Kelet-Magyarország, 1979. október (36. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-28 / 253. szám
1979. október 28. o CSANÁDY JÁNOS: Mint alvó, nagy ősállatok A kukoricát letarolták, pipál a föld csendesen, ködöt ereget, gőzölög, népi takarja már semmi sem, csak néhány megmenekült gaz, őszi muhar, amely a gépek magas lába alatt megmaradt, ők hirdetik, él még az élet, a többi, arany, sárga fog, kipergett szem már a magtárban, vagy a szárítóban forog, avagy gazdáknál a padlásban, mert disznó hízik a hidlásban. A kis mezei bogarak nem döngicsélnek, megdermedtek, Alföldem, terád gondolok én most, és a szívem meleg, bejárom a betonblokk házak tág űréit, a satnya gyep poros partjain elmélázok, jó a szoba, jó a meleg, jó a fehér papírra fekete kis bogarakat rakni sorra, melynek egyike sem meredt, őrzik a nyarad, őszöd, teled, akkor is, ha már letaroltak mezőid, némán fénylenek a szántott rögök, őszi földek, s mint alvó, nagy ősállatok, csak ködös párlatuk szuszog. A túristvándi fafaragó Több mint egy évtizede rendszeresen szerepel megyei és országos népművészeti kiállításokon Fehérvári József, túristvándi fafaragó. Munkái magas fokú mesterségbeli tudást, az anyag iránti szeretetet tükrözik. Szobrai történelmi, népi hősöket ábrázolnak. Bútorai, ládái, apróbb használati tárgyai mellett monumentális székelykaput faragott, amely a nyírbátori református templom sétányát díszíti. Fehérvári József a népművészet hagyományainak őrzéséért, egy évtizedes munkásságáért a közelmúltban A szocialista kultúráért kitüntetésben részesült. Portyázó. Ballada. Zászlós kuruc. Faragott szék. Szépen faragott láda Rákóczi-képpel. (Elek Emil felvételei) Kuruc kapitány, francia marsall Bercsényi László A vajai Vay Ádám Múzeum előtti kastélypark szoborgalériájában a közelmúltban országos emlékünnepség keretében leplezték le azt az emlékművet, amely Bercsényi Miklós és Bercsényi László történelmi tetteit hivatott hirdetni. Ez az esemény ráirányította a hazai közvélemény figyelmét a Rákóczi-sza- badságharc főgenerálisának fiára is.. Bercsényi Miklós és Drugeth Krisztina egyetlen fia, Bercsényi László 1689. augusztus 3-án, Eperjesen született. Atyja a török ellen vívott visszafoglaló háborúkban fényes katonai pályát futott be. A századfordulóra azonban a bécsi udvar törvényellenességei és egyre súlyosbodó tehertételei ellen tiltakozó, majd felkelésre készülő nemesek egyik vezetőjévé vált. A családnál Ungváron mind gyakrabban fordult meg II. Rákóczi Ferenc. Kettőjüket, akik vállalták a legszélesebb társadalmi alapra épülő fegyveres küzdelmet a függetlenségért és a haladásért, kezdettől fogva példaképének tekintette a gyermek. A Rákóczi-szabadságharc kitörésének híre Kassán, a jezsuita konviktusban érte. 1703 novemberében, a kuruc csapatok odaérkez- tekor, Bercsényi László megszökött a városból, de a császáriak elfogták és a város feladásáig hadifogolyként kezelték. 1704 októberi kiszabadulását követően atyja táborában, Rákóczi udvarában és a nagyszombati egyetemen gazdagította ismereteit. Az volt azonban minden vágya, hogy maga is fegyvert foghasson a szabadságharc sikerre vitele érdekében. A katonai szolgálatot 1708. július 25-én kezdhette meg, akkor vette fel a Nagyságos Fejedelem vicehadnagyi rangban a Nemesi Kompániába. Három nap múlva átesett a tűzkeresztségen és az augusztus 3-i, szerencsétlen trencséni csatában a sebesült Rákóczit kimentők között volt. Ezután udvari őrszolgálatot látott el. Helytállása előbb főhadnagyi, majd kapitányi előléptetését eredményezte. Az 1709-es hadjáratban atyja, majd a szabadságharc végéig Rákóczi mellett vett részt a harci cselekményekben. 1711 januárjában ő irányította Ungvár megerősítési munkálatait, és tanúságot tett szilárd elvi magatartásáról, katonai ismereteinek mélységéről és az emberekkel való bánni tudásáról. A szabadságharc utolsó heteiben futárszolgálatot látott el a közvetlen katonai segítségnyújtásról az orosz cárral Lengyelországban tárgyaló fejedelem és a megbízásából időhúzás céljából a császári főparancsnokkal egyezkedő megbeszéléseket folytató Károlyi Sándor között. A szatmári egyezség lengyel földön érte. A haza és haladás eszméjéhez ragaszkodva ő sem gondolt hazatérésre, hanem Rákóczi mellett maradt. 1712-ben az immár egyetlen reménysugarat jelentő Franciaországba távozott. XIV. Lajos kapitányi rangjában felvette legelőkelőbb udvari alakulatába, az I. nemes lovas-muskétás századba. Ő azonban, amint hírét vette, hogy Ráttky György zömében magyarokból álló franciaországi huszárezrede még harcban áll a császáriakkal. azonnal áthelyezését kérte. Ez még 1712- ben. alezredesi előléptetéssel egybekapcsolva megtörtént.' A magát magvar katonatársai között igazán otthon érző Bercsényi László kiválóan helytállt az 1713-as hadjáratban. Mivel egyúttal nagyszerűen beleilleszkedett a francia hadsereg életébe is, a békekötés után is tovább szolgált. 1718-ban ezredessé léptették elő. az 1719-es francia-soanyol háborút követően pedig kitüntették a Szent Lajos-rend lovagkeresztjével. Egyúttal ezredtulajdonossá kinevezve, engedélyezték önálló huszárezrede felállítását. Honfitársaira gondolva kérte és elérte egy törökországi to- borzóút engedélyezését. Az áthajózottakból és a francia földön felvettekből igazi magyar huszárezredet formált. Ezredével az 1733—35 közti lengyel örökösödési háború újabb Habsburg-ellenes francia hadjárataiban lépett harcba. Kimagasló helytállásáért 1734-ben brigadérossá nevezték ki. Kötelességteljesítése mellett eleven hazaszeretete is vezette. Ez közismert volt és a császáriaktól átszököttekből 1735- ben megalakulhatott Esterházy Bálint József franciaországi magyar huszárezrede is. A francia könnyűlovasság fejlesztésében kimagasló Bercsényi László 1738-ban már tábornok lett. Megszerette ugyan második hazáját, szülőföldjét mégsem tudta feladni. 1740-ben, III. Károly király halálakor, a magyar függetlenség esetében kész lett volna hazatérni. Az országbíróhoz intézett levelében akkor írta: „Az Szívem s Vérem magyar, s holtig vonszon édes hazám felé, szőntelen azt óhajtom mind addig, még az Isten vissza nem vezérel, mert haza fia vagyok.” Reményei nem válhattak valóra, így az 1741—48 közti osztrák örökösödési háborút a francia hadsereg kötelékében küzdötte végig Mária Terézia és szövetségesei ellen. Kimagasló hadvezéri teljesítményeiért 1743-ban elnyerte a Szent La- jos-rend parancsnoki keresztjét és kinevezték a huszárság főfelügyelőjévé. 1744-ben al- tábornaggyá léptették elő. 1748-ban Com- mercy katonai kormányzójává tették, 1753- ban pedig a Szent Lajos-rend 12 nagykeresztes vitéze közé nevezték ki. Bercsényi László magas beosztásaiban is minden módon támogatta a több, mint kétezer franciaországi magyar katonát, így 1743-ban Pollereczky Andrást is önálló magvar huszárezredhez segítette. 1747-ben kérvényezte a Magyarországra való betörés engedélyezését, és számos levele, jelentése tanúskodik arról: mindvégig magyar szülőföldje újabb szabadságharca lebegett a szeme előtt. Abban reménykedett, hogy miként egykor atyja, ő állhat majd a haza függetlenségéért és szabadságáért küzdő honfitársai élére. A francia király hívó szavára még hadba szállt a reményei elmúltát jelentő 1756—63 közti hétéves háború első hadjáratában, bár a század során először francia—oszták koalíció megkötésére került sor. Hadtestnyi erő, sőt a százezer fős francia hadsereg élén állva, kiemelkedő hadászati teljesítményeiért 1758. március 15-én elnyerte a legmagasabb francia rendfokozatot, Franciaország marsall ja lett. Miután mindent elért, amit francia katonai szolgálatban elérhetett és már nem lehetett reménye egy újabb magyar szabadság- harcra, beosztásait kérvényezéssel idősebb fiának biztosította és 1759-ben nyugállományba vonult. Élete utolsó húsz évét szerény kisbirtoka székhelyén, a Marne-völgyi Luzancy-ban, visszavonultan élte. 1178. január 9-én ott érte a halál Bercsényi Lászlót, a magyar és a francia hadtörténelem kiemelkedő egyéniségét, az egy élten át igaz magyart és vitéz katonát. Dr. Zachar József a történelemtudományok kandidátusa, a Hadtörténeti Intézet tudományos főmunkatársa Töprengés Jancsó mozijában Láttam az elmúlt napok- ban-hetekben fiatalok ezreit Jancsó nagyszabású filmtri- lógiájának első két tételére — a Magyar rapszódiára és az Allegro barbarora — özön- leni Nyíregyházán a Krúdy moziba. Kételyeim vannak, vajon értik-e a fiatalok, általában a mozinézők ezeket a filmeket, akár Jancsó-rajon- góknak, akár Jancsó-ellene- seknek tartják magukat. Ha meg értik, akkor aggodalmam támad, hogy elfogadják-e? Mert meggyőződésem szerint a kisebbik baj, ha rajongva- nem rajongva nem értik, a nagyobbik baj az, ha értik és elfogadják. A film alkotóinak ugyanis vitatható történelem- és társadalomszemlélete figyelhető meg a mostani filmjükben, miként a korábbiakban is. Ebből a sajátságos szemléletből kell kiindulnunk akkor, amikor keressük és értelmezzük a most látható két rész gondolati anyagát és alkotási módszereit. Jancsó és alkotótársa, Hernádi történelem- és társadalomszemléletét döntő módon határozta meg egy nagy negatív életélmény, a sztálini személyi kultusz és annak hazai gyakorlata. Jórészt ennek az eredménye, hogy mindketten azt vallják: a történelem nagy problémája ugyan alapjában a javak igazságos elosztása lenne, de ez mindig az intézményektől, az intézmények közül a legfontosabbtól, a politikai hatalomtól függ. A politikai hatalom pedig lényegében minden korszakban egyforma, mindig ugyanazok a modellek születnek meg, „az intézmények iszonyatos módon ismétlik magukat a történelemben”. De itt már nem csak arról van szó, hogy a hatalom a javak igazságos elosztását korlátozza. Egyúttal nagymértékű szabadsághiányt is idéz elő, s ez a szabadsághiány az emberiség legnagyobb problémája, talán nagyobb, mint a javak igazságtalan elosztásáé. Jancsó (és Hernádi) nézeteit lényegében a szocialista társadalomra is érvényesnek tartja, nem csak korunk polgári, nem szocialista világára. Addig ez még rendben is van, hogy a szocializmusnak is voltak és vannak gazdasági és szociális, sőt politikai, ezek között emberi problémái is. Azt is elhisszük Jancsóéknak, hogy legfőbb törekvésük a világ és az emberiség, ezen belül a mi világunk meglévő szabadsághiányát konstatálni, és figyelmeztetni bennünket arra, hogy ebbe nem lehet belenyugodni, ki kell harcolni a végleges és tartós emberi és társadalmi szabadságot. Elhisszük Jancsóéknak, hogy ők hisznek a szocializmusban, mert marxisták, és tudják, „hogy a szocializmus mindig képes progresszív módon megújítani önmagát”. Csak hát mindez filmjükből nagyon nehezen világlik ki, mert annak mondanivalója, alkotási módszere, egész jelrendszere rendkívül ellentmondásos. Ez pedig azért van, mert Jancsó és Hernádi azt is vallja, hogy „az egész emberiség konkrét története tele van mitológiával és szimbólumokkal”. De hát ma már „az emberiség konkrét történetének” nemcsak marxista—szocialista, hanem polgári és humanista racionális, törvényszerű értelmezése is KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
