Kelet-Magyarország, 1980. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-16 / 64. szám
Látogatóban Kozák Józsefnél Rakamazon 4420 Munka közben Á naiv festő Napszámos szegények és cselédnemzedékek nehéz sorsát cipeli vállain Kozák József a maga hatvanöt esztendejével. Ez él emlékezetében, s nem is kíván szabadulni tőlük, hiszen ezek kívánkoznak ecsetjére is a későn, de remélhetőleg feledésbe nem merülő, felfedezett naiv festőnek. Negyedszázadig élt családjával, élete párjával a Ven- csellő melletti Rózsás tanyán. Itt citerázott. harmonikázott fiatal emberként a burszába járó lányoknak — legényeknek. Hét gyermeket nemzett a világra az egykori cselédember Kozák József. Köztük Andrást, a magyar színművészet egyik jeles reprezentánsát. az új színésznemzedék kiemelkedő alakját. * Szinte megtévesztésig hasonlít egymásra apja és fia. Idősebb kiadásban láttam Andrást, az apja képében, aki Rakamazon, a Bocskay utca 65-ben a ház tornácán toppant elénk és élénk kék szemekkel érdeklődött mi járatban is vagyunk. Kórházból érkezett haza, mert maródi, s kivizsgálásra rendelték újra néhány nap múlva. Bicskával kolbászt és sajtot szalonná- zott éppen. Szíves szóval fogadta vendégeit, a rakamazi pártttitkár Pózer Józsefet és Szloboda Péter tanácselnököt. Jötték, hogy felajánlják segítségüket Józsi bácsinak, a naiv festőnek. Kiállítást szeretne rendezni, most már Tokaj után Rakamaz is, itt élő fiának, akinek híre korábban kelt szárnyra a Dunántúlon, Pécsen. Pakson, Szekszárdon, Pesten, mint itthon a homokverte Nyírségben. keltedében történő aratás szigorú mértani pontosságában. Szép családot nevelt Kozák József és élete párja. — Öt fiút, két lányt — említi Józsi bácsi. — Andrást ismerik. A legidősebb, lány, Magdi varrodában dolgozik. Józsi parkettás egy kanizsai üzemben, János meg tanár és festőművész Pécsen. Károly Rakamazon a vasműszaki boltban dolgozik, István kőműves Pécsen, Mária itt a cipőboltban dolgozik. Megvan-e már a hét? — néz rám mosolygós szemmel, s aztán visszakanyarodik göröngyös életútjához. sorolja a sorsállomásokat, hol meddig volt cseléd, hány évig szolgálta négyes pitvarról a vencsellői grófot és a többit... A szoba festett falán, a bejárattal szemben feszület, mellette citera, a paraszti életet idéző képek. — Néha még citerázom az unoka kedvéért. Egy-egy fogásra megtanítom ezen is, meg a harmonikán is — mondja Józsi bácsi. Mostanában nem a muzsika vonzza, inkább az ecset után nyúl szívesen. Először csak saját magának festett, később egy rostlemezeken temperával, olajjal. Csak elég drága a festék. — A nyugdíjamból áldozok festékekre — mondja, s mutatja a kis szatyrot, amelyben 1500 forint értéknyi festék van. — Most vásároltam hazafelé jövet. Tenkács Tibor festőművész fedezte fel Józsi bácsit. Neki mutatta meg első képeit Kozák József. Felfedezte az apát a festőművész fia, János is. — Feleségem halála után ott laktam János fiaméknál Pécsen. Náluk festettem 16 képet. így került sor első kiállítására Pécsen. Ezt követte a szekszárdi, a paksi, majd a tokaji. * Most március 17-én újra lesz kiállításom Tokajban. Azokat á képekét állítom ki, amelyeket Pesten zsűriztek, csak még nem érkeztek meg, most várom őket — újságolja Józsi bácsi, s előkerül az Üj Tükör egyik száma is._ Benne Kozák József Kram- pácsolók című festményéről készült fotó, amely a naiv festők kiállításán készült. — Ezt a folyóiratot is János fiam küldte el. Nem is tudtam róla — mondja. — Legalább száz képem van, s legalább ennyi, amit elajándékoztam. Kozák József az egykori paraszti cselédi életmód epizódjait festi, s ezzel üzen a mai nemzedéknek. Hasonló nyolc témájú képet kértek tőle a Mezőgazdaság képzőművészetben című pályázatra, amelyből kiállítást is terveznek majd, természetesen Pesten. Most azonban Szloboda Péter és Pózer József azért jöttek, hogy előkészítsék KoLegelőn Beinvitált műtermes szobájába Józsi bácsi. Az asztalon áll a faállvány, előtte farostlemez. mellette festékek. Az ablak alatt sorban az elkészült képek. A szoba fala is pingált. ö festette még szegény felesége kérésére. Két évig hullatta könnyeit Kozák József az egykori cseléd a legszeretettebb asszonyért. Valójában ekkor menekült emlékeihez. Ecsetet fogott, s újra élte gyerekkorát, a paraszti élet, a szegénység mozzanatait. Ezek élnek elevenen szigorúan alkotott rendben képein is. A régi parancsoló rend uralkodik képein. Erre gondol az ember, ha a Kézi aratást, a cséplést nézi, ha a Csuportartó kerítést, a Paraszti udvart, a Legelő juhokat szemléli. A paraszti élet munkamozzanatai elevenednek meg a kalászkereszteket rákokban, a tizenrészét elajándékozta, vagy fillérekért elkótyavetyélte. Festett már gyerekemberként is 1924-ben. Akkori emlékek élnek benne újra, élménnyé, képpé most állnak össze a fazák József rakamazi tárlatát. Bemutatkozását itthon. Szülőmegyéjében is felfedezik a naiv festő Kozák Józsefet. Farkas Kálmán Almasziiret Szabolcsi emberek: Gaál Ibolya csoportvezető Másokért tenni Nem az életrajzi hűség, hanem az indíttatás miatt kérdezem először a szülőkről Gaál Ibolyát, a megyei tanács szociálpolitikai csoport- vezetőjét. Kántorjánosiban született, apja 32 évig a malomban dolgozott. A molnárbetegség, az asztma őt sem kerülte el, az utóbbi tizenöt évben a földeken, a szabadban tudott csak dolgozgatni. A szülőknek öt hold földjük volt, nem kis megerőltetésbe került, hogy lányuk elvégezze az akkor magasnak számító négy polgárit. Milyen volt a gyermekkora? — Mint a legtöbb falusi lányé. Dolgoztam, vittem az ebédet a mezőre. Tanulni szerettem volna, valahogy éreztem, lenne hozzá erőm. meg kitartásom. Magántanuló voltam, így kezdtem a polgárit, de a szüleim nem tudták fizetni a tanítás díját, nagy szomorúságomra abba kellett hagynom a tanulást. Később mégis jobbra fordult, a szüleim is látták, hogy valósággal belebetegedtem... Űjra folytathattam. Négy polgárival hová mehetett egy falusi lány? — Sok választási lehetőség nem volt. Helyben a községháza lett volna, de oda nem sikerült bejutnom. A postán próbálkoztam, szerencsém volt, Hodászon, a közeli községben lettem, ahogy akkor mondták nostáskisasszony. Eleinte fizetés nélkül dolgoztam. Tizennyolc éves voltam. Bevallom, úgy éreztem, ez már a csúcs, ettől nagyobb nincs, ezzel be is fejeződött minden ... Szakképesítést is szereztem később. Mátészalkán már így folytattam a munkát a postán. Hogyan lett vége a postás karrierjének? — Tíz hónap után, amikor .. már, ,.egészen., önállónak, és, boldognak éreztem magam, aki megáll a saját láDán, szakmája van, megbecsülik, egyszer csak B-listáztak. Ez negyvenhat szeptemberében volt. Pokoli nagy csalódás volt. Nem tudtam mit kezdeni magammal, mintha elvesztettem volna a lábam alól a talajt. Azt gondoltam, végülis tapasztalatlan, a falun éppen, hogy túljutó lány — mostmár egy életre vége mindennek. Elveszett ember vagyok, hazamentem ... Jánosiba. Sikerült kijutni a hullámvölgyből? — Egy ismerősöm jóvoltából sikerült, akivel összefutottam és elmondtam a bánatom. Ö felvilágosított, hogy nem olyan tragikus az egész, keresünk más állást. En még akkor is kételkedtem, sőt mintha bűntudatot éreztem volna magamban, hogy így jártam. A B-listát, vagyis az állásból való elbocsátást úgy fogtam fel, mint saját kudarcom, bűnöm .. . Aztán mégis felülkerekedett a józanság, hozzáláttam állást keresni. Nemsokára találtam is, az akkor önálló megye. Szamár központjában, Mátészalkán a tisztiorvosi Hivatalban adminisztrátor lettem. Iktató, minden, én végeztem a napi papírmunkát. Volt postás, iktató. Mi következett még? — A földhivatal. Amikor a két megye, Szabolcs és Szat- már egyesült, már a földhivatalnál dolgoztam. S mivel a székhely Nyíregyháza lett, én is beköltöztem. Ez 1950 áprilisában volt. A földhivatal a megyei tanács mezőgazdasági osztályához tartozott, ekkor lettem tanácsi dolgozó és azóta is az vagyok. Búcsút mondott a földhivatalnak. Hogyan lett a megyei tanács egészségügyi osztályának munkatársa, ahol tudomásom szerint 1951 óta nagyjából ugyanazt a munkát végzi, szociális feladatokat old meg, szociálpolitikai csoportvezető? — ötvenegy május 15-én, jól emlékszem, hívattak a felettes szervhez, azt ajánlották, vállaljam el a szociális felügyelői munkakört. Gondolhatja, mit éreztem. A földhivatalban igaz, hogy porszem voltam, iktató, mindenes, kisajátításokat, tagosítási ügyeket intéztem, de legalább kezdtem eligazodni, belejönni. De a szociális ügyekről alig volt akkor a helyzet, ha va- egyben azonban aligha mondott az ember nemet, olyan volt akkor a helyzet, ha valakit odaállítottak valahová, azt vállalni illett, . kellett, mert a bizalmat nem lehetett visszautasítani... Egy beszélgetésünkön régebben azt mesélte, hogy mostani pályafutását a koldulási engedélyek felszámolásával és a szegényházak, szegényszobák ügyeinek intézésével kezdte. így volt ez. ami ma már legendának tűnik? — Így volt. Eleinte bizony sok gondom volt a kolduló életet folytató emberekkel, akiknek egy részét a háború tette nyomorulttá, elesetté. Aztán az ötvenes évek elején olyan volt a légkör, hogy szégyellni kezdtük a koldusokat. Megkezdődött a koldu-r lási engedélyek felszámolása. Az örökké vándorló embereket, akik foggal-körömmel ragaszkodtak, — ahogy mondták a kötetlen szabad életükhöz, — először a tanácsi gondozásba került szegényházak, szegényszobákba igyekeztünk beterelni. De nem ment könnyen. Aztán elérkezett -a szegényházak, a szegényszobák felszámolásának ideje. Ezekben is tevékenyen részt vettem. Az első szociális otthonok megszervezésében is. Milyen emlékeket őriz abból az időszakból? — Tudja, a szegényházak emlékétől nehezen tudok szabadulni. Ezek a falu szélén álltak, az itt lakó emberek egész nap gyűjtögették a gallyat, főznivalót és így éltek. Az bánt, hogy akkor nem gondoltam arra, hogy ez is történelemmé válik egyszer. — A szociális otthonok szervezésében Újlaki Pista bácsi volt az elsők között az első, aki már meghalt. Tőle vettem át a további munkát, Szakoly, Tarpa, Tiszavasvári, Fülpösdaróc. Gyűrtelek ... Először gyűjtésből rendeztük be a többnyire kastélyokban, nagyobb házakban kijelölt otthonokat. A nőszövetség, az MNDSZ asszonyai gyűjtögették, házról házra járva a tollat a párnába, dunnába, a használt edényeket, bútorokat. így kezdtük. De ennél is nehezebb volt a kéregetéshez, vándorlásokhoz szokott emberek bevitele az otthonba. Nem akartak, most már eny- nyi idő távlatából elmondom, még erőszakkal is vittük őket. A papírforma szerint talán nem mindig a törvényesség szerint, de az emberért, ő értük tettük, hogy a szociális otthonban a társadalom gondoskodása mellett élhessenek. Bizony sok volt közöttük a lumpen is ... Az első öregek napközi otthonainak megalapozásában is derekasan részt vett. Aztán következett a házibetegápolás intézményessé tétele. Mi lehet a szerepe, a súlya az egyénnek, aki a szociális ügyek névtelen intézője? — Az első öregek napközi otthonát Tarpán szerveztük meg. Bizony akkortájban még a községek saját pénzforrásokból, többnyire társadalmi úton kezdték megteremteni az idős emberek napközi otthonait. Később már úgy alakult, hogy ezt is betervezték a megyei költség- vetésbe. Hetvenegyben kezdődött el a megyében a házi betegápolás. Azoknak az idős, magára maradt embereknek az ápolása, akik megmaradnak a megszokott környezetükben, családi otthonukban, a hivatásos vagy társadalmi betegápoló mindennap felkeresi, elvégzi a szükséges házimunkát, gondoskodik az étkezésükről. Egy kis melegséget, gondoskodást visz a magányukba. 1977-ben újabb gondoskodási formát vezettek be a szabolcsi községekben is, a szociális étkeztetést. Ez városon már megvolt, de a községekben csak némi késéssel sikerült megszervezni, s nem is gond nélkül. Az idős emberek sokszor szégyellik igénybe venni, talán a környezetük miatt, az ingyenes étkeztetést. — S mi lehet az egyén, mondjam így az én szerepem, amikor mindennek megvan a hivatalos rendje, útja. amire van pénz, azt megcsináljuk, amire nincs, sajnos, azzal várni kell. De ha az ember megy, nem törődik bele. hogy valami a kelleténél nehezebben oldódik meg, annak megvan az eredménye is. De nemcsak ilyen értelemben. Rengeteg emberrel találkozom, sok vitám is van. Főleg azokkal, akik az idős szülőtől úgy akarnak megszabadulni; hogy jönnek, helyezzük el az idősek szociális otthonában. Nem mindig tudok hatni rájuk és nem mindenkire, de előfordul, hogy más érzéssel mennek el a találkozásunk után. És ez is valami ... Egyedülálló, nem ment férjhez, talán nem veszi rossz néven, ha az olvasók is megtudják, közeleg a nyugdíjas korhoz. Soha nem hiányzott a család, a férj, az egyéni boldogság? — Talán furcsa, amit mondok. Soha nem éreztem a hiányát a kisebb családnak. Ha akartam volna, ha úgy gondoltam volna, hogy feltétlenül szükséges, én is találtam volna magamnak férjet. De engem mindig betöltött, az egész életem betöltötte a munkám, amit már lassan harminc éve végzek. Ritkán mond ilyet az ember magáról, mégis kimondhatom, mert így igaz: sikeres, boldog embernek érzem magam. — Messziről indultam. Kántorjánosiból, négy polgári, munka mellett érettségi, gyógypedagógiai tanári képesítés megszerzése, és mindig sok munka. Én mindig a mások boldogságában, a mások sorsának a jobbításában találtam meg az egyéni boldogságot. Örülök, bár az élet árnyoldalaival találkozom a munkám során, nem váltam szeszélyessé, tüskéssé. Sikerült minden olyan tulajdonságot távol tartani magamtól, amiről azt szokták mondani, vénlányos hiszti ... Soha nem éreztem magányosnak magam, mindig is közösségben éltem és dolgoztam. Most is így van ez a kis „bandámmal” a szociálispolitikai csoporttal, együtt vagyunk, mint egy család. A nőnapon kapta meg a Munkaérdemrend aranyfokozatát. Mi lesz később? — Soha nem tudok cél nélkül élni, az embernek mindig akarni kell valamit. Ezt talán anyámtól örököltem, aki 84 éves, tevékeny, cselekvő asszony ma is. Mindig azt mondta, aki nem tud magának kiverekedni mindig egy újabb tennivalót, az szegény ember. Akinek mindig vannak céljai, az gazdag, soha nincs egyedül. Páll Géza KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. március 16.
