Kelet-Magyarország, 1980. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-16 / 64. szám
Gyurkovics Tibor: Éljen a haza! Mohácsi Regős Ferenc illusztrációja. Szabolcs és Szatmár megyei várak 1684-ben A sárga Skoda nagy ívben kanyarodott le a hídról. Hátul gyerekek integettek a Duna nyugalmas vízfelületének, hadonászó karjaik árnyéka robogott a víztükrön. Nyár volt, indokolatlanul meleg nyár, és délután. A vezető — testes, negyvenéves férfi — kockás ingben izzadt a biztonsági övbe szorítva, a vászoncsík belevágott domborodó hasába, mely alatt erőlködve lüktetett a külföldi gyomor, a tüdő egy része, az alkohollal duzzasztott máj. Dühös volt ez az ember, türelmetlen, talán a nyártól, talán a tájékozhatatlan idegen fővárostól vagy magától Magyarországtól. A felesége kilógatta nedves kezés a kocsiablakon. A park mellett álltak meg. A férfi nyögött. Az asszony a gyerekeket csitította, maradjanak békén. Aztán a kesztyűtartóba nyúlt, zsírpapírból szalámit vett elő, meg két ványadt zsemlét. Megtörte a zsemléket, a gyerekeknek nyújtotta. Azok a szalámit várták. Nem szólt senki. Sokára a férfi előkotorta nadrágzsebéből az agancsnyelű zsebkést, és az asszony orra előtt fölkattintotta. Mintha csak vele akart volna végezni — az egész nyárért, ful- lasztó melegért, áttekinthetetlen utakért. Az asszonyt ez nem zavarta, lenyiszált néhány ügyetlen és vastag szeletet a szalámirúdból. — Pillanat, pillanat... — a férfi áthajolt a feleségén, az esett a járda felől, egy kék inges férfi után kiabált. — Ne haragudjon ... Nem tudom az utat... A kék inges férfi vissza- penderült az autóhoz, bekandikált. — Magyarok? — kérdezte és végignézett a társaságon. — Nem, nem vagyunk magyarok — mondta az asz- szony szégyellősen, kezében a szalámirúddal. — Szlovákok vagyunk. Csehországból jöttünk. — Nem tudjuk az utat — erőlködött a vezető. — Akkor honnan tudnak magyarul ? — Ó, hát tudja, hogy van az... — csicsergett az asz- szony, zsíros ujjaival megigazította vörösre festett haját. — Tudunk mi magyarul, mi testvérek vagyunk a magyarokkal, ott élünk együtt... — ránevetett a férfira. — Aradra akarunk eljutni — nyögte ki äz ablakon a férfi. — Anya, adj még szalámit! — kiáltotta az egyik gyerek hátulról. — Várj egy picit, beszélgetünk. Nem illik beleszólni a felnőttek társalgásába. — Szóval, Aradra mennénk. A kék inges az autóra támaszkodva magyarázott. — Visszamennek a hídon, rá a Soroksári útra, aztán irány Kecskemét. Onnan Orosháza... — Írod, apa, vagy csak bámulsz? — szólt rá a felesége a kövér vezetőre. Az ceruzát kapkodott elő, jegyez- getett. — Igen ... Kecskemét, Orosháza... — No, igen ... — tűnődött a kék inges. — Aztán Batto- nya és Szionda. Ott át a határon. — Szionda ... Szionda ... Ott menjek át? A közeli parkban fölkelt a pádról egy magas férfi, vastag nadrásiáról a port porolta le. Odajött a kocsihoz. — Jó napot kívánok. Romániába mennek? — Igen. Aradra — válaszolta az izzadó sofőr. — Mondja a kedves kolléga, hogy Sziondán át mehetünk ... — Sziondán? Mi a nyavalyának? Mi az, hogy Szionda? Szegednek vegyék az irányt, aztán Makó. Onnan eljutnak Nagylakra. Az közös város. Aztán már Romániában is vannak. — Én nem tudom ..., csak a kollégája mondja... — A testes vezető ijedten meredt a kinti két alakra. — Hogy Szionda. A vastag nadrágos, magas férfi végigmérte a mellette álló kék inges, fiatalabb embert. — Nevetséges. Szionda, ilyen nincs. Ez magyarlakta terület, nekem elhihetik. Szeged mellől származom, Nagylakra menjenek. Egyébként Velős Károlynak hívnak — benyújtotta a kezét az ablakon. Az asszony ijedtében elejtette a szalámit, hogy kezet fogjon vele. A vezető a szalámit halászta fel az asszony lába mellől. — A fene egye meg. Eldobod a drága szalámit! — Szegedi szalámi — vigyorgott be az ablakon Velős —, mi csináljuk, Szegeden. Látja, rá van írva. Itt, a nemzetiszín pántlika aljában. — De, ledobja! — méltatlankodott még mindig a vezető. — Hogy nincs Szionda, azt mondja? — A kék inges megragadta Velős vállát. — Azt hiszi, én hülye vagyok? Szionda az utolsó község! — Vegye le a vállamról a kezét, azt ajánlom! Ez nem Románia, maga agyalágyult! Magyarlakta. Nagylak átnyúlik a határon, a románok Nadlac-nak hívják! Még nem is élt, mikor én Szegedről arra jártam át! — Nekem mindegy. Én úgy ismerem az országot, mint a tenyeremet. Talán összetéveszti a régi határokat. Menjenek, amerre akarnak, de a legrövidebb út Sziondán vezet. Ezt elhihetik. — Hogy én összetévesztem a határokat? Nekem mondod ezt? — Megragadta a kék inget. — Én emlékszem, mikor elvették, emlékszem, mikor visszakaptuk, emlékszem, amikor megint elvették! Te beszélsz! — Hagyjon a fenébe! Ismerem a fajtáját! Állandóan elégedetlenkednek! Ezért nem jutunk mi semmire! — Anya, mit akar ez a két bácsi? — Mindegy, fiacskám, ne figyelj oda. Itt van egy darab szalámi, egyél! — Akkor nekem is adj, anya, nekem is — siránkozott hátul a kislány. — Te is egyél, éhen halsz, amíg leérünk — dugott egy szelet szalámit a férje szájába az asszony. — Ne etess, az istenért, ne etess! Már egy kő a gyomrom! Áll benne a szalámi, mint a kő! — és visszaköpte a szeletet a műszerfalra. A két férfi dulakodott kinn. — Hazaáruló! Látom, a képeden, legszívesebben az egész országot eladnád! Biztos cigány, csak az mond ilyeneket! Másnak ez haza, akkor is haza, ha ilyen kicsi! — Marha! Csak azt akarom, ne tévedjenek el ezek az idegenek'! Sziondán kell átmenni a határon! — Bekiáltott az autóba. — így akar maga segíteni? Elküldi őket oda, ami nem is létezik? — Majd megmutatom én neked, mi létezik! — ököllel a kék inges arcába vágott. — Nesze! Ez Magyarország, ha tudni akarod! A kék inges hátratántoro- dott az ütéstől. Fejjel előre ugrott, bele az öklöző ember hasába. összegabalyodtak. Lehemperedtek a földre. A •kék inges aztán fölugrott, kikapta az asszony kezéből a kést. Velős akkor tápászko- dott. — Megöli! Az isten szerelméért, ne nézd ezt! — siví- totta az asszony a kocsiból. — Ember! Ember! Álljon már meg, az istenért! — Futott a kék inges után. — Legalább a kést vedd el tőle! Ne a mi késünkkel! Ja- nek, legalább ne a mi késünkkel ! — Anya. mit. akar az a bácsi a késsel? — Ne szólj közbe — intette le a másik gyerek. — Odanézz, hogy fut az öreg! Jaj, de izgalmas, nem látod? Most fut a bokor mögött! Velős megbotlott egy kőben, elvágódott, végig a pázsiton. — Dobja el a kést! Azonnal dobja el a kést! — ordított az autós a kék ingesre. Az megdermedt egy pillanatig, aztán futott tovább. — Gyere, segíts — ordított az asszonynak a kapálózó testes vezető. Az asszony is kimászott a Skodából, utánuk eredt. Ott keringtek négyen a parkban. A messzebb álló házak ablakaiból kíváncsi emberek nézelődtek. Az asszony utolérte a kék ingest, ráordított valamit szlovákul. Az hirtelen megfordult és mesz- sze hajította a kést. Ott állt, vérbe borult szemmel, értetlenül. Velős akkor akart újra nekirugaszkodni, de a Sko- dás lefogta hátulról. — Ember, hát térjen észhez! Az asszony a kék ingest tartotta vissza karjánál fogva. Lihegtek. Az asszony, a kék inges, Velős és a sofőr. Aztán a sofőr elengedte Velőst, az asszony meg a kék ingest. — Gyere — azt mondta a férfi a feleségének. Az lehajolt a késért, fölvette, nézegette, aztán visszaült a Skodába. A férfi is visszaült. A két magyar férfi még mindig ott állt egy helyben a parkban. Sötétedni kezdett. — Anya, adj még egy kis szalámit — nyöszörgött hátul az egyik gyerek. — Pofont akarsz? — fordult hátra az anyja. A gyerek szipogni kezdett. — Induljunk — mondta a férfi. Beindította a motort. Berregtek. — Eltört a kés — mondta az asszony, nézegette a letört késnyelet. — De csak a nyele, nem? — Csak a nyele. — Menjünk. Majd odaát veszünk egy másik kést. — Persze. Csak ne izgasd magad. E lindultak. Visszakanyarodtak a hídra, a Duna sötéten megcsillogtatta a sárga autót. A gyerekek integettek a két férfi felé. Augsburg városában Jacob Koppmayer könyvnyomtatónál jelent meg 1684-ben egy vaskos, ívrétű német nyelvű könyv. Szerzője a nörn- bergi Johann Christoph Wagner. Barokkosán hosszú, 33 soros német címének latin nyelvű első sorai: Delineatio Provinciarum Pannóniáé et Imperii Turcici... (Pannónia tartományainak és a Török Császárságnak leírása...). Bár a könyv az akkori — három világrészre kiterjedő — török birodalommal foglalkozik, az első 36 lap mégis számos érdekes adatot közöl a korabeli várak és városok 16—17. századi történelméről. Azon ne csodálkozzunk, hogy Nyíregyháza nem fordul elő a megemlített helységek közt, hiszen akkor még csak egy megerősítetlen falu volt. A rövid tudósításokat saját fordításomban közlöm. Az egyes bekezdések utáni szám a könyv megfelelő lapjára utal. „Ungarische Neustadt, Kap- nic Banya (Kapnikbánya, románul: Cavnic) egy szép, kellemes és vidám helység az erdélyi határon. Gazdag ezüstben és aranyban, ezért nagyszerű pénzverője van, négy mérföldre fekszik Szat- mártól (Zattmar). A tájék nagyon termékeny mindenfajta gyümölcsben, a nem mesz- sze fekvő hegynek kitűnő a bora. Évekkel ezelőtt volt egy eléggé erős vára, amelyet azonban 1567-ben a törökök — miután a puskapor tüzet kapott, felrobbant, és az őrség háromszáz tagját megölte — felgyújtották, lerombolták, és nincs tudomásunk róla, vajon ismét helyreállították-e. Urunk 1661. évében, júliusban a törökök hatalmukba kerítették a várost, de nem soká tarthatták meg. 1662 márciusában Schneidau parancsnok úr kétezer gyalogost, ötszáz lovast, ötszáz dra- gonyost helyezett el itt, hogy átvezesse őket Kolozsvárra (Clausenburg). A törökök egészen idáig portyáztak, Schneidau és Posti ezredéből háromszázat levágtak. 1662. december 28-án rossz karácsony volt errefelé, mert mintegy ötszáz német lovas akart itt kvártélyt csinálni, de a polgárok nem akarták megérteni, egymás hajába kaptak, sok közülük holtan maradt ott, hetven polgárt meg lelőttek a katonák. A katonák közül csak tizenketten maradtak. Itt a közelben Erdőd (Erdődi) szép kastélya, de az is romokban hever (18). Etschied vagy Etsched (Ecsed) egy pompás vár nem messze Erdélytől, köröskörül véve vízzel, amely még a legkeményebb télben sem fagy be. A nagy kiterjedésű lápokon szinte lehetetlen átkelni, mert csak sok hídon át és nagy vargabetűvel lehetne a várig eljutni. Ma keresztény kézen van (18). Calo (Nagykálló) egy kitűnő vár Felső-Magyarországon, nem messze Szatmártól. El •van látva jó árokkal és fallal. Sokféle súlyos támadást kibírt, de 1604-ben Bocskai (Botscai) kezére került. Egyébként Erdélyhez számítják. Rákóczi (Ragozi [I. Rákóczi György erdélyi fejedelem]) halála után a várat a császáriak szállták meg. 1661-ben Ali basa (Alibassa) de Suches generális úrnak azt írta, hogy ürítse ki a várat, adja át neki, mert az ő császára megparancsolta, hogy vegye be erőszakkal, ha nem kapja meg jószerivel. De a bátor generálisnak nem szállt inába a bátorsága, hanem ép- penhogy megerősítette ezt a fontos várat még több csapattal, és így el is kerülte a támadást. 1661-ben egy magyart, aki Székelyhidat (Zec- kelheyd) el akarta árulni, nyársra húzták, és elevenen megsütötték (20). Zattmar (Szatmár) egy híres vár Felső-Magyarországon, nem messze Erdélytől. Sokféle erősítésével minden ellenséges erőszak ellenére igen jól tud védekezni. Ezért e vár számos alkalommal erős rohamokat is kiállt, sokat szenvedett, de nem egy portyával bátran odapörkölt az ellenség orra alá is. A Szamos (Samos) és Lápos (La- pessus) itt üdvözlik egymást, ezek öntözik a várost és szigetként övezik körül. A másik oldalon van egy Németi (Nemeth) nevű városka. Ennek a vára fából épült. 1562- ben ostrom alá vették a törökök ezt a helységet, közben felgyújtották Németi városát. Mivel a házak fából voltak és mivel erős szél kerekedett, nemcsak az említett városka égett le, hanem átcsaptak a vizen a lángok Szatmárba, ott is minden kigyulladt. A tűzvész olyan méreteket öltött, hogy rövid idő alatt a házak tömege ham- vadt el anélkül, hogy menteni lehetett volna bármit is. E súlyos csapás ellenére az őrség olyan vitézül védekezett, hogy az ellenség kénytelen volt dolgavégezetlenül elvonulni. 1564-ben az erdélyiek csellel foglalták el, de nemsokára a császár hitére térítette Schwendi császári generális. Ez egy új várat épített a szigeten, ellátta számos katonával, ágyúval és szükséges lőszerrel. 1605-ben Bocskai (Botscai) ostromolta a várat és 4 hónapi ostrom után el is foglalta, mivel az őrség az éhség miatt nem bírta ki tovább. 1660-ban itt állomásozott Heuster, Tatschin, Kopp, Colialt és a nádor serege, mert emberben nagyon megfogyatkoztak (20). Kuvar (Kővár, románul a vár neve: Chioaru, a falué: Varaiul egy felső-magyaror- szégi főerőd az erdélyi határon, a Lápos (Laposso) folyó mellett, egészen a hegység lábánál, és így nagyon jól védhető. 1565-ben az erdélyi fejedelmek (Weywoden) hiába vívták. Két évvel később azonban az őrség vigyázatlansága miatt az erdélyiek kezére került (21).” A Lápos (1. Szatmár) nem Szatmárnál ömlik a Szamosba, hanem jóval előbb, Misz- tótfalu mellett. Volt azonban Szatmár városában egy másik Szamos-ág, amely így szigetet alkotott, talán ennek is Lápos lehetett a neve. Ez at egykori Szamos-ág, ame'v még Lipszky 1806-os térképén is látható, először holtág lett, majd fel töltődött, és nagyrészt be is épült. Kővár viszont valóban a Lápos folyó mellett épült. Vödrös ember . Pál Gyula rajza. Kálmán Béla KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. március 16.
