Kelet-Magyarország, 1979. október (36. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-28 / 253. szám
Szélesre tárult kapukkal Múzeum és nevelés MEGYÉNK TAJAIN Bábtava é$ Nyíresti „A múzeumok gyűjtik, őrzik, tudományosan feldolgozzák és a nyilvánosság elé tárják a nemzeti, az egyetemes kultúra, a történelem és természet tárgyi emlékeit; közreműködnek a környezet- és látáskultúra, valamint a történelmi, a művészeti, a természettudományi és műszaki műveltség fejlesztésében* a levéltárakkal együtt támogatják a honismereti mozgalmat, a helytörténetírást.” A közművelődési törvény idézett paragrafusa is jelzi, hogy a mai múzeumok összetett feladatkört látnak el. Nyitottá válásuk korigény. Kapuik különösen az ifjúság, az iskolák növendékei előtt tárulnak szélesre. S az ifjúság látogatja is a múzeumokat, kiállítótermeket, műemléki együtteseket. Azok, akikben munkál a kíváncsiság, érdeklődés, s akikre jó példa s meggyőző szavak hatottak, magától értetődő természetességgel mozognak a múzeum közegében. Ám akadnak olyanok is szép számmal, akik csak kötelező penzumként, szülői vagy tanári nógatásra esnek túl ezen a „kulturális megpróbáltatáson” is. Ezeknek, a természet, a művészeti és technikai kultúra értékeit kelletlenül befogadóknak a megnyerése a múzeum feladata is. Hisz kétségtelen, hogyha mai múzeumra nevelő funkció is hárul. Ennek a funkciónak csak az iskolával és a családdal együttműködve tud megfelelni. Kétféle működési forma Ha az iskola és múzeum kapcsolatteremtésének lehetőségeit próbáljuk megkeresni, a már élő gyakorlat alapján kétféle működésformát fedezhetünk fel. A hagyományosabb módot a diákcsoportok múzeumlátogatása, múzeumi tevékenysége képviseli. A másik, újabbnak mondható mód az iskolamúzeumok létrehozása. Mindkét megközelítés sokféle és sokszínű megvalósítást tesz lehetővé. Ezt a hazai és külföldi pedagógiai gyakorlat példái igazolják. Szép eredményeket ígér, ha a hagyományos utat köpetjük, s a múzeumlátogatás során a szemlélődésé és a gyönyörködésé a vezérszólam. Egy-egy múzeumi kollekció beható tanulmányozása, elemzése, kultúrtörténeti értékeinek megvilágítása is hagyhat maradandó nyomokat a kezdő múzeumlátogatóban. Hatásosabb azonban, ha gondos előkészítés után — a tanulóknak szempontokat ajánlva — szorgalmazzuk a kiállítás jellegétől függően írásos vagy rajzos élménybeszámolók készítését. A múzeumi miliőt úgy is a nevelőmunka szolgálatába állíthatjuk, hogy alkalmanként egy-egy órát, szakköri foglalkozást a múzeumban tartunk. Bővülő tevékenységi kör A múzeumban lehetséges tevékenységi kör bővülését figyelhetjük meg napjainkban. Mind gyakrabban előfordul, hogy a múzeumok szakemberei és a pedagógusok sajátos alkotástechnikák, önkifejezési módok rejtelmeibe avatják be a kezdetben csak passzív múzeumlátogató gyerekeket. Az Ermitázsban már jelentős múltra tekint vissza ez a. tevékenységforma. A leningrádi múzeumban 25 gyermekszakkör és 2 ifjúsági klub tevékenykedik. Hasonló munka folyik a berlini Pergamon múzeumban is. A lengyel szakemberek is nagy jelentőséget tulajdonítanak a múzeumok nevelő erejének. Náluk a nagy kultúrközpontok (Varsó, Krakkó) úti. kisgalériái is komoly szerepet vállalnak magukra. Tekintélyes hagyományokkal rendelkezik a múzeumi nevelés az USA-ban. Az egyik legújabb, a gyermeknevelést szolgáló létesítmény Brooklynban működik. Itt komplex művészeti műhely (házivarroda, hangszer- és jelmeztár) is szolgálja a kultúrtörténeti táiékozódást, az esztétikai élménybefogadást és reprodukálást. A másik tendencia, az iskolamúzeumok alapítása is terebélyesedő társadalmi mozgalom. Pedig az iskolamúzeum megteremtése bonyolult feladat. Nagy eltökéltséget, „megszállottságot” igényel, hisz a tervezés, szervezés, gyűjtés, rendezés valamennyi gondját-baját egy, viszonylag kis közösség vállalja magára. A hagyomány- őrzés szempontjából oly jelentős misszióra nem is mindenütt akadnak vállalkozók. Sajátos intézménynek mondhatjuk a jereváni gyermekgalériát, mely múzeumban működik ugyan, de gyermekalkotásokat állít ki. Nálunk a helytörténeti, iskolatörténeti és néprajzi gyűjtemények száma gyarapodik örvendetes mértékben. S ebben a meny- nyiségi-minőségi gyarapodásban sok köszönhető a szülői ház segítségének, a családok részvállalásának. tini a lehetőségekkel Érdemes még szót ejtenünk arról az akcióról is, melynek során az iskolák adnak otthont kiállításoknak. Hazánkban több helyen (Salgótarján, Debrecen Egyetem Galéria, Nyíregyháza Bessenyei Tanárképző Főiskola) tudunk ilyen tárlatok rendezéséről. A sokszínű gyakorlat ellenére azonban oszthatjuk M. Celeste olasz múzeumi szakember véleményét, mely sze- _rint a múzeumok nevelési kapacitásával nem élünk még a lehetséges módon. Ezért is örvendetes a biztató hazai kezdeményezések gyarapodása a múzeumok és iskolák kapcsolatkeresésének területén. Ennek a kapcsolattartásnak megyénkben igazán szép létesítmények, múzeumok és kiállítótermek a biztosítékai. A megújhodott szabolcsi műemlékegyüttes; a vajai és kis- várdai vár termei; a vásáros- naményi, nyírbátori, mátészalkai múzeum, irodalmi em-! lékhelyeink Szatmárcsekén, Tiszabercelen, Tiszacsécsén, Matolcson; a nyíregyházi skanzen — hívják, várják a látogatókat. Szülőket gyermekeikkel, pedagógusokat növendékeikkel, mindenkit, aki a múlt és jelen kincseit akarja értő szemmel nézni. A múzeum és az iskola szakemberei a múzeumi hónap során bizonyára még inkább figyelték egymás munkáját. S ha ez az érdeklődő figyelem nem csupán egy ünnepi rendezvénysorozat idejéig tart, bízhatunk benne, hogy növekszik a kultúrérté- kekre fogékony ifjú múzeum- látogatók tábora. Palotay Ferencné van, ami lehetővé teszi, hogy a művészet se mindent mitológiával és szimbólummal fejezzen ki. Jancspék azt is állítják, hogy filmjeik ugyan szimbólumrendszerrel dolgoznak, de ezek a lehető legkonkrétabb történelmi-társadalmi formációkat jelképezik, sőt egy társadalmi-forradalmi szituációt próbálnak segíteni, ami nem más, mint a szocializmus, egy megtisztultabb szocializmus. Igaz is, mostani filmjeikben is határozottan felismerhető a XX. századi magyar történelem nagy igényű, pokolian kegyetlen és ellentmondásos ábrázolása, főleg annak feudális-úri, másik oldalról paraszti-népi- szocialista vetülete és egy közöttük, e végtelen ellentmondások között vergődő emberé, aki rendkívüli jellemével átküzdi magát nagy-nagy szenvedések' és harcok árán egyik táborból a másikba, a bitangok táborából az igaz emberek közé. Mindez azonban olyan elvontan és stilizáltan kerül a vászonra, hogy rendkívül nehéz a nézőnek a látottak valóságfedezetét és cselekvésirányát kibogozni, felismerni, s az alkotók által szándékolt és igényel katartikus élményen keresztül határozott — általunk is helyeselt —, szocialista cselekvési irányba mozdulni. És ennek csak részben oka az — amit Varjas Endre ír az Élet és Irodalomban —, hogy a magyar szellem irtózik az elvont gondolkodástól, idült ideológia- ellenességben szenved még ma is. Van ebben is igazság, a művészetek más, modern ágazatainak alkotásait is nehezen fogadja be a mi szellemi életünk. De nemcsak erről van szó. Hanem arról is, hogy egy elbizonytalanodott, pesszimisztikus szemlélettel megkomponált, mitologikus, kozmikus, így szükségképpen irracionális elemekkel telítődő történeti és társadalmi ábrázolással találkozunk a filmen, aminek rendkívül nehéz felfejteni a valóságos jelentéstartalmát. Tévedés ne essék, nem feltétlenül a konkrétabb történetet, a sztorit, az összefüggőbb cselekményt kérjük számon a film alkotóitól. Nem akarunk ráismerni Baj- csy-Zsilinszky Endrére, sem Áchim Andrásra, s azt sem akarjuk, hogy a szocialisták mindig és könnyen győzzenek és az ő világuk a filmben maradéktalanul tiszta legyen. De valamivel világosabb és direktebb bátorítást elvárhatnánk az alkotóktól, hogy élni, dolgozni, küzdeni érdemes, mert a „megy-é előre majdan fajzatom” régi kérdésre megválaszolható világosabban is, mint a filmben történik! Ha a film eszmei tartalma pesszimisztikus, mitologikus, és nincs elég bizalom az alkotókban a jövő iránt, akkor egész alkotási módszerük és jelrendszerük is nemcsak stilizált, hanem mitikus, mitologikus, végső soron irracionális és megrettenő lesz. S így is érezzük ezt a film mindkét részében. Hiába tiszták a képek, mint a kristály, szép a természet, szép az ember, szépek a kosztümök és szép a film zenéje. Aligha vitatja bárki is, hogy a Jancsó—Hernádi kettős — Kende Jánossal kiegészülve hármas — a magyar filmművészet kimagasló együttese. Ha szándékaikkal többnyire igen, módszereikkel és eszközeikkel azonban nehéz azonosulnunk. Igazuk van, bonyolult a világ, súlyosak ellentmondásai. De a művészet nem nehezíteni, hanem megkönnyíteni igyekezett mindig az ellentmondások feloldását és ezáltal az ember előbbre jutását. Ezt nem érezzük eléggé Jancsó- ék mostani filmjéből sem. Hársfalvi Péter D udorászva bandukolnak a földutak a kukoricáson át. A Bereg erdő felől vízillatot hoz a szél. Szent Mihály nyara van még, aranyló évszak. A tengeriszárat, a magbaszökkent gyom levélhónaljait csészeforma hálóval fonta be a pók, szál- lingója néha megsimítja az arcomat. Mégis csalóka minden, hiszen az első emberes hónap után vagyunk. És errefelé úgy tartják: „Mikor mán az emberek beszélnek, hideg van!” Bágyadt hát a bogár is, könnyen hull a csapdába, kövérre hízik a pók. Zizzenés jelzi, hogy gyűjt a pocok is, ráérős módszerességgel hizlalja magát a varjú a friss szántásban. A fasor mögött a távolba vész a tákosi „mezítlábas Notre Dame” tornya, elfedi a lomb a csarodai templom kandikáló csúcsát is. Olyan helyeken járunk már, amerre hívatlan látogató ritkán. De jó kísérőm van. Egyszerre meg is szólal: — Amott a Sopráta patak. Arrébb meg a Szilicske. — Jól ismered ezt a környéket? — Jól. Gyűjtöttem erre. — Iskolai gyűjtőmunka volt? — Nem. Szénát gyűjtöttem az édesapámmal. Tőle tanultam meg itt a neveket, meg a járást, a növényeket, meg az állatokat. Ö itt nagyon tud mindent. Nézem a legénykét. Hetedikes, a csarodai általános iskola tanulója. Nagy Lászlónak hívják. Derűs szemű, mosolygós fiú, aki Kulcsár László tanár úr rendelésére kísér a szép, titokzatos világba. Olyan ő, fiatal kora ellenére, mint az öreg farkas, akinek nem kell az erdőt mutatni. Vezet, s közben mondja: — Sok errefelé a vad is. Tudom, mert Má- li néném mesélte. A férje nagy vadász volt. Vele esett meg, hogy egy golyóval két szarvast is lőtt. Az úgy történt, hogy meglőtte az elsőt. Amikor bontja, kikerül belőle a golyó. Ép volt. Újra betölti, hiszen ez biztosan szerencsés golyó lesz! — mondja. Aztán evvel lőtte meg a másikat is. Ekkor azonban már nem lett meg, elöl kijött, s elszállt. Ennek a szarvasnak a bőrével esett, hogy feltették a szalmakazal tetejére, s éjjel lecibálták róla a kutyák. Ezzel a bőrrel hát nem volt szerencséje a vadásznak, s gondolom, beszéltek is róla, hogy miért. Mert ez a táj, itt a Bábtava és a Nyírestó környéke ugyancsak mesetermő. Lidérces hely, ahol sokan hallani vélik ma is a zomokkígyó üvöltését a mocsárvilágban, s ahol még most is szájról szájra száll a történet a tudalmos gulyásról, aki a forgószélbe vágja a bicskáját, így űzi el a gonoszt a jószágtól. Véget érnek a földutak. Elmaradnak a kis vizek, egy réten vágunk át. — Itt tessék vigyázni, mert kígyó is lehet — int Nagy Laci, aki ettől kezdve lába elé nézve lépdel. Aztán előrebök egy kék tábla felé: — Az ott már a Bábtava. Mögöttünk a gorondok húzódnak végig, s ezek a vízből kiálló hátak mutatják: nem mindennapi tájra értünk. Évmilliókkal ezelőtt ez a rész hirtelen besüllyedt, majd a Tisza, a Szamos és a Túr töltötte fel hordalékkal. Morotvák maradtak mindenfelé, ahol fűzlápok, tőzegmohalápok, nedves rétek váltják egymást. Csak a jégkorszak után erdősödön be ez a terület, s ebből adódón a hegyvidéket idézi ez a táj. Mintha hegyvidéki bükkös erdőben járnánk, olyan a hangulat. Ennek az erdőnek a védő hatása alatt áll a mondják gyógyító erő van benne sok minden- lápos rész, s őrzi évezredek növényvilágát. Elérjük a Kisasszony erdőt. Lábunk alatt mind süppedősebb lesz a talaj. Egy-egy napsütötte zsombékon napozik a kígyó. A rézsikló és a vipera. Napozik, s közben fújja a követ. Csúszónak mondják erre a kígyót, s csúszókőnek, amit fúj. Nagy dolog ez a kő, úgy mondják gyógyító erő van benne sok mindenre. Mert a kígyó, a sárkánykígyó, ami a hagyomány szerint innen kúszott a Báthori-cí- merbe is nagy dolog. Bíztatom kis barátomat az égeresben, ahová bekerültünk, ne féljen, bár talán nekem lenne rá szükségem. Mert Laci csak rámnéz, s mondja: — Vigyázni kell vele, de-ha az ember a fejénél fogja meg, nem tud csinálni semmit. Neki már nem mesebeli a kígyó, biológiaórán annyit tanult a tájat kutató Kulcsár Lászlótól, hogy. csupán egynek látja a gazdag állatvilág sokadalmában. A Bábtava, ez a védett terület nem túl nagy. Jószerével 1200 négyzetméternyi. A közelében lévő Nyírestó már nagyobb, eléri a nyolcezret is. De most nem a nagyság számít, hanem a gazdagság. Mert ez a vidék vetekszik Bátorligettel. Tőzegeper, vidrafű, tőzegáfonya, tőzegpáfrány, fülesfűz, kutyafa is van erre, de még olyan növény is, amely húsevő, bogarat fog, ha éhes. És dúsan él itt a ruca, a réce, a vadak sokfélesége. Törekszünk egyre beljebb, de lassan már nem bír a talaj. Megsüllyed, jár le s fel, mint egy elvarázsolt kastélybeli csodaszőnyeg. Van valami félelmetes az útban, s mégis csábító. — Jó lesz, ha nem megyünk tovább — mondja Nagy Laci. Aztán egy faágat vesz a kezébe és megkotorja a békalencsével fedett eret. Felbugyborékol a mocsár gáza, a gally merül, s már el is tűnik a cibereszerű masz- szában. — Mint a cibere — mondja Nagy Laci is, aki hallott erről, de nem sokat tud róla. Ez a hajdani beregi „üdítőital” neki ismeretlen, s azt sem tudja, hogy egykor errefelé olyan volt a szegénység, hogy a beregi ciberébe nem került kenyér. Csak korpa. Eszembe jut ez itt, s örülök, hogy ez a derék legényke csak akkor szól a ciberéről, ha a Bábtava erét kotorja. A mesés valóság, s a valóságos mesék földje ez. A természet csodálatos ajándéka, melyet szem elől rejtenek az erdők. Nem is volna jó ismeretlenül erre járni, mint sok más háborgatót, talán még a láp se tűrné. Ha kutató jön, vagy tévés stáb forgat erre, mindig jönnek a táj jó ismerői, s kalauzolnak. Nem könnyen ad belépőt a Bábtava s a Nví- restó. Olyan ügyesen rejtőzködött az illetéktelenek elől, hogy 1952-ig még a tudós kutató sem jutott el rejtekeihez. Kifelé igyekszünk a rengetegből, s ez rrem könnyű dolog. Kidőlt fatörzseken kell átmászni, s még így is nehezen találjuk a nyílást, melyen a rétre juthatunk. Bolyongunk hát, riasztva vadat s madarat. Aztán egy nyiladékon át kijutunk. Kitárul a sík, a zsom- békkal, patakkal, nádassal és sásossal átszőt. Mint egy asztal, olyan sima itt minden. Van is története ennek a nagy simaságnak. Rákóczihoz kötődik, aki erre jártában Csaro- dán is megpihent. A csórna voda, a Csaro- da mentén jött, s szállást keresett. Olyat, ahonnan látta volna a tájat. De dombra nem bukkant itt emberfia. Mit tett hát a kuruc sereg? Süvegében hordta össze a dombot, s ezen lett a sátor. Irányít, vezet az úttalan utakon kis barátom. Közben azon veszem magam észre, hogy szívem szerint mesét írnék, költenék. A kilenc fáról, melyhez kilenc patakon lehet eljutni, s ahol kilenc kívánság teljesül. A kilenc itt ma is varázsos szám, az ősi sámánhit megmaradt emléke. De nincs idő az elmélkedésre. Meg kell rúgni a gyepet, azaz sietni kell, múlik az idő. Valahol nagyon messze feltűnik az ember, aki a botjával keresi a kenyerét, a pásztor, aki a síkon legeltet. Kiérünk a kukoricáshoz. — Ha most visszamegyünk, milyen órád lesz? — Történelem — feleli Laci. Utána biológia. K önnyű dolga lesz vele tanárjának. Ahogy tanított a rövid kirándulás alatt, kiderült, sokat tud ez a fiú. Apjától megkapta a szülőfalu ismeretét. Az erdő, a mező, a rét, a láp szeretetét. A mesét a valóságot, a táj és az ember ismeretét. Az iskolától a hűséget. Ha megejtett a láp, az nem volt véletlen. Mégis azt hiszem, Nagy Laci marad meg igazi emléknek, élménynek. A húszezeréves lápvilágnál többet adott a 13 éves fiúcska. Bürget Lajos KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. október 28.
