Kelet-Magyarország, 1979. október (36. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-05 / 233. szám

1979. október 5. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Névjegy és igény R égóta vajúdó — sokhelyütt már akut — problémá­ra tapintott csepeli beszédében Kádár János, pár­tunk Központi Bizottságának első titkára, amikor így szólt: ......a szocialista társadalom néhány elemi nor­májára az eddiginél nagyobb figyelmet kell fordítanunk. Arra, hogy a közérdek elsődleges, a munkahelyet és a munkát meg kell becsülni, a munkafegyelem néklülözhe- tetlen.” Mi ad aktualitást ezeknek a szavaknak? Korántsem az, hogy hazákban a munkának és a munkahelynek sem­miféle jelentősége, rangja nem volna. Pártunk első titká­ra sem erre célzott, mivel tény, hogy jócskán akadnak ma már nálunk is olyan gyárak, gazdaságok, kisüzemek, ahol nem csupán az anyagi elismerés, hanem a végzett munka jó híre miatt is öröm, kitüntetés dolgozni. Szabolcsi pél­dákkal is meggyőzően igazolhatjuk mindezt. Kérdezzük csak meg a foyamatos műszakban termelő nyíregyházi pa­pírgyári munkásokat: mennyiért, állnának odébb? Aligha­nem azt válaszolnák: nincs az a pénz! Hasonlóan ragasz­kodnának munkájukhoz, mukahelyükhöz a KEMÉV, a TITÁSZ, a cipőpari szövetkezet, most már a Szatmár Bútorgyár, a Növényolaj- és Mosószergyártó Vállalat nyírbátori üzemének dolgozói is. Nem csupán a jól szer­vezett és megbízható minőségű munka táplálja a ragasz­kodást a termelőhelyhez s nem is csupán az ezek miatt keletkező biztonságérzet a megtartó erő. Manapság már egyre több munkásember ad arra is, hogy műszakkezdés­kor olyan gyár várja őt, ahová felemelt fővel, nyugodt lelkiismerettel léphet be a kapun. Ez juttatja a krónikás eszébe azt a mátészalkai asztalosmestert, aki a Szatmár Bútorgyár új üzemének indításakor hetenként kilókat adott le az idegesség miatt, amíg nem sikerült elfogadható minőséget produkálniuk. Mindez igaz, ám az általános kép még korántsem ilyen. Könnyűszerrel találni ma még olyah munkahelye­ket, ahol a munkakönyvön kívül jóformán semmilyen kö­tődés nem létezik, ahol átjáróházhoz hasonlít a jövés-me­nés. Ezeken a helyeken a munka, a munkáért járó elisme­rés is közömbös. Jobbára fix fizetést adó, vagy órabéres munkakörökről van szó; olyanokról, ahol a nem túl ma­gas fizetés legfeljebb azért vonzó, mert az akkor is meg­van, ha történetesen semmit sem csinálnak érte. Több helyütt mulasztás — vagy éppen kényelmi okok — miatt nem kötik teljesítményhez az elismerést. Leg­alább ennyi munkahelyen lehetetlen mérhető normák kö­zé szorítani a követelményt. Gondoljunk csak a vasutas­ra, a gázszerelőre, a portásra, a tanácsi dolgozóra. Hanem miközben rájuk gondolunk, aközben jut eszünkbe: léte­zik egy olyasfajta norma is, amit nem lehet számok közé súvasztani, de amely erkölcsi mércével igenis mérhető, el­lenőrizhető. Mert a vasutas is sokat tehet azért, hogy ne késsen a vonat, hogy kellemesen utazzunk; a gázszerelő­nek sem esik le az aranygyűrű az ujjáról, ha pontos idő­ben érkezik és nem csupán látszat javítást végez. A por­tás is árthat és használhat is a társadalomnak, attól füg­gően, hogy becsületesen ellátja a posztját vagy sem; a tanácsi dolgozó teljesítménye is lemérhető a gyors és szak­szerű ügyintézéssel avagy a lassú és hozzá nem értő akta­tologatással. Kádár János további szavai közelebb visznek bennün­ket a sokszor szóvá tett, de — úgy látszik — mégsem elég­szer, s főleg nem elég eréllyel hangoztatott gondhoz: „.. .aki elvállalt egy munkát, becsülettel végezze el és csak azután van joga előállni igényekkel, panaszokkal.” Mi tagadás, az utóbbi időben nem szoktuk megkérdezni egymástól és önmagunktól, hogy mire alapoztuk döntésün­ket, amikor elvállaltunk egy-egy feladatot, munkakört, magasabb beosztást. Igaz, ez több esetben nem teljesen rajtunk múlik: közrejátszik ebben a szükség, a véletlen, olykor a szerencse. Csakhogy társadalmi méretekben már kevésbé van helye a véletlennek, a szerencsének. Káder- politikánk itt-ott még fellelhető gyengéire világít a szük­ségmegoldás: vagy nem gondoskodtunk megfelelő utánpót­lásról, vagy a lehetőségekkel nem élünk úgy, ahogy él­hetnénk. Ilyen körülmények között burjánzani kezd a kö­nyöklés a jobban fizető, a kényelmesebb, vagy éppen az elegánsabb állások után. S mert már a megbízatásnál sem támasztunk magas mércét, nem tesszük a kívánt szintre azt a bizonyos lécet a számonkéréskor sem. Ha később be­üt a gond, majdhogynem általános sajnálat veszi körül azt a felelőst, aki valójában talán nem is hibás, ő csupán egy nagy tévedés áldozata, kár volna ütni még egyet rajta. N apjaink követelményei a munkahelyeken másfajta normákat sürgetnek. Mielőbb el kell érnünk, hogy a munkaviszony létesítése ne csupán egy munka­könyvi bejegyzés, vagy a kinevezéssel járó kézfogás ak­tusára korlátozódjék. Minden szinten tisztázni kell már kezdetben, milyen nagy a feladat, milyen elismerés jár a helytállásért és mi a következménye a mulasztásnak. Ez korántsem tekinthető ünneprontásnak, ez csupán a mun­kaadó elemi kötelezettsége, miként a számonkérés is ké­sőbb. Végre mindenütt be kell látni: a legkisebb megal­kuvás, elnézés is aláássa a megtartó fegyelmet, mert a precedenstől rövid az út a szokásig, a gyakorlatig. Ma­gyarán: ahol elnézik kevesek hanyagságát, mulasztását, ott később már nehezebb rendet, fegyelmet tartani üzemi méretekben is, hiszen van mire, kire hivatkoznia a későb­bi fegyelemsértőnek is. Elszoktunk tőle, hogy a lusta, a kényelmes ,vagy a sorozatosan hanyag dolgozónak üzemben vagy irodában — figyelmeztetések után — a kezébe adják a munka­könyvét. Valamiféle sorscsapásnak kezdtük vélni az ilyet, amire felkapta a fejét a szakszervezet, a munkaügyi dön­tőbizottság és így tovább. Pedig' a becsületes dolgozói kol­lektíva alapvető érdeke, hogy aki nem képes vagy nem hajlandó teljes szívvel, fegyelmezetten dolgozni, attól vál­jon meg a kollektíva. A munkához való alkotmányos jog távolról sem nyújt védelmet a trehányságnak, a lógásnak, a látszatmunkának. Ezért is tetszett sokaknak a nyíregy­házi Elekterfém legutóbbi hirdetése a megyei lapban, melyben előre kikötötték, hogy „kilépett” bejegyzéssel ren­delkezők ne zaklassák őket: bár emberszűkében vannak, de annyira nem szegények, hogy bárkivel szerződjenek. ^ ó, alkotó munkahelyi légkör elképzelhetetlen fegye- I lem nélkül. Ahol ez hiányzik, ott csupán látszat­demokrácia dívik, ami zsákutcába vezet. Ahol nem 3 derekas munkát végző emberek, hanem a szócséplő hangadók igyekeznek diktálni az igényeket, ott a kívánsá­goknak nincs fedezetük. Ezért kell jó munkával letenni a névjegyet. Angyal Sándor Az NSZK-ba szállítják az uborkabefőttet a ZÖLDÉRT mátészalkai konzervüzeméből. (Elek Emil felv.) Futballpályát egy tanulóért? Pályaválasztás az építőipaitan Nehéz szakmák — így nevezték el azokat a munkaköröket, melyekben tartósan utánpótlásgon­dokkal küszködnek, annak ellenére, hogy ezekre a népgazdaságnak nagy szüksége van és kiemelt támogatásban is részesül­nek. Megyénkben ezt fő­leg az építőipari vállala­tok érzékelik, ott is „első kézből” a pályaválasztási megbízottak. Ezekről a gondokról beszélgettünk a három nagy építőipari vállalat pályaválasztási megbízottaival. Kezdjük azzal: hogyan is lesz valakiből pályaválasztá­si felelős? Ungvári Albertné (SZÁ- ÉV): engem a vállalat igaz­gatója jelölt ki, még 1973- ban. Összefüggött a mun­káimmal: oktatási előadó va­gyok. Mindig tanulókkal fog­lalkoztam, tehát az utánpót­lással is. Örökölt munkakör? Banykó Pál (ÉPSZER): megmondom az igazat, én már akkor pályaválasztási megbízott voltam, amikor még nem is tudtam róla. Az elődöm nyugdíjba ment, örö­költem a munkakörét, s vele együtt ezt a társadalmi mun­kát. Én is oktatási előadó va­gyok, népszerűbb nevén ta­nulófelelős. Takács Ildikó (KEMÉV): én is örököltem a munkakö­römmel. Személyzeti előadó vagyok. De boldogan vállal­tam, mert már a főiskolán érdeklődtem ilyen kérdések iránt, speciál kollégiumnak is a pályaválasztást vettem fel. Mi a tapasztalat: ki vá­lasztja a pályát? Ungvári Albertné: egyér­telműen a szülő. Kivétel, ha a gyereknek konkrét célja van, ha előzetes ismeretei vannak egy meghatározott szakmáról. Az építőiparban melyek a pályaválasztás speciális prob­lémái? Takács Ildikó: ezekben az úgynevezett nehéz szakmák­ban tükröződik leginkább az ellentmondás az eredeti szán­dék és a valóság között. Egy felmérést említenék: a 110-es szakmunkásképzőben egy festő és egy autószerelő osz­tályt kérdeztünk meg. Akik most festőnek tanulnak, azok hetven százaléka eredetileg más helyre jelentkezett. Az autószerelők 70 százaléka pe­dig eredetileg is az akart lenni. Mármost felmerül a kérdés: megszereti-e az a szakmát, aki más iránt von­zódik? Vagy ha dolgozni fog, ímmel-ámmal, milyen lesz a munkája minősége? Meglepődnek a gyermekek Banykó Pál: a gyerekek nem ismerik a választható szakmák körét. A pedagógu­sok sem. A szülő a legjobbat akarja, tehát oda adja, ami­ről jót hallott. Az építőipar munkakörülményeiről csak rosszat hall, mert a' köztu- datban nem terjedt el, hogy ma már nálunk is csaknem olyan munkafeltételek van­nak, mint egy zárt üzemben. Téliesített munkahelyek, sa­ját autóbuszszállítás stb. Az ácsok, kőművesek többet ke­resnek, mint az autószerelők. Csakhogy az ács nem masze- kolhat, mert meglátják. Sze­rintem a pénz körül kellene keresni az okokat! Takács Ildikó: meg az épí; tőipari szakmák társadalmi _ elismerésében. A közvéle- ’ ményben jó 10—15 éves le­maradás van a munkafelté­teleket illetően. A gyerekek megdöbbenve veszik tudomá­sul, hogy nem kézzel kell a betont kevergetni, s hogy sza­lag viszi fel az anyagot. Milyen szépségei és kudar­cai vannak az üzemi pálya- választási megbízott munká­jának, ha építőiparban dolgo­zik? Banykó Pál: na én akkor sorolom. Elmegyek az egyik iskolába, hogy utánpótlást verbuváljak, mert úgy kell szinte minden egyes gyerme­kért megküzdeni! Azt mond­ja az igazgató: ő ad egy ta­nulót, de mit ad a vállalat? És hozzáteszi, hogy itt van ez a futballpályának való hely, ezt rendbe tehetnénk. A má­sik helyen éppen egy buda­pesti vállalat embere tobor­zott. Úgy tudom, ez tilos, mégis fogadják! A harmadik helyen kinevettek: ebből a jónevű városi iskolából aka­rok én kőművestanulót? Saj­nos, most sem lett meg a tel­jes létszámunk. Van-e recept? Ungvári Albertné: nagyon sok a kudarc. Komolyan ag­gódom arrtiatt, hogy a mai gyerekeket sem az iskolában, sem a családban nem neve­lik munkára. Az iskolák még azzal a lehetőséggel sem él­nek, hogy eljönnének üzem- látogatásra. Annyi osztályt tudnánk fogadni, amennyi csak jön. De nagyon kevesen jönnek. Szépsége is van, kár lenne elhallgatni. Azt mond­ja az egyik gyerek, aki ide­jár üzemi szakkörbe: „Tes­sék elképzelni, egyes voltam fizikából, és most négyest kaptam”. Ez nekem olyan boldogság, hogy többet ér minden jutalomnál. A pályaválasztás nagy me­chanizmusában mi az üzemi megbízott szerepe? Kik a partnerei? Ismerik és elis­merik-e munkáját? Takács Ildikó: szerintem az általános iskola nem érzi fe­lelőssége súlyát ebben a kér­désben. Egy héttel a jelent­kezés előtt gyerünk üzemlá­togatásra, hogy kipipálhas­sák! A tanárképző intézetek­ből százasával kerülnek ki olyanok, akik nem is talál­koztak ezzel a témával. Banykó Pál: gondolom, kel­lene prospektusokat kap­nunk, hogy az iskolákban ne álljunk tanácstalanul. Ungvári Albertné: minden­ki csinálja a maga dolgát, sokszor egymástól függetle­nül. Pedig az érdek egy len­ne: hogy a megfelelő ember a megfelelő helyre kerüljön. Van-e valami megoldás, ami az építőipar betegségére jó recept? Ungvári Albertné: úgy ér­zem, én megtaláltam. Az üze­mi szakköreink termése „be­érett”: azok az általános is­kolások, akik ide jártak szak­körbe, zömmel ugyanolyan szakmára jelentkeztek. Vil­lanyszerelő, asztalos, szerke­zetlakatos és talán ács-állvá­nyozó szakmából enyhülnek utánpótlásgondjaink. Har­madik éve működnek, most már kezdenek közismertek lenni. Újabb iskolák és újabb üzemek érdeklődnek a mód­szerünk iránt. Én javaslom ezt, főleg az építőiparnak! Mindhárom vállalat az elmúlt napokban küldte el beszámolóját a pályavá­lasztás tapasztalatairól fe­lettes szerveinek. A SZÁ- ÉV-nél most több mint 400-an, az ÉPSZER-nél 120-an tanulnak szakmát. Gondjaik összesítésétől nem' várnak csodákat, de abban bíznak: ha újra és újra napirenden van, ha­marabb léphetünk előre. Ennek a beszélgetésnek is ez volt a célja. Baraksó Erzsébet Ellátás E lszomorító helyzet­kép a nyíregyházi élelmiszerboltban. Amint egy futó ellenőrzés október másodikén és harmadikén megállapí­totta: az élelmiszer-kiske­reskedelmi vállalat és az ÁFÉSZ üzleteiben — egyetlen egy kivételével — 3—4 hetes sárgarépán, hó­napos uborkán, félig rot­hadt paradicsomon, földes és szemetes burgonyán kí­vül semmi sem volt, ami zöldségnek, gyümölcsnek nevezhető. A kórházzal szembeni ÁFÉSZ ABC- áruházban 3-án még ilyen „választékot” sem találtak: mindössze egy rekesz rossz karalábé volt. Akik a helyzetet a nyír­egyházi boltokban vizsgál­ták, furcsa, ellentmondó és olykor igaztalan ma­gyarázatokkal is találkoz­tak. Amely szerint a ZÖLDÉRT nem szállít, vagy pedig: ez van, bár­mit is csinálnak. A nyír­egyházi háziasszonyok már régen elégedetlenek a kis­kereskedelem zöldség és gyümölcs kínálatával. A megyei pártbizottság e jelzések birtokában gyors intézkedésre hívta fel ko­rábban a zöldség- és gyü­mölcskereskedelemért fe­lelős szerveket. Most visz- szatértek rá: változott-e, és miben a helyzet? Örömmel állapították meg, hogy a ZÖLDÉRT komo­lyan vette a feladatát, amely szerint jó minősé­gű, friss és főleg olcsó árut adjanak a lakosság­nak. Ha az áruik 4 napo­saik, már lecserélik. A gyö­kérből, a karalábéból, a zellerből, a szőlőből stb. — mivel nálunk ezekből kevés az első osztályú — más megyéből hoznak be, s azt is kedvező áron. En­nél a vállalatnál a külön­leges minőségű almát és a csomagolt burgonyát is olcsón árusítják. Nem így — mint láttuk —, az ÉKV üzleteiben, ahol sok helyen a boltve­zető vásárolja fel, s drá­gán adja tovább — ha egyáltalán van — a selej­tes zöldséget, gyümölcsöt, pedig a ZÖLDÉRT napon­ta képes frisset, olcsót és jó minőséget szállítani. A párt-végrehajtóbizott­ság a minap e tapasztala­tok birtokában mondta ki: a zöldség és gyümölcs, de más, napi élelmezési cik­kek hiányának oka nem másból, mint az ellátásért felelős kereskedelem fele­lőtlen hanyagságából kö­vetkezett be. C sak örömmel lehet üdvözölni azt az elhatározást, amely szerint a nyíregyházi — és a megye többi telepü­lésén lévő — üzletek zöld­ség-gyümölcs és élelmi­szer-kínálatát a jövőben rendszeresen ellenőrzik, határozottan fellépnek azokkal szemben, akik e fontos ellátási kérdést nemtörődöm módon keze­lik. (k) 500 tonna alma Fehér­gyarmatról A Fehérgyarmati ÁFÉSZ almaátvevő telepéről eddig ötszáz tonna almát küldtek exportra. A gyors átvételt gépi és kézi emelőtargonca segíti. Azzal, hogy szeptem­ber közepén egy hatszáz négyzetméteres raktárral bő­vült a telep, még zavartala­nabb lett az átvételi és szál­lítási munka. Az alma minő­sége eddig jobb a tavalyitól, s az elszállított mennyiség is több, mint az egy évvel ez­előtti hasonló időszakban volt.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom