Kelet-Magyarország, 1979. október (36. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-14 / 241. szám

1979. október 14. o Születésnapi faggató Az ötvenéves Galambos Lajos Hiteles kép a régmúlt századokról Ritka becsű oklevelek a levéltár új szerzeményében Galambos Lajos József At- tila-díjas író, megyénk szü­lötte október 14-én tölti be ötvenedik életévét. Kótajban született, apja kubikos volt, a hét testvér között 6 a ne­gyedik. Eddig huszonhét ön­álló kötete jelent meg. A java termés orosz nyelven is megjelent, de több művét olvashatják a külföldi iro­dalombarátok német, angol, szerb, cseh és szlovák, sőt japán nyelven is. Az író egy éve a főváros­ból hazajött Szabolcs-Szat- márba, lapunk főmunkatár­saként dolgozik. A születés- napi faggatót azzal a kérdés­sel kezdtük: hogyan lesz va­lakiből író, ő maga, vagy má­sok ismerték fel a tehetsé­gét, mik voltak az első iro­dalmi szárnypróbálgatások? — Tulajdonképpen 6 éves koromban kezdtem írni. A tetsvéreim jóvoltából már négy-öt éves koromban ír- tam-olvastam. Anyám is sze­retett olvasni, a községbeli Pillér-kastélyból hozták a könyvet. Így kezdődött... Aztán te is hozzáláttál az íráshoz? Mikor és hol jelen­tek meg az első művek? — Hat-hét éves lehettem, amikor beküldtem az első versem a katolikus lapnak, a Szív Üjságnak. „Magyar mi­anyánk”, ez volt a címe. Ár­tatlan, jelentéktelen dolog volt. Ez jelent meg először nyomtatásban, 1927-ben. A követkéző: megnyertem egy pályázatot, a „Diárium”, He­gedűs Géza bácsi lapja hir­dette meg. Ez 1949-ben volt. Pláton Kriíton-ját fordítot­tam le görögből. Mai napig sem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy ezt a filo­zófiai párbeszédet lefordít­sam. Ma nem merném, fél­nék tőle, a feladat nagyságá­tól... Tehát már kicsi gyermek­korodtól tudtad, hogy tehet­séges vagy és író leszel? — Igen, tudtam, hogy író leszek, bár anyám papnak szánt. De Polgár Albert, Ber­ci bácsi, a papunk azt mond­ta nekem: „Fiam, legyél te csak író.” ö íratott be a nyíregyházi „Kir-kat-ba”, a királyi katholikus gimnázi­umba. Még jó néhány falu­beli parasztfiút indított el, akik valamennyien célba ér­tek. Ügy tudom, elég kalando­san alakult az életed, amikor 1949-ben a fővárosba kerültél a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Mi várt itt rád? — Elkezdhettem a tanulást a főiskola dramaturgiai sza­kán. De nem sokáig marad­hattam, 49 őszén eltávolítot­tak. Az ok: apám kilépett a pártból. Ezután a Friss Új­sághoz kerültem újságírónak, de itt se volt sok szerencsém. Teljesen önhibámcíi kívül történt a baj, amiért kirúg­tak. Az történt, hogy tudósí­tottam egy felvonulásról, amihez természetesen kép is kellett. A fotós kolléga olyan szerencsétlenül fényképezte le a felvonulókat, hogy a „Le a háborús uszítókkal” táblát vivők mögött a Sztá­lin és Rákosi képet vivők következtek. A fotóst lecsuk­ták, engem elbocsájtottak. És utána? — Megbocsájtottak nekem, mint fiatal parasztgyereknek és a rádióhoz helyeztek, az ipari rovathoz. Ott dolgoz­tam 1957-ig. Ekkor láttam komolyabban az irodalmi munkássághoz, megírtam a „Jurankó Pál hazatér” című, 19-es témájú kisregényem, a Szolnok megyei tsz átszer­vezéséről szóló „Dűlőutakon” című regényt és 1962-ben a „Gonosz kátyú” című kisre­gényért megkaptam a József Attila-díjat. Előzőleg pedig már a SZOT-díjat. Sok filmet írtam. Megszál­lottak, Isten őszi csillaga, Isten és ember előtt. A film­gyárhoz kerültem dramaturg­nak, majd az Üj Írás munka­társa lettem, ahol sok ember­rel, írókkal, költőkkel kötöt­tem barátságot. Ott történt meg a mi igaz barátságunk Váci Mihállyal. Nagy élmény volt a találkozásunk. Tanyát, lovat akartunk venni Miská­val, így tudtuk meg egymás­ról, hogy mindketten szabol­csiak vagyunk. Melyik a legkedvesebb mű­ved? — Az „Isten őszi csillaga”, érte kaptam először kitünte­tést. Talán azért. Meg én azt nagyon boldogan írtam, pe­dig nagyon nehéz körülmé­nyek között voltam akkor emberileg, családilag — és mégis az könyv volt... A Zsilipek pedig azért áll kö­zel hozzám, mert azt mond­ták a falumbeliek, megölnek, ha beteszem a lábam Kótaj- ba. Nehogy azt gondold, hogy egy ujjal is bántottak volna engem. Sőt, igen nagy-nagy szeretettel fogadnak ma is, ha leszállók a vonatról. De akkor még fájt nekik az igazság, amit megírtam. Hogyan írsz? Először a fe­jedben születik meg a mű? Készítesz vázlatot? Mivel kezded ... ? — Először a fejben van meg minden. Addig egy be­tűt le nem írok, amíg nincs meg a befejező mondat. Olyan ez, minthogy a rúdmá- szónak fel kell érni a magas­ba, a célba ... Nyilvánvaló, akadnak nehézségek, de a célt mindenképpen el kell érni. Most írok egy könyvet, egy kegyetlen emberi sorsról, „Máltai láz” lesz a címe a regénynek. Az utolsó mondat így fog hangzani: „Ne menj te sehová, gyere velem ha­za .. Csaknem harminc év után mi hozott haza a főváros­ból? Ilyenkor egyesek a kétkedést sem titkolják; va­jon a sikeres író, akit az or­szág, a világ ismert, kiégett, beteg, mi van vele ...? — Valóban, nem csak itt­hon, a világon nevet szerez­tem magamnak. De mindig nagyon-nagyon vágytam ha­za. Az ember innen röppent fel, visszavágyódik. Tudom, hogy az új, nagy munkámat nem tudnám máshol megírni, csak itt. Igaz, hogy még csak hetven oldal van kész a nagy regényből... Senki nem za­vart el Pestről, sőt, hívnak engem azóta is vissza. Én tu­dom, hogy itthon tudok dol­gozni ... Hálistennek, munka van elég, dolgozni tudok. Sze­retek is. Közéleti embernek tartom magam, ezért nem tartom rangon alulinak a szerkesztőségbeli munkát. Sőt, az újságot szent dolog­nak tartom, ami nélkül em­ber nem lehet meg. Reggel egy falat nem megy le a tor­komon, amíg nem néztem meg az újságot... Mit kívánsz magadnak az 50. születésnapon, a követke­ző ötven évre? — Mit? Egy szép, hűséges asszonyt... Páll Géza Néhány nappal azután, hogy a televízió riportot sugárzott a nyíregyházi levéltárban megtalált eredeti Kossuth-le- vélről, egy szerény ajánlat érkezett a levéltár címére ré­gi családi iratok felajánlásá­ról. A levelet Jobbágy Mik­lós budapesti lakos, a fel- szabadulásig Pap községben a báró Horváth családnál inasként szolgáló, ma már túl a 70-en lévő nyugdíjas írta. Ma már ritka eset, amikor régi iratokat, okleveleket, térképeket vásárlás céljából állami intézményeknek aján­lanak fel, mert a régiségeket felvásárló házalók lényege­sen nagyobb összegért, de még úgy is jóval érték alatt vásárolják fel. A levéltáros a kis pesti földszinti lakás szobájának padlójára kikészített iratok­ban a báró Muraniczi Hor­váth család eredeti levéltárá­ra ismert. Káptalani jelentés 1340-ből Jobbágy Miklós bácsi el­mondta, hogy báró Horváth Gedeonnál szolgált 1923-tól, a szabolcsi Pap községben. Kö­zölte, hogy a báró úr 1956 után Hollandiába emigrált, addig itthon taxisofőr, majd fordító is volt. ö fordította oroszból magyar nyelvre Naumov: Az agronómus nö­vényvédelmi kézikönyve c. művét. Jobbágy bácsi úgy gondolta, hogy az általa több mint 30 éven át egy ré­gi típusú komódban őrzött családi levéltárat felajánlja a magyar államnak. Mit tartalmaz a Pap köz­ségi báró Muraniczi Horváth család nyíregyházi levéltárba került anyaga? 14 oklevelet, melyekből 10 eredeti és 4 ko­rabeli, hitelesített másolat, köztük a legkorábbi 1340-ből való káptalani jelentés I. Ká­rolyhoz, kit mi Károly Ró­bert néven szoktunk emleget­ni. így levéltárunk legrégibb oklevelei sorában ez az ötö­dik helyre került, mert első oklevelünk datálása 1290 kö­rüli. További 3 oklevél való még a XIV. századból, köz­tük Pelsőczy Bebek Detre országbíró Báthori István ná­dor által megerősített bizony­ságlevele. Térképek a múlt század elejéről A 14. oklevél is 1511-ben keletkezett záloglevél hiteles másolata. A latin nyelvű ok­leveleket a levéltár neves tu­dósa, dr. Balogh István kandidátus azonosította. Má- lyás királynak, az „igazsá­gosnak” a hiteles képéhez ad újabb bizonyítékot az 1468- ból származó Fejér megyei alispáni jelentés a helyi ha­talmaskodások leírásával. A XIX. sz. elejéről valók azok a térképek (összesen 11 da­rab), melyek a korabeli Euró­pát, Afrikát, Ázsiát geog­ráfiájában és históriai ada­taival ábrázolják. A többi térkép az iratok mellett ma­radt, a világtérképeket a le­véltár külön gyűjteményében helyeztük el. Az iratoknál maradt térképek a családi birtokok térképei. Mohács utáni oklevelek is találhatók az anyagban szép számmal, zömében a XVI. századi VIII. fasciculusban. Az iratokat a család valamikori levéltárosai 14 tárgy szerinti fasciculus- ba rendezték, ehhez azok rö­vid tartalmát is mutató tárgy­mutató is megmaradt. Vay Miklós escardonja A helytörténet-tudományt új adatokkal fogja gazdagíta­ni megyénkben a levéltárnak ez az új szerzeménye, Kis- várdáról, ófehértóról, Papról és így tovább. Az iratokból értesülünk arról, hogy br. Vay Miklóst 1797-ben Szabolcs megye rendjei egy felkelő escardon kapitányának vá­lasztották meg, továbbá azt, hogy 1848. július 12-én br. Horváth Jánost a papi nemzetőrség vezérévé kine­vezték és hogy a család a szabadságharc számára, a haza védelmére fegyvereket adott át. Dr. Vadászi Pál, Pest me- megyei levéltárnok 1922-ben kutatásai során hivatkozott a Horváth család levéltárára. Ez a nagy értékű levéltár ke­rült most az államosítás után 30 évvel köztulajdonba. Dr. Gyarmathy Zsigmond megyei levéltárigazgató Táj csónakkal. Mikit» Viktor felvétele. Ä láp ajándéka Könyveinknek, kötött és kötetlen füzetké- inknek megvan a maguk külön élete. Sok- szok évekig eltűnnek a szemünk elől, polca­ink szegleteiben szunyókálnak. Azután egy­szerre csak fennszóval keresni kezdenek bennünket: „itt vagyok, olvass újra engem. Hagyd abba a tétlen szemlélődést — újítsd fel általam régi, kedvelt élményeidet, be­utazhatod múltadat, mint hős és fiatal világ­járó .. !” Egy napon fűzött kötetke pattant a kezem­be a polcok belsejéből. És íme: szinte már eltűnt gyermekkori élményeim ugrottak elő emlékezetemből — régi emberekkel, rég le­tűnt világgal. A kötetke igen régi. Akadnak benne XVIII. századvégi dalok, énekek, a népi kép­zelet szín-gyümölcs javai. Furcsa rangú, ré­gi lápi emberek, akik sugárzó pillanataikban plebejus művészi érzékkel írtak verseket, dalban beszélték el szomorúságaikat, örömei­ket. S ami tán két évszázad távolából is megkapó: senki a szatmár-beregi tájakon nem tudott annyira ragaszkodni a soraiból eltávozó holtakhoz, mint a porcsalmaiak! Ez a füzetke tele van halotti búcsúztatókkal. Szinte látni, ahogy a sírok mellett e nagy fájdalmú zsolozsmákra az ezer lakosú fa­lucska testvéri érzéssel osztozik a közvetlen gyászolókkal s válnak mintegy ezren egyet­len érző tömeggé. Csak éppen térdre nem borultak — hiszen kálvinisták voltak. Node a legmegkapóbbak a máguk nemé­ben egyéni érzéseket örökítettek meg: leány és fiú extázisát, tüzesen, vagy rekedten, de mindig megragadó eredetiséggel. Akitől e füzetkét ajándékul kaptam majd­nem hatvan évvel ezelőtt, Galvácsy Vilma néni volt. Finom vénkisasszonnyá érlelte a sorsa. Alkatánál fogva is kifinomultabb ér­zékenységgel volt megáldva, mint a század­végi és századeleji, lápot járó gatyás-korcos, cseppet sem komfortos életmódhoz szokott legények! E furcsa felemásság-szomorkásság íratott vele is a füzetke vége felé a saját ko­rából való verseket, dalokat, mondókákat, bölcselmi rezdüléseinek jelecskéit. De persze, az ő szép magas, de kissé kiszá­radt testénél sokkal tüzelőbb, ifjabb lányok örökítették meg e füzet legrégibb lapjain szívük szent lázadásait — formásán, versta­ni szabályok szerint, nem kis poétikai tájé­kozottsággal! Ez a falu ugyanis Csokonai idejében és még később is sokáig volt a debreceni kol­légium számára a népi tehetségek mély me­dencéje. Eszményi szituáció: ha valaki be is került a kollégiumba, „alumnus diák” — ma­gyarul: „táplált”, szellemi és testi élelmek­kel ellátott tálentum volt. És egy kitűnő má­sik alapelve volt ’még a kollégiumnak: a sorsos szegény jobbágysága alól úgy is ki­emelt sok parasztgyereket, hogy a félig már kész diákjait legátusként kiküldte a falvak­ba — így Porcsalmára is és helyben „fília- iskolát” nyitott a tehetségek helyszíni kiér­lelésére. „Fília”-intézmény — ez annyit je­lentett, hogy „lánya” a kálvinista monstrum- férfiasságú intézménynek. A sors jobbágy­sága — a jobbágyi sors így oldódott a ke­leti végeken. E meleg emberségű, félfalusi-félvárosi szellemi műhelyben magasra szárnyaltak őseik intellektuális kipihentsége után az ifjú elmék. A tudás szent nagysága helyben bizo­nyosodott be temérdek fiatal paraszti ész előtt. Az agyak a „légátusok” előtt kezdetek kezdetén mindig keménynek tűntek, mint a gyémánt. Mit tettek? Előbb a humán ismeretek iránti szomjú­ságot keltették fel a sorsittas, felemelkedésre vágyó fiúkban és leányokban. Nem kellett ostorozni egyiküket sem az ismeretek öröm­teljes befogadására. A „legátusok” — a kul­túra terjesztésére érkezett „küldöttek” rög­vest ráébredtek, hogy ezek a gyémántke­ménységű agyak azonos értékű elemek s azo­nos fürdetésben kell mindegyiküket részesí­teniük: a kis szellemi műhely magasba tö­résre késztette mindnyájukat. A költők abban az időben — Csokonai európai és népi harmóniája megtalálásának korában — az egyetemes művelődésnek fi­nom eszközei voltak a tiszántúli kálvinista népi tömegek számára. Falum szókincsében akkor kaptak sorra helyet a latin idióma ma is használatos szavai — vakáció, légátus, orákulum, oráció, poéta, prédikáció. Az élet nagy népi kórusában olyan természetes sze­repet kaptak, mint a honfoglalás előttről ma­gunkkal hozottak — kenyér, búza, hal, kés, konda, komondor. Amit Porcsalmán a régi ősök fizikai munkában szinte szikrázó ke­ménységgel tudtak elvégezni, a „fília-isko- lák” hajlékony seregei a kultúra egyetemes értékeit nagy lelki oldottságban tették magu­kévá. De hogy poétákká is felemelkedjenek — azt a most kezembe ugró füzetecske egyik szerelmi poémája bizonyítja. Olvassuk együtt, így talán könnyebben átlátjuk, hogy a ver­set író kislány milyen szépen, verstanilag is tökéletes formákba tudta önteni mámoros vágyakozását s azt, hogy a vers formáltsága lélektanilag is csak fokozza a lányka önma­gát megérző képességét. A minap, hogy Debrecenben jártam, a szekeren rákvevőre vártam, egy szép diák állott meg mellettem, szemem, szívem rajta felejtettem. Egy kezében volt téntatartója, a másikban kis arany porzója — hóna alja tele levelekkel, piros ajka mézes beszédekkel. De szeretnék nála levél lenni, rajtam fogna kis keze pihenni, ha szívem mint téntatartót bírná, a szerelmet melegebben írná. De szeretnék arany porzó lenni, rajtam fogna szép keze pihenni, a szívem mint téntatartót bírná, a szerelmet melegebben írná. De szeretnék nála porzó lenni, szeme fényét mind magamba venni, ha szerelmes levelét olvasná, az arany port lelke csókolgatná. Édesanyám! Ha visz kend be rákot, hozza ki kend azt a szép diákot, megtalálom addig koporsómat, hadd írja meg a búcsúztatómat. Édesanyám, ha visz kend be rákot, hozza ki kend azt a szép diákot, úgyis ő okozza halálomat, hadd írja meg a búcsúztatómat. De még varázslatosabb versek bukkannak fel a füzetke XVIII. század végi, XIX. század eleji részéből. A rákárusításból, az ürügyből Debrecenbe küldött anya a cívisek piacán a lápi piócára is kaphatott vevőt — de a diák nem került elő, nem jöhetett többé Porcsal­mára. Ezt tanúsítja a füzet következő olda­lára kanyarított „gyors-alkotás”: „Miért va­gyok kisleány?” KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom