Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-18 / 270. szám

w ^ Értékeink és műveltségünk S ikerrel zárult a képzőművészeti világ­hét eseménysorozata. Lehetne idézni az ezt bizonyító számokat: mennyien ke­resték fel ezalatt a múzeumokat, az állandó és az alkalmi kiállításokat, hányán vásárol­tak és milyen reprodukciókat és mostanában divatos posztereket és így tovább. Amit vi­szont nem lehet számokkal mérni, hányán gazdagodtak szellemiekben, hány ember fejé­ben vert gyökeret a gondolat, hogy ezután többet kíván látni a képzőművészet alkotá­saiból, gyakrabban megy el oda, ahol ilye­nekkel módja van megismerkedni. Elsősorban a gyermekeké volt az idei kép­zőművészeti világhét. így van ez rendjén, hi­szen 1979 a gyermekek éve, s noha még csak háromnegyedénél vagyunk az esztendőnek, annyi teljes biztonsággal megállapítható: aligha volt az Egyesült Nemzeteknek olyan ajánlása, amely ehhez hasonló egyöntetű he­lyesléssel találkozott volna világszerte. Vi­lágszerte és itthon egymást érték és érik a gyermekeket köszöntő, ünneplő, az ő jövő­jükkel foglalkozó, azt megszépíteni akaró rendezvények. Ide tartozott az is, hogy a képzőművészeti világhét idei fő célja a gyermek érdeklődésének felkeltése volt. Korántsem ünneprontás, ha mégis azt mondjuk: az ez évi eredmények csupán a kezdetet jelenthetik. Nemes kezdeményezés a felnövő nemzedék összebarátkoztatása a képzőművészettel, de minden sikerével együtt is alig több, mint a kultúra új mód­szerű terjesztésének próbája. Ez viszont mindjárt azt is jelenti, hogy — ha a próba sikerült, minden ok megvan a továbblépésre. Hazánk gazdag képzőművészeti értékekben. Művészettörténészek és útikönyv-szerkesztők egyetértenek abban, hogy a budapesti Szép- művészeti Múzeum egyike Európa tíz legna­gyobb közép- és újkori festménygyűjtemé­nyének. Párját ritkítja a Magyar Nemzeti Galéria anyaga, amelyet tavasztól őszig több idegen, mint magyar látogat. Köztéri szob­raink közül jó néhánynál ugyancsak megáll­nak a külföldiek — hazájukban kiadott is­mertetőkkel. amelyek felhívják figyelmüket ezekre a művészi alkotásokra. Lehetne so­rolni hosszan, az esztergomi Keresztény Mú­zeumtól a nemrégiben megnyílt sárvári vár­gyűjteményig az értékeket. Nem készült, s nem is készül statisztika róla, mégis biztonsággal állíthatjuk, hogy a magyar képzőművészeti értékekkel nincs arányban a hazai képzőművészeti műveltség. Továbbmenve: még mindig kevesen vannak a tíz és fél millió magyar állampolgár közül azok, akik egyáltalán tudják, hogy mekkora művészeti értékek birtokosai. A korábbi ural­kodó osztályok műveltségi monopóliuma im­már egy emberöltővel' ezelőtt megszűnt, a kultúra értékei ma már mindenki számára hozzáférhetőek. Ami — mint a tények bizonyítják — még nem jelent egyet azzal, hogy a lehetőségeket ki is használjuk. Remélhető, de korántsem biztos, hogy a gyermekek évének jegyében lezajlott és si­kert aratott idei képzőművészeti világhét to­vább fog gyűrűzni. Azaz: bizonyos mértéiig feltétlenül, hiszen vannak és lesznek, akik ez alkalommal ismerkedtek meg a képzőmű­vészet néhány kimagasló alkotásával, s most tovább kutatják a lehetőségeket a többi el­érhető, megnézhető szépség megismerésére. Ez azonban ma még inkább csak egyéni — bár szervezetten felkeltett — érdeklődés. So­kat lehet és kell tenni, hogy tömegméretűvé váljék. Állami intézkedésekben nincs hiány. Évti­zedek óta szinte névleges beléptidíjért te­kinthetők meg a múzeumok, képzőművészeti és