tanáruk utasítását, aki feladatul adta, hogy mindenki egy-egy nyírfaággal jelenjen meg másnap a suliban, az élővilág-, biológiaórán ezt fogják majd tanulmányozni. „Eddig azt hallottuk, védjük a fákat, az egyébként is elég kevés nyírfát. Tördeljük-e, vagy tévedett a tanárúr, — kérdezik a gyermekek. A válasz, úgy gondoljuk, benne rejlik a kérdésben. Nem szabad lebecsülni a gyermeki gondolkodást, logikát, mert a bukfenceket, a felszínességet hamar észreveszik... Cigánygyermekek ügyében fogott tollat, mint írta életében először K. R-né falun élő tanító. Osztályában nehezen boldogul a meg-megtorpanó cigánygyermekekkel, akik értelmileg semmivel se kevésbé fogékonyabbak mint a többiek, de az otthoni környezet nem teszi lehetővé a nyugodt tanulást. Ez őt nagyon foglalkoztatja, rendszeresen látogatta a szülőket, de lassú az előrehaladás. S mivel mindig akad egy-két bukott tanuló, rendszerint a sor végén jut hely számára a fizetés- emelésnél, a jutalmazásnál. „Nem azért vetettem mindezt papírra, feltétlen nem azért, hogy az igazgatómnak, vagy a felsőbb szerveknek megmutassa — írja — hanem azért, mert el akartam mondani valakinek, hogy való igaz, a pedagógus teherbíróképességét olykor meghaladják a feladatok, különösen a cigányosztályokban.” Levéltitkát megőriztem, nem írtam nevet, címet, mert nem kaptunk erre felhatalmazást olvasónktól. Mégis idéztem a tényt, amely nem egyéni sérelem, panasz. Közügy. A csendben dolgukat végző, a munka mostohább terepein dolgozó ember sokszor észrevétlensége kér itt figyelmet, jogot. Nem megkülönböztetést, nem előjogot, vagy kivételezést. Egyszerűen munkája elismerését, a nehezebb terepen való előbbre jutás tárgyilagos számbavételét. Erre figyelmeztet a néhány soros levél, amit talán fáradtan, két dolgozat javítása közben írt a szabolcsi tanítónő. Nem csak az iskolák táján, minden munkahelyen vannak látványosság nélkül, nehezebb körülmények között dolgozók, akikre figyelni nem csupán emberbaráti kötelesség. A szocialista humánum íratlan erkölcsi kódexe is ezt kívánja vezetőtől, kollektívától... „Minden kis változás örömet jelent számomra — írja levelében Barna Gyula Kis- várda, Bódi Lajos utca 89. sz. alatt lakó olvasónk. A kis változások, amelyekről gyakran megfeledkezünk a holnap örömét tartogatják, nemhiába dolgozunk. Fejlődünk, erősödünk, gazdagodunk. Egy apróságot említ Barna Gyula, örömmel látta, hogy a kisvárdai Szabolcs Áruház először alkalmazta a modern technika eszközét — egy magyar gyártmányú mérő és az árat is feltüntető okos gépet. „Még csak néhány hete működik. Egyelőre csak a hentesáru- felvágott részlegnél alkalmazzák. Itt most már egyszerűbbé vált a vásárlás. Az eladó a kért árut ráteszi az automatára és a hajszálpontos árát felírja a csomagolópapírra ...”. Leveléből azt olvassuk ki, öröme azért kétszeres, mert az okos kis mérleget szabolcsi — fehérgyarmati — munkáskezek alkották, s viták, félreértések, bosszúságok sokaságát küszöböli ki. Jobbítja a közérzetet, kíméli az idegeket, csökkenti az egymás közötti konfliktusokat. A gép ebben az esetben nem csak ügyes masina, hanem embereket pallérozó „lény” is, amely a legfontosabb életenergiákat védi. Egy újabb levél írója csak monogrammal jelöli nevét. Csalódását, bánatát írja meg. Néhány perces epizód volt csupán, mégse tud napirendre térni. Főnöke csúnyán leszíd- ta, mert amikor belépett a szobájába, levéírónk éppen „nem dolgozott”. Ültem, igaz karba tett kézzel. Gondolkoztam, mert egy bonyolult ügyben kellett dönteni. Mire a főnököm rámförmedt, miért nem dolgozom. Azt feleltem, gondolkozom. Erre ő így válaszolt: magának nem kell gondolkozni, magának dolgozni kell. Azóta is bánt a dolog, nem az önérzetem miatt elsősorban, hanem valami zavar. Az alapállás, amivel sehogyan sem tudok egyetérteni...” Valóban ez sem magánügy. Közügy. Gépies, egyben lélek és gondolkodás nélküli munkát kívánni a legegyszerűbb munkánál sem lehet. Még utcát söpörni sem lehet így, annak is megvan a logikája. Az értelem — amely mérlegel, keresi a jó megoldást, irányítja az ember szellemi és testi tevékenységét, különösen fontossá válik napjainkban. Legnagyobb tartalékunk a gondolkodás. Pontosabban az új megoldásokat kereső, előbbrevívő, problémamegoldó gondolkodás, amelyre iskoláink a gyermekeket igyekeznek megtanítani. Egyre többen felismerjük, a butaság — müveletlenség legbiztosabb jele nem az, hogy hiányoznak bizonyos ismeretek. Korszerű értelemben az a buta, akiből hiányzik a gondolkodási készség, a gondolkodni tudás. Hogy „levelező nemzet” lettünk, azt sejteti, mind többen tudnak és mernek gondolkozni. Felfedezik azokat a belső értékeket, amelyek nélkül nincs haladás. Páll Géza 1980. március 30.
