Kelet-Magyarország, 1979. október (36. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-14 / 241. szám
Elnök elvtárs! Láttam, hogy beosztottja meglepődött, odafagyott az arcára a szíves invitálással kísért mosoly, amikor közöltem vele: nem vagyok hivatalos a vezetőségi ülésükre és nem ülök le a terített asztalhoz. Nyár volt, hőség. Önök, a megyeszékhelyi asztaltársaság férfi- és nőtagjai fürdőruhákban ültek a húst nyújtó Tisza-parti üdülő teraszán. Az asztaloknál önök körül sürgölődött a pincér a gőzölgő halászlével, a lehűtött Egri bikavérrel, habzó söröskorsókkal, kólákkal. A vízpartig hullámzott jókedvük. Nincs jogom beleszólni, mikor és milyen környezetben, a telephelyüktől hány kilométerre tartsanak vezetőségi ülést. Ez az ön és munkatársai dolga. Azt azonban mindenekfelett furcsállot- tam, hogy éppen akkor ülnek a fehér asztalhoz, amikor a kombájnosok verí- tékezve küzdenek a közösség holnapi kenyeréért. Ilyenkor kell h Tisza-par- ton, sok kilométerre a tsz-től vezetőségi ülést tartani? Nem firtatom, hogy az eszem-iszom- mal kísért „tanácskozáson” milyen hasznos, közügyet és gondokat elemző napirendek felett „vitatkoztak”. Még azt sem, hogy a vezetőség tagjai mellett hány meghívott vendég, barát és kedvcsináló sörözött, borozott. Azon viszont azóta is el-eltöprengek, vajon kinek, vagy kiknek a fejéből pattant ki az isteni szikra, e kihelyezett ülés ötlete, hogy azt a Tisza-parton, „idegen vizeken” kell megtartani? Szórakozásnak, kikapcsolódásnak kétségtelenül jó volt. Hogy komoly tanácskozásnak megfelelt, azt már kétlem. Mert amíg mások, a tagok, a többség azon fáradozott, hogy veszteségmentesen takarítsák be az életet, addig önök újgy gondolták: divat lett a „kihelyezett” ülés és megpróbálták. Kétségtelen: gyakran olvasható manapság különböző társadalmi, gazdasági szervezetek által küldött meghívókon, hogy „ülésünket, tanácskozásunkat X üzemünkben tartjuk.” Ez jó módszer, csakhogy önök az üzem helyett a kikapcsolódást választották; ez már nem a közügyet szolgálja, s még etikátlanná is válik. Miért volt szükség erre az inkognitó- ra? Nem akarták, hogy a közösség megtudja, hogy hol, mikor és miről elmél- kedig a vezetőség? Gondolom, ez nem titok, hanem közügy a javából. Mint ahogy az sem lehet magánügy, ha egy választott testület munkaidőben — valamelyik vezető inspirálására — szórakozik. Ez közhangulatot, munkafegyelmet rontó tényező. Kétlem, hogy ne akadt volna ember, aki szóvá tette ezt a kihelyezett vezetőségi ülés jogcímén szervezett kiruccanást. Vajon milyen érvekkel hűthették le a jó közügyben szólót? „Nem nagy ügy. Ennyit megengedhet magának a vezetőség!” Az a kérdés is elém tolul, hogy vajon ki állta a cehhet? Lehet, hogy összekalapolták, ki-ki alapon beszálltak egy-egy százassal, s ebből fedezték a „vezetőségi ülés” szórakozási költségeit. Talán. Ám száz kilométeren oda-vissza hány gépkocsi fordulhatott a város és a Tisza-parti üdülő között? Aki egyenes úton jár, nem kell inkog- nitót keresnie. Senkinek nem vették a fejét azért, mert a jól elvégzett munka után — hangsúlyozom: csak utána — kikapcsolódást keresett, szórakozott. Nem érte volna — vagy nem érte így sem? _ szó a ház elejét, ha mindenféle címkeresés nélkül egyszerűen kirándulást szerveznek. De nemcsak a vezetőség, hanem a tagság is. Elsősorban éppen azok a kombájnosok, az új termés betakarításával izzadok, akik azt munkájukkal kiérdemelték. A Tisza-parti hűsölésnek, sörözésnek és a halászlének is így lett volna jobb az íze... Szilágyi Sándor főiskolai hallgatóval a hazaszeretetről Mielőtt felvettek a tanárképző főiskola magyar—történelem szakára, dolgoztál. Közvetlenül idejöveteled előtt mint mozdonyvezető jártad az országot. Milyen ez az ország a mozdony ablakából nézve? — A mozdony ablakából nézve szép az ország. Ha az ember sokat jár egy vonalon, mondjuk Budapest és Szolnok között, akkor a sok száz út során megismer minden fát, bokrot, madarat. Láitja a természet változását, a kizöldülő bokrot, az erdőt hagyó varjút. Vagy amikor a Dunakanyarban jártam, nap mint nap felsejlettek a történelmi emlékek, a csodálatos vlidékek. Egy-egy bolond hajnalon, négy óra körül, amikor még mindenki aludt, egyedül a mozdonyon úgy éreztem, enyém az egész világ. A Salamon-to- rony, 'a visegrádi vár, a kelő nap. Sosem a fáj az, ami nem szép. A Találkoztál széppel, csúnyával, jóval, v rosszal. Gondolkodtál azon, hogy ez az ellentmondásos képű ország mitől a hazád? — Egy ország szerintem akkor válik hazává az ember számára, amikor megvannak az érzelmi kötődések. Azok, amelyéket elsősorban a család és az iskola tud megadni. Nekem a szerencsétlenségben szerencsém is volt. Apám halála után nagyszüleimmel kerültem igen meghitt viszonyba. Nagyapám, aki hetven fölött jár, igen becsületes ember. Nem tanult sosem tudományos történelmet, de igen jó magyar. A rossz ízű nacionalizmustól mentes, de olyan, aki egy történelmi eseményről szólva tud lelkesedni. Hiszem, hogy a tőle kapott magyarságtudat alakított engem is. Mert mi az, ami a fiatalt elsősorban megfogja? A történelem. Ezen az úton lehet eljutni a haza megismeréséhez. És ezt úgy kell tenni, hogy ebben a történelemben is elfogadjuk a jót és rosszat, a sikert és a kudarcot. Csak történelmünk igaz képe tudja megszerettetni velünk a hazát. ^ Ennyire egyszerű lenne? — Szó sincs róla. Tudom, társaimtól is, sóik helyen a családokban korántsem egyértelmű a történelem megítélése. Nacionalista, sőt soviniszta gondolatokat is kap sok helyen a gyermek. Ami talán ugyanilyen rossz: ha nem kap semmit. Aztán az iskolák közül sem mindegyik képes kiszakadni a tételes oktatásból, s hatni az érzelemre is. Pedig otthon és az iskolában dől el minden. Aztán úgy vélem, a történelem sem minden. Ahhoz, hogy a haza jelentőségét, értékét fel tudja valaki fogni, ahhoz kell az irodalom, a művészet jó Ismerete is. Csák összes értékeink reális tudása keltheti fel jó értelemben vett büszkeségünket, öntudatunkat. A baj talán ott is van, hogy vezető tudományunk, kultúránk világszintű, de a közkultúra a világ- színvonal alatt van. Általános tudás, ismeret, magas műveltség megteremtése kell tehát, amely önismeretet ad, helyre teszi a hazáról alkotott képet, s helyünket a világban is. Ezen az úton juthatunk el oda, hogy merjük szeretni hazánkat, merjük olyannak szeretni, amilyen volt, és amilyen. Meg kell látnunk azt, hogy ez a 93 ezer négyzetkilométer szép, itt vannak az értékeink, nem kell kifelé tekintgetni, nosztalgiákban élni. Baj, ha a fától nem látjuk az erdőt, s nem tudjuk értékelni mindazt, amink van. Itt vannak a gyökereink. A Mit értesz azon, hogy gyökereink? v Miért adtál ennek a szónak olyan nyomatékos hangsúlyt a mondat végén? — Egy történettel felelek erre. Volt egy nagyon jó barátom. Mozdonyvezetőnek jött, amikor nem vették fel a debreceni egyetem történelem—népművelés szakára. Kiváló népi táncos volt, kutatta a folklórt, tánccsoportot vezetett. Itthon volt, a szó szoros értelmében. Egy szép napon az édesanyjával együtt disszidált. Először az NSZ/K-ba, majd Amerikába. Ott is szervezett egy tánccsoportot. A menedzserük, aki járt Magyarországon, egyszer nagy örömmel vitt egy filmet neki, hogy az segítse a koreografálásban. Levetítették, s a filmen a barátom magát látta viszont egy szegedi fesztiválon. Irta, hogy bőgött, mint egy majom. Azóta is hazátlan, telve keserűséggel, nincs mibe kapaszkodnia. Mert a gyökér nem egyszerűen az, hogy nádfedeles ház, meg Tisza, meg táj. Ez így nagyon kevés lenne. Egy tájat el lehet hagyni. Ha nincs értelmi, érzelmi kötődés, ha nem köt ide tudatos ismeret, akkor az ember itt is lehet hontalan. Engem borzasztóan megrázott, hogy a barátom elment. Akkor kezdtem gondolkodni erősen azon, mi is nekem az ország, mint földrajzi tényező, s mi nekem a haza. Rájöttem, nem gyökérről, hanem gyökerekről van szó. S akikor jó, ha az ember nem tudja felsorolni őket. Amikor ezek természetesek, nélkülözhetetlenek. Kufár dolog lenne ezeket tárgyi dolgokban meghatározni. Itt érzelmi, lelki dolgokról is szó van. Az embernek a hazához való kötődése elképzelhetetlen anélkül, hogy szeresse azt a helyet, ahol él. Te szolnoki vagy, onnan jöttél Nyíregyházára. Elszakadt valamelyik a gyökerek közül? — Mit tagadjam? Sok előítélettel jöttem ide. Szabolcsról sok rosszat hallottam, mint ahogy a szolnokiak 90 százaléka rosszat hall, mond. De ezek sosem voltak itt, amolyan pletykaszíntűek voltak az ismereteik. Szabadulni akartam ezektől a véleményektől. Sok száz kilométeres körutat tettem a legkülönbözőbb tájakon, Fehérgyarmattól Szabolcsig, íia most visszagondolok azokra az előítéletekre, amelyékkel jöttem, szégyellem magam. Ostoba dolgok az előítéletek. Jó, az ember szeresse a helyet, ahol él. De ne mások lenézésével. Legyen büszke arra, hogy szolnoki vagy nyíregyházi, de ne elsősorban erre. Legyen arra büszke, hogy magyar. Egymás ismerése, szerelése és megértése nélkül bajosan al'akul ki okos és becsületes kép az országról, nem születik meg a haza igazi szeretete. Nem lehet Szalbolcsot utálni, Szolnokot szeretni egyszerre. A Levonhatunk egy olyan következtetést: w ahhoz, hogy valamit szeretni tudjunk, ahhoz ismerni kell? — Igen. De ez is csak részben igaz. Mert meggyőződésem, hogy az ember, aki életében nem mozdult ki a falujából, az is szeretheti a hazáját. De ez más dolog. Lényegében a jó megismerés szükséges. És itt a jón van a hangsúly. Nem sokat ér az, ha beültetik a srácokat egy autóbuszba, aztán rohanás az országon keresztül. A napi három múzeumtól hamar kiütést kap az ember, mindent egyformának lát. Jó lenne feléleszteni azt az országjárást, hogy valaki veszi a holmiját és elindul. Este bekérezke- dik valahová és megalszik. Ismerkedni emberekkel, tájakkal, megemésztve az élményt. De erre kevés a lehetőség. A felnőttek bizalmatlanok, ha fiatalok jönnek. Olcsó szállás számunkra nincsen. Jó lenne, ha akadnának újra vándordiákok, lenne olyan hálózat, ahol szállást, étkezést kapnának, s nem lenne az egész kampányszerű. Így aztán sokan többet ismernek meg a világból, mint a hazájukból. Pedig ahhoz, hogy másokat megértsünk, szeressünk, becsülni tudjunk, ahhoz először saját hazánkat kell ismerni és szeretni. Ügy veszem észre, hiányosnak érzed korosztályod hazaszeretetét, kötődését. Pedig sokat beszélünk szocialista haza- fiságról, nemzetköziségről, forradalmi- ságról. Talán ellentmondás van a forma és a tartalom között? — Nem így fogalmaznám meg a lényeget. A fiatalok szeretik a hazát, csak éppen hiányos az érzelmi alap. Más vonatkozásban fenntartásaik vannak. Mert annak ellenére, hogy a magyar nyelvnek megközelítően egymillió szava van, a hazáról, hazaszeretetről ugyanazokkal a szavakkal tudnak csak beszélni, mint a régiek. És ha így beszélnek, akad, akinek ez gyanús lesz. Aztán folytathatom azzal: a mai fiatalok sok mindent nem éltek át. Sok mindennel képtelenek azonosulni. Készen kaptak egy sor dolgot, amit természetesnek tartanak. Ezért is van, hogy gyakran formálisak az ünnepléseink, nem tudjuk felfogni azt a tartalmat, amit azok éreznék, akik átéltek történelmi korforduló- kat. Én elítélem azt a nézetet, amely szerint: azt az eseményt, amiért a szülő szenvedett meg, ünnepelje meg a szülő. Itt van az a nagy hiány, ami a család és az iskola részéről jelentkezik. Nem szabad engedni odáig fajulni a szemléletet, hogy valami természetes legyen úgy, ifyogy ne becsüljük az előzményeket. Az nem lehet, hogy ne tudjunk egy ünnepkor legalább egy óra hosszat szívvel-lélekkel ott lenni, lelkesedni és emlékezni. Aztán gondot jelenthet az is, hogy sok fiatal nem látja meg a mai, kevésbé látványos korban, mi is a lelkesítő. Akik tenni akarnak, szívesen rántanák ki a kardot, s mondanák, rajta! Mert ez látványos. Irigykedve emlegetik a fényes szellők korát, a 28-asok nemzedékét, mondván, akkor lehetett valamit csinálni. A ma forradalmisá- gát nem közvetítjük kellő hatásfokon, nem tudjuk megértetni, hogy a látszólag színtelenebb történések jelentősége semmivel sem .kisebb, mint egy kardrántás. Többször is visszatért beszélgetésünk során az iskola felelőssége és kötelessége. Ti itt a főiskolán leendő tanárok vagytok. Vagyis azok, akikre nemzedékek nevelésének ügye hárul. Milyen indíttatást kap a mai főiskolás ehhez a munkához? Mennyivel fogjátok másként és jobban szocialista hazaszeretetre, forradalmiságra nevelni azokat a gyermekeket, akiket rátok bíznak? — Ügy érzem, nagy probléma, hogy a főiskola is a legtöbbször megelégszik az oktatással. Túlzottan anyagközpontú, a nevelés viszont háttérbe szorul. Néha úgy tűnik, hogy a főiskolán végképp lemondtak a nevelésről, pedig ránk férne. Az anyag ismerete a fő, a didaktikai kérdések pedig eléggé kongó dolgok. Az az érzésem, hogy a szocialista pedagógusképzésnek vannak itt még problémád. Viszont fontos körülmény, hogy igen sok hallgatóban él az igény, és saját erejéből próbál valamit tenni. Egy biztos, hogy az iskolai munkában, a nevelésben sok konvencionális dolgot, módszert félre kell tenni. Nem kétséges, hogy ez ütközéseket fog okozni a tantestületekben. De vállalni kelL, ha hatásosabban akarunk hazaszeretetre, internacionalizmusra nevelni. Van azonban olyan tapasztalat, hogy aki ilyen töltéssel rendelkezik, az nem megy tanítani, hanem más területen keres munkát. Kár. Hogy minél többen legyenek, akik hittel és tudással legyenek képesek majd nevelők is lenni, s ne csak oktatók, ahhoz viszont ad módot a főiskola. Most ennek az intézménynek közművelődési titkára vagy. Illeszkedik-e a munkád ehhez a nevelést pótló vagy mondjuk szebben, azt kiegészítő tevékenységhez, vagy csupán a szórakoztatóipart képviseled? — Erre utaltam 'akkor, amikor a plusz lehetőséget említettem. A főiskola alkalmat teremt ennek a többletnek a megszerzésére. Neves előadók jönnek hozzánk beszélgetésre, vitára. Magas színvonalú művészi programokat szervezünk. Nem rekedhetünk meg a diszkó szinten, a hallgatók közművelésének kell ablakot nyitnia a kultúra értékeire. Biztos, hogy az országos vezetőkkel való találkozás, a helyi gondok illetékes tolmácsolása, az őszinte szó sokat segít abban, hogy a főiskolások helyesen rangsoroljanak akkor, amikor érdeklődnek. Mert igaz: sok esetben egészen - periférikus, vagy legalábbis másodlagos kérdéseken rágódnak, miközben nem látják, melyek a mai, itthoni és valós gondjaink, örömeink. Márpedig, hogy visszakanyarodjak a hazaszeretethez, csak akkor lehet az ember szívvel és lélekkel itthon, szeretve az országot, ha a mai valóságával tud azonosulni. Ehhez az azonosuláshoz segít az őszinte szó, az a számos alkalom, mely kulturált gondolkodást, reális világképet kínál Bírálod — nyilván a helyzet ismeretében — a főiskola nevelési módszerét. Említed, mégpedig dicsérve, a pótló cselekvést, a közművelődést. Egy provokatív kérdést vet ez fel. A fiatal a főiskolára azt hozza magával, amit neki a szülői ház és az iskola adott. De az iskolába az a tanár kerül, akinek esetleg a főiskola sem nyújtott sokat a hazafias nevelést illetően. Vagyis újratermelődik az a gyermek, aki hiányos érzelmekkel indul tovább. — Igen. És itt van a mi nagy felelősségünk, hogy frontot törjünk át a hazafias nevelésben. Szabaduljunk a sztereotípiáktól, a skatulyáktól, a beidegzésektől. Mert van lelkesítő jelenünk és jövőnk, gazdag történelmi és kulturális hagyatékunk, s ez feltétlenül elég ahhoz, hogy újfajta, szocialista tartalmú nevelést tudjunk nyújtani. Az is tény: egyre kevesebb családban fogalmazódik meg hibás, vagy éppen rosszindulatú történelemszemlélet, a mai gyermekek szülei már társadalmunk neveltjei. De ehhez szerintem feltétlenül kell az őszinteség. A megoldandó mai feladatok világos megfogalmazása, s ezeken belül az ember érdekeltségének okos megmutatása. Mert a hazaszeretet a gyakorlatiban csak cselekvés lehet. Cselekedtetni márpedig csak azt lehet, aki érzi abban a saját és nemzete érdekeit, vagy a tágabban vett közösség célját és érdekét. Idáig eljutni idő kérdése. Azért is kell beszélni róla, hogy ezt lerövidítsük. Érthető, ha mi, fiatalok ehhez okos segítséget várunk. Köszönöm az interjút. Bürget Lajos KM VASÁRNAPI MELLÉKLET ^Vasärnapil i INTERJÚJ 1979. október 14.