egyéb gyűjtemények a hét egyik napján és a. múzeumi hónap idején még annál is kedvezményesebben. A művészi alkotások méltó elhelyezésére nagy összegeket fordít a költségvetés — elegendő talán az említett Nemzeti Galériára és a sárvári várra, vagy számos más múzeum rekonstrukciójára utal­ni. De szólni kell arról is, hogy szinte na­ponta adnak hírt az újságok egy-egy közté­ri szobor felállításáról, nagy költséggel — és az esetek túlnyomó többségében megannyi művészeti hozzáértéssel — megrendezett ki­állításokról. Mindez együtt — mégis csupán a lehető­ségek széles skáláját jelenti. Évről évre több ugyan a látogató a kiállításokon, a múzeu­mokban, a számok azonban még annyit sem emelkednek, ahányan ugyanennyi idő alatt kikerülnek a művészettörténeti alapismere­teket nyújtó középiskolákból. Vannak a mű­vészeti eseményeknek állandó, rendszeres résztvevői, akik nem mulasztanának el egyet­len kiállítást sem, akik részt vesznek min­den szoborleleplezésen. Jó, hogy ők ott van­nak — de a cél az, hogy minél többen le­gyenek ott. Hogy a képzőművészeti világhét esemény- sorozatának visszhangja minél messzebbre terjedjen — ahhoz elsősorban újabb és újabb képzőművészeti események sorozatára van szükség. S legalább ugyanennyire ezeket be­harangozó propagandára. Nemcsak általá­nosságban, hanem egészen közel hozva mind­ezt a legszélesebb tömegekhez. Mindennapi, közérthető nyelvre lefordítva a képzőművé­szet jelentőségét a gyakorlati életben, a szépség felismerését. Mondhatnék: a töme­gek az eddiginél fokozottabb és hatéko­nyabb esztétikai nevelésére van sürgős szük­ség. Arra, hogy — egész évben legyen kép­zőművészeti „világhét”. Hiszen ma még ott tartunk, hogy nem egy frissen felállított köztéri szobrot garázda ele­mek elcsúfítanak. No meg ott, hogy a szép iránt ösztönösen vonzódó, de azt felismerni még nem tudó embereket lelkiismeretlen giccsárusok a maguk silány portékájával ép­pen eltaszítanak az igazi művészettől. S még ennél is fontosabb, hogy a szépség felismerése és ismerete lelkiekben gazdagab­bá teszi az embert. Aki a szépet szereti — előbb-utóbb maga is igyekszik munkáját úgy végezni, hogy abban esztétikai gyönyörűséget is leljen. És fordítva: önmagát szegényíti az, aki nem törekszik a szépségek mégismeré- sére. ] ó helyen kezdte a képzőművészeti is­meretek terjesztését az. idei képzőmű­vészeti világhét: a gyermekeknél, akik legfogékonyabbak a szépre. Öszi-téli hóna­pokban bőven van lehetőség arra, hogy — talán külön elnevezések nélkül is — hasonló rendezvények sorozatán ismertessük meg a többi korosztállyal, nemzedékkel is képző- művészeti értékeinket. Múzeumokban, kiállí­tásokon, szobrok bemutatásával, poszterok­kal, reprodukciókkal — felsorolni is sok, hányféle módja és lehetősége van ennek. Csupán élni kell az adottságokkal. Várkonyi Endre s nem kápráztatta el a könnyű lehetőség. Célzott, lőtt, cél­zott, lőtt. Rövid idő alatt el­verte az illetményét, aztán egészen csöndesen, a sárga rózsát is odahagyva, siker nélkül távozott. Jöttek az újabb próbate- vők, kopogtak az ólomszem­csék. A céllövöldés vörös ar­cán kigyúlt az öröm, szinte megrészegedett a forgalom­tól, s a virágok felé integet­ve egyre csak ismételte: „Uraim, a cél! A cél, tisztelt urak!” Az egész környék össze­gyűlt a céllövöldésnél — s péntek lévén — a hazautazok tábora is növelte a közönsé­get. A siker azonban elpártolt a jelentkezőktől. A céllövöl­dés lázasan dolgozott: jobb tenyerével szünet nélkül sö­pörte a köpenyzsebébe az ap­rópénzt. Míg hajladozott a célra tartott légpuskák kö­zött, makacsul ismételgette: „A oél, uraim! Tessék, tessék megpróbálni, légpuskámat meglóbálni.” Szürkületig né­hány műrózsát, két piros műanyag sótartót, és egy iga­zolványtokot nyertek tőle, nem többet. Az elszánt pró­bálkozásokat szégyenteljes elvonulások követték — a céllövöldés pedig széttárt karral sajnálkozott. A megritkult közönséget látva, aznapra éppen csoma­golni kezdett; lábával dobog­tatta a földet, fütyörészett, az egész gyönyörűséges nap vé- gigbizsergett a testében. Észre sem vette, hogy a tér sarkán, az utasoknak épült söröző asztala mellől felállt egy kaeskalábú, fekete kala­pos öregember, s egyenesen feléje tartott. — Ne pakoljon még — mondta csöndesen, amikor közelebb ért. A céllövöldés felriadt örömteli gondolataiból. — Lőni. óhajt az úr? — kérdezte nyájasan. Az öregember száz töltényt rendelt. Elkerekedett a cél­lövöldés szeme, de kiszámol­ta a száz ólomszemcsét hi­ánytalanul. Az öreg töltött, aztán célra tartott'. A harmadik lövés után megcsóválta a fejét. — Ejnye — mondta hal­kan. — Balra hord. Negyedszerre beletalált a tízesbe. Akkor pihent keve­set, de csak egy szusszanás- nyit. Mire besötétedett, min­den rózsa, szegfű, nárcisz az övé lett. — Locsolja meg őket — szólt a céllövöldésnek. — Ne sajnálja a kölnit! Azzal fölmarkolta a virá­gokat — a gyerekeknek is in­tett, hogy segítsenek —, és szórni kezdte a zizegő, színes díszeket a pult előtt, a hintá­zó körül, szerte a téren, mintha virágszőnyeget akart volna teríteni a vonatra vá­rakozók lába elé. De ezzel még nem fejező­dött be a lövészet. A mara­dók kéttucatnyi tölténnyel elnyerte mindazt, amit a cél­lövöldés csak mutatóba, csá­bítóként állított ki: megsze­rezte a porcelán kancsókat, az ágaskodó lovas szobrát, a fából faragott, feketére pá­colt néger lányokat, a zené­lő virágtartót és a kivilágít­ható, körbe forgó asztali lám­pát, amely megfelelő fény- trükkel aranyhalakat tudott úsztatni a burája alatt. A céllövöldés roskadtan állt a kifosztott mennyország közepén, s meredten bámul­ta az öregembert, aki a köze­li akácfa alatt éppen szétosz­totta kincseit — Mesterlövész lehet — motyogta maga elé. — Az, az, mesterlövész... Bágyadt esti fényeket tük­rözött a bódé bádogteteje. A megélénkülő szél felkapta, és a sínek felé forgatta a műró- zsákat. — Mesterlövész, a csudát! — mondta valaki a sötétben. — Falumbéli az öreg, jól is­merem. Huszár volt, tudja mindenki. De megvan annak már ötven esztendeje is ... Pauwlik György MEGYÉNK TÁJAIN Ló n y a K is, csendes faluban bolyongok. A cipő koppan a járdán, az autó tülköl az úton, a rádió bömböl az ablakon át. Melegítő alól feszül a lánykebel, téliszalámit kínál a boltos, zümmög az áram a trafóban, újságot visz a postás. Mai, mint mindenütt a kép. De hol, merre vannak a gyökerek? Halk szavú mesélők, néma, s mégis beszédes könyvlapok történetei után eredek. ... Húzza az evezőt Tiborc. Márton a csó­nak elején a jégtáblákat taszigálja. — Mind­járt átérünk, nemzetes asszony — mondja egyikük. Melinda visszanéz a túlpartra, még ott áll fújva a két ló a szán előtt. Aztán va­lami roppan, a ladik borul. A jég rátolul a gyenge alkotmányra. A nemzetes asszony a vízbe esik. Somát, kisfiát elkapja Tiborc. Márton a csáklyával nyúl az asszony felé. Megbillen, vergődve igyekszik a jégtáblák között. Aztán egy forgó lehúzza, be a jégta­karó alá. Eltűnik, ott, ahol az asszony. Tiborc jéggé fagyva vergődik a partra. Soma áléit. Bánk felesége nem érte el a bán birtokát. A gyermek sem érkezik az udvarházba. A lónyai parton beteljesedett a tragédia. A hű Tiborc csak így tud elszámolni urának: „Rámparancsolt, hogy vigyem haza.” Mire a jég felenged, már nem Bánké a lónyai ha­tár ... — Jön a kutyafejű tatár! — kiáltottak Ló- nyán. Az asszonyok gyermekükkel a kastély­ba igyekeztek. Sarkukban a tatárok. A fel- vonóhídat már felhúzták, így nem jutottak be. Az asszonyok, gyermekükkel a palánk mellé szorultak, itt szurkálták őket halálra. Az egyik, akinek férjét megölték, leszakította annak ólompitykéjét, s utolsó mozdulattal halántékon vágta támadóját, aki nyomban meghalt. Egy Filep Éva nevű szép asszonyt elvittek magukkal a tatárok. Olyan szép volt, hogy még nóta is szólt róla. „Magasan repül a héja, / De szép asszony Filep Éva!” Az asszonyrablók a mai homokbányánál pihen­tek meg este. A tűz mellé ültették Filep Évát, s őrizték. De ő észrevette, hogy az ura utánalopózott, s amikor őrei elaludtak, óva­tosan elsettenkedett, még a ruháját is ma­gával vitte. A Tiszához szaladtak, s csak a mogyorósi partról néztek vissza. A falut a szláv halászni igéből nevezték Lónyának. Kőke Jakab ispán viszont a falu­ról nevezte meg családját. Nevezetes lett a Lónyai család. Albert 1500-ban zenggi főka­pitány. Ferenc kassai, István tokaji és szat­mári kapitány. Anna Kemény János erdélyi fejedelem hitvese, János erdélyi testőrkapi­tány, Gábor kamarás, Menyhért miniszter. Sorsuk más és más, hol hősök, hol ügyeske­dők, hol középszerű emberek. II. Rákóczi György hadait a lengyelországi útról Kemény János vezette Erdély felé. Út­közben a krími tatárok rájuk mentek, s a vezért is elfogták. El is vitték, messze, mesz- sze. Sírt is itthon menyasszonya, Lónyai An­na. A XVII. században Gyöngyösi István már költeményben méltatja a hőst, Keményt, ír­ván: „Ahol noha sínlik sok nyomorúságban, / Ugyanis mi lehet kedves a rabságban? / De szíve azon van legnagyobb gondságban, ! Hogy maradt Annája újabb árvaságban.” Anna azonban nem tétlen. Eladja valameny- nyi ékszerét, drágaságát, s 1659-ben kiváltja a fogságból Kemény Jánost. Aztán fejede­lemasszony lett, férje tragikus bukásáig. Menyhért sorsa valamivel jobb volt, bár árnyék rajta is maradt. A szabadságharc után pénzügyi államtitkár lett, az emigráció után pénzügyminiszter, majd 1871-ben mi­niszterein ök. Okos embernek bizonyult, ő a Lónyai-csatorna megépítője is. A parlament­ben azonban nagyon megtámadták. Panamá­val, jogtalan előnyök szerzésével, értesülések saját haszonra felhasználásával vádolták, míg végül lemondott. Vigasz és ír sebeire legföljebb az lett, hogy az Akadémia elnöké­vé választották. Míg a falu nevét viselő család históriája hol fényes, hol fakóbb, de mindenképpen or­szágos hírű volt, a lónyai nép épp úgy küz­dött az életért, mint a magyar paraszt min­denfelé. Nézzük meg, miket jegyzett fel Ba­bus Jolán, e táj kétségtelenül legjobb isme­rője, sok adalékom forrása. „Ki mennyi föl­det kapott az uraságtól, annyi úrdolgát (ro­bot) kellett szolgálni érte. Mindenkinek úr­dolgát kellett szolgálni, egészen negyvennyol­cig.” „Lónyai Gábornak vót egy szógája, ez végigjárta a falut, korbáccsal hajtogatta a jobbágyot, hogy a legelőért leszógálják a hat napot.” „Az én dédnagyapámnak, hiába vót vagyonos ember, egy esztendő harmadát kel­lett úrdógára járni, jószággal, vagy kari munkával. Kari munkával többet kellett dó- gozni.” „Az Űr asztalához való kenyérért és borért is szógálni kellett”. „Amék zsellér hi­bás vót, azt megcsapták, annyi vót az üvé. Akkor várba nem tették, tömlöcbe; kikapta a magáét oszt hallgatott. Kapott testi bün­tetést.” „Kevés vót még akkor a szántóföld; erdő volt mindenfele. Lassan irtogatták.” Szegények voltak, de megreformált hitük­ben erősek. Erdély szabadságának szele meg­megcsapta, az új, nagy tettekre is képessé tette őket. Így történt aztán, hogy a faluba hívatták a matolcsi születésű Kakuk Imre ácsmestert. Jött is, Bán Péter legényével. Ekkor 1781-et írtak. Járta Kakuk a lónyai erdőt, hisz arról kellett nyilatkozni, épít-e tornyot Ulrich Mátyás harangjának. Nézeget­te a tölgyest, válogatott, aztán igent mon­dott. Fogta plajbászát és rajzolni kezdett. Olyan tornyot, ami csak a szászoknak van. Fiatoronnyal, nyolcszögletű sisakkal, körben kerengővei. Szeg nélkül dolgozott a mester és legénye. Serénykedett is a falu. Zsindely­készítők, gerendafaragók, szállítók sürögtek Kakuk mester és Bán Péter körül. Hogy mi­lyen eredménnyel, azt még ma is csak cso­dálhatjuk. Igaz, Ulrich harangjának meséje többször volt szomorú, mint vidám. Hívott halotthoz, jelzett vészre, kongatott istentisz­teletre. De az ő tornyuk volt, s a harang ne­kik, szerintük beszélt. Kimegyek a lónyai temetőbe. Már vannak ott szép számmal. Sírt ásnak, közösen. Fehér kendőben hozzák az ételt, üvegben az italt. Ás az egyik, egykét nyomot, lapátol a másik. És folyik a szó az elhunyt érdeméről, életé­ről, jóságáról, tetteiről. Mélyül a sír. Nő a földhányás. Együtt készül itt a sír ma is. A halál, a túlvilág, az ismeretlen összetereli a jó embereket. Kicsit együtt félni, borzongani. Mert itt mindig megtermett a mese, lidérc- ről, garabonciásról, boszorkányról, rontásról. Ki tudja, talán itt temetnek már széles e ha­zában ilyen ősien utoljára! „Egy ember egyszer három évig hordta a hátán a halált, de csak ő tudta. Nem volt szabad kibeszélni, mert akkor meghal. Csak veszett elfele, hordták az orvoshoz, de nem tudta meggyógyítani, nem találta el a baját. Kérdezték tőle, mi baja? Mit tudom én, mondja. Egyszer a felesége annyira rimánko- dott, hogy kivallotta, hogy ő a halált hordoz­za. Meg is hótt aztán.” „Luca éjfelén, ciki tud hozzá, fehér lepedőt vesz magára, a fejére zurbolót, megkerüli a más ólját háromszor, jobbrul balra, balról jobbra, és végén jobb- rul balra. Közbe meg-megáll, húzza a zur­bolót és mondja: Minden vaj idejöjjön, az író csak másnak legyen. így veszik el más tejét.” M ondák, legendák, valós históriák, mesék és rémképek keverednek az emlékezők- nél, bukkannak elő régi irományokból. Olyanokról, melyeken a pecsét a falué, s oroszlán díszíti. Utam végén feltarisznyázok a helyi ABC-ben, leülök a kultúrház mögötti parkban, a sportpálya mellett, hogy szerbe- számba vegyem az élményeket. Hová is lett a múlt? A Lónyaiak szétszóródtak, a zsellér­unokák legfeljebb akkor kapnak a fenekük­re, ha fizikából secundát hoznak, Luca nap­ján is a csarnokba vándorol a tej, vésztől gát védi a falut, Ulrich Mátyás harangja is békésen szólal meg. Mégis, kár lenne veszni hagyni a régi his­tóriákat. Nélkülük becsülni sem tudjuk a mát. Ismeretük hiánya a gyökerektől foszt meg. Errefelé úgy mondják: „Keserű a tű­rés, édes a gyümölcse.” Hogyan élvezzük a gyümölcsöt, ha nem ismerjük a tűrést? Bürget Lajos KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. november 18.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom