Kelet-Magyarország, 1979. október (36. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-21 / 247. szám

1979. október 21.

o

Ószabó István:

Tinódi emléke*

Tituszi esés — történelmünk fizikája Antropomorf lepke, madár alatti égen szállva:

zászlózuhanás a szárnya-----Hol kevésbé vonz az anyaföld, ma sírba szállnak az oltárszegezők, üres nyereggel jön szárnyasló értem: ha nem kell többé gömb-álomhídra, a földre lépnem, ernyőszárnnyal ugranom soha már, ha visszavezényelt bukórepülésem magasság-mélység holtpontján megáll — hazámért — kezemből kiütött kardért lahajlok, s nézek a ködök: elszálló börtönök után; mint hajnalban, gyöngyvarrottas ingben a mező a fekete kámzsában elmenő éjszakára — mert hollók hagyatékát is benne látja.

Lélegzet nélküli embert: állótükörben magamat nézem. Eső kopog — mintha ugyanazt írnánk egy írógépen, mintha ugyanezt írnám én

és Tinódi Sebestyén.

re tógái hjlgafTatoc erl

♦Ma avatják a nyírbátori műemléktemplom kertjében Tinód? Lantos Sebestyén szobrát, Kiss István Kossuth-díjas szobrász- művész alkotását, a'kinek kiállítása nyílt a helyi múzeumban.

*Nem alakult ki egy alkotó közösség..."

Margittay Jenő műtermében

— Margittay Jenőt évek óta betegsége akadályozza képzőművészeti munkássága gyakorlásában. Milyen hatással van ez az állapot műveire, egyáltalán ezekben a hónapokban milyen alkotói tevékenységet folytatott?

Könyvtárban. Linómetszet.

— Egészségi állapotom évek óta valóban rendkívül megnehezíti számomra egyrészt a munkában való helytállást, másrészt a város, illetőleg a megye képzőművészeti életébe való bekapcsolódást. A hónapokig tartó kivizsgálások, a súlyos műtét és annak következményei arra kényszerítettek, hogy az aktív közéleti tevékenységtől visszavonuljak. Ugyanakkor azonban lehetővé tették, hogy sokat gondolkodjak, olvassak, vázlatokat készítsek különböző elgondolásaimról.

— Munkásságára korábban a sokoldalúság, az útkeresés volt a jellemző. Jelenleg melyik műfajt részesíti előnyben, mit alkot?

— Sokféle műfajjal kísérleteztem életem során. Betegségem előtt a fémdomborítás volt az, amiről úgy gondoltam, hogy a legjobban megfelel művészi elgondolásaim kifejezéséhez. Ez a műfaj azonban komoly fizikai erőkifejtést is igényel, ezért egy időre kénytelen voltam lemondani a fémdomborításokról, egyik legkedvesebb műfajomról. Visszatértem a grafikához, amely első perctől kezdve vonzott és amelylyel első sikereimet értem el. zálódott. Ki-ki egyedül, ön- Űjra kezembe vettem az magának dolgozik, nem ala- ecsetet is, megkapott az olaj- kult ki egy alkotó közösség, festészetben rejlő lehetőség,

a színek világa, hangulata. — Milyen sorsot szán alko- Sajnos, ez is fárasztott, de tásainak, eljutnak-e' azok a úgy érzem, mihelyt fizikailag közönséghez, vagy a maga is bírni fogom, ebben a mű- gyönyörűségére készíti a műfajban is alkotni szeretnék. veket?

— Véleménye szerint munkássága milyen helyet foglal el a megye képzőművészeti életében? Milyen pályadíjakra, eredményekre emlékszik szívesen?

— Az utóbbi években — a már említett okok miatt — a megye képzőművészeti életében nem töltöttem be azt a szerepet, amit szerettem volna. A régebben elért eredményeket és elismerést nem tudtam tovább vinni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy megállók és belenyugszom ebbe a helyzetbe, hiszen sok mondanivalóm van még a társadalom számára, amit képzőművészeti alkotásokban akarok kifejezni.

Facsemeték. Rézkarc.

— Mi segítené jobban alkotói tehetségének jobb ki- bontakoztatását? Milyen a viszonya a megyében élő és alkotó képzőművészekkel?

— Az az érzésem, hogy az utóbbi években — amikor magam nem tudtam utánajárni dolgaimnak — egy kicsit magamra hagytak. Jólesett volna, ha képzőművész társaim, akikkel mindig jó viszonyban voltam, fenntartották volna velem a kapcsolatot, amit én fordított helyzetben megtettem. Az a benyomásom, hogy a megye képzőművészeti élete atomi— Alkotásaimat feltétlenül szeretném a közönség elé tárni, mint ahogy ezt meg is tettem, amikor erre alkalom nyílt, mint például csoportos kiállítás a budapesti Fészek Klubban, a Kárpátontúli területen, Gyulán, Tokajban, Rakamazon, Erdőbényén, a mégye városaiban, nagyobb községeiben, üzemekben, intézményekben. Legutóbb a jósavárosi napok alkalmából láthatta a nyíregyházi közönség grafikáim kicsiny töredékét.

— Törekszik-e arra, hogy tagja legyen a művészeti életben rangnak számító Képzőművészeti Alapnak?

— Többször is ambicionáltam azt, hogy a Képzőművészeti Alap tagja legyek, de valami, vagy talán valaki miatt ez a kívánságom lekerült a napirendről. Azóta nem foglalkozom ezzel, úgy gondolom, hogy az elismerést nemcsak így szerezheti meg az ember, hanem a közönség „szavazata” alapján is. És ez olykor nagyobb örömöt ad az embernek, mint bármilyen más elismerés...

P. G.

Munkásportré. Linómetszet.

Téglája köztéri szobor a Jósavárosban

A városépítő Barzó Mihály

Barzó Mihály építőmester a városiasodó Nyíregyháza kiemelkedő egyénisége volt. Szegény kőműveslegényként ment Pestre, dolgozott az Operaház építkezésén is, majd hazatérve részt vett városunk szinte minden jelentősebb középületének megalkotásában. Eleinte Vojtovits-sal együtt működött mint építész vállalkozó, majd amikor különváltak, tégla- és cserépgyárat alapított (1888j. A Bújtosra telepített üzem évi termelése: 3 millió darab kis- és nagyméretű tégla, valamint 200 000 db cserép volt. A falazótéglákat és tetőcserepet modern körke men céhem égették. Barzó halála után özvegye (szül. Kelemen Anna, 1865—1937) lett a tulajdonos, a gyár vezetője pedig fiúk: Barzó István okleveles építészmérnök.

Még felsorolni is hosszú Barzö Mihály főbb építkezéseit: Vármegyeháza (1891—

1892); evangélikus elemi iskola (1893) (ma 4. számú általános iskola); színház (1894); „Er- zsébet”-közkórház (1899); tanítóképző; városi gőzfürdő (1886); evangélikus gimnázium (1906); a Bethlen utca — Kálvin tér közti épülettömb; a görög katolikus templom; a Kossuth és Dob utca sarkán lévő egykori családi ház. Tény, hogy Nyíregyháza századvégi városképe kialakításához Barzó építőmester járult hozzá a legjobban. Alkotásain szerette a gipszmintás neoreneszánsz homlokzatokat, de épített egyszerűbb és mégis nemes vonalú házakat is.

Barzó Mihálynak 7 gyermeke (Eta, Endre, Mihály, István, Lajos, Irén, Jenő) volt, akik közül témánk vonatkozásában elBM a téglán. Emlékmű a Jósavárosban.

Barzó Mihály, aki Nyíregyháza legelső impozáns épületeit építette. (Korabeli fotó.)

sősorban Barzó Endre (1898—1953) festőművész említendő. Utóbbi emléktábláját 1969- ben helyezték el a Kossuth utca 22. sz. alatti ház falán. Ma is városunkban él Barzó Lajos nyugalmazott gyógyszerész.

A város régi épületeinek, téglakerítéseinek bontásakor ma is rendre előkerülnek (például legutóbb a 4. sz. ált. iskola kerítésének bontásakor) BM monogramú téglák, téglatöredékek, vagyis a Barzó-féle téglák. A hálás utókor ez évben két hatalmas betontéglából szellemesen megalkotott köztéri szoborral örökítette m|tf Barzó Mihály kőművesmester emlékét, »savárosban, a Garibaldi utca és az Ung»| sétány sarkán kis dombtetőn ügyesen ell^Hezett impozáns be- tonkolusszus vonzza az érdeklődőket, akiket a földre helyez^Bábla így tájékoztat: „Jósavárosi lakóte^B épült: 1970—1978. Átadásra került: 1978. ^Bjusztus 20. Tervezte: Debreceni Tervez^Bvállalat. Építette: Szabolcs megyei ÁllamWSpítőipari Vállalat, Kelet-magyarországi Közmű- és Mélyépítő Vállálat.”

Ügy látom, hogy a látogatók és az idegenek számára feltétlenül szükséges még egy magyarázó tábla is, a túloldalra, ezzel a felirattal: „A BM monogram Barzó Mihály

(1857—1909) építőmesteré, aki a városiasodó Nyíregyháza számos középületét létrehozta és 1888-ban a Bújtoson tégla- és cserépgyárat is alapított.”

Dr. Fazekas Árpád

Galambos Lajos:

Szép őszi nap

V

alamivel alkony előtt szállít le a vonatról szülőfalujában Ba- kócz. Körülnézett, aztán felsóhajtott: az anyja házáig még két kilométeres gyalogút állít előtte. Nagyon rég járt itt vonattal, de hát most a kocsit elkérte a felesége, akinek szülei Szlovákiában laktak, Kassa közelében. A két kamasz unokát Is magával vitte, azok szüntelen vágytak oda, a hegyek közé. Ö is ment volna szívesen, de hát a gyárat, ahol a főmérnök helyettese volt, nem hagyhatta ott Csütörtök-péntek-szom- batra, nem lévén szabadsága már félnapnyi sem. Arra gondolt, vajon ő nem látogathatná meg az édesanyját ezen a hétvégen? Nem lenne a mama sem egyedül, ő sem.

Csak amikor már a vonar ton ült, akkor gondolt bele: mi lesz, ha a hosszú gya- logúton összetalálkozik Fekete Bénivel? A hír hamar száll; tíz perc múlva az egész falu tudja majd, hogy Ba- kócz Imre vonattal érkezett. S ki lesz, aki ezt a leghamarabb megtudja? Csakis Béni, aki harminc évvel ezelőtt megfogadta, hogy ahol éri őt, ott szúrja agyon, addig nem

száll sírba. A nagy térdű, nagy szemű Szanyi Boriska miatt lett a baj, akit annak idején tán ha egyszer próbált megcsókolni egy bolondos báli éjszaka után, s aki végül mégiscsak a Béni felesége lett.

Bepillantott a falu presz- szójába. Nem ivott semmit, a kocsmában is csak egy üveg bort vásárolt, úgy indult a hosszú gyalogúinak. Már kissé bosszankodott is, hogy nem tör rá a vész, különösen, amikor édesanyját csirkepu- colás közben találta, s aki azt mondta:

— Hírelték már, hogy jössz, elvágtam ennek a koszos csirkének a nyakát azonnal. Hoztál valamit?

— Egy üveg bort.

— Mintha az nem lenne itthon is. A család?

— Hanka átment Kassára az anyjához.

— Egyedül?

— Magával vitte a két gyereket.

— Te mért nem mentél? Tudom, jobban érzed ott magad, mint az én házamnál.

— Dolgom volt még a gyárban.

— Szóval én csak szükségből maradtam meg neked.

— Ugyan már, mama.

Ennyivel a csendes zsörtölődés , .abbamaradt, békében költötték el a vacsorát. Már lefekvéshez készülődtek, amikor a mérnöknek eszébe ötlött:

— Mégis, ki szólt mamának előre, hogy jövök?

— Ki szólt volna? Fekete Béni.

— Én nem láttam őt.

— Attól ő még láthatott.

Nyugtalanul telt el Bakócz

éjszakája.

S még nyugtalanabb lett reggel, amikor az ágyból hallotta, hogyan engedik ki a háztáji teheneket a csordára. Arra gondolt: ezeknek se jut már sok a szabadságból^ októberben bezár a legelő, esetleg, ha igen jó az idő, november elején napi egy-két órára kaphatnak még valami szabad levegőt. De miiilyen fű van már ott ilyenkor? A tücslkök, szöcskék is bevonultak téli szálláshelyükre; egy-két ürge ha bóklász még elhullott kukoricaszemek után.

Akkor szólt az édesanyja:

— Keresnek, kelj. már fel.

— Ugyan, ki keres engem itt?

— Béni.

— Fekete?

— ő hát, kelj már fel.

Fölugorván vízzel lögybölte

meg az arcát. A vizet édesanyja már jóelőre bekészítette. Inget sem vett a trikóra, belebújt a melegítőjébe, fel- rántotita itthoni, rossz cipőjét, csak úgy, a tíz körmével hátrasimította gyérülő haját, s kiment a verandám.

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET