Kelet-Magyarország, 1979. október (36. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-28 / 253. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET K ávéivó nemzet vagyunk — jó pár évtizede már, hogy emlegetjük ezt. Sokak számára szertartási számba megy a munkakezdés előtti kávézás — nem egy dolgozó akad, aki a reggeli kávé hiányában morogva kezdi a napot Ott áll a kávéfőző szinte minden munkahelyen, és sietve vagy komótosan állnak meg közelében az emberek, felhörpintik a fekete levet, leteszik a pénzt... Mindebben nincs is túl sok kivetnivaló — bár igaz, több munkahelyen főleg, ahol büfé is működik nem engedélyezik a kávéfőzést. Az indok kézenfekvő: munkaidő-kiesést okoz. Van benne sok igazság — a legtöbb helyen mégis elnézik a pár perces pihenőt, mivel nyugodtan mondhatjuk: népszokásról van szó. Ami azonban az ön volt üzemében történt asszonyom, az már túlmegy a tűrési határokon, ön azóta már munkahelyet változtatott, s panaszos levéllel fordult a rádióhoz: három éven át főzte a kávét a raktárban, állítása szerint napi száz adagnál több is elfogyott. Beszedte a pénzt — s azt nap mint nap letette főnöke asztalára. Másnap megkapta aztán az új kávéra, cukorra a szükséges öszeget, főzte a kávét — s ez ment három esztendőn át. A kávépénz a főnök zsebébe vándorolt azzal a felkiáltással: maga úgyis munkaidőben végzi ezt, van ideje, ön hozzáfűzi: tényleg volt ideje, mert csaik hetente kétszer volt szállítás, s ezzel csomagolói munka ... Közben többször reklamált fölöttesé- néT^'rVeki miért nem juttat a bevételből. A válasz elutasítás volt. Közben füzetbe jegyezte a kiadásit és bevételt — és egyszer közölte főnökével: már kilencvenezer (!) forintra rúg a haszon, ami eddig bejött. Ha nem osztoznak — ön nem csinálja tovább. Ebben maradtak, s hamarosan munkahelyet is változtatott (saját elhatározásából). Most, közel egy év után még mindig azon vitázik alkalomadtán volt főnökével, hogy az adjon neki legalább húszezret. „Kacifántos ügy” — hümmög, aki olvasta a levelet. S ha végiggondolja az abban foglaltakat, mégdnkább elgondolkodhat. Egyrészt azon, hogy milyen sajátos útja^módja van a munka nélküli pénzszerzésnek, s hogy némely főnökök milyen élelmesek (ha ez egyáltalán megfelelő kifejezés). Ezzel most ne foglalkozzunk, hiszen vizsgálat folyik, az ügyben, ott majd kideríthető, mi is történt valójában, önnek a saját védelmére felhozott érvei ellenben további töprengésre késztetők. „Csak hetente kétszer volt szállítás”, azaz munka — olvasihatjuk — „volt hát idő a kávéfőzésne..Jó kis munkahely — csóválhatjuk a fejünket. Aztán: napi száz adag kávé. S mindez olyan üzemben, ahol büfé is van! Mert az is kiderül a levélből, hogy „a dolgozókat •csak részletekben engedte be a főnök a raktárba kávézni, mert a büfé elég közel volt.” Elég forgalmas lehetett a raktár még így is. És ez senkinek nem tűnt fel?! Ugyancsak furcsa az ön álláspontja. Tudja, hogy szabálytalan dolgot csinált, ám’azzal mentegeti magát, hogy főnöke utasította — és a legfőbb érve a támadásnál: ön nem kapott a haszonból... Sőt nyugodtan kijelentjük: egyetlen érve. Éveken át „falaz” a főnöknek — feltehetőleg abban a reményben, hogy egyszer mégiscsak osztoznak. Nem szólt a felsőbb vezetőknek, hogy szüntessék meg a „zugfőzést”, nem panaszkodott egészen addig, amíg főnöke kerek-perec ki nem jelenítette, hogy osztozkodásról szó sem lehet. Ezért olvastam fejcsóválva levelét Abban természetesen egyetértünk, hogy ha a raktár vezetőjéről bebizonyosodik, hogy zsebre tett 90 ezer forint könnyen jött pénzt, akkor szigorú büntetést érdemel. Ám nem hagyhatjuk szó nélkül az ön álláspontját sem. „Ha én nem kapok, ő se kapjon” — jelszóval emel szóit, amiből egykettőre kiderül: ha osztoztak volna a pénzen, mindent rendben lévőnek talált volna... Dr. Szabó István kórházigazgatóval az ember szolgálatáról A Aligha tévedek, ha azt mondom: har- w minchat esztendejével az ország legfiatalabb kórházigazgatója. Számítha- tok-e ezek után arra, hogy elfogulatlanul beszélgessünk a vásárosnaményi kórházról? — Igen. Éppen a kórházhoz való ragaszkodásom a biztosíték, hogy csak a jó és rossz együttes szemlélése adhatja meg az igazságot, márpedig ez a fő. Életem egyharmadát töltöttem itt, az egyetem befejezése után eredeti szándékomnak megfelelően kerültem Vásárosnaményba. Hangsúlyozom az eredeti szándékot, mert ez már az egyetemen is rendkívüli csodálkozást keltett. Eleve ide akartam jönni, bár voltak kellemes választási lehetőségeim is különböző intézetekben. De talán azért is, mert olcsvaapáti vagyok, meg szeretem az itt élőket, első választásom Vásárosnamény volt, s az itteni kórház laboratóriuma. Pontosan tudtam akkor is, hogy egy kis vidéki kórházról van szó, sajátos feladatokkal, lehetőségekkel, örömökkel és gondokkal. Mégse inogtam meg, s ez talán azért volt, mert az orvosi pályát mindig hivatásnak tekintettem. S ha már hivatás, akkor ott állok helyt, ahol szükség van rám, vállalva az örömet és gondot, a jót és rosszat. így aztán elhihetőbb, hogy tárgyilagos leszek, bár azt sem tagadom: nagyon szeretem ezt a kórházat. Még ma is fel-fellobban a vita a kis ^ kórházak létjogosultságáról Többször vitatkoznak arról is, milyen helye van a mai integrált, progresszív betegellátásban. Gyakori kérdés az is: vajon milyen szinten és meddig illetékes a gyógyításban a meghatározott lehetőséggel rendelkező intézmény? — Azt hiszem a vita felesleges. A kis kórházakat megépítettük, megvannak, s szükség is van rájuk. Ha a mi 235 ágyas intézményünket nézzük, akkor néhány számot bizonyságul. A kórházban az idei év első kilenc hónapjában 5452 beteget ápoltunk, 694 csecsemőt segítettünk a világra, a rendelő- intézetben mintegy 100 ezer embert vizsgáltak meg a kollégák, 23 ezer pácienst fogadott a fogászat. Ha megnézzük Magyarország köz- igazgatási beosztását, akkor azt is észre kell venni, hogy egy-egy egység úthálózata, közlekedése is ennek a határait követi. Logikus tehát, ha egy körzet betegei a legközelebbi, legjobban megközelíthető helyre járnak orvoshoz. így van ez a mi esetünkben, hiszen csaknem negyven község 50 ezer lakója tartozik a kórház-rendelőintézet hatáskörébe. Ezekről a területekről 24 körzeti orvos kolléga küldi ide azokat, akik az általuk nyújtható ellátásnál többet, vagy attól eltérőt igényelnek. „ — Ami a kis kórházak gyógyítási határait illeti, ez kényes kérdés. Mindeddig senki nem mondta ki egyértelműen, mit kell ellátni egy- egy kórháznak az integráción belül. Nem mondta, mert szerintem nem meri, hiszen ha pontosan körvonalazzák a feladatokat, akkor ahhoz a feltételeket is biztosítani kellene. így aztán a gyakorlat dönti el, mikor határoz úgy a kis kórház orvosa, hogy a betegét magasabb szintű ellátásra küldi. Nem veszélyes ez? Az emberi hiúság, a presztízs nagy dolog, s az ember nem szívesen ismeri be, hogy tudása, lehetősége itt véget ért. Jobb esetben az am- bició, a becsvágy is serkenthet arra, hogy: ezt még megpróbálom. — A gyógyítás művészete éppen abban áll, hogy az orvos pontosan felismeri: az adott körülmények között, ismereteimmel, ennyit tudok. Ez etikai kérdés, az önismeret, szakmai tudás, önértékelés és dönteni tudás függvénye. A tapasztalat azt mutatja, semmilyen gond nem volt ezzel. Az ide kerülő beteg nyugodt lehet: míg itt van, a maximális ellátást kapja, soha nem azért nem küldjük, mert próbálkozunk, hanem mert tudjuk: képesek vagyunk rajta segíteni. Erre biztosíték az itt dolgozó 23 orvos tudása, lelkiismerete, a kórház jó műszerezettsége, a kizárólag szakképzettekből álló szakdolgozók csapata. A Horribilis számokat említett a kórház w és a rendelő forgalmáról. Ugyanakkor 23 orvosról szólt. Nem túlzás, ha össze- szevetjük a két számot? — Ez sok munkát, talán túlságos megterhelést is jelent. Had mondjak el néhány kulisszatitkot. Itt Vásárosnaményban a kórházrendelőintézeti egység minden irányelvet megelőzően korán létrejött. Egyszerűen nem volt más megoldás: kezdettől a kórházi orvosoknak kellett ellátni ott is a munkát. Most számoljunk. Van 26 orvos, pontosan 23, mert három gyesen van jelenleg. Osztályaink kicsik. Vegyünk egy olyat, ahol négy orvos van. A\ szabadságok, pótszabadságok, tanulmányok, gyes miatt egy állandóan nincs, vagyis a négy már csak három. Miután az orvos is ember, ha ezek közül egy megbetegszik, a három csak kettő. Ennyi marad az osztályra, rendelőre. Itt nem ritka, hogy kétnaponként kell ügyelni, szóval nagy a terhelés. — Az is biztos, hogy. a rendelő forgalma nagyobb mint ami indokolt lenne. Nehezíti a helyzetet az új táppénzes rendszer is, hiszen ha valaki nem ért egyet azzal, hogy kiírták munkára, kérheti az itteni felülvizsgálatot. Magyarán: a körzetek többet küldenek, mint ami indokolt, de nekünk mindenkivel maximális színvonalon kell foglalkozni. A Az országgyűlésen is felmerült az alap- w ellátás ügye. Többen sürgették: a körzeteket is el kell látni alapvizsgálatokhoz alkalmas műszerekkel. Ez talán segítene azon, hogy ne mindenki itt kössön ki, néha rutinvizsgálat ürügyén ... — A műszerügyből nem szabad mítoszt csinálni. Annak kell adni, aki akarja és tudja használni. Az, hogy valahol műszer van, még nem jelenti azt, hogy jól alkalmazzák. Éppen az a baj, hogy sok tanács lelkesen vásárol, ha van pénze, csak éppen az orvos nem használja megfelelően, vagy éppen sehogy- sem. Láttam én már olyan nőgyógyász által készített gyomorröntgen diagnózist, ami kása nélkül készült. Az egész magyar műszerfronton rendet kellene csinálni. Azt is megmondom, mi lenne a megfelelő út. — Először is a kórházakban kellene kezdeni. A jól bevált szakfőorvosi rendszer egyik funkciója lehetne, hogy véleményezze: egy-egy osztálynak, orvosnak indokolt-e a kérése, illetve mit tartana fontosnak a jobb munkához. Hasonlóan ehhez, a körzetekbe kerülő műszert is úgy kellene adni, hogy azzal bánni tudó, a vele való munkára vállalkozó kapja. Főleg most, amikor a műszerek ára rendkívül magasra szökött, egy- egy műszer esetén milliós értékekről, devizáról van szó, nem lehet arra bízni a dolgot, hogy valaki rendel és kész. Hiszem, hogy sok orvos a legjobb szándékkal teszi, mégis valami rend kellene. A közelmúltban volt Budapesten egy műszerbörze. Ez nem jó út ahhoz, hogy megfelelően áramoljon az elfekvő mű— Nem volt az megalapozott és komoly vállalkozás. Mindenki olyan dolgokat hozott, amit már nem tud használni. Vagy mert erkölcsileg olyan lejárt, és túlhaladott, vagy mert rossz. Jellemző, hogy a felkínált, s könyvjóváírással ajánlott áruk töredéke talált gazdára. Nem akkor kell kapkodni, amikor már elfekszik, elavul valami, hanem még a vásárlás előtt kell a gondolkodás. A Mint igazgatóra, rászakadtak a gazda- w sági, irányítási gondok. Nem sajnálja á praxist? — Megtartottam nyolc ágyat a belgyógyászaton, dolgozom a laborban is. Nem azért, mert nem szeretem ezt az asztalt, hanem mert jobban szeretem az ágyat. Nem afféle affektálás ez, szerintem a munkám alapja. Mert ha belépek az osztályra, érzékelem az egész kórházat. Saját tapasztalatból tudom, milyen a 'diétásnővér, hogyan takarítanak, milyen a gyógyítás rendje, hogyan működnek együtt az orvosok, milyen a hangulat. Ha erről lemondanék, talán csak egy hét múltán értesülnék a dolgokról referálások formájában, de akkor már minek? Mit kezdjek azzal, hogy egy héttel ezelőtt ez vagy az volt a mosodában? A dolgok után lövöldözni nem ésszerű. Így aztán élem én is az orvosok életét, inspekcióval, gyógyítással^ örömmel és kudarccal. — Ha már az előbb a kis kórházról szóltunk, akkor ehhez csak annyit: ez az a nagyság, amit nagyon jól át lehet tekinteni. Szakmailag és emberileg egyaránt. Talán négyötszáz ágyig ez megy, aztán mind szétfolyóbb lesz minden. Egy ember képtelen jól irányítani, átlátni az egészet. Ez tehát az egyik előny, s a gyors döntés alapja. A vásárosnaményi kórháznak mindig jó híre volt. Hogyan tudják erről az erkölcsi alapról szakmailag irányítani azokat a körzeti orvosokat, akik a fel- . __... — .i.. I........... I ■ > — A kórháznak valóban jó híre volt, ami nagymértékben annak a munkának köszönhető, amit a nemrég nyugállományba vonult dr. Pásztor János igazgató alapozott meg az itteni kollektívával. Látható ez akkor is, amikor a kisvárdai, mátészalkai, fehérgyarmati kórházakkal dolgozunk össze, éppen a munkamegosztás jegyében. Szívesen vonnak be konzíliumba itteni kollégákat, kérnek fel más kórházakba helyettesíteni, veszik igénybe szakmai tudásukat. A szakmai tekintély hat a körzeti kollégákra is. Nem panaszkodom, a találkozások egyre jobban elősegítik a közös álláspont kialakítását, a jó együttműködést, az azonos gondolkodást. Persze nem gondtalan ez sem. Tartoznak hozzánk más járásokban lévő települések is. Most gondoljuk végig: a körzeti orvos igazgatásilag függ a helyi tanácstól, amely kinevezi. Van egy járási főorvos és hivatal, amelyhez tartozik, s egy más járásban lévő kórház, amely szakmai igények- * kel jelentkezik. Ez~maga a tudathasadás. A Sokféle érdeket kell itt egyeztetni. Kü- ^ lönbözö korú, gyakran idősebb főorvosokat irányítani, szakmai, etikai, gazdasági kérdéseket megoldani. Honnan ehhez a bátorsága? — Világéletemben cselekvő ember voltam. A szakmai munka mellett mindig végeztem mozgalmi munkát. Voltam ebben a kórházban párttitkár is. Akkor tanultam meg: egy ilyen intézményben nincsen fontosabb, mint ahhoz megfelelő légkört teremteni, hogy a beteg a leggyorsabban és a legeredményesebben gyógyuljon. Itt ez az etika alapja is. Orvos és orvos, orvos és beteg kapcsolata csak ezt a célt szolgálhatja. Ezt kell szolgálnom ma is. Nem paranccsal, de meggyőző szóval, s csak az egyetlen érdeket nézve, a beteg érdekét. Tény:vannak idősebb, a nyugdíj felé tartó kollégák. Szakmai tapasztalatuk, tudásuk előtt meghajlok. De ha arról van szó, mi a gyógyítás érdeke, akkor kitartok a beteg érdekét szolgáló, az igényt és lehetőséget egyeztető álláspont mellett. Ha a fiatalabbakról van szó, akkor természetesen gondolok arra, hogy pár év múlva nemzedékváltás lesz a kórházban. Tehát keresni kell, kire lehet majd számítani. Ki az, aki emberileg, szakmailag és etikailag a legmegfelelőbb. Nagy segítséget ad a mostani munkához, amit a pártszervezetben tanultam. Jó iskola volt. A Orvosok magatartásáról, etikáról be- ^ szélt. A Parlamentben is keményen szóltak a képzésről, az orvosi egyetemekről kikerülőkről. Visszatekintve egyetemi éveire, megtoldva ezt azóta szerzett tapasztalataival, mit tud ehhez hozzá tenni? — Tény, hogy az egyetemeken a képzés nem biztos, hogy a legjobb irányba tolódott. Emlékszem, amikor medikus voltam, nagy egéniségek, olyanok tanítottak, akik egyszerre voltak kiváló gyógyítók, nagyszerű kutatók és lebilincselő egyéniségek. Nem akartak tudósokat képezni, orvosokat neveltek. Ma hiányoznak a nagy egyéniségek. Az is biztos, sok olyan fiatal is kerül orvosira, aki nem is gondolja komolyan a hivatást. Ma egy orvos kiképzése egymillió forintjába kerül az államnak. A pályázati rendszer nem jó, nem ösztönöz arra, hogy valaki oda menjen, ahol szükség van rá. Nem akarom azt mondani, hogy erőszakos vagyok, de ha rajtam múlna, mindenkitől, aki két éven belül nem a pályán helyezkedik el, elvenném a diplomáját. Talán-talán törik a jég, s előtérbe kerül a nevelés is az egyetemen. De hiszem, ehhez nem külön stúdium kell, hanem olyan nagy egyéniségek példamutató magatartása, akik ezzel többet érnek el, mint bármilyen kötelező tantárgy. Itt lesz az etikus tartás kulcsa, ezen dőlhet el, hogy lesz-e valaha arányos elosztás. Ma a magyar orvosok fele Budapesten van. Jó ez? Benzinkutas, csomagolómunkás orvosokra aligha van szükség. A Ha most sorrendet kellene felállítani a w legszükségesebb teendők között, hogyan döntene? — Egy biztos, hogy sokkal jobb iskolaegészségügyre és üzemegészségügyre van szükség. Ez a megelőző, felderítő munka eredményezheti, hogy egészségesebb népesség alakuljon ki. Az anyagi körülmények szűkös volta, ami nem is változik alapvetően, szinte diktálja ezt. A másik, s ezt itteni beregi tapasztalatok is sürgetik: az idősekről való gondoskodás. Egyetértek azokkal a szenvedélyes felszólalásokkal, melyek az országgyűlésen elhangzottak, s ezt követelték. — Kellenek az utókezeléshez szükséges ágyak, nagyobb mennyiségben. Ha azt vesz- szük, nekünk egy sincs, akkor talán nem is pontos a fogalmazás. Javítani kell az öregek napközijeinek helyzetén, a mai — néha taszító kinézetű — szociális otthonok helyett igazi otthonok kellenek. Több házibeteg- gondozóra is szükség van, és szembe kell nézni azzal a ténnyel: mind több öreg, munka- képtelen, egyedülálló ellátása hárul a társadalomra. — Sürgetően megoldandó a rehabilitáció. Nap mint nap látom én is, hány embert százalékának le. Munka szánjukra nincs, a vállalatok nem szívesen foglalkoznak velük, átképzés alig akad. Előbb-utóbb lelkileg megrokkannak, betegebbek lesznek, esetleg az alkoholba menekülnek. Emberek hasznosságáról, önbecsülésről van elsősorban szó. összegezve: apró, nem látványos dolgokról, melyek elkerülhetetlenek. Szervezés és elhatározás kell ezekhez elsősorban. Ez már korántsem csak orvosi ügy. Mert az egészségügy egy pontig valóban a társadalom szolgáltatása, de onnan már a társadalom szolgálata. ^ Köszönöm az interjút. Bürget Lajos FVasárnapi^ L INTERJÚi 1979. október 28. Q
